1. Globalizáció mint „nagy átalakulás” és
integráció
A globalizáció korunk meghatározó történelmi folyamata. A
globalizációval minőségi fordulat következik be az emberiség
történetében. Kiinduló tételünk, hogy a globalizációt „nagy
átalakulásnak” (Polányi Károly után) tekintjük, s tartalma nem más,
mint globális integráció.
Mindig voltak nagy sorsfordító változások, amelyek
hosszabb távon a történelemnek új irányt adtak, és amelyeknek
eredményeként a társadalmak minőségileg egészen mássá váltak. „Minden
néhány száz évben a Nyugat történetében éles átalakulásra kerül sor.
Nevezhetem ’vízválasztónak’. Néhány rövid évtizeden belül a társadalom
átszerveződik – világnézete, alapvető értékei, társadalmi és politikai
szerkezetei, művészete és kulcsintézményei. Ötven évvel később új
világot találunk. Az akkor született emberek nem tudják elképzelni azt
a világot, amelyben nagyszüleik éltek, s amibe saját szüleik
beleszülettek. Mi most éppen egy ilyen átalakulást élünk át. A
posztkapitalista társadalom születik.” (Drucker, 1994, 1.) A
nem-„nyugati” civilizációk korábbi történetéről ilyen szempontból
kevesebb konkrét információnk van.
A „nagy átalakulások” sajátja, hogy minőségi
változásokat hoznak a társadalmi-gazdasági struktúra valamennyi
szegmensében, vagy ha úgy tetszik, a társadalmi formáció valamennyi
összetevőjében, a technostruktúrától az intézményeken keresztül az
uralkodó eszmékig. „A XX. század utolsó szakaszát és a XXI. század
első évtizedeit a jövő történészei valószínűleg az emberiség
történelme olyan ritka és sok tekintetben precedens nélküli
szakaszának fogják tekinteni, amelyre a globális fejlődés számos
fontos területén végbemenő változások egybeesése volt a jellemző. E
változások a világpolitikában s a nemzetközi hatalmi viszonyok
rendszerében, bolygónk népesedési viszonyaiban, a tudományos és
technikai fejlődésben, az intézményrendszerben, az emberiség és a
természeti környezet viszonyában s a társadalmi viszonyok
rendszerében, külön-külön is ’transzformációk’, amelyek az adott
terület rendezőerőit, jellemző sajátosságait, globális és regionális
következményeit radikálisan átalakították.” (Simai, 2007, 25.). A
globalizáció a folyamatnak fő dimenziója, ezeket szervesen egybefogja,
s jellegét is megadja. „A transzformációk között meghatározó
fontosságú folyamat a globalizáció, mert a fejlődés valamennyi
tényezőjét és területét befolyásolja.” (Simai, 2007, 47.) A kérdéssel
számos iskola foglalkozik (transzformacionalisták, hiperglobalisták,
alterglobalisták), de „bizonyos egyetértés van abban, hogy az emberi
lét kulcsfontosságú szféráiban az átalakulások sorozata ment végbe,
amit ha összeadunk, a 21. századi világpolitika számára dinamikus és
transzformációs kereteket hozott létre.” (Bisley, 2007, 31.) Leszek
Balcerowicz szerint a „globális átalakulás” folyamata az
1970-es–1980-as évektől bontakozott ki, (Balcerowicz, 1996), ami
Kelet- és Közép-Európában 1990 után szorosan összekapcsolódott az ún.
„posztkommunista átalakulással” (Balcerowicz terminológiája).
Az új korszak technostruktúráját a
számítástechnika, az információs és kommunikációs technikák adják.
Ezekkel szoros kölcsönhatásban a gazdaságszerkezetek is átalakultak.
Az információs és kommunikációs technikák forradalma összekapcsolódik
a tudásalapú társadalom kialakulásával, szerkezetét a
posztindusztriális társadalom jellemzi. Az új időszak domináns
ágazatává a szolgáltatások válnak. Jelenleg a szolgáltatások a fejlett
országok GDP-jének kétharmadát-háromnegyedét adják, miközben a
feldolgozóipar 25–30%-át, a mezőgazdaság pedig 2–4%-ra
marginalizálódott. Ennek alapján nem véletlenül beszélünk
posztindusztriális társadalomról. Sokak szerint a posztindusztriális
társadalom egyúttal posztkapitalista is, hiszen jellemzővé válnak a
„vegyes” gazdasági struktúrák, s erőteljesen érvényesülnek a szociális
és környezeti szempontok (ekoszociális piacgazdaság). Másrészt
posztnemzeti, hiszen a globalizáció a nemzeti állam erózióját jelenti.
Vitatjuk, hogy ez a társadalom valójában mennyire posztkapitalista és
posztnemzeti, de kétségtelen, hogy mind a társadalmi viszonyokban,
mind a nemzeti állam mint alapvető integrációs keret jövőjét illetően
új kihívások hordozója. Ez minőségi fordulat, „nagy átalakulás” az
emberiség történetében.
A globalizáció „nagy átalakulásként” való
meghatározása mellett úgy véljük, hogy egyúttal integrációs
folyamatról van szó. Az ember kialakulásában a közösségbe való
szerveződésnek meghatározó szerepe volt, innen beszélhetünk egyáltalán
„társadalmi fejlődésről”. Ezek a közösségek lehettek biológiaiak,
etnikaiak, gazdaságiak, kulturálisak, politikaiak vagy biztonságiak.
Az integrációt mint közösséggé szerveződési folyamatot definiálom, s
az integráció fejlődése az emberiség történetének fontos dimenziója.
Az „integráció fogalma alá esik minden olyan folyamat, amely nagyobb
fokú közösségekhez vezet” (Marjolin, 1953, 41.). Az integráció
kiindulópontja az egyén, aki különböző organizmusokba szerveződik, s
amelyek „anyagcseréje” meghatározó a társadalom működése és
gyarapodása szempontjából. (Filozófiai értelemben adódik az analógia a
biológiával, sejtek szerveződése és anyagcseréje az élet különböző
fejlettségi fokain. A biológiai és társadalmi organizmusok
egybevetésével óvatosan kell eljárnunk.)
Az integrációnak is felrajzolható a történelmi íve,
amely egyre bonyolultabb formák felé halad, miközben adott formák
meghatározott átalakulás mellett együtt élnek. Kiindulópontnak
mindenképpen a családot tekinthetjük, ami mint alapvető közösség, az
emberi társadalom folyamatos újratermelődése szempontjából mindig
meghatározó jelentőségű volt, s a történelem során jelentős
változásokon ment keresztül. A család mint mikroközösség önmagában is
mindig több funkciót töltött be, szolgálta a biológiai újratermelést,
miközben létfontosságú termelő és szolgáltató funkciókat (például
szocializáció) töltött be. Az ősi társadalmak családi és törzsi
szövetségekbe (tekinthetjük ezt makrodimenziónak) szerveződtek, s ezek
összefogásából vagy uralmából akár jelentős birodalmak (városállamok
vagy azok szövetsége) is kialakulhattak. Makroszinten a mezőgazdasági
társadalmak már államilag szervezett közösségeket igényeltek, s a
birodalmi terjeszkedésnek nem egyszerűen a javak elsajátítása (rablás)
volt a célja, hanem a létfontosságú termelési tényezők, a munkaerő
(rabszolgák), a föld és nyersanyagforrások megszerzése és működtetése.
A kapitalizmus kialakulásával, különösen az ipari társadalommal
nemzeti államok válnak alapvető integrációs keretekké.
Az utóbbi évtizedekre az integrációs folyamatok
egyre inkább globális szinten jelentkeznek. A globális integráció
intenzív, komplex nemzetközi együttműködés, amely kiterjed a teljes
újratermelési folyamatra és nemzetközi kapcsolatrendszerre
(kereskedelem, tőke- és munkaerőáramlás, technikai kapcsolatok stb.),
s amelyet különféle intézmények szabályoznak. A globalizáció
leglényegesebb mozzanata a világméretű kölcsönös függés. A kölcsönös
függést a nemzetközi kapcsolatok új minőségének tekintjük, amikor a
kapcsolatok bővülésének eredményeként egy bizonyos ponton az országok
egymással szembeni helyzete lényegesen megváltozik, politikáik és
tevékenységük kölcsönösen meghatározottá válik.
A globális integráció sajátos folyamat, de hordozza
az integráció legfontosabb jegyeit, s végső kifejletében egyre több
szállal kapcsolja össze a világ országait és társadalmait; s összes
torzulásával és hiányosságával együtt is az emberiség globális
közösségbe való szerveződését valósítja meg. A globális integráció azt
jelenti, hogy a kölcsönös függésen keresztül adott országok fejlődése,
egyensúlyviszonyai, gazdasági stabilitása és teljesítménye a közösségi
partnerkapcsolatoktól válik meghatározottá. A folyamat regionális
intézményekbe szerveződik, de globálisan is egyre nagyobb számú
intézmény szervezi és szolgálja. Ma a világgazdaságban közel kétszáz
regionális kereskedelmi és gazdasági tömörülést tartanak számon. A
regionális integrálódásban az egységes belső piaccal, a gazdasági és
monetáris unióval, valamint a nemzetek feletti politikai struktúrák
bizonyos elemeivel, a legmesszebbre az EU jutott el. A globalizáció
regionális integrációkkal strukturálódik. A világgazdaság önálló
organikus rendszer, amely az utóbbi évtizedek globalizációjával egyre
inkább mint integrálódó struktúra fogható fel.
