Ha a fenti címet úgy értjük, hogy vajon mi is a mai
kerekasztal-beszélgetés ünnepeltjének „főfoglalkozása”, akkor a válasz
csak nemleges lehet: Noam Chomsky terjedelmes és minden szempontból
nagyhatású életművében – mintegy kitérőként, sőt „melléktermékként” –
egyetlen igazán jelentős fonológiai munkát találunk, a Morris Halle
társaságában írt The Sound Pattern of English-t (SPE) (Chomsky
– Halle, 1968). Ha viszont a fonológiaelmélet története felől nézzük a
dolgot, akkor nem kevesebbet állapíthatunk meg, mint hogy ő a huszadik
század fonológiatörténetének egyik legkiemelkedőbb alakja;
mindenesetre „a közfelfogás úgy tartja, hogy a fonológiaelmélet egész
eddigi történetében nem akad jelentősebb könyv”, mint az SPE (Hayes,
2009, 45.).
Kettős jubileumot ülünk tehát: maga Chomsky
nyolcvanéves lett, az SPE pedig éppen negyvenéves. Ebből az alkalomból
2008 augusztusában a Tolna megyei Szálkán nemzetközi konferenciát is
rendeztünk az SPE negyvenéves jubileuma tiszteletére (David Odden,
Curt Rice, Bruce Morén és a magyar fonológustársadalom színe-java
részvételével).
Az SPE megjelenése óta természetesen sok víz
lefolyt a Charles Riveren. Könnyű volna elsorolni, mi mindenben nem
értünk ma már egyet a benne foglaltakkal – annál is inkább, mivel a mű
megjelenésének pillanatától fogva heves viták és ellenvetések
kereszttüzében áll. Már a hetvenes években megindult – és enyhénszólva
nem az absztrakt álláspont győzelmével zárult – az absztraktság-vita,
s a külsődleges (extrinszikus) szabályrendezéssel (tápsorrend,
gátsorrend stb.) kapcsolatos nézeteltérések is hamar kialakultak. A
szótag mint fonológiai összetevő létezésével vagy nemlétezésével
kapcsolatos SPE-álláspontot is igen gyorsan vitatni kezdték, majd
elvetették. A természetes és a természetes generatív fonológia, a
lexikális fonológia, az autoszegmentális és a metrikus fonológia, a
kormányzásfonológia és az optimalitáselmélet, a laboratóriumi
fonológia és más kísérletes vagy számítógépes irányzatok, akárcsak a
fonetikai alapú és/vagy funkcionális, a paradigma-alapú és/vagy
analógiás, a sztochasztikus, konnekcionista stb. elméletek mind-mind
valamilyen értelemben az SPE-t, pontosabban az SPE felfogásának
tagadását tekintik kiindulópontjuknak.
Azt sem könnyű megállapítani ma már, hogy az SPE
lenyűgöző építményében mi az, ami személyesen Chomskynak és mi az, ami
a szerzőtársának, Hallénak köszönhető. Annyi bizonyos, hogy Chomsky –
Zellig S. Harris tanítványa lévén – hozta magával az amerikai
strukturalizmus szigorúan formális, procedurális és disztribúciós
hagyományát, míg Halle – mint Roman Jakobson tanítványa – az európai
tradícióban nőtt fel: együttműködésük révén mindkét hagyománytól
eltérő, de mindkettőben gyökerező új elmélet jött létre.
Miben hozott újat ez az elmélet? – Könnyebb, ha
először arra vetünk egy pillantást, miben nem hozott újat.
Minden fonológiaelméletnek két nagy kérdéskörrel kell számot vetnie
(bár a gyakorlatban a legtöbb konkrét elmélet vagy az egyikre, vagy a
másikra összpontosítja a figyelmét): a reprezentáció (ábrázolás) és a
deriváció (levezetés) kérdéskörével. Ami a fonológiai ábrázolásokat
illeti, ebben az SPE legfőbb mondanivalója az, hogy a fonológiai
leírás alapegységei nem a szegmentumok (hangok, fonémák), hanem a
megkülönböztető jegyek. Csakhogy ez nem új gondolat: első részletes
kidolgozása Roman Jakobson, Gunnar Fant és Morris Halle (1952) nevéhez
köthető. Ráadásul az SPE-ben a szegmentumok (illetve az ezeket
képviselő jegymátrixok) úgy követik egymást, mint gyöngyök a zsinegen,
akárcsak a klasszikus strukturalizmus bármely változatában. Csak az
autoszegmentális
|
|
fonológia (Goldsmith, 1976) korszakának
bekö-szöntével történt ezen a téren alapvető változás. Ami pedig a
fonológiai levezetéseket illeti, itt az SPE legfontosabb
ismertetőjegye a folyamatelvűség, csakhogy ez sem új: az amerikai
strukturalizmuson belül az ún. „elem és folyamat” megközelítések
(Hockett, 1954; de tulajdonképpen már Sapir, 1930 is) ugyanezen az
elven alapultak.
