A történelmi idők, s főként az immár paradigmává
vált 2001. szeptember 11. tette szükségessé a terrorizmus kérdésének
minél szélesebb körű tudományos kutatását. Ezt pedig nem lehet egyedül
a pszichológia, pszichiátria felől megközelíteni, ahhoz szociológiai,
vallási, filozófiai, antropológiai, történeti stb., tehát
interdiszciplináris hozzáállás szükséges.
A terrorizmus fogalma nehezen meghatározható.
Egyfelől maga a jelenség is sokféle, történelmi és társadalmi
megítélése is változó, másfelől pszichológiailag sem egységes.
Ezért is szükséges a történeti megközelítés. A
kifejezés Maximilien Robespierre-től származik, ő használta először a
nagy francia forradalomban a le Grande Terreur kifejezést, melynek
később ő maga is áldozata lett: 1794-ben vád alá helyezték, és
kivégezték.
Kit nevezünk „merénylőnek”, vagy akár „politikai
gyilkosnak”? A határvonal meghúzása bizonyos fokig önkényes, bár
adódnak különbségek. A politikai gyilkosnak van kiszemelt áldozata, s
bizonyosfajta „ideológiája”, ha mégoly zavaros is. Luigi Luchenit,
Erzsébet királyné gyilkosát 1898-ban anarchista
szemlélete motiválta. A John Kennedy életét 1963-ban kioltó Lee
Harvey Oswald zavaros egyéni és politikai előéletű, alkoholista,
paranoid skizofrén volt, akit újabb igazságügyi pszichiátriai
vizsgálata előtt lelőttek (Swanson et al., 1970). Elgondolkoztató
Kennedy testvére, Robert 1968-ban történt halála, őt zsidóbarát
kijelentései, politikai tevékenysége miatt ölte meg egy Sirhan
Bishara Sirhan nevű jordániai származású férfi, egy vallási filozófia
iránt elkötelezett, arab nacionalista szervezet tagja. Bár paranoid
beállítottságát megállapították, de beszámíthatónak bizonyult, és
halálra ítélték.1 Vajon nem tekinthető-e
már ő a modern keleti terrorizmus előfutárának?
A sok tragikus végű terrorakcióból kiemelkedik az
Air France Párizsból Athénba tartó gépének 1976. június 27-én történt
eltérítése. Elkövetői a PFSZ (Palesztinai Felszabadítási Szervezet) és
egy német szervezet tagjai Afrikába, az ugandai Entebbébe
kényszeríttették a repülőt, s a túszok szabadon bocsátásáért
ötvenhárom bebörtönzött társuk elengedését követelték. Izraeli
elitalakulatok a helyszínre repültek, kiszabadították a százöt túszt,
és megölték a terroristákat. A harc közben meghalt három túsz és az
akció parancsnoka. Az akkori izraeli miniszterelnök, Jichák Rabin a
hősies mentésről azt nyilatkozta, hogy az a katonai történelem, a
legendák évkönyvébe kerül feljegyzésre.
Döbbenetes fordulatot hozott 2001. szeptember 11.,
amikor a New-York-i Kereskedelmi Központ és a washingtoni Pentagon
épületeibe repülőgépeket kormányoztak, így romboltak és öltek. A
Kereskedelmi Központ ellen elkövetett merényletben 2973 ember
vesztette életét. A negyedik, a Capitolium felé tartó gépen azonban a
halálraítélt utasok fellázadtak, és hősiességükkel sikerült a repülőt
a céltól elirányítani, és így emberéleteket és a kiszemelt épületet
megmenteni. Maga az ötlet is új: repülőgépet épületnek vezetni, s így
robbantani fel, ölni és pusztítani! Az agresszió mindig talál új
utakat, s erre utal az a megfigyelés is, hogy a bűnözés mindig egy
lépéssel előbb jár a rendőri felderítésnél, védekezésnél (Hárdi,
2000). Itt is kitűnt a terrorista csoport fegyelmezettsége,
szervezettsége, képzettsége. Évekig készültek a tettükre, senki nem
gondolta volna a mindennapi életbe jól beilleszkedő emberekről, hogy
mire készülnek. Még a családjuk sem tudott a készülő tervekről, a
búcsúzó elkövető semmit sem sejtetett hozzátartozóival. A repülőgépek
merényletét óraműpontossággal szervezték meg, és hajtották végre.