A globalizáció kezdetének meghatározásában nagy
viták vannak (egyesek szerint már a Római Birodalom is globális
struktúra volt). „Korunk globalizációja” kezdetét David Held és
munkatársai 1945-től számítják, a globalizációs irodalom nagy része
többnyire az 1970-es évekre teszi, míg mások az 1990-es években a
bipoláris világ megszűnésével kapcsolják össze. A globális integrációs
folyamatok valóban a második világháborút követően bontakoznak ki
markánsan, de a szorosan vett globalizáció, az integrált globális
közösség kialakulása az 1970-es évektől válik egyértelművé.
A második világháború utáni mintegy negyedszázadra
leginkább a „negatív integráció” jellemző. (Jan Tinbergen kategóriája
a nyitásra és a liberalizációra.) Globális vonatkozásban ezt a
világkereskedelem és a nemzetközi fizetések meginduló liberalizálása
támasztja alá, ami elsősorban a GATT, IMF és más nemzetközi
szervezetek tevékenységéhez fűződik. A GATT a legnagyobb kedvezmény
elvének alkalmazásával igyekszik kiiktatni a nemzetközi
kereskedelemből a diszkriminációt, s a vámok több hullámban való
csökkentésével jelentősen mérsékli a protekcionizmust. A globális
gazdasági liberalizálást és nyitást regionális integrációs formák
egészítik ki. A globális és regionális integráció elsősorban piacok
integrációja, miközben intézményei és szabályozási mechanizmusai
csökevényesek, s többnyire ki sem alakultak. Ebben az időszakban a
kereskedelmi kapcsolatok rendkívül dinamikusan nőnek (a GDP
növekedéséhez képest kétszeresen), s megalapozzák az egyes
nemzetgazdaságok szoros egymáshoz kapcsolódását, kölcsönös függését.
Az 1970-es évektől mind a globális, mind a
regionális integrációs folyamatokban minőségi fordulat következik be.
A minőségi változásokat az 1970-es évektől azzal jelezhetjük, hogy az
ún. „negatív integrációs” folyamatok után mindinkább a „pozitív
integráció” válik jellemzővé. A folyamat ugyan már a háború utáni
nemzetközi szervezetekkel elkezdődött, de a kereskedelem és
együttműködés szabályainak egyre szélesebb körű harmonizációjára kerül
sor (ezt gyakran nevezik regulációs integrációnak), bár a
gazdaságpolitikai kompetenciák átadásáról és beavatkozásról többnyire
nincsen szó. Ez az egységesítés vagy koordináció olyan területekre
terjed ki, mint a szellemi termékek védelme, a termékminőségi,
egészségügyi vagy környezetvédelemi előírások harmonizációja és
átvétele, vagy szabályok a külföldi tőkebefektetések védelmére. Ez a
regulációs integráció globálisan (WTO) vagy regionálisan (EU, NAFTA
stb.) egyre erőteljesebbé válik. A folyamatról nemcsak és nem
elsősorban a tinbergeni megközelítésben van szó. Vagyis nemcsak az
történik, hogy a kereskedelmi akadályok leépítését (liberalizálás és
dereguláció) aktív integrációs intézményépítés váltja fel, hanem az
integrációs folyamatok tartalma is minőségileg változik.
Az integrációs folyamatok mindinkább kiterjednek a
gazdaság valamennyi szférájára. A globalizáció egyik legfontosabb
szereplői a transznacionális társaságok (TNCs). „Nem kétséges, hogy a
multinacionálisok számítanak. Ők képviselik azt a csatornát, amelyen
keresztül a globalizáció megvalósul.” (The Economist, 1997.
november 22. 108.) A kapcsolatok kiterjedtsége és intenzitása
robbanásszerűen nőtt a pénzügyi szférában. Miközben „a
világkereskedelem gyorsabban nő, mint a GDP, a külföldi közvetlen
beruházások túlszárnyalták a hazai beruházásokat, a nemzetközi
valuta-tranzakciók exponenciálisan nőnek.” (Lechner – Boli, 2005,
157.). Kialakulnak a globális infrastruktúrák.
A „negatív” (kereskedelmi) integráció elsősorban a
potenciális komparatív előnyöket aknázta ki, és a növekvő hatékonyság
forrása a beszerzési és ellátó források reallokációja (vámunió esetén
a kereskedelemteremtés és eltérítés hatásai) volt. A korábban
esetenként magas vámokkal védett magas költségű és alacsony
hatékonyságú források helyébe az olcsóbbak és hatékonyabbak léptek. A
védelem mértékének függvényében az ilyen hatékonyságnövekedés lehetett
akár igen jelentős is, de a szerkezeti váltás után csak statikusnak és
egyszerinek bizonyult.
A globalizációs nyereségek egy része felfogható
klasszikus dinamikus komparatív nyereségként, hiszen a gyors
innovációk és technikai fejlesztések, hatalmas komparatív külön
profitokra adnak lehetőséget, ha azokat más, alacsonyabb bérű és
költségű országokba telepítik, és alkalmazzák. Forrásuk az ún.
innovációs járadék (az új technikákra és termékekre vezethető vissza),
amire tudjuk, a rendkívül gyors és magas megtérülés a jellemző.
Másrészt, ami sokkal fontosabb, hogy olyan nyereségekről van szó,
amelyeknek a forrása a globális optimalizáció.
A globális integráció legnagyobb gyengesége és
hiányossága intézményi és szabályozási kereteinek fejletlenségében
van. Nem kétséges, hogy a globalizáció hatékony szabályozást és
demokratikus ellenőrzést igényelne. S nemcsak arról van szó, hogy a
piacok normális működéséhez megfelelő jogi és intézményi keretekre,
valamint stabil és működő demokráciára van szükség. A legfőbb deficit
a többszintű kormányzás globális szintjének gyengesége. „A jó
piacoknak jó kormányokra van szükségük, amelyek védik az egyéni
jogokat, különösen a tulajdonosi jogokat, és keretet adnak a gazdasági
tevékenységhez. A globalizáció kibontakozása nem csökkenti az állam
fontosságát.” (Wolf, 2004, id. Financial Times, 2004. június
1.) „A szabad piacok nem elegendőek: a sikeres innovációhoz támogató
intézményekre van szükség.” (Sachs, 2000, 100.) A viták a Nemzetközi
Valutaalap, a Világbank és más nemzetközi szervezetek politikájáról és
reformjáról évek óta folynak, de radikális reformokra eddig nem került
sor. A hatékonysági mellett ebben a dimenzióban a demokráciadeficit is
rendkívül súlyos.
2. A nemzeti integrációról
A nemzetté integrálódás nagyon különböző kiinduló állapotokból és
utakon történt, de abban az intenzív gazdasági kapcsolatoknak, a
nemzeti piac kialakulásának fontos szerepe volt. A nemzeti állam egyre
szélesebb szabályozó funkciókat vett fel, kialakultak a nemzeti pénzek
(a „nemzeti bankok” létrejötte az egyik fontos állomás). Makroszinten
az ipari társadalmak a modern nemzeti államok megszerveződésével
jártak, amelyek fontos társadalom- és gazdaságszervező, politikai és
hatalmi funkciókat töltenek be.
A nemzeti állam kialakulásának fontos része volt a
területek birtokba vétele, mind a gazdálkodás (például bekerítések),
mind az állam szempontjából (adózás, határok kijelölése stb.). „Új
államok, függetlenek vagy gyarmatiak a tizenkilencedik és huszadik
században keletkeztek. A földet mindenhol tulajdonba vették; a
tulajdon a szuverenitás alapjává vált. A szuverenitás viszont a
biztonságnak vált alapjává, mind a kényszerítő hatalom monopóliumának
terjedelme, és az adószedés hatóköre meghatározásában, mind a
nemzetközi hitel garantálásában, ami lényeges volt az új globális
nemzetközi munkamegosztás szempontjából. Ahogy a tizenkilencedik
század előrehaladt, a nyersanyagtermelő régiókat integrálták Európa
feldolgozóipari centrumaival, és a nemzetközi kereskedelem, pénzügyek
és migráció példa nélkül álló, éppenséggel rendhagyó expanzióját
tapasztalhattuk.” (Hopkins, 2002, 6.)
A nemzeti államok nemzetközi elismerését
történelmileg az 1648-as vesztfáliai rendszerre vezetik vissza. Az új
rend igazából nem a „nemzetről”, hanem igen nagyszámú területi egység
szuverenitásának elismeréséről, elsősorban területszerzésről,
területek biztosításáról szól. „A vesztfáliai szuverenitás azt
jelentette, hogy minden állam területi illetékessége felett magas
fokú, átfogó, teljes és kizárólagos uralmat gyakorolhat.” (Scholte,
2005, 188.) Vagyis, a területelvűség elsődleges, meghatározó szerepet
játszik. Később a nemzetközi jog ezt szentesíti a „határok
sérthetetlenségével”, bár a háborúk indítását csak jóval később,
1928-ban tiltják meg először (tudjuk, milyen sikerrel). A „terület” az
ipari társadalmak számára mint forrás és piac egyaránt fontos, s a
mezőgazdaság egészen az 1960-as évekig a legtöbb országban nagysúlyú
gazdasági ágazat marad. „A modern állam viszonylag új jelenség, és a
’szuverenitása’ modern formájában különösen megkülönböztető politikai
igény – kizárólagos ellenőrzés meghatározott terület felett.” (Hirst,
1999, 256.)
