A filozófia mint tanítható
gondolkodásmód és életforma –
Boros János: Filozófia!

Noha a filozófiát története során mindvégig a tudománnyá válás igézete hajtotta, szűkebb értelemben soha nem vált/válhatott tudománnyá. A filozófia nem a világ egy fogalmilag jól körülhatárolható részét vizsgálja. Tárgya a világ a maga teljességében. Feladata a lét és a megismerés alapproblémáinak meghatározása, fogalmi megragadása. A filozófiai gondolkodás ilyenformán elsősorban problematizálás, s nem végleges válaszok keresése. A filozófiának fontosabbak a kérdései, mint a feleletei: egy olyan gondolkodásmód, életforma, amelyet az igazság folytonos keresésének igénye hat át évszázadok óta. Ezért is vált a filozófiai önreflexió egyik állandó tárgyává a filozófiai gondolkodás taníthatóságának problémája: az a kérdés, hogy oktatható-e a filozófia mint gondolkodásmód és életforma, s ha igen, miként.

A Pécsi Tudományegyetem filozófiaprofesszora, Boros János legújabb, Filozófia! című könyvében világos feleletet kapunk erre a kérdésre. A szerző nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy bevezesse olvasóját a filozófiai gondolkodás módjába. Módszertani alapvetése, hogy a filozófiai gondolkodás megismeréséhez és elsajátításához vezető egyik leghatékonyabb eljárás ma is az, ha számba vesszük az emberi gondolkodás történetének legfontosabb problémáit; azokat a létünk alapjait, lényegét, célját, értelmét firtató kérdéseket, amelyek a filozófusok szerint leginkább foglalkoztatják az embereket. E kérdések újrafogalmazása révén válhat igazán nyilvánvalóvá a filozófiát tanulmányozók számára, hogy a filozófia olyan ismeret kiapadhatatlan forrása, amelynek segítségével tudatosabban vagyunk képesek formálni életmódunkat és meghatározni cselekvési alternatíváinkat, és amely segítségére lehet az egyénnek saját gondolati és cselekvési szabadsága kivívásában.

Boros olyan alapvető bölcseleti problémák áttekintésére vállalkozik, amelyek mit sem veszítettek aktualitásukból, s amelyek ezért a ma emberét is a filozófiai gondolkodás módjának és történetének megismerésére sarkallhatják. A könyv első nagy fejezetét a filozófiai gondolkodás módjába való általános bevezetésnek szenteli a szerző. Ennek keretében alapvető filozófiai kérdéseket tesz vizsgálódás tárgyává a kiváló kortárs filozófus, Ernst Nagel műveit segítségül híva. Mégpedig olyan módon, hogy elsősorban a kérdések tartalmi oldalára és nem a velük kapcsolatos filozófiatörténeti megoldási javaslatokra koncentrál. Azt mutatja be rendkívül szemléletesen és olvasmányos formában, hogy ezek a problémák miként fogalmazódnak újra napjainkban, s miért lehetnek érdekesek a ma emberének. Így kerül egy-egy rövid alfejezet erejéig új megvilágításba a rajtunk kívüli világ megismerésének, a tudatok viszonyának, az agy és a tudat (test és lélek) kapcsolatának, a nyelv mibenlétének, az akarat szabadságának, a morálisan helyesnek és helytelennek, az igazságosságnak, az elmúlásnak és az élet értelmének problematikája.

Boros János több önálló alfejezetet is szentel a nyugati filozófiában klasszikusnak minősülő és Nagel műveiben is központi szereppel bíró témának, a szubjektivitás–objektivitás problémának. Miként Nagel, Boros János is a tudat, az értékek és az etika kérdésével kapcsolatban vizsgálja az objektivitás határait, s fogalmazza meg a konklúziót: az objektivitásnak voltaképpen két oldala van, a szubjektív és az objektív, a belső és a külső perspektíva. Attól függően, hogy mely perspektívát részesítették előnyben, születtek meg a filozófia történetének olyan meghatározó irányzatai, mint az idealizmus, realizmus, szkepticizmus vagy szolipszizmus. Ezek a perspektívák ugyanakkor nem redukálhatók egymásra, és ezért azok a filozófusok, akik csupán egyetlen nézőpontot hangsúlyoznak, eleve lemondanak az igazságot a maga teljességében megközelítő, tiszta fogalmi nyelvre épülő filozófia lehetőségéről. A filozófia akkor jár helyes úton, ha elfogadja több perspektíva egymás melletti létét, és ezáltal a teljességet szem előtt tartva egy időben több nyelvet próbál meg beszélni.