2004. szeptember elsején a világot újabb támadás
döbbentette meg: az észak-oszétiai Beszlánban a megnyitó ünnepségen
egy iskolát harminckét állig felfegyverzett csecsen terrorista foglalt
el, túszként tartva ezerkétszáz felnőttet és gyereket. Három napig
szörnyű körülmények között, ülő helyzetben étlen-szomjan tartották
foglyaikat, akik közül többen hamarosan meghaltak. A szabadítás
kaotikus módon történt – állítólag – a lakossági beavatkozások miatt.
A végeredmény: 344 halott – köztük 186 gyerek – és sok sebesült.
Harmincegy terroristát is megöltek, egyet elfogtak, és életfogytiglani
börtönbüntetésre ítéltek. A halottszemlén egyes elkövetőkről azt
írták: „nem volt emberi arcuk”.
A terrorizmus váratlan és kiszámíthatatlan jellegét
illusztrálják a Londonban történtek. London a 2012. évi olimpia
megrendezése megnyerésének mámorában élt, amikor 2005. július 7-én 8
óra 50-kor a metró három állomásán, valamint 9 óra 47-kor egy
autóbuszon bombák robbantak, melyek összesen ötvenkét ártatlan
emberéletet követeltek, és hétszáz sebesülést okoztak. Az időzített
merényleteket az Al-Kaidához köthető négy iszlám terrorista követte
el, akik maguk is meghaltak a támadások során. Alig ocsúdott fel a
világ a döbbenetből, amikor július 21-én azonos körből jövő négy
terrorista ismét merényletett kísérelt meg a brit fővárosban, de
szerencsére a bombák nem robbantak fel, és a tetteseket gyorsan
elfogták. Amíg az emberek megfélemlítése mellett, Madrid-ban a gyilkos
akcióknak politikai céljaik voltak, addig Egyiptomban az
idegenforgalmat, Londonban pedig a közlekedést akarták megbénítani.
Ugyancsak kérdés, hogy milyen oldalról nézzük az
elkövetőket: az egyik oldal terroristáknak nevezi azokat, akiket az
őket támogatók esetleg „szabadságharcosnak” mondanak. Az egyes
terroristákat vagy csoportokat – az IRA-t, az ETA-t vagy az Al-Kaidát
– a háttérből sokan lelkesen támogatják, s mártírnak, hősöknek tartják
tagjaikat. Támogatóik ideológiailag, gazdaságilag és képzéssel is
mögöttük állnak. A történeti értékelés is változik. Lehet, hogy akiket
annak idején terroristáknak neveztek, később történelmileg már nem
annak ítélik meg.
Kétféle terrorizmusról beszélhetünk: a Dán
Enciklopédia szerint (idézi: Varvin – Volkan, 2003, 54.), elsősorban
egyén, csoport vagy hálózat által ártatlan emberek ellen politikai
változások vagy figyelemfelhívás céljából elkövetett erőszakos
cselekmény esetén lehet erről szó. Wagdy Loza összefoglalása (2007,
142.) szerint: „A terrorista cselekmény előre megtervezett, váratlan,
sokkoló, törvénytelen agresszió a békés lakosság ellen, meghatározott
ideológia, illetve ok alapján, hogy megfélemlítse vagy kényszerítse a
kormányt vagy a polgári lakosságot követeléseik elfogadására.” Ilyen
követelés például foglyok, bebörtönzött terroristák szabadon engedése,
területi igények stb. Ugyancsak alapvető a „figyelemfelhívás”, ami
elsősorban a média útján történik, a merényletek, a történtek
közlésével, bemutatásával a televízióban. A hírek terjesztése,
túszokról készült képek, lefejezésük közreadása a képernyőn félelmet,
– a szó eredeti értelmének megfelelően – rettegést kíván kelteni,
nyomást gyakorolni a közvéleményre, közhangulatra. Ezt a legjobban a
2001. szeptember 11-i amerikai és a 2005. július 7-i londoni
merényletek során lehetett látni, ezek az események megdöbbentették és
megrázták a világot.