A területek feletti uralom egyúttal politikai
jellegű, mondhatjuk, politikai uralommal egészül ki. A politikai
hatalomgyakorlásnak igen változatos formái alakulnak ki. A folyamat
hosszú, gyakran a korábbi birodalmi keretek folytatásáról vagy
egyszerű „modernizálásáról” van szó. Széles körűek a parlamenti
demokrácián alapuló formák, de több országban szélsőséges diktatúrák
is hosszabb ideig léteznek.
Az államok részben uralmi, részben kormányzási
funkciókat gyakorolnak. A területek birtokba vétele (vagy annak
megerősítése) a „nemzeti” állam által megváltoztatja az azon élő népek
(etnikumok) helyzetét is. A „nemzeti államot” többnyire a domináns
etnikum sajátítja ki magának. A többit a területhez hasonlóan
megpróbálja uralma alá vetni. Ennek egyik fő formája az asszimiláció,
ami történhet deklaráltan (olvasztókohó), spontánul (ez tömegesen
jellemző) vagy erőszakos alávetéssel. Gyakran előfordul az etnikai
tisztogatás, a területen élő más népek kiirtása (például indiánok,
etnikai genocídiumok sorozata, holocaust stb.), különösen, ha azok
ellenállnak a nemzetépítési törekvéseknek, vagy veszélyesnek vélik
őket ilyen szempontból. Nevezhetjük ezt a folyamatot akár egyfajta
belső gyarmatosításnak. A történelmi tapasztalatok alapján egyes
országokra esetenként bizony jogos a „törpe-imperialista konstrukciók”
megjelölése.
A folyamat számos körülménytől, a fejlettségi
színvonaltól, az etnikumok közötti erőviszonyoktól, történelmi
hagyományoktól és sok más egyéb tényezőtől függ. Az autonómiák és a
kisebbségi jogok kezdettőli elismerése ritkább. A nemzetközi
konfliktusoknak gyakori forrása, hogy az adott nemzeti állam
megpróbálja a szomszédos országokban élő etnikumait magához csatolni.
A nemzeti fejlődés szorosan együtt jár a
gyarmatosítással. „A 17. században ugyan Európában megszilárdult a
területi elven alapuló államok rendszere, ám a nagyhatalmak Európán
kívül saját gyarmatbirodalmaikat kezdték kiépíteni, s ezzel a
birodalmi modell nem tűnt el a politikai tér szerveződésének a
történetéből.” (Kiss, 2008a, 106.)
A modern gyarmatosítás nagyobb intenzitással
Amerika felfedezése után kezdődik. Ezt értelmezhetjük más népek vagy
területek meghódításaként, birtokba vételeként. A folyamat a 19.
század végére éri el csúcsát, amikorra megtörténik a világ valamennyi
zugának „felosztása”. Ez a háborúk globalizálódásának a kora, s az
„újrafelosztás” érdekében a 20. századra már két rendkívül véres
világháborúba torkollik. A gyarmatosítás nem új a történelemben, talán
nevezhetjük a folyamatot modern és globális gyarmatosításnak.
Az ipari társadalom egyre inkább széles körű állami
beavatkozást, támogatást és szabályozást igényel. Az államnak
szerteágazó kormányzási funkciói alakulnak ki, ami az 1930-as évektől
egyre inkább a szabályozott piaci kapitalizmus modelljét valósítja
meg. Az állam többnyire négy fontosabb funkciót tölt be. Fejlesztésit
(infrastruktúra, fegyverkezés), szabályozót (piac, árfolyam, árak
stb.), szolgáltatót (közszolgáltatások biztosítása) és kohézióst (a
nemzeti jövedelem újraelosztása a társadalmi béke érdekében, aminek
kifejlett formája a jóléti állam). A folyamatot gazdasági, politikai
és kulturális tényezők egyaránt erősítik.
Az ipari kapitalizmus a területek és az egyének
közötti kapcsolatokat, kölcsönhatásokat felerősíti, s igyekszik azokat
külső hatásoktól megvédeni. „A kormányzás államias módja a
tizenkilencedik és a huszadik századok közepe között érte el csúcsát.
Ekkor a területileg centralizált bürokratikus államok
mindenekfelettvalóan uralkodtak az emberiség nagy többsége felett,
benne az állami alapú gyarmati birodalmakkal. Az államok szolgáltatták
a szabályokat a társadalmi viszonyok szinte valamennyi oldalának
kormányzásához: pénz, nyelv, fegyveres erőszakszervezetek, szexuális
viselkedés, foglalkoztatás, formális oktatás, egészségügyi színvonal,
öröklés, a természet megőrzése stb.” (Scholte, 2005, 188.)
A nemzetté integrálódást erősíti a legszélesebb
értelemben vett kommunikáció rendkívül intenzívvé válása. A nyelvek
jelentősége felértékelődik, különösen vonatkozik ez a domináns etnikum
nyelvére. A folyamatot a nemzeti médiák felgyorsítják, először a
nemzeti újságírás, majd később a rádió és a televízió. Kialakulnak az
„irodalmi” vagy „hivatalos” nyelvek, amin gyakran a korábban nehezen
kommunikáló nyelvjárások próbálják megérteni egymást. A folyamat
ellentmondásos hatással van a kisebbségi nyelvekre. Az utóbbiak
gyakran háttérbe szorulnak, kulturális szerepre redukálódnak, bár a
kommunikációs forradalmak ezek kialakulását is segíti. Ritkábban
fordul elő, hogy hivatalosként ismerik el őket.
A nemzetek jellegében lényeges minőségi különbségek
vannak. Meghatározó szerepük van a történelmi és kulturális
hagyományoknak, a gazdasági fejlettségnek és struktúrának, s nem
utolsósorban a nagyságnak.
Nagy eltérések lehetnek a történelmi és politikai
fejlődésük alapján, amire Kiss J. László találóan utal a „nemzetállam
előtti és európai felvilágosodás szocializációjából kimaradt térségek”
megkülönböztetésével. (Kiss, 2008b, 119.) Ugyancsak idézi Henry
Kissingert, aki inkább a külső biztonsági jellemzők alapján rendezi
rendszerbe a jelenlegi világ különböző térségeinek nemzeteit.
„Eszerint az Egyesült Államok és Nyugat-Európa által alkotott
nemzetközi rendszer a demokráciára és gazdasági fejlődésre alapozott
béke idealista változata, amelyben a háború elképzelhetetlen. Az
ázsiai nemzetközi rendszerben a nagyhatalmak – India, Japán, Kína,
Oroszország, Korea stb. – egymást stratégiai vetélytársaknak tekintik.
Ha a közvetlen háború veszélye nem is áll fenn, ám annak lehetősége
sem zárható ki. A katonai költségvetések Ázsiában növekedőben vannak.
Kína katonai erőfeszítései – Tajvannal összefüggésében – az Egyesült
Államokkal kialakuló konfliktust veszik számításba. Ebben a nemzetközi
rendszerben a 19. századi európai egyensúlypolitika tapasztalatai jól
alkalmazhatóak. Kissinger szerint a mai világ harmadik nemzetközi
rendszere, a Közel-Kelet a 17. századi európai fejlődéssel mutat
analógiát. A konfliktus gyökerei itt nem gazdasági természetűek, mint
az atlanti régióban, de nem is stratégiaiak, mint Ázsiában, hanem
ideológiaiak és vallásiak. Következésképp ez a térség még a Vesztfália
előtti Európát tükrözi, ahol a szembenálló felek között
kompromisszumok csak igen nehezen érthetőek el, s a felek egymás
létezésének és legitimitásának az elismerésére sem készek. A negyedik
nemzetközi rendszer Afrika, amelyre az európai fejlődésre
visszavezethető semmilyen analógia nem vonatkoztatható. A kontinens
túlságosan nagy és államainak lehetőségei meglehetősen korlátozottak
ahhoz, hogy a hatalmi egyensúly hagyományos politikája átültethető
legyen. Ez a térség szenved a leginkább a gyarmati múlt öröksége
miatt, legyen szó a mesterséges határok által elválasztott törzsekről
és etnikumokról vagy a számukban növekvő működésképtelen államokról.”
(Kiss, 2008b, 118.)
A nemzeti állam soknemzetiségű jellege
gyakorlatilag az esetek túlnyomó többségére érvényes. Ezek egy része
történelmi birodalmakból nőtt ki, mások gyarmati státusukból nyertek
függetlenséget. Egyesek rendelkeznek önálló nemzeti múlttal,
legfeljebb a történelem viharaiban kerültek alávetett vagy
szétszakított állapotba (például a lengyelek), mások ilyen hagyományra
nem támaszkodhatnak, s nemzeti állami függetlenségük csak az utóbbi
évtizedek terméke (szlovákok). „A XXI. században soknemzetiségű és
nemzetállamok mellett léteznek ’integráló’ multikulturális államok,
amelyekben a nemzetfogalom sajátos módon fogalmazódik meg. Ilyenek az
USA, Kanada, Ausztrália. Sok nemzet él szétszakítva, különböző
államok területén, s nincs anyaországuk. (Simai, 2007, 59.)
Samuel P. Huntington a nemzeti államok közötti
konfliktusokban a civilizációs különbségekre helyezi a hangsúlyt. „A
világ eseményeinek főszereplői továbbra is a nemzetállamok.