A könyv második nagy fejezetében az emberi cselekvés legáltalánosabb fogalmi teóriáját kínáló filozófiai diszciplína, az etika eszméjéről olvashatunk összefoglaló történeti áttekintést. Ennek keretében egyrészt a legnagyobb etikai gondolkodók elméleteit tanulmányozva követhetjük nyomon az etika fogalmának és fogalmi készletének változásait, másrészt képet kaphatunk a kortárs etikai diszkussziók tárgyát képező kérdésekről, fogalmi problémákról.

Boros János történeti vázlatának kiindulópontja az a tétel, hogy az etika eszméjét, az emberi cselekvések értelmezésével és megítélésével kapcsolatos fogalmi elemzéseket nem érthetjük meg az etika története nélkül. Más szóval, az etika mint filozófiai diszciplína elsajátításának alapvető feltétele az etikai kérdések, problémák történetének tanulmányozása. A szerző e megfontolás jegyében tér ki a Szókratész előtti (Thalész, Anaximandrosz), a szókratészi és platóni, az arisztotelészi, a keresztény (Órigenész, Ágoston, Aquinói Tamás), az újkori (Francis Bacon, Descartes, Hobbes, Hume) és a kanti etika fontosabb problémáira, téziseire.

A rövid történeti összefoglalás megfelelő alapokat kínál az etika legfontosabb aktuális kérdéseinek áttekintéséhez, amire Boros János oly módon vállalkozik, hogy egyfelől pillanatfelvételt készít a kortárs etikai irányzatokról, másfelől kiemel egy manapság egyre többeket érdeklő témát (a társadalmi igazságosság és a demokrácia kérdését) a mai etikai diszkussziók köréből. Arra törekszik, hogy az etikát ne egy zárt diszciplínaként, hanem az értékrendünket formáló, aktív, közösségi gondolkodásként mutassa be. Ez a törekvés teszi meggyőzővé azt a körképet a könyvben, amit a morális állítások természetét, az etika eredetét vizsgáló metaetikai irányzatokról (kulturális relativizmus, szubjektivizmus, szupernaturalizmus, intuicionizmus, emotivizmus, preskriptivizmus), a cselekedetek megítéléséhez általános szabályokat kereső normatív etikai felfogásokról (kötelességetika, konzekvencionalizmus), a morálfilozófiát különböző karaktereket bemutató elbeszélésnek tekintő narratív etikáról vagy a Jacques Derrida-féle dekonstruktív etikáról kapunk.

Ebben a megközelítésben válik igazán érzékelhetővé annak a kísérletnek a jelentősé­ge is, amely az etikai és társadalomfilozófiai vizsgálatok összekapcsolására irányult az angolszász filozófiai tradíció keretein belül. Ennek a kortárs etikai gondolkodást meghatározó és John Rawls átfogó társadalomfilozófiai elméletének megjelenéséhez köthető kísérletnek a gyümölcse egy, a demokratikus társadalom igazságosságára alapozott etika megszületése. Ez az új alapokra felépített etika azzal, hogy kilép az elvont fogalmi elemzések sokak számára zártnak tűnő világából, tág teret kínál az igazságosságra, a jogokra, a társadalom intézményes elosztási szerkezetére vagy az autonóm cselekvés lehetőségére irányuló, valóban aktív közösségi gondolkodásnak. Egy olyan paradigmaváltáshoz kínál fogalmi, módszertani kereteket, amely révén az etika mint filozófiai diszciplína érdekes kutatási témákkal szolgálhat több szaktudomány számára is.

Boros János hiánypótló könyve tehát a filozófiai gondolkodás módjának megismeréséhez és elsajátításához vezető egyik lehetséges út dokumentuma. Egyaránt érdekes és tanulságos olvasmány a filozófiát tanító és tanulni vágyó olvasónak: mindenkinek, aki a ma emberét foglakoztató általános problémák számba vételével kívánja magának felfedezni vagy újrafelfedezni ezt a folyamatos önreflexió jegyében formálódó, különös életformát. (Boros János: Filozófia! Veszprém–Budapest: Iskolakultúra–Gondolat, 2009, 93 p.)