A másik fajta terrorizmus az állami, ennek
tekinthető: az az erőszak, amelyet az állam gyakorol saját népe vagy
egy szomszédos nép ellen a politikai hatalom megtartásáért, esetleg,
egy pártnak adandó válaszként. Trockij erről a következőt mondta (Iásd
Amis, 2004, 304.): „A terror a politika hatalmas eszköze…” Legjobb
példa erre Hitler, Sztálin vagy a kambodzsai Pol-Pot rémuralma.
Kikből lesznek terroristák?
Kétségtelenül a klasszikus pszichopatológiai szemlélettel sok mindent
megtudunk róluk, de ez nem mindenkire vonatkozik, és nem fedi le az
okok teljességét.
Egészséges emberi létünkhöz hozzá tartozik a
családi, társadalmi környezetből kapott törődés, az önértékelés, a
reális gondolkodás, az érzelmi világ, embertársunk igényei, érzései
iránti fogékonyság, a másik értékelése, az empátia, az alkalmazkodás,
a beilleszkedés. Mindezek sérülnek, vagy hiányosak – különösen az
érzelmek terén – az elembertelenedés (dehumanizáció, Akhtar, 2003)
esetén.
Megfelelő környezeti – elsősorban anyai – törődés
szükséges a gyermek pszichológiai megszületéséhez (utal Akhtar,
Mahlerre és munkatársaira), ahhoz, hogy stabil belső világa
alakulhasson ki, hogy emberré válhasson. Ennek ellentéte látható a
vadonban felnőtt gyermekeknél, akikről klasszikus leírások szólnak:
Indiában, Afrikában állatok között nőttek fel, s nem „humanizálódtak”:
négykézláb jártak, nem tudtak beszélni, nem ismerték az emberi
gesztusokat stb. A XVIII. és XIX. századi beszámolók alapján ismerjük
Philippe Pinel, Jean-Marc Gaspard Itard és mások eseteit; és közismert
Kaspar Hauser (1812?–1833) története, akit bezárva tartottak, és
|
|
egy két-hároméves gyermek nívóján rekedt meg.
Hazánkban is előfordult, hogy disznóólban, bezárva tartottak
gyermeket, aki mindentől elmaradt, s járni, beszélni stb. nem tudott.
Mondhatni, ezek nem jutottak el a tulajdonképpeni emberlét szintjére,
testileg-lelkileg differenciálatlanok maradtak.
Autizmus vagy különféle regressziót okozó
pszichózisok (például skizofrénia) ugyancsak vezethetnek a
személyiségben jelentkező ilyen elembertelenedéshez. A skizofréniánál
az én és a külvilág határainak elmosódása, álom és valóság
összekeveredése az érzelmi kiürülés, elsivárosodás stb. következménye
is lehet.
A sorozatgyilkost a belső üresség, közöny jellemzi. Utánoz valakit,
valamilyen „nagy”, esetleg karizmatikus személlyel azonosul, aki
„irányítja”, kegyetlen tettekre ösztönzi. Az élet értelmetlensége,
örömtelensége is készteti mások elpusztítására. Az ölés számára szinte
szexuális kielégüléssel, akár orgazmussal is jár. A sorozatgyilkosok
rendszerint rossz fizikai, pszichés, szociális – mondhatni –
„lélekölő” környezetből származnak. Szüleik verték őket, vagy
szexuális erőszakban nőttek fel stb. Sokszor anya- és nőgyűlölők.
Merőben más a tulajdonképpeni terrorista; az,
akinél az elembertelenedés a mások iránti teljes közönnyel jár: sem
másokat, sem magát nem veszi emberszámba. Az áldozatok semmit sem
jelentenek számára, miként önmaga sem. Csak így érthető az öngyilkos
merénylő, aki tudja, hogy mások elpusztításával maga is megsemmisül.