Magatartásokat akárcsak a múltban, mai is a hatalomra és a
gazdagodásra való törekvés alakítja, de alakítják a kulturális
preferenciák, hasonlóságok és különbségek is. A fontosabb
államcsoportokat már nem a hidegháború három blokkja tömöríti, hanem a
világ hét vagy nyolc fő civilizációja.” (Huntington, 1998, 17.) „Ebben
az új világban a helyi politika az etnikumok politikája, a
világpolitika pedig a civilizációk politikája. A nagyhatalmak
versengését a civilizációk küzdelme váltja fel.” (Huntington, 1998,
24.)
3. Globális integrációs kihívások és a nemzet
Az elmúlt évtizedek társadalmait sokan posztnemzetinek nevezik, s azt
állítják, hogy a nemzeti államok fokozatosan elvesztik értelmüket, és
egyre inkább feloldódnak a globalizáció folyamatában. „A szkeptikusok
érvelése szerint a globalizáció a tradicionális területi állammal
szemben az alapvető kihívások egész sorát képviseli, ami a jelenlegi
körülmények között megkérdőjelezi az intézmény alkalmasságát. A
gazdasági erők szerintük a szűk kereteken belüli manőverezésen túl
képtelenné teszik a cselekvésre. Az erők felülről és alulról is
kihívást jelentenek a hatalmi monopóliumával szemben; korlátozzák
kapacitásait, és a transznacionális fenyegetések felfedik nyilvánvaló
alkalmatlanságát. A szkeptikusok érve három alapvető feltételezésen
alapul: „1.) Az állami autonómiát aláássa a tény, hogy a globális erők
büntetően nagy költségeket rónak azokra az államokra, amelyek eltérnek
az alapvető neoliberális modelltől; 2.) Az államnak a kulcsfontosságú
szektorokban nincs ereje és tekintélye a kimenetek befolyásolására;
3.) Az államok nélkülözik azokat a forrásokat és struktúrákat,
amelyekkel a múltban a biztonsági és szociális problémákat kezelni
tudták.” (Bisley, 2007, 63.). Egyesek egyenesen a nemzeti állam
végéről, fokozatos eltűnéséről beszélnek, egy olyan világról, amiben a
nemzeti intézmények és szuverenitás elveszti értelmét. „Kísértet járja
be a világ kormányait. A globalizáció kísértete.” (Wolf, 2005, 247.)
Abban teljes egyetértés van, hogy az elmúlt
évtizedekben elsősorban a globalizáció következtében a nemzeti államok
új helyzetbe, új kihívások elő kerültek. „A 21. század elején a
nemzetállamot valóban komoly támadások érik mind belülről, azaz a
belső hazai környezet felől, mind kívülről, azaz a regionális és
globális szintek felől; s kétségtelen tény az is, hogy igen fontos
változások történtek. Számos nemzeten belül a politikai identitás és
az etnikai konfliktusok veszélyeztetik az állam integritását, mivel
etnikai és regionális csoportok függetlenséget, de legalábbis nagyobb
autonómiát követelnek. Fontos megértenünk, hogy a kurdok, a
palesztinok, és más hasonló csoportok mind saját nemzeti államot
akarnak. Nem az a céljuk, hogy felszámolják a nemzetállamokat, hanem
arra törekednek, hogy a fennállókat osszák fel kisebb egységekre,
melyeket önállóan irányíthatnak. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy bár
a gazdasági globalizáció és a transznacionális gazdasági erők sok
tekintetben aláássák a nemzetek gazdasági szuverenitását, azonban a
globalizáció terjedelmét és a gazdasági globalizáció nemzetgazdaságra
gyakorolt hatását hajlamosak vagyunk eltúlozni. Végül is a világot
továbbra is az államok dominálják.” (Gilpin, 2004, 363.)
Mások szerint a nemzeti állam nemcsak továbbra is
elsődleges szereplő, és a nemzeti érdekek meghatározóak, hanem
szerepének változása esetenként akár felértékelődését is jelentheti.
„A XXI. század elején az államok továbbra is a világrend alapvető
’építőkövei’ és a kormányzatok a világrend alapvető szereplői,
formálói. A világpolitikai viszonyokat nagymértékben meghatározza az,
hogy a kormányok saját vélt vagy tényleges érdekeiből kiinduló
döntései a világrend működése szemszögéből mennyire racionálisak,
illetve irracionálisak.” (Simai, 2007, 55.) „Az államok, ahogy
megváltoztak az iparosítás következtében, úgy kell változniuk most is.
A kihívás az állami magatartásban történő változások mértékének és
jellegének, valamint ebben az átalakulásban a globális erők szerepének
a meghatározása.” (Bisley, 2007, 57.)
A hagyományos nemzeti államot a második világháború
után kétségtelenül a kihívások sorozata éri. Ezek következtében mind
uralmi, mind kormányzási pozíciói gyökeresen megváltoznak.
3.1. Deterritorializáció
Az elmúlt évtizedekben a gazdaság és a jólét területhez való kötődése
erőteljesen meggyengült, s ez az uralmi struktúrák valamennyi elemét
érinti. A nemzetközi kapcsolatok elmélete ezt a „deterritorializáció”
fogalmával jelzi. Gyakran használják az „új földrajz” (new geography)
vagy a „határok nélküli világ” (borderless world) fogalmát, mások
pedig térbeli átrendeződésről (respatialization) beszélnek. „A
globalizáció a gazdasági és politikai tereknek mind a
deterritorializációjával, mind reterritorializációjával együtt jár.”
(Held et al., 2005, 27–28.)
A folyamatban meghatározó szerepet játszanak a
gazdaság szerkezetében végbemenő változások. Egyrészt, a területhez
vagy a „földhöz” közvetlenül kötött ún. elsődleges szektorok súlya
(bányászat és mezőgazdaság) a GDP-ben radikálisan csökken, míg először
a feldolgozóipar, majd a szolgáltatások kerülnek előtérbe. Az
elsődleges ágazatok jelentősége (stratégiai is) ugyan megmaradt, de
dinamizmusuk elveszett, s különösen a legfejlettebb országok
gazdaságában súlyuk marginalizálódott. A bányászat súlya az európai
országok gazdaságában az 1900-as évek elején 5–6% volt, ma az
EU-országok GDP-jének kevesebb mint 1%-át adja. A háborút követően az
európai fejlett országok GDP-jében a mezőgazdaság még 25–40%-kal
részesedett, aránya az utóbbi évekre 2–4%-ra csökkent. A területhez
kötődő természeti erőforrások közvetlen gyarmati típusú ellenőrzése
fokozatosan elvesztette értelmét, s a piaci csatornákon keresztüli
megszerzésük egyszerűen „olcsóbbá” vált. A termelés és a
befolyásgyakorlás szempontjából az információk felértékelődnek, a
hatékonyság döntő tényezőivé válnak.
A változások nagyon fontos mozzanata, hogy az
elmúlt évtizedekben a tudás vált a legfontosabb termelési tényezővé.
Az ipari társadalmakban többnyire három fő termelési tényezőt
különböztettek meg: a földet, a tőkét és a munkaerőt (erőteljesen
területhez kötődtek). A közgazdászok legfőbb gondja ezeknek „a szűkös
forrásoknak” hatékony allokációja volt, ami az 1970-es évek elején a
„növekedés korlátai” elméletéhez vezetett (Meadows et al., 1972). „Nem
ez a helyzet, ha a tudásról beszélünk. Az információ és a tudás új
termelési tényezők. Korlátlanok, megújíthatók, végtelenül
felcserélhetőek és újrahasznosítható források” (Kahane, 2006, 24.).
Még határozottabb fogalmazásban: „A tényleges, vezérlő forrás, az
abszolúte meghatározó ’termelési tényező’ ma nem a tőke, se nem a föld
és a munkaerő. A tudás az.” (Drucker, 1994, 6.) Peter F. Drucker
szerint az értékteremtés legfontosabb forrása a „termelékenység” és az
„innováció”. A tudás előtérbe kerülése természetesen nem teszi a
hagyományos termelési tényezők szűkösségét hatályon kívül.
A folyamatra a távolság összeszűkülésének és a
kommunikáció felgyorsulásának közvetlen befolyása volt. Ez alapvetően
átalakítja az üzleti gyakorlatot, a fogyasztás jellegét, az azonosulás
formáit, és destabilizálja a hagyományos politikai intézményeket. A
technológiának a „legnagyobb hatása a nem anyagi információkkal
kapcsolatos tevékenységekre van: telekommunikációra, portfolió tőkére,
pénzügyi szolgáltatásokra, a szórakozásra és a médiára.” (Wolf, 2005,
251.) Nem véletlen, hogy a turizmus viharos fejlődése alapján az
elmúlt évtizedekben erőteljes nyomás irányul a határok légiesítésére.
A turizmus robbanását jelzi, hogy a napi határátlépések száma a
világon az 1950-es 69 ezerről ötven év alatt kétmillióra nőtt. „A
térbeli viszonyok átrendeződése, amiben a földrajz és a terület már
nem játszik olyan meghatározó szerepet, mint amit a múltban játszott.”
(Bisley, 2007, 21.)
A nemzeti államok vesztfáliai rendszere is új
összefüggésbe kerül. „A huszadik század közepe óta a gyorsuló
globalizáció és a nemzetek feletti összekötődés az állami szuverenitás
veszfáliai konstrukcióját elavulttá tette. A szuverenitás vesztfáliai
gyakorlata a területi földrajzon alapult, ahol a társadalmi
tranzakciók rögzített helyeken zajlottak.” (Scholte, 2005, 189.) „A
hidegháborús
|
|
megosztottság végével mind teljesebbé vált a
felismerés, hogy nincs elválasztott földrajzi térség, a világ egyetlen
folytonos globális tér, egy „nagy lokalitás”, ahol nincsen „túloldal”,
nincsen „másik oldal”, amelyben a biztonságot fenyegető
transznacionális kockázatok sora és a globális erőszak, mint az új
terrorizmus, nem „kívülről” hat a civilizációra, hanem annak része.”