Szécsi Gábor
tudományos főmunkatárs, egyetemi magántanár
 

Hogyan fejlődött és hol tart
a nukleáris tudomány?
Szemelvények a nukleáris tudomány történetéből

A kötet huszonhárom tanulmánya – ha az Ajánlást is a tanulmányok közé soroljuk, ami indokoltnak tekinthető – tudományos igényességgel (minden esetben részletes szakirodalmi hivatkozásokkal) mutatja be nemcsak a mai nukleáris kutatás legaktuálisabb területeit, de történetét is: kialakulását és fejlődését is a kezdetektől fogva. A könyvben azt a részt, amelyben a tanulmányok inkább a történeti vonatkozásokkal foglalkoznak, nem lehet élesen elhatárolni a másik résztől, amelyben egyes jelenségek, alkalmazási területek részletes bemutatására kerül sor. Mégis azt mondhatjuk: nagyjából a könyv terjedelmének egyharmada sorolható az előbbi – mondjuk így: történeti – részbe, amely tizenkét tanulmányt foglal magába. Az elhatárolás kétségtelenül kissé önkényes, hiszen a mai aktuális kutatási területekkel foglalkozó tanulmányok is tartalmaznak történeti elemeket.

Az első rész tanulmányai közül nyolcat maga a kötet szerkesztője, Vértes Attila írt. Az Ajánlásban, amely maga is – mint már utaltunk rá – tanulmánynak tekinthető, hangsúlyozza a nukleáris tudományok jelentőségét, megfogalmazza azt, „… hogy ez a tudományterület volt a 20. század természettudományának motorja”. Az itt közölt táblázat szerint ötvenkilencen kaptak Nobel-díjat a nukleáris tudományokban elért eredményeikért, éspedig ötvenen a fizikában, nyolcan a kémiában és egy kutató az orvostudományokban.

Ezután következnek Vértes Attila további tanulmányai, s közéjük iktatva négy írás más szerzőktől is.

Az Ajánlás utáni első (A kezdetek) – amelynek szerzője Vértes Attila – Henri Becquerel 1896-os Wilhelm Conrad Röntgen felfedezésével csaknem pontosan egyidejű felismeréséről és a Curie-házaspár, valamint Ernst Rutherford első eredményeiről számol be. Itt kell megemlítenünk azt a nyomdatechnikai megoldást – amely az egész könyvön végigvonul –, hogy az egyes jelentős tudósok életrajzát (általában fényképükkel vagy a róluk készült rajzzal kiegészítve), illetve jelentős eredeti cikkek újraközlését, vagy speciális berendezések és módszerek ismertetését, illetve különleges megjegyzéseket, bizonyos nyomdai jelekkel elkülönítve, a szöveg folytonosságától kiemelve jeleníti meg. Vértes Attila most tárgyalt írásában például ilyen formában közli Henri Becquerel és Maria Skłodowska-Curie rövid életrajzát, valamint az előbbi egy és az utóbbi – munkatársakkal írt – két, a Comptes Rendus-ben 1898-ban megjelent cikkét a polóniumról és a rádiumról – magyar nyelven.

Az első részben a sort ugyancsak Vértes Attila zárja a transzurán elemek és a maghasadás felfedezéséről szóló beszámolójával. Közben lépésről lépésre haladnak az egyes tanulmányok a radioaktivitásra vonatkozó első ismeretek gyarapodásának (ezt Schiller Róbert írta) és az atommag felfedezésének bemutatásával. Ez utóbbi szerzője Vértes Attila, majd külön-külön tanulmányokban bemutatja Hevesy György munkásságát, továbbá a magsugárzás anyaggal történő kölcsönhatását, a neutron felfedezését, végül az anyag alapvető részecskéire vonatkozó alapvető ismereteket („részecskefizika”). Mindezt a fejlődést nagyjából időrendben követve.

Ebbe a többé-kevésbé időrendi sorrendbe illeszkedik bele Berei Klára cikke a Szilárd–Chalmers-effektusról és Lévay Béláé a mesterséges radioaktivitásról. Külön tanulmány szól a magyar vonatkozásokról (Radnóti Katalin és Inzelt György) ebben a részben. Itt jegyezzük meg, hogy a tanulmányokban általában szinte kivétel nélkül szó esik az adott terület magyar kutatóiról és eredményeikről. A következő tizenegy tanulmány közül az első a nukleáris energiahasznosítással foglalkozik (Szatmáry Zoltán) az első reaktoroktól a legmodernebbekig bemutatva a fejlődést.

Lévay Béla második tanulmánya a pozitronannihiláció és a pozitrónium fundamentális jelentőségével és alkalmazásaival foglalkozik.

A Mössbauer-effektus egyike a legszélesebb körben alkalmazott fizikai jelenségeknek. Erről ír részletesen Klencsár Zoltán.