Tettét csoportja, közössége határozza meg, s az – általa vélt –
politikai igazságtalanságokból csak ezt a kiutat látja. Nála is
lehetnek egyéni – környezeti, családi, genetikus és más egyénlélektani
pszichopatológiai kórokok, de meghatározó a csoportdinamika, az
etnikai, vallási, szociokulturális tényezők befolyása. A karizmatikus
vezető és a csoport együttesen érzi a „hátrányos helyzetet,” az
„elnyomottságot”, amely ellen fel kell lépni, s ha a terrorista ezt
megteszi, életét áldozza, mártírként tisztelik, s a „bosszúért” – túl
a földi elismerésen – sokféle jutalomban részesül. Természetesen a
médián keresztül a világ is hall róluk, információkat kap, hogy az
elkövetőket és ügyüket megismerje. Egyik fő céljuk a figyelem
felkeltése, másfelől politikai (területi, függetlenségi stb.)
követelések, túszcsere, foglyok kiszabadítása és pénz szerzése a
további akciókra. A gazdasági jutalom sem lényegtelen, mert a
terrorista családját már a kezdeti gyászban is a csoport együttérzése
kíséri, dicsfény veszi körül, pénzbeli elismerésben is részesül, ami a
szegény rétegeknél különösen sokat nyom a latban.
Az arab terrorizmusban alapvető az iszlám társadalmi szerepe és
szemlélete. A modern nyugattal szemben azonban e keleti világ
magatartása nem egységes. Egy részük befogadja a modern technikát, és
az azzal járó társadalmi vívmányokat: a demokráciát, a nők
egyenjogúságát, a divat szabad követését stb. A mohamedán világ másik
része csak a műszaki eredményeket fogadja el, de az azzal járó
szellemiséget elutasítja. A Koránból vett mondatokat kiragadják
eredeti szövegkörnyezetükből és történelmi helyzetükből, s azokat
használják fel a „szent háborúra,” a Dzsihádra való felkészítésre. A
Korán mindenre ad választ, s a vallás törvényei, a saria szabják meg a
joggyakorlatot. Az idegen hatásoktól és képviselőiktől a
„hitetlenektől” és tanaiktól meg kell védeni és tisztítani hazájukat.
Közülük a radikális, fundamentalista rétegek nyíltan szembeállnak a
Nyugattal, Amerikával, s elsősorban közülük kerülnek ki a harcosok.
A terroristákat motiválja a fanatikus,
csoportjukban bizonyosságig megerősített hit. Ezt tölti fel az
agressziós-indulati erő, s az egyéni konfliktusaikkal sem kell
egyénileg foglalkozniuk, a „megoldást”, a levezetést a cselekményben
találják meg. A halállal való kapcsolatra is a vallás ad útmutatást:
mások megölésével, életének feláldozásával átlép a túlvilágba,
pontosabban egy másik létbe, ahol „nagy boldogság és hetvenkét szűz
vár reá”. Nincs halál, csak a jutalmazott örök élet.
Egyéni és társadalmi méretű a megalázás szerepe. Az
egyén és a csoport kinevetése, kigúnyolása, megszégyenítése egyaránt
agresszióhoz vezet. A Közel-Keleten elszenvedett háborús vereségek, az
izraeli fölény nárcisztikus sérelmeket okozott, melyet bármilyen úton
ki kellett egyenlíteni, meg kellett torolni.