(Kiss, 2008b, 113.)
A globalizációs változások ellenére hangsúlyozni
kell, hogy „a nemzetközi jog, a nemzetközi szervezetek még ma is a
vesztfáliai államközpontúságon alapulnak” (Kiss, 2008a, 106.) Az állam
lényegén, a legitim erőszak monopóliumán az európai integráció
keretében sem történt változás. „A népek továbbra is területhez
kötődnek, és a nemzeti állam állampolgárai maradnak. Az államok
megőrzik szuverenitásukat, nem abban az értelemben, hogy mindenhatóak
és mindenre képesek a területükön belül, hanem azért mert egy terület
határait ellenőrzik, és abban a mértékben, hogy hitelesen
demokratikusak, és képviselik állampolgáraikat azokon a határokon
belül. Szerződéssel alátámasztott szabályozórendszerek, nemzetközi
ügynökségek és közös politikák, mind úgy jöttek létre, hogy főbb
nemzeti államok megegyeztek létrehozásukban, és szuverenitásuk
egyesítésével legitimációt kölcsönöztek nekik. A szuverenitás
elidegeníthető, államok hatalmát engedik át államok feletti
ügynökségeknek, s ez nem rögzített mennyiség. A szuverenitás
elidegeníthető és megosztható, de az államok új szerephez jutnak akkor
is, ha hatalomról mondanak le, különösen azáltal, hogy szerepet
nyernek annak az intézménynek a legitimálásában és támogatásában,
amelyet a szuverenitás ilyen átadásával hoztak létre. (Hirst, 1999,
275–276.)
Tovább pontosít a következő idézet. „A
globalizációt mint a viszonylagos deterritorializácó folyamatát
foghatjuk fel. A terület nem tűnik el, de fontossága csökken az emberi
viszonyokban. A deterritorializáció az idő és tér szűkülését jelenti,
valamint a társadalmi viszonyok új felállásának és a hatalom új
központjainak ismérve. Azt láthatjuk, hogy a tér és az idő az emberi
kapcsolatoknak egyre kevésbé fontos akadálya, ahogy a technológiák
könnyebbé teszik az utazást nagy távolságokon keresztül és a
kommunikációt a világban az emberek között.” (O’Brian – Williams,
2004, 316.) Ezek döntő jelentőségű változások.
3.2 Szabályozás és kormányzás
A globalizáció a legnagyobb kihívást a nemzeti állam szabályozási és
kormányzási funkciójával szemben intézi. A nemzeti állam szempontjából
a folyamat két tendencia keretébe helyeződik. Egyrészt, a nemzeti
szuverenitások leadása a regionális és helyi szinteknek, másrészt a
kompetenciák és a szabályozás felfelé csúszása az országok közötti
regionális integrációblokkok és a globális szintek irányába. A
„sokszintű kormányzás” ezek között keresi az optimális megoldások
lehetőségét.
Az állam szabályozó és kormányzási szerepe az idők
folyamán jelentős változásokon ment keresztül, s megállapítható, hogy
az utóbbi évtizedekre jelentősen fokozódott. „A 20. században az állam
és a piac kapcsolata valóban jelentősen megváltozott, mivel a
kormányok totális háborúkra és saját polgáraik növekvő gazdasági
elvárásainak kielégítésére használták gazdaságaikat. A század
világháborúi, a harmincas évek nagy válsága és a hidegháború hatalmas
gazdasági szükségletei miatt az állam gazdasági szerepe is
felértékelődött. Azokban az időkben, amikor előtérbe került a
biztonság, a nemzeti kormányok újfajta eszközökkel irányítottak és
előzőleg soha nem tapasztalt módon vonták ellenőrzésük alá
gazdaságukat. A nagy válság, a szervezett munkaerő megjelenése és a
második világháború társadalmi áldozatai arra kényszerítették a
nyugati kormányokat, hogy tevékenységüket bővítsék ki állampolgáraik
jólétének biztosításával is. Néhány évig úgy tűnt, hogy a kommunizmus
rendszere sikeres, ami ismét arra ösztökélte a kormányokat, hogy
tevékenységüket John Maynard Keynes ’alsóbb társadalmi osztályainak’
jóléti támogatására is kiterjesszék. A második világháborút követően
aztán minden fejlett gazdasági kormányzat a teljes foglalkoztatást és
a gazdasági jólét magas színvonalát igyekezett megteremteni.” (Gilpin,
2004, 375.). A folyamat eredménye, hogy az 1930-as évektől mindinkább
a szabályozott (főként nemzeti intézmények keretében) piacgazdasági
kapitalizmus modellje alakult ki, ami nagyjából az 1960-as évekre
jutott el a fejlődésének csúcsára. Lehetőségei ugyanakkor a
globalizációval egyre inkább kimerültek, s az 1970-es évektől
nyilvánvalóvá vált, hogy alapvető szerkezeti válsággal néz szembe.
A folyamat komplexitásának és a problémákra adott
sokrétű válaszok elemzése túlmegy egy rövidebb tanulmány keretein.
Tény, hogy a döntő tényező a globális átalakulás volt, s a
következőkben a nemzeti állammal szemben az ezzel kapcsolatos
szabályozási és kormányzási kihívásokat elemezzük.
1. A tevékenységek egyre bővülő köre
globálisan szerveződik, s ezek közül számos terület kívül marad a
nemzeti állam hatókörén, ellenőrzési és szabályozási lehetőségein. „A
jelenlegi globalizálódó világban számos anyagi feltétel az állami
kormányzást ellehetetleníti. A számítógépes adattovábbítás, a
rádió-műsorszórás, a műholdas távérzékelés vagy a telefonhívások nem
állnak meg vámellenőrzésre. Az elektronikus tömegmédia leértékelte az
állam uralmát a nyelvek építése vagy az oktatás felett. Nem tud az
állam komplett ellenőrzést gyakorolni a világméretű egyesülések és
globális vállalatok felett sem. A globális valuták, a hitelkártyák és
hasonlók elterjedésével még a legerősebb államok is elvesztették
teljes ellenőrzésüket a pénzmennyiségek és az árfolyamok fölött. Az
állam nem képes sikeresen magas fokú és kizárólagos ellenőrzést
gyakorolni a globális pénzügyi áramlások felett, amelyek törvénykezési
hatókörén átmennek (ha egyáltalán átmennek). Az elektronikus
kereskedelem vállalaton belüli kereskedelem, az offshore pénzügyi
központok, a derivatívák vagy a kockázati befektetési alapok (hedge
funds), mind kompromittálták az államok képességét, hogy azokból
adójövedelmekhez jussanak. A világméretű környezeti fejlemények, mint
az ózonlyuk vagy a biodiverzitás vesztességei hasonlóképpen
ellentmondanak az állami kormányzás anyagi és területei
előfeltételeinek.” (Scholte, 2005, 189.) A jelenlegi válság jól
mutatja, hogy ezek a folyamatok intézményi ellenőrzést igényelnének,
de ehhez a globális intézményi és szabályozási rendszerek még
alapvetően hiányoznak.
2. A kölcsönös függés és globális integráció
következtében az alapvető gazdasági folyamatok (növekedés, infláció,
foglalkoztatottság, egyensúly) külsőleg meghatározottá válnak, s
ezekkel kapcsolatban a nemzeti állam befolyásolási lehetőségei
esetenként drasztikusan leszűkültek. „Általános szóhasználatban, a
függés olyan állapotot jelent, amit külső erők meghatároznak, és
nagyban befolyásolnak. Az interdependencia, a legegyszerűbb
meghatározásban, kölcsönös függést jelent. A kölcsönös függés a
nemzetközi politikában olyan helyzetre vonatkozik, amit az országok
között vagy a különböző országok szereplői között reciprokhatások
jellemeznek. Ezek a hatások gyakran nemzetközi tranzakciókból
származnak – a pénzek, az áruk, az emberek és az üzenetek nemzetközi
határokon keresztüli áramlásából. Ezek a tranzakciók a második
világháború óta drámaian megnőttek. Mégis, ez az összekapcsolódás nem
ugyanaz, mint a kölcsönös függés. A tranzakciók kölcsönös függésre
gyakorolt hatása, azoktól a kényszerektől vagy költségektől függ,
amelyekkel ezek járnak. Ahol a tranzakcióknak viszonos költséghatásai
vannak (még ha nem is szükségszerűen szimmetrikusak), akkor kölcsönös
függésről van szó. Ahol a tranzakcióknak ilyen érdemi költséghatásaik
nincsenek, ott egyszerűen összekapcsolódásról kell beszélni.” (Keohane
– Nye, 1977, 8–9.) A költséghatásokat – hozzátehetjük: a hatékonysági
és jóléti hatásokat – tehát a kölcsönös függés értelmezése egyik fő
kritériumának tekinthetjük. Tény, hogy a nemzeti gazdaságpolitika
alakításában a kölcsönös függés új helyzetet teremtett.
3. A nemzeti gazdaságok működése és
teljesítménye, a nemzetek jóléte „egyre inkább a globális
versenyerők”, a globális versenyképesség függvényévé vált. (Held et
al., 2005, 151.)