„Ma már több-kevesebb pontossággal képesek vagyunk megmagyarázni a természetet felépítő kémiai elemek gyakoriságeloszlását…” írja Fülöp Zsolt és Gyürky György abban a tanulmányban, amely beszámol az elemek létrejöttéről a világmindenségben.

A részecskefizika fejlődése, jelen helyzete és megoldatlan problémái a tárgya Horváth Dezső írásának, amely a könyv egyik leghosszabb tanulmánya. Az elméleti kérdések tárgyalásán túlmenően a tanulmány a gyorsítók fejlődését és más fontos kísérleti technikákat és megoldásokat is bemutatja.

Az atommagok hiperdeformált állapotaikban nem gömb vagy ellipszis, hanem körte alakúak. Ezekről és más egzotikus alakú magokról, illetve magállapotokról ír Krasznahorkay Attila.

A kötet másik leghosszabb tanulmánya, a Fúziós álom című, a könnyű atommagok egyesülésén alapuló fúziós energiatermelés megvalósítására vonatkozó kísérletekről szól a kezdetektől a széles nemzetközi összefogással Cadarache-ban 2007-ben elkezdett ITER építéséig, amely még mindig csak „előfutára” az energiatermelő demonstrációs erőműnek. Ez utóbbi elkészülte csak 2030-ra várható. A szerző Zoletnik Sándor röviden kitér a fúziós energiatermelés másik lehetőségére is, az ún. inerciális megoldásra, ami mikrorobbantásokkal valósítható meg.

A sugárkémiával, illetve a sugárbiológiával foglalkozik Wojnárovits László és Köteles György két következő különálló tanulmánya. Minkét terület nagyon fontos a gyakorlati alkalmazások szempontjából is. Az előbbi széles körű ipari alkalmazásra talál például a polimerizáció révén bevonatok készítésével vagy autógumi vulkanizálásánál a tartósság növelésére, az utóbbi nélkül viszont nem képzelhető el a sugárvédelem, illetve a káros és a tolerálható dózisok megállapítása.

Az utolsó két tanulmány az orvosi alkalmazásokkal foglalkozik, éspedig Környei József, Sárándi István, Szilvási István és Tóth Gyula a szervezetbe bevitt radioaktív készítmények felhasználásával gyógyászati és diagnosztikai célra (PET), Zaránd Pál pedig a terápiás besugárzásokkal a rákok különböző fajtáinak a kezelésében. Ez utóbbi különös súllyal tárgyalja a megfelelő magyarországi fejlődést és helyzetet.

A könyv szerzői között a szakterületek „széles spektruma” van képviselve, éspedig fizikusok, kémikusok, biológusok, orvosok, mérnökök, jelezve a nukleáris tudományok valóban interdiszciplináris jellegét és egyúttal széleskörű alkalmazásait is.

A könyvben közölt egyes tanulmányok tulajdonképpen önállóan is megállják a helyüket, de így együtt egy kötetben kézikönyvként szolgálhatnak, és „… érdekelni fogják a szakterületen munkálkodó kollégákat, sőt, talán még más, természettudományos területek kutatói számára is hasznos olvasmányok lesznek…” – írja a kötet szerkesztője az Előszóban. Éppen ezért egy tárgymutató nagyon hasznos lett volna, és emelné a könyv használhatóságát. (Szemelvények a nukleáris tudomány történetéből – Gondolkodók, gondolatok, eredmények. Bp.: Akadémiai Kiadó, 2009. 487 p.)

Berényi Dénes
az MTA rendes tagja

Jobboldali? Hagyomány?

A Romsics Ignác szerkesztette, A magyar jobboldali hagyomány című kötet 17 tanulmányt tartalmaz. Ifj. Bertényi Iván A századelő politikai irányzatai és Tisza István, Püski Levente A választási rendszer és parlamentarizmus a Horthy-korszakban, Olasz Lajos A kormányzói jogkör, Turbucz Dávid A Horthy-kultusz, Ablonczy Balázs Bethlen István és Teleki Pál konzervativizmusa, Spannenberg Norbert A politikai katolicizmus, Békés Márton A legitimisták és a legitimizmus, Vonyó József Gömbös Gyula jobboldali radikalizmusa, Paksa Rudolf Szélsőjobboldali mozgalmak az 1930-as években, Ungváry Krisztián Szociálpolitika, modernitás és antiszemitizmus Imrédy Béla politikájában, Kerepeszky Róbert A Turul szövetség, Ujváry Gábor Klebesberg Kuno és Hóman Bálint kultúrpolitikája, Rom­sics Gergely Történetpolitikai gondolkodók, Gyurgyák János Szélsőjobboldaliság a népi mozgalomban, Zeidler Miklós Revíziós tervek és irredenta kultusz, Egry Gábor Erdély-képek és mítoszok, Nicolas Bauquet A mindszentyzmus címen tette közzé írását.