Tehát akkor: miben hozott mégis újat az SPE?
Elsősorban is abban, hogy itt valóban elmélettel, nem pusztán
módszertannal van dolgunk, s hogy a fonológiai leírást Chomsky és
Halle az amerikai strukturalizmussal szemben a fejéről a talpára
állította: náluk a fonológia a generatív nyelvtan egyik értelmező
komponense, nem pedig a nyelvleírás kiindulópontja. Tőlük származik a
szoros értelemben vett fonológiai levezetés gondolata is: a mögöttes
és a felszíni ábrázolás elkülönítése, az újraíró szabályok mint leíró
eszköz bevezetése, a mögöttes ábrázolás redundanciamentességének
igénye, valamint a részletes szabályírási és szabályalkalmazási
konvenciók kidolgozása, és ezzel összefüggésben a fonológiai leírással
szemben támasztott követelményül felállított egyszerűségi mérce. A
manapság olyannyira központi helyet elfoglaló jelöltség (markedness)
fogalma is az SPE-re, mégpedig annak híres kilencedik fejezetére megy
vissza. Az is új gondolat, hogy – a strukturalisták három szintjével
(morfofonémák, fonémák, allofónok) szemben – elvileg végtelen számú
közbülső szint lehetséges a mögöttes (szótári) és a felszíni
(fonetikai) szint között. Ide tartozik még a taxonomikus fonémafogalom
elvetése (Halle, 1959) és helyette a mögöttes (avagy szisztematikus
fonemikus) szint bevezetése, amely amannál absztraktabb lehet, ha
szükséges.
A mai fonológiaelméleteknek a fentiek (és az itt
nem említett számos egyéb újítás és felismerés) már nem, vagy
legalábbis nem úgy és nem annyira jellemző tulajdonságai, mint az
SPE-nek; de annyi bizonyos, hogy ez a monumentális mű ma is
kiindulópontként és lingua franca gyanánt szolgál: a különböző
elméleti keretek között dolgozó fonológusok mindmáig SPE-stílusú (bár
egyszerűsített) újraíró szabályok segítségével tudják a
legegyszerűbben megértetni magukat egymással, és minden újabb elmélet
vagy elméletvariáns az SPE-hez képest határozza meg magát, nem pedig
valamely későbbi, időben hozzá közelebb eső elmélethez képest. Röviden
szólva tehát: a nyolcvanéves Chomsky (és persze a nyolcvanöt éves
Halle) negyvenéves könyve ma is a fonológiai gondolkodás
megkerülhetetlen alapműve és máig legnagyobb egyedi teljesítménye.
Kulcsszavak: fonológiaelmélet, generatív fonológia, The Sound
Pattern of English, absztraktság, szabályrendezés, ábrázolás,
levezetés, újraíró szabályok, jelöltség, taxonomikus fonémafogalom
IRODALOM
Chomsky, Noam – Halle, Morris (1968): The
Sound Pattern of English. Harper and Row, New York
Goldsmith, John (1976): An Overview of
Autosegmental Phonology. Lingustic Analysis. 2, 23–68.
Halle, Morris (1959): The Sound Pattern of
Russian. Mouton, The Hague
Hayes, Bruce (2009): Introductory
Phonology. Wiley–Blackwell, Malden–Oxford
Hockett, Charles (1954): Two Models of
Grammatical Description. Word. 10, 210–231.
Jakobson, Roman – Fant, Gunnar – Halle,
Morris (1952): Preliminaries to Speech Analysis. The MIT Press,
Cambridge, Mass.
Sapir, Edward (1930): Southern Paiute: a
Shoshonean Language. Proceedings of the American Academy of Arts and
Sciences. Vol. 65, Nos. 1–3.
|
|