Az országok nemcsak termelési, technikai,
gazdálkodási struktúráikkal (termékek, technológiák, újítások,
vállalati gazdálkodás) vagy éppen infrastruktúrájuk (fizikai vagy
humán) fejlettségével versenyeznek egymással, hanem társadalmi,
gazdasági és intézményi rendszereikkel is. S adott helyzetben az
utóbbiak lehetnek fontosabbak, s lehetnek súlyos hatással a gazdaság
teljesítményére és hatékonyságára. Ezzel összefüggésben az országok
jelentős része ún. „strukturális problémákkal” küzd, amelyek éppen az
intézményi és szabályozási hiányosságokra vezethetők vissza. A bírálók
a strukturális problémák között a rugalmatlan tőke- és munkaerőpiaci
szabályozást, a közszolgáltatási szektorok (egészségügy, oktatás vagy
államigazgatás) régen megérett reformjainak késlekedését említik. A
gyenge gazdasági teljesítmények mögött az egyik fő ok az állami
újraelosztás túlzott mértéke, különösen a jóléti állam túlköltekezése
(a nyugdíj és a szociális rendszerek reformjának halasztása), s ezzel
összefüggésben a gazdaság túlzott mértékű adóztatása és
túlszabályozása. Vagyis a pazarló és rossz hatékonyságú
közszolgáltatások vagy a diszfunkcionális szociális rendszerek nem
egyszerűen belgazdasági problémák, hanem a globális versenyképességnek
is meghatározó tényezői. Az ún. strukturális reformok terén az egyes
országok meglehetősen eltérő teljesítményeket mutatnak, ezek sikere
vagy kudarca a globális kihívásokra adott válaszok mércéje.
4. A globális piac működésének törvényei
mintegy fegyelmező erőt jelentek a nemzeti államokkal szemben, s ez
konkrétan is megjelenik a különféle nemzetközi szervezetek (IMF vagy
Világbank) és a transznacionális társaságok politikájában. „A piaci
fegyelem drámaian csökkentette a gazdaságpolitika-csinálás hatókörét
és jellegét. A magja a szabályozott nyílt gazdaság, amelyben a szigorú
költségvetési politika az általános szabály, a szociális jóléti
kiadásokat a minimumon tartják, az adórendszerek vállalatbarátok,
nemprogresszívek, és olyanok, mint a fogyasztási adók, közvetett
mechanizmusokkal strukturáltak, a munkaerőpiacnak rugalmasnak kell
lennie, valamint a monetáris politikát független központi bank
irányítja alacsony inflációs cél rögzítése mellett. A kísérlet ettől a
minimalista modelltől való eltérésre a globális piacok által kirótt
szigorú büntetés kirovását eredményezi.” (Bisley, 2007, 59.) Mindez
kemény korlát a nemzeti kormányok számára, s a korábbi évtizedekhez
képest radikális változtatásokat kényszerít ki. „Ennek a tézisnek – a
globalizáció mint egy ’vasketrec’ – determinista felfogása képezi az
alapját, ami globális pénzügyi fegyelmet kényszerít a kormányokra,
szigorúan korlátozza a progresszív politikák hatókörét, és aláássa azt
a szociális szerződést, amin a második világháború utáni jóléti állam
nyugodott.” (Held et al., 2005, 13.) Más kérdés, hogy a nemzetközi
pénztőke ezt a „fegyelmet” magára nézve korántsem tartotta
kötelezőnek, ami a jelenlegi válság egyik alapvető előidézője. A
globalizáció persze pozitív értelemben is fegyelmező erőt jelenthet:
„Nehezebb inflációs politikát folytatni, s ez nagyon jó.
Hasonlóképpen, ha a rabló adóztatás még nehezebbé válik, szintén
kedvező. Ha az állam nem él vissza hatalmával, továbbra is jelentős
manőverezési szabadsága lehet.” (Wolf, 2005, 277.)
5. A gazdaság integrálódó komplexuma, a
korszerű gazdaság komplex rendszere egyre inkább átcsap a nemzeti
határokon, s globális mértekben szerveződik meg. A problémára válasz a
többszintű kormányzás, amely az integrálódó világgazdaság terméke, s
amely a növekvő kölcsönös függés körülményei között, globálisan és
regionálisan egyaránt választ igyekszik adni egy sokszereplős rendszer
komplex folyamatainak az ellenőrzésével és irányításával kapcsolatos
kihívásokra, azok érdekeinek összehangolása mellett. A globális
integráció és a többszintű kormányzás követelményeihez való
alkalmazkodás a hagyományos nemzeti gazdaságpolitika cél- és
eszközrendszerének, intézményi és szabályozási struktúráinak alapvető
átalakítását, nagyfokú nyitottságot és kooperációképességet igényel. A
jelenlegi válság arra utal, hogy megoldása érdekében egyre sürgetőbbé
válik.
A nemzeti kormányok ugyanakkor a sokszintű
kormányzási struktúrák meghatározó tényezői. „A nemzeti állam ennek az
összekapcsolási folyamatnak központi szereplője: az államok
politikája és gyakorlata a hatalom megosztásában felfelé a nemzetközi
szintekre és lefelé a szubnacionális ügynökségekhez az a kötelék, ami
a kormányzás rendszerét összetartja.” (Hirst, 1999, 270.) Nem
hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ma még a „nemzeti” szint az egyetlen,
amely komplex és hatékony intézményi és szabályozási eszközökkel
rendelkezik, s leginkább rendelkezik demokratikus felhatalmazással.
A globalizáció természetesen a „nemzeti szinten”
gyakorolt szerepeket is átalakítja. „Bár az állam gazdasági szerepe
egyre csökken, más területeken viszont éppen növekszik az állami
szerepvállalás, ezért nem helyén való arra következtetnünk, hogy a
nemzetállam fölöslegessé vagy anakronisztikussá vált. A gazdasági
globalizáció nemzetállamokra gyakorolt hatása nemzetállamonként és
gazdasági területenként is eltérő mértékű: a pénzügyek például sokkal
jobban globalizálódtak, mint a szolgáltatások vagy az ipari termelés.
A globalizáció sok tekintetben korlátozta ugyan az államok
gazdaságpolitikai mozgásterét, ennek mértéke azonban az adott állam
nagyságától és gazdasági erejétől függ.” (Gilpin, 2004, 363–364.)
A nemzeti kormányok korántsem védtelenek a
globalizáció hatásaival szemben, ellenkezőleg. „Mindazonáltal, a
kormányok alakíthatják a globalizáció területükre és lakosságukra
gyakorolt hatásait: költségvetési politikával, monetáris politikával,
fogyasztói politikával, munkaügyi politikával, környezeti politikával,
adatvédelemmel és így tovább.” (Scholte, 2005, 191.)
A globális kihívások jelentőségét gyakran azért is
eltúlozzák, mert éppen belső problémákra igyekeznek magyarázatot s
gyakran a felelősségtől felmentést keresni. „A gazdasági
globalizációval kapcsolatba hozott társadalmi, gazdasági és más
problémák nagy része valójában olyan technológiai és más fejlemények
nyomán jelentek meg, melyeknek egyébként semmi közük a
globalizációhoz.” (Gilpin, 2004, 364.) „A környezetvédők a környezeti
károkért a globalizációt és káros hatásait teszik felelőssé, jóllehet
e károk nagy része a nemzeti kormányok politikájának és viselkedésének
eredménye. A lég-, víz- és talajszennyezés elsősorban az egyes
nemzetek hanyag politikájának és/vagy erőtlen végrehajtási, illetve
kényszermechanizmusainak tudható be.” (Gilpin, 2004, 367.) „Valójában
sok politikus saját politikai hibáiért megpróbálja a felelősségét
áthárítani, olyan képet sugallva, hogy azokért a globalizáció elsöprő
hatása hibáztatható.” (Scholte, 2005, 191.)
A globalizáció új struktúrák formálódását jelzi. A
klasszikus nemzeti állam ebben a vonatkozásban erodálódik. A modern
nemzeti állam viszont, ha képes a kihívásoknak megfelelni, s
megtalálja funkcióit, akkor felértékelődik. Hogy hosszabb távon mi
történik, még nehéz előre látni. A jelenlegi válság sürgős válaszokat
igényelne.
3.3. Globalizáció és dekolonializáció
A második világháború utáni extenzív globalizációs folyamat
megindulása mindenekelőtt új helyzetet teremt a külső gyarmati
struktúrák szempontjából. Az 1950-es és 1970-es évek közötti extenzív
szakaszban a gyarmati birodalmak megszűnnek, gyakorlatilag eltűnnek. A
folyamat a „nemzeti felszabadító mozgalmak” eredménye, vagyis a
gyarmatosított nemzetek győzelme a gyarmatosítókkal szemben. Az
utolsó felvonás ilyen szempontból a külső szovjet birodalom
összeomlása.
Másrészt megindul a hagyományos politikai uralmi
struktúrák gyors eróziója, amit nevezhetünk a demokratizálódási
folyamat felgyorsulásának is. A folyamatban az emberi jogok viharos
kiterjesztése az elmúlt évtizedekben döntő szerepet játszik. A háború
után még számos demokratikusnak tekintett országban sem volt általános
a választójog (a nők szavazati joga), általános volt alapvető emberi
jogok vallási eredetű korlátozása (válás, házasságon kívül született
gyerekek diszkriminálása, abortusz stb.), faji diszkriminációs
törvények voltak érvényben (USA az 1960-as évekig), s jogilag
diszkriminálták a másságot (a homoszexualitás bűncselekménynek
tekintése). Az elmúlt évtizedekben ebben viharos változások történtek,
s különösen Európa járt élen a folyamatban. 2000-ben a világ összes
lakosságának 57%-a már demokráciában élt. (Wolf, 2005, 39.) Ez
mindenképpen figyelemreméltó fejlemény.