A tanulmányok jó színvonalúak, minden esetben látható, hogy a szerzők alaposan ismerik kutatásaik tárgyát. A szerkesztőt dicséri, hogy olyanokat kért fel, akik választott témájukban már elmélyült, monográfiákban összegzett kutatásokat végeztek. A közölt ismeretanyag megbízható, az értelmezések a hazai és nemzetközi összefüggések ismeretét bizonyítják, az értékelések visszafogottak és tárgyszerűek, jórészt mentesek a megszokott ideológiai sémáktól. A kötetet jó szívvel ajánlhatjuk a Magyarország huszadik századi története iránt érdeklődő olvasóknak, de a szakmabelieknek is.

Egy recenzió keretében természetesen nem térhetünk ki a tanulmányok által felvetett egyes témákra. Ám nem kerülhetjük ki, hogy ne tegyük fel a kérdést: mi az, ami egy kötetbe szervezi ezeket az írásokat. Mi az, ami összefüggést teremt például Tisza István és Szálasi Ferenc, Szekfű Gyula és Sértő Kálmán, az (elitista) liberalizmus és a hungarizmus, a („régi” vagy „új”) konzervativizmus és a („jobboldali”) radikalizmus között, illetve az, ami ezt a „hagyományt” elválasztja egy másik „hagyománytól” vagy „hagyományoktól”. És mi magyarázza, hogy például bekerült a kötetbe a „mindszentyzmus”, de kimaradt a Barankovics-féle kereszténydemokrácia vagy az 1945 utáni Kisgazdapárt? Hiszen létezésükkor mindkettő „jobboldalinak” számított. Azaz: mit jelent a könyv címében megjelenő „jobboldali”, és mit a „hagyomány” ebben az összefüggésben.

A válasz nem egyszerű. Munkám során magam is tapasztalom, hogy a politikai gondolkodás-történet művelésének talán legnagyobb nehézségét az a szemantikai probléma jelenti, amit Szűcs Jenő a „szavakban rejlő zsarnokság”-nak nevez. „A fogalmak, s a hozzá kapcsolódó intellektuális és emocionális tudattartalmak nem a történelem felett lebegő platóni ideák gyanánt, hanem meghatározott struktúrák és gondolati mechanizmusok szükségleteit fejezik ki. Vannak fogalmak, melyek történetisége kevesebb problémát jelent. Ha azt mondjuk: szék vagy asztal, kevesebb óvatosságra van szükség, mert […] lényegében ugyanazokat a szükségleteket elégítették ki, mint manapság. […] Nem ilyen egyszerű a dolog afféle fogalmak esetében, mint ‘társadalom’, ‘nemzet’ vagy ‘haza’. Ezek olykor lényegi tartalmukat, domináns képzeteiket tekintve mást jelentettek, mint ma, mert a társadalom és a gondolkodás egészen más struktúráját tükrözvén, más szükségletek szolgálatában álltak.” (Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történelemszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához. In: Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Budapest: Gondolat, 1974, 121.)

A politikai nyelv szavainak használatánál még nagyobb nehézségekbe ütközünk. Megszokhattuk, hogy e szavak egyidejűleg is kettős jelentést hordoznak. Például a pártok elkülönítésére szolgáló fogalmak merőben mást jelentenek, ha egy politikai erő önmeghatározásként, vagy ha ellenfele megnevezésre használja. Mintha nem is ugyanarra vonatkozna; más tartalmat fejez ki a „liberális”, ha egy liberális, és mást, ha egy konzervatív mondja. És természetesen így van fordítva is.

Hasonlóan viselkedik politikai műszóként a „jobb” és a „bal” is. E szavak jelentése mindig egy politikai struktúrához és az ezáltal meghatározott politikai látószöghöz, azaz a politikai gondolkodásra jellemző fogalomalkotás és fogalomhasználat sajátosságaihoz kötött. A politikai gondolkodás fogalomalkotásának egyik jellegzetessége pedig az, hogy – Reinhart Koselleck szavait használva – aszimmetrikus ellenfogalmakat hoz létre. A görögnek ugyebár a barbár, a kereszténynek a pogány, a mensch-nek az unmensch az ellenfogalma; természetesen a fogalompárok második tagját az első tag nézőpontjából szemlélve. (Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest: Jószöveg, 1997) Így van ez a jobb és a bal esetében is a politika nyelveztében. Gyakran tapasztaljuk, hogy jobb- vagy baloldali politikus számára a másik oldal a „rossz”, enyhébb esetben az ostobaság megtestesítője. Olyan megkülönböztetésről van szó, amely nem a leírást, hanem a megbélyegzést szolgálja.