A személyiség, a self gyenge, megvetett részei,
elfojtott indulatai kivetülnek az ellenségre. A „mi”, a „jó”, az
„igazhitű” szemben áll „velük”, a „mással”, a „gonosszal”, a
„hitetlennel,” s az így tudatosan megformált, kialakított
ellenségképpel, melyet nagy indulatok, gyűlölet vesz körül. Ebben
fontos szerep jut a tisztaságnak. Ez elsősorban a gondolati és lelki
világra vonatkozik. Az iszlám rituáléi is ezt célozzák. A „hitetlen”
ellenségképre rávetíti a selfben lévő tisztátalanságot, melynek
másokban történő elpusztításával az válik tisztábbá. Az így kialakult
személyiséget – bármily heterogén – továbbformálja a nevelés, a
szociokulturális környezet és a képzés. Ez lehet szellemi
(ideológiai), gyakorlati (katonai-műszaki) – mint például régen az
afganisztáni kiképzőközpontokban –, ami tovább csiszolja,
uniformizálja magatartásukat. Hatása sokban emlékeztet az agymosásra,
noha itt nem kell ellenállással számolni, mint a koncepciós perekben,
mert a személyiségformálás egybeesik az etnikai, vallási szemlélettel.
A szélsőséges tanok terjednek a nyugaton élő iszlám
hívők között is. A fanatikus politika a vallást használja fel új
terroristák toborzására. A vallási központokat gazdag arabok pénzelik.
A szélsőségesek visszaélnek a demokrácia adta szabadsággal. Erről
idézi Barak bíró véleményét Loza (2007, 152.): „ha a szólásszabadság a
demokrácia elleni eszközzé válik, az nem lehet ok arra, hogy a
demokrácia a fejét a bakó tönkjére fektesse. Az alkotmány nem szabály
az öngyilkosságra, s az egyéni jogok nem lehetnek a nemzetpusztítás
platformjai. A társadalomban való élet előbbre való az egyéni
véleménynyilvánításnál”.
Joggal esik sok szó a terrorizmus megelőzéséről
Ezen a téren már vannak eredmények, így például az előkészületek
leleplezésében (például Angliában), a szervezők elfogásában (pl.
Olaszországban). Általánosságban a legfontosabb alapok a következők:
1. Miként a párizsi és franciaországi lázadásoknál
2005-ben láttuk, a perifériás társadalmi helyzet (pl. gettósodás), a
rossz gazdasági körülmények szerepelnek az okok között – a határozott
állami fellépés mellett – ezek javítása (munkaalkalmak teremtése,
szociális segély stb.) fontos megelőző lépések.
2. A nagyközönség felvilágosítása: közöny helyett
az embertársak iránti nagyobb figyelem, törődés (ilyen például a
környezetben történő gyanús változások, személyek feltűnésének
észlelése). Nemzetközi repülőtereken, pályaudvarokon ismételten
figyelmezetik az utazókat az elhagyott csomagokra való odafigyelésre,
hisz azokban bombák rejtőzhetnek.
3. Állami és államközi feladatok: nemzetbiztonsági
szervek megelőző munkája, gyanús gazdasági pénzmozgások (pénzmosás!)
ellenőrzése, információcseréje. Ez utóbbiról, a jobb együttműködés
előmozdításáról állandóan tanácskoznak az egyes országok vezetői.
Kulcsszavak: a terrorizmus fogalma, terroristák személyisége,
terrorizmus társadalmi háttere, terrorista akciók megelőzése
IRODALOM
Akhtar, Salman (2003): Dehumanization:
Origins, Manifestations, and Remedies. In: Varvin, Sverre – Volkan,
Vamik D.(eds.): Violence or Dialogue? International Psychoanalytic
Association, London, 131–145.
Amis, Martin (2004): Koba, a rettenetes.
(Ford: M. Nagy Miklós) Európa, Budapest
Hárdi István (2000): Az agresszió fogalma,
jelenségtana, elméletei. In: Hárdi István (szerk.): Az agresszió
világa. Medicina, Budapest (2. kiadás, sajtó alatt). 14–119.
Loza, Wagdy (2007).: The Psychology of
Extremism and Terorrism: A Middle-Eastern Perspective. Aggression and
Violent Behavior. 12, 141–155.
Swanson, David W. – Bohnert, P. J. –
Smith, J. A. (1970): The Paranoid. Little. Brown, Boston
Varvin, Sverre – Volkan, Vamik D. (eds.)
(2003): Violence or Dialogue? International Psychoanalytic
Association, London
LÁBJEGYZETEK
1 Az ítéletet később életfogytig tartó
börtönbüntetésre változtatták.
<
|
|