Az általános demokratizálódási folyamat egyik
kísérőjelensége, különösen az 1970-es évektől, hogy számos országban
kiéleződnek a belső etnikai ellentétek, a kisebbségi problémák
erőteljesen jelentkeznek. Bizonyos kisebbségek (baszkok, írek,
korzikaiak) esetenként véres és erőszakos mozgalmakat, háborúkat
indítanak autonómiájuk vagy akár „nemzeti” függetlenségük kivívásáért.
A kelet-európai szocializmus összeomlásával a folyamat felgyorsul, s
nagyszámú etnikum éri el vagy deklarálja nemzeti függetlenségét.
Régiónkban a fő áldozat a Szovjetunió és Jugoszlávia, de a folyamatba
illeszkedik Csehország és Szlovákia szétválása is.
A globális integráció ugyan számos kihívást intéz a
nemzeti állammal szemben, mégis éppen erre az időszakra esik a nemzeti
államok nagyarányú növekedése. A fentiek alapján ez korántsem
véletlen. A 20. század elején az önálló nemzeti államok száma ötven
körül volt, a hozzájuk tartozó gyarmati területek száma pedig 137.
Ekkor tizennégy birodalmat tartottak számon. A század elején és az
első világháborút követően például a török és a Habsburg-birodalom
felbomlásával több új nemzeti állam is létrejött, de számuk 1950-ben
is csak nyolcvan körül volt.
A második világháború után több mint százharminc új
nemzeti államalakulat jött létre. Különösen gyors volt a folyamat az
1960-as és 1970-es években, amikor a gyarmatbirodalmak felbomlásával
1960 és 1980 között hatvankilenc új nemzeti állam alakult meg. A
folyamatnak újabb lökést a közép- és kelet-európai rendszerváltás
adott, amikor 1989 után néhány év alatt a Szovjetunió és Jugoszlávia
romjain huszonöt új nemzeti állam jött létre.
A folyamat feltételezhetően még korántsem zárult
le. „További lényeges probléma az is, hogy bolygónkon mintegy 5000
olyan etnikai csoport létezik, amelyik az ENSZ alapokmánya alapján
igényt formálhat nemzeti önrendelkezésre. Ezek közül mintegy 400 képes
lenne önálló állam létrehozására, s csaknem 80 azoknak a száma,
amelyek ezért aktívan küzdenek is.” (Simai, 2007, 59.) Tény: „a
huszadik század végére a nacionalizmus és a nemzeti államok erősebbek,
mint a globalizáció kezdetén voltak.” (Ralston, 2005, 243.)
A folyamattal kapcsolatban megoszlanak a
vélemények. „Ha minden olyan etnikai csoport, amelyik önálló
államiságra tarthat igényt, ezt meg is teszi, a világ hasonlít majd az
ókori városállamok hálózatához, hiszen többségében életképtelen mini
és mikroállamok tömege teszi még inkább kaotikussá és
kormányozhatatlanná a nemzetközi rendszert.” (Simai, 2007, 59.)
Másrészt a globális rendszerek demokratizálása mellett nem lehet
eltekinteni a népek önrendelkezési jogától, s nem lehet azt a működési
hatékonyság követelményének alárendelni. A globális kormányzás olyan
struktúráira van szükség, melyek képesek integrálni a nemzeti államok
nagyobb számát is.
A létező kétszáz vagy akár potenciálisan háromszáz
nemzeti állam nem homogén struktúra. A kisebbségek száma mindenütt
tetemes, s gyakorlatilag soha nem volt, s ma sincsen olyan „nemzeti
állam”, ami „tiszta” lenne, ne rendelkezne kisebb vagy nagyobb számú
kisebbségekkel. A kérdés kezelését nehezíti a kisebbségi problémák
sokrétű jellege. Mindenképpen döntő különbség, amikor a bevándorló
kisebbségek jogait kell biztosítani, s más a helyzet, amikor
(valamilyen okból kisebbségbe került) évezredes „őshonos” népek jogait
és autonómiáját kell elismerni. Ez Európát is megosztó dilemma.
4. A modern demokráciák deficitje –
a kisebbségi jogok biztosítása
Az elmúlt évszázadok történelme egy dolgot egyértelműen bizonyított. A
soknemzetiségű állammal szemben a határok újrahúzgálása nem megoldás.
Legfeljebb más etnikumok kerülnek kisebbségi státuszba. Többnyire
véres háborúk árán. „Az etnikai, kisebbségi belső konfliktusok
bizonyos kiújulása ott is világjelenséggé vált az utóbbi években, ahol
nem befogadó országok, térségek vannak, hanem történelmileg
multietnikus régiók.” (Deák, 2008, 101.)
Az államok korábban mindent megtettek a „nemzeti”
kultúra erőszakos terjesztésért, s ebben a nemzeti közoktatást vagy a
katonai szolgálatot is felhasználták. „Ahogy a fejlett államok számára
az ilyen programok már nem lehetségesek, az állampolgáraik
lojalitásának alapjául mást kell találniuk, mint a primitív kulturális
homogenitást.” (Hirst, 1999, 266.) „Az etnikai, kulturális és vallási
homogenitás erőltetése kulturális kompenzáció lehet a szegénységgel
szemben mint a gazdaságilag elmaradottak ópiuma, de nem fogja azt
meggyógyítani.” (Hirst, 1999, 268.)
A soknemzetiségű állam tehát nagyon kevés
kivétellel olyan adottság és helyzet, amit nem lehet figyelmen kívül
hagyni, de nem szabadna, hogy a demokrácia kiterjesztésének korlátja
legyen. A belső konfliktusok nem tekinthetők belügynek, azok a
nemzetközi kapcsolatokat is destabilizálják. Az államok stabilitása és
a demokratikus struktúrák megszilárdulása a nemzetközi közösségnek is
alapvető érdeke. Természetesen mindig a konkrét körülményekből kell
kiindulni, de az esetek többségében a megoldás a kisebbségi jogok
biztosítása.
A kisebbségi jogokban és autonómiák elfogadásában
az elmúlt évtizedekben sikerült előrehaladást elérni, de még korántsem
vagyunk a folyamat végén. Az emberi jogokat illetően Európában az
ellenzőkkel már csak utóvédharcok folynak. A kisebbségi jogokban még
hosszabb út áll előttünk, hogy a kérdés nyugvópontra jusson. Még
Európában is, nem szólva a világ többi részéről, ahol helyenként még
az alapvető emberi jogok elismerése is hiányzik. A többségi nemzetek
sokszor az egyéni demokratikus jogok kiterjesztésével a kérdést
igyekeznek megoldottnak minősíteni. A kisebbségi jogok biztosításától
gyakran még a demokrácia hívei is az államuk integritását féltik. A
probléma így a demokratizálás egyik fő akadályává válik (például
Kína).
Az elmúlt évtizedekben a nemzeti állam helyzetét
illetően két fontos alapelv: a népek önrendelkezése és a határok
sérthetetlensége érvényesült. Mindkettő a demokrácia és a nemzetközi
biztonság fenntartása szellemében fogant, de érvényesítésük olykor
súlyosan ütközhet egymással. Erős egyszerűsítéssel az önrendelkezés a
gyarmatosított, elnyomott népek felszabadítását legitimálta, s
bizonyos értelemben felülírta adott „határok”, a status quo
sérthetetlenségét. A határok sérthetetlenségét Európában az 1975-ös
Helsinki Alapokmány deklarálja, s garanciát igyekszik nyújtani az
európai béke jövőbeni fenntartása szempontjából. Feltételezi a
demokratikus államrendet, vagyis a népek jogaikat az adott nemzeti
államon belül is gyakorolhatják.
Az elmúlt években a nemzetközi közösség Koszovó,
valamint Dél-Oszétia és Abházia kapcsán sajátos skizofrén állapotba
került. Az „elismerések” sajátos belső és külső hatalmi érdekek mentén
történtek, s mindenképpen az elmúlt évtizedek olyan precedenséről van
szó, amikor Európában a határok sérthetetlenségének elve valamilyen
módon sérül. Még akkor is ez a helyzet, ha a fenti esetekkel csak
alapvetően kiszakadásról van szó, s ezek minőségileg nem különböznek
a Szovjetunió vagy Jugoszlávia felbomlásától. Annak talán
„kicsinyített” változatának is lehetne nevezni. A határok
sérthetetlensége annyiban kétségtelenül érvényesült, hogy nem került
sor területek átcsatolására egyik nemzeti államtól a másikhoz.
Az alapvető probléma, hogy a határok
változtatásával önmagában a problémát nem lehet megoldani, hiszen
valamilyen érdek mindenképpen korlátozódik. Koszovóban a szerbek
kisebbségbe kerülnek, s jogaik az adott helyzetben még nemzetközi
erőfeszítések és garanciák mellett is nehezen biztosíthatóak. Még
rosszabb a helyzet a kisebbségbe került grúzokkal.