Számunkra ugyancsak kérdéses az efféle fogalmaknak a tudományban való alkalmazhatósága. Egyrészt persze használatuk elkerülhetetlen. A „jobb” és a „bal” vagy kétszáz éve kétségtelenül folyamatosan jelen van önmeghatározásként és ellenségképként az európai típusú társadalmi fejlődés keretein belül kialakuló politikai rendszerekben. Nemritkán olyan formában, hogy elvetve e dichotómia mindkét elemét, egy politikai erő önmagát „középként”, vagy „harmadik útként” határozza meg.

A történésznek, a politológusnak valamit kezdenie kell a politikai diskurzusok szóhasználatával. A politika nyelvezetében feltűnnek e szavak, s a kutató nem tekinthet el a vizsgált korszak szótárától. Ám korántsem mindegy, hogy e kategóriákat hogyan alkalmazza. Úgy-e, hogy feltárja a korszakban érvényes jelentéseiket önképként és ellenségképként egyaránt, vagy pedig – miként Romsics Ignác teszi az európai és a magyar jobboldal alaptípusai leírására vállalkozó bevezető írásában – meghatározza az „igazi” jobboldaliság és az „igazi” baloldaliság karakterisztikumát, azaz megalkotja az „örök” jobboldaliság és az ugyancsak „örök” baloldaliság fogalmát.

De vajon lehetséges-e ez? Változtathatók-e „megismerési kategóriáivá” (Kosseleck), a politikai tagoltság leírására alkalmas „rendszertan” szimmetrikus fogalmaivá e kategóriapár elemei? Alkalmassá tehetők-e arra, hogy a politikai tagoltság tértől és időtől, szituációtól függetlenül alkalmazható osztályzás alapjai legyenek? Kiiktathatók-e belőlük azok az „intellektuális és emocionális tudattartalmak”, amelyek „meghatározott struktúrák és gondolati mechanizmusok szükségleteit fejezik ki”?

Nos, erről sem a bevezető tanulmány, sem pedig az egyes tanulmányok szóhasználata nem győzött meg. A kötet elolvasása után sem tudom, mi köti össze Tisza Istvánt Szálasival, Szekfű Gyulát Sértő Kálmánnal, a (konzervatív? elitista?) liberalizmust a hungarizmussal, túl azon, hogy nem baloldaliak. Azaz nem válik világossá, hogy mi a jobboldaliság „örök”, korokon és határokon átívelő „igazi” tartalma, s persze az sem, hogy mik volnának ellenfogalmának, az „igazi” baloldaliságnak változatlan tulajdonságai. Igaz, a mérsékelt/szélsőséges kategóriapár bevezetésével a kötet lehetőséget teremt bizonyos különbözőségek megjelölésére, ám ezt mégiscsak egy dichotóm szerkezetben teszi. Azt hiszem, egy ilyen rendszertan legalább annyi problémát vet fel, amennyit megold, s nem ad segítséget a politikai családok meghatározásához és elkülönítéséhez. Így vagyunk természetesen más politikai fogalmakkal is, például a liberalizmussal, a konzervativizmussal, a szocializmussal is. Ezek „igazi”, „örök” tartalmának meghatározása ugyanilyen nehézségekkel jár. Ez esetben sem jelölhetjük meg ugyanis a végső ítélet kimondásra hivatott legfelső fórumot.

Nem tudjuk elnyomni gyanúnkat, hogy a kötet címéből kiemelt másik fogalom, a ’hagyomány’ adja meg e számunkra kétséges eredményekhez vezető módszertani vállalkozás magyarázatát. Úgy látjuk, ez köti össze a jelent múlttal, a mai magyar párttagoltságot az „örök” jobbal és ballal. Mi legalábbis úgy véljük politikai gondolkodástörténeti kutatásaink alapján, hogy a hagyomány a mindenkori jelenhez kötődik, teremtett, és nem azonos a megtörtént dolgok halmazával, a múlttal. A hagyomány nem a mi és hogyan történt, hanem a kik vagyunk? (esetleg: kik ők?) kérdésére ad választ, s ha jól sejtem, e válasz mindenekelőtt a cselekvéshez, a politikai hagyomány a politikai cselekvéshez kötődik. A hagyományteremtés nem a múlt megértésére, leírására irányul, hanem a múlt értelmezésére egy, politikai értékek és érdekek által meghatározott „látószög” és céltételezés alapján. Így van ez akkor is, ha egy politikai erő önmagának, s akkor is, ha ellenfelének teremti meg a hagyományt. Tehát nem a múltra, hanem a jelenre és a jövőre irányul. Ezért gondoljuk, hogy a hagyomány a politika és nem a történettudomány kategóriája, e tevékenység nem a tudományos, hanem a politikai gondolkodás körébe tartozik, ezen belül értelmezhető.

Megelégedésünkre szolgál, hogy a kötet tanulmányai jórészt mentesek a tudományon kívüli szempontoktól. A történettudomány eredményeit foglalják össze a szélesebb olvasóközönség számára, s ez akkor is jó eredmény, ha nem kapunk választ a mi a magyar jobboldali hagyomány kérdésére. (Romsics Ignác szerk.: A magyar jobboldali hagyomány, 1900-1948, Osiris Kiadó, 2009., 576 oldal)

Schlett István
egyetemi tanár

Versengő városok. A várostérségi versenyképesség társadalmi tényezői

A Dialóg Campus Kiadó Studia Regionum sorozatának legújabb kötete a várostérségi versenyképesség társadalmi tényezőit elemzi. A szerkesztő, Szirmai Viktória professzor asszony valóban alkotó szerkesztő volt. Felvázolt egy tanulmányértékű kutatási koncepciót erős nemzetközi szakirodalmi, elméleti és módszertani megalapozással – ez az első fejezet –, szervezett egy tizenkét főből álló kutatócsoportot – még csak nem is volt babonás, hogy vele együtt tizenhárman voltak –, és sokoldalú vizsgálattal kerestek választ az alapvető kérdésre: a globalizált világ városainak gazdasági versengése milyen társadalmi feltételek között sikeres, és a gazdasági sikert milyen társadalmi konfliktusok kísérhetik, gyengíthetik? A válasz elméletileg jól alátámasztott, és gyakorlati hasznú is: a vizsgálat kilenc, százezer lakosúnál népesebb magyar város városrégiójának részletes elemzésén s összehasonlításán alapul, jól illusztrálva, hogy a társadalomtudományi kutatásokban az alapkutatások alkalmazhatóvá tétele (a fejlesztési kutatás) viszonylag egyszerűen összekapcsolható folyamat. Itt azért megjegyzendő, hogy nemzetközi összehasonlításban csak egyetlen nagyvárosi régióról beszélhetünk (a budapestiről), a többi: viszonylag kis városok vonzásterületükkel, melyek az agglomerációvá válás különböző szintjéig jutottak csak el. A magyar városhálózat vizsgálatában természetesen indokolt e hazai városközpontok s vonzásterületük összehasonlító elemzése – még ha a nagyvárostérség kifejezés (így, egybeírva) sérti a nyelvérzékemet.

A vizsgálati cél nagyon időszerű. A gazdasági versenyképesség vizsgálata ugyancsak elterjedt, a vállalati szinttől a nemzetgazdasági vagy multinacionális szintekig. A regionális tudományok művelői régiók és városok gazdasági versenyképességét mérlegelik. E témában hazánkban is számos értékes mű született, hadd említsem, a teljesség igénye nélkül, Beluszky Pál, Horváth Gyula, Lengyel Imre, Nemes Nagy József, Rechnitzer János munkásságát. A versenyképességet, jól ismerten, olyan gazdasági mutatók mérhetik, mint a gazdaság ágazati szerkezete, a tudásalapú ágazatok jelentősége, a munkaerő képzettsége, az exporthányados stb. A gazdasági verseny befektetőkért, piacokért, transznacionális hálózatok csomópontjaiért, végső soron, profitmaximalizálásért folyik. Ám a versenyben – minden versenyben – vannak győztesek és vesztesek. Úgy tűnik, egyre több a vesztes: a globális hálózatokból kinnrekedő városok, a sikeres városokban is az emelkedő ágazatokból – esetenként a helyi városi társadalomból – kiszoruló, a várostesten belül szegregálódó társadalmi csoportok. A gazdasági haszon maximalizálásának egyoldalúsága szaporodó társadalmi konfliktusokat okoz, roncsolja a társadalom szövetét, ami a gazdasági sikert hosszú távon aláássa, közgazdasági szakszóval, negatív externáliákat jelentenek. A jelen világgazdasági válság ezt jól igazolja. Ezért nagyon időszerű a versenyképesség társadalmi tényezőinek alapos vizsgálata. Csak a társadalmilag (és környezeti szempontból) fenntartható gazdasági versenyképesség lehet tartós és sikeres, amint ezt a LEADER-program is megfogalmazza.