„A közelmúltban, főleg az 1990-es években, a feszes
bipoláris fegyelem eltűnésével ’kiszabadultak a palackból’ az addig
elfojtott lokális, de eszkalációs veszélyt hordozó válságok. A
politika tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a nemzetek közössége
elutasítja a XX. század során megbukott ’be nem avatkozás’
politikájának müncheni modelljét, amely súlyos és szétterülő,
jóvátehetetlen és feledhetetlen következményekkel járhat. Ennek a
filozófiának a különböző legitimációs rangot adó dokumentációit
igazolja Lord Russel-Johnsonnak, az Európa Tanács Parlamenti
Közgyűlése korábbi elnökének 2002 szeptemberében elhangzott előadása,
amelyben kifejtette: ’A nemzetközi politika korábbi két fő elve, a
nemzeti integritás és a belügyekbe való be nem avatkozás ma már nem
élvez elsőbbséget, s ez helyes változás.’” (Deák, 2008, 96.)
A jövő trendjei nehezen megítélhetőek. Európában és
az amerikai kontinensen a modern nemzeti államok nagyrészt
konszolidálódtak, s a főbb etnikumok vagy saját állammal rendelkeznek,
vagy valamilyen autonómiával. Közép-Európában az egyetlen nagyobb
etnikum, amelynek nincsen saját állama, a cigányság, de nincs is
olyan törekvése, hogy ilyet létrehozzon. Tiszta nemzeti állam
régiónkban sincsen, minden országnak van kisebbsége. Az elmúlt időszak
eseményei bizonyították, hogy a kérdést a határok megváltoztatásával
igazságosan régiónkban sem lehet megoldani, ezért alapkérdés a
demokrácia kiterjesztése keretében a kisebbségi jogok biztosítása.
Az egyes országokban ez természetesen különböző
módon valósulhat meg (területi vagy kulturális autonómia), de
nyilvánvaló, hogy a kérdést csak a konkrét körülmények figyelembe
vétele mellett lehet eldönteni és rendezni. Nagy változás, hogy az
adott határok egyre inkább másodlagossá válnak, különösen egy olyan
Európai Unió keretében, ahol a határok ténylegesen „légiesednek”.
Magyarország a kisebbségi jogok elismertetésének
egyik úttörője. Érthető, hiszen alapvető érdekei fűződnek hozzá. A
„harc” nem könnyű, mert az EU-n belül is az országok többsége, így a
nagyok is, ellenérdekeltek. A kisebbségi jogokat ezért többnyire ki
kell harcolni, automatikusan aligha biztosíthatóak. Az elmúlt időszak
azt is bizonyította, hogy tartós és kölcsönösen elfogadható megoldást
azonban csak az érintett etnikumok, a többségi és a kisebbségi
nemzetiségek közötti kompromisz-szumok és megállapodások alapján lehet
találni.
Döntő lehet ugyanakkor a nemzetközi „rásegítés”.
Örvendetes, hogy az utóbbi időben több nemzetközi szervezet (ENSZ,
Európa Tanács, EBESZ stb.) is a kisebbségi jogok biztosítása mögé
állt. Magyar sikernek tekinthető, hogy az EU Alkotmányszerződésébe a
kisebbségi jogok bekerültek. „A Kormányközi Konferencián a
következetes magyar fellépésnek köszönhetően sikerült elfogadtatni a
tagállamokkal, hogy az Unió értékeit gazdagítsák a kisebbségi
jogokkal.” (Horváth, 2005, 75.) Az elért eredményt a Lisszaboni
Szerződésben sikerült megőrizni.
Az elmúlt időszak tapasztalatai azt igazolják, hogy
az „anyaországi” fellépés lehetőségei a kérdésben korlátozottak, s
gyakran kétes sikerrel járnak. Szinte rutinszerű az ilyen elutasítás,
többnyire belpolitikai és presztízsokokra visszavezethetően. Különösen
régiónkban a régi, hagyományos nacionalista reflexek még erőteljesen
élnek, többnyire nem tudatosodott, hogy már nem az ötven évvel
ezelőtti, hanem egy új világban élünk. A szélsőséges nézetek
Nyugat-Európában is újra éledtek (neonácizmussal együtt), de a
tartalmak megváltoztak. Környékünkön a kisebbségi jogok követelése
mögött még jelentős politikai erők a határok megváltoztatásának a
szándékát feltételezik, s virágzik az archeonácizmus. Hosszabb időszak
kitartó harcára van szükség, s nem könnyű megítélni, hogy a segítő
szándék mikor fordul ártó következményekbe.
A sok etnikum, amelyeket a történelem megfosztott
az önálló nemzeti állam lehetőségétől, elsősorban Afrikában és
Ázsiában él. Hogy a folyamat hogy jut nyugvópontra, nem lehet tudni.
Nem kizárt, hogy a következő évtizedekben még esetleg több tucat
nemzeti állam születésének lehetünk tanúi.
A nemzet mint kulturális közösség sorsa külön
kérdés. Az új kommunikációs és információs technikák a nemzeti
kultúrákat közelítik egymáshoz, másrészt meg is erősítik őket
egymással szemben. Talán annyit mondhatunk, hogy egyrészt erősödik a
globális kommunikáció igénye, másrészt a multikulturalitás eszméje is
egyre inkább teret nyer.
A globalizációt korunkban hatalmi szempontból sajátos kettőség
jellemzi. Egyrészt talán megkockáztathatjuk, hogy bizonyos szempontból
a globalizáció a hagyományos értelemben vett dekolonializáció
folyamatát teljesíti ki. Nem tagadható a demokratizálás és a
globalizáció összefüggése sem. Ugyanakkor olyan új hatalmi
struktúrákat hoz létre, amelyek súlyos demokráciadeficittől terheltek,
mind a regionális, mind a globális integráció szintjén. (Egyes nézetek
szerint ez nem más, mint neokolonalizáció.) Különösen jellemző a
transznacionális vállalatok és a pénzügyi tőke hatalmának növekedése.
Velük szemben védtelenségünket az utóbbi hónapok válságának eseményei
drámaian demonstrálják. Ugyanilyen drámaian merülnek fel tehát a
követelések ellenőrzésük érdekében. Az új kihívásokra ebben a
vonatkozásban is válaszokat kell találni.
Kulcsszavak: globális, regionális és nemzeti integráció, „nagy
átalakulás”, vesztfáliai rendszer, kölcsönös függés, tudásalapú
társadalom, „deterritorializáció”, gyarmatosítás és dekolonializáció,
posztindusztriális és posztnemzeti társadalom, sokszintű kormányzás,
kisebbségi jogok.
IRODALOM
Balcerowicz, Leszek (1995): Socialism,
Capitalism, Transformation. CEU, Budapest
Bisley, Nick (2007): Rethinking
Globalization. Palgrave Macmillan, New York
Deák Péter (2008): Egy elmozduló,
többpillérű világrend új erőszakformái. Európai Tükör. 11,
Drucker, Peter F. (1994): Post-Capitalist
Society. Harper Business, New York
Giddens, Anthony (2007): Europe in the
Global Age. Polity, Cambridge
Gilpin, Robert (2004): Nemzetközi
politikai gazdaságtan. Budapest Centre for International Political
Economy, Budapest.
Held, David et al. (2005): Global
Transformations. Polity Press, Cambridge
Hirst, Paul – Thompson, Grahame (1999):
Globalization in Question. Polity Press, Cambridge
Hopkins, Anthony G. (ed.): (2002):
Globalization in World History. Pimlico, London
Horváth Zoltán – Ódor Bálint (2005): Az
Európai Unió Alkotmánya. HVG–ORAC, Budapest
Huntington, Samuel P., (1998): A
civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest
Kahane, Yehuda (2006): Technological
Changes, the Reversal of Age Pyramids and the Future of Retirement
Systems. European Papers on the New Welfare. No. 4, February 2006. The
Risk Institute, Triest–Milan–Geneva
Keohane, Robert O. – Nye, Joseph S.
(1977): Power and Interdependence . World Politics in Transition.
Little, Brown and Company, Boston–Toronto
Kiss. J. László (2008a): Vesztfálián
„innen” és „túl”. In: Vértessy László (szerk.): Kataklizmák csapdája.
TSR Modell Kft., Budapest
Kiss. J. László (2008b): A nemzetközi
biztonság metamorfózisa. In: Vértessy László (szerk.): Kataklizmák
csapdája. TSR Modell Kft., Budapest
Lechner, Frank J. – Boli, John (eds).
(2005): The Globalization Reader. Blackwell, Malden
Marjolin, Robert (1953): Europe and the
United States in the World Economy. Duke University Press, Durham, N.
C.
Meadows, Donella H. – Meadows, Dennis I.
et al. (1972): Limits of Growth. Earth Island, London
O’Brian Robert – Williams, Mark (2004):
Global Political Economy: Evolution and Dynamics. Palgrave Macmillan,
Basingstoke
Polányi Károly (1997): A nagy átalakulás.
Korunk gazdasági és politikai gyökerei. (Fordította Pap Mária)
Mészáros Gábor kiadása, Budapest
Ralston, Saul John (2005): The Collapse of
Globalism and Reinvention of the World. Atlantic Books, London
Sachs, Jeffrey (2000): Sachs on
Globalization: A New Map of The World. The Economist. 24 June 2000.
WEBCÍM >
Scholte, Jan Aart (2005): Globalization: Critical Introduction.
Palgrave Macmillan, Basingstoke
Simai Mihály (2007): A világgazdaság a
XXI. század forgatagában. Akadémiai, Budapest
Wolf, Martin, (2004): The Case for Global
Market Economy. Yale University Press, New Haven
Wolf, Martin, (2005): Why Globalization
Works. Yale University Press, New Haven–London
|
|