A kutatási megközelítésben számomra rokonszenves volt az erős terepi munka. A kutatók a vizsgált településeket nem statisztikai adatsoroknak vagy tervdokumentációnak tekintették, hanem sokszínű, rétegzett, sokféle véleményű helyi társadalmaknak, életteli épített környezetnek. Több mint 5200 kérdőívet vettek fel és értékeltek ki, 180 mélyinterjút készítettek. Megvizsgálták a kilenc várostérség belső társadalmi-térbeli egyenlőtlenségeit (III. fejezet). Megismertették a helyi társadalom konfliktusérzékenységét, a konfliktusokra adott válaszokat (IV. fejezet). Nagyon eredeti az V. fejezet: a helyi elit versenyképesség-felfogásával, a civil szervezetek működésével, a lakosság városával kapcsolatos elégedettségével foglalkozik. Nem gyakori eset, hogy nemcsak a kutatók véleményét ismerjük meg a városok versenyképességéről, hanem a helyben élőkét is; e kétféle vélemény nem mindig esik egybe. Akarnak-e a helybéliek versengeni s mely célokért? Jellemző például, hogy a lakossági kérdőívek kiértékelése szerint csak nagyon kevesen kötik össze a település fejlődését a helyi gazdaság teljesítőképességével, a multinacionális vállalatok letelepítésétől pedig kifejezetten idegenkednek. A város fejlődése szempontjából a válaszadók a legfontosabbnak a város szeretetét vélik (hogy lakói szeressenek ott élni), azután – sorrendben – a közbiztonságot, az életminőség javítását és az egészségügyi ellátás színvonalát. Csupán az elégedettségi listán jelenik meg előkelő helyen gazdasági szempont: sokan elégedetlenek a munkalehetőségekkel. A nagyvárosi elit véleményében (az elit tagjaival mélyinterjúk készültek) már erős a gazdasági szempont: a legfontosabbnak a helyi kis- és középvállalatok támogatását tartják, s előkelő helyen áll a felsőoktatási intézmények, a K+F szektor jelenléte, fejlettsége is. Unikális annak vizsgálata is, hogy hogyan változnak a vélemények, preferenciák a nagyvárosi régiókon belül, attól függően, hogy a válaszadó hol lakik: a belvárosban, az átmeneti övezetben, külvárosban; fejlett vagy elmaradott városkörnyéki településekben. Versenyképességi sorrendet is felállítottak a kilenc nagyvárosi térség között. Érdekes a gazdasági és a társadalmi versenyképesség szétválása. A gazdasági versenyképesség szempontjából az elmúlt évtizedben Budapest és Győr egymást váltogatva vezette a mezőnyt, míg a társadalmi versenyképesség szempontjából a fővárosnak csak az ötödik–hatodik hely jutott, jelezve, hogy egyetlen globális nagyvárosunk nemcsak a tőkét s az innovációkat, de a társadalmi konfliktusokat is koncentrálja. A budapesti agglomerációs gyűrű viszont – erős középosztályi jellege miatt – kiemelkedően a legjobb a társadalmi versenyképességi rangsorban. Továbblépve, a nagyon hasznos VI. fejezet a társadalmi-területi egyenlőtlenségek kezelési eszközeivel – konfliktuskezelés, várostervezés – foglalkozik, ezután zárja a kötetet a szerkesztő szép szintézise.
A kötet sokoldalú képet ad a hazai városversenyről az 1990-es évek közepétől 2006-ig. Lehet, hogy egy most lezáródó világgazdasági korszak dokumentuma lesz. Feltehető, hogy a jelen válságból való kilábalás után változnak a versenycélok, a módszerek s a hazai nagyvárosok pozíciói is.

A kötet kiválóan szerkesztett, rendkívül korrekt a hivatkozása – talán megérdemelt volna egy név- és tárgymutatót is. (Szirmai Viktória, szerk.: A várostérségi versenyképesség társadalmi tényezői. Studia Regionum. Budapest–Pécs: Dialóg Campus, 2009, 319 p.)

Enyedi György
az MTA rendes tagja