A vidék helyzete
és a fejlesztésére irányuló törekvések
Már egy évtizede a konferenciák visszatérő témája a vidék helyzete. Az
eredmény azonban csekély. Ezt mutatja a vidék gazdasági és szociális
helyzetének alakulása. Az alapvető ok az, hogy a rendszerváltást
követően mind az agrártermelés, mind pedig a vidék leértékelődött. A
gazdaság- és társadalompolitika irányítói az agrárágazatban
folyamatosan súlyát vesztő ágazatot látták, és nem ismerték fel az
agribusinessben (eszközgyártás + termelés + feldolgozás + értékesítés)
betöltött szerepét, a nemzetgazdaság teljesítményére és a
foglalkoztatásra gyakorolt multiplikatív hatását. A rendszerváltás a
vidéket nyertesekre és vesztesekre osztotta, és ez a belső feszültség
az egységes érdekérvényesítést lehetetlenné teszi. A vidék egyet
jelent
• az alulképzettséggel,
• az alulfoglalkoztatottsággal,
• az infrastrukturális hiányosságokkal,
• a közszolgáltatás alacsony színvonalával és
drágaságával,
• a jövőkép hiányával és a kiszolgáltatottsággal.
Bár a vidék sohasem volt homogén, és jelenleg sem az, a felsorolt
gondok mindegyike nagy térségekre igaz. Ezek jó része ugyan
tradicionális gond, gondolva itt a mezőgazdaság túlnépesedésére, az
alulképzettségre, a jövedelemhiányra, az infrastruktúra és a
közszolgáltatások hiányosságaira, de ezeket a negatív jelenségeket a
rendszerváltás sokszor szélsőséges módon kiélezte és elmélyítette.
Mindenekelőtt
• a helyi foglalkoztatás csökkentésével, ami a
mező- és erdőgazdaság, valamint a helyi iparok leépülésének volt
következménye, és hozzájárult a tartós vidéki munkanélküliség és
alacsony szintű foglalkoztatottság kialakulásához, a cigánykérdés
központi problémává válásához,
• az előzőből adódó mobilitási kényszerrel,
amelynek sem az anyagi, sem pedig az infrastrukturális feltételei nem
adottak,
• a szakképzettség mértéke és típusa iránti igények
változásával, amelynek megoldására rövid távon szinte nincs lehetőség.
Az alapprobléma valójában az, hogy a vidék
gazdasági alapjai a rendszerváltással megrendültek, és azóta e
helyzetre nincs megoldás. Ötletekben nincs hiány. Sokan a nyugati
tapasztalatok alapján kívánják megoldani a magyar helyzetet,
elfeledkezve arról, hogy
• a például választott országok gazdasági ereje,
nemzetközi érdekérvényesítő képessége sokszorosa a magyarénak
(Ausztria)
• a népesség vásárlóereje ennek megfelelően alakul,
• a népesség képzettségi szintje a magyarét
meghaladja,
• ott végbement a vidéki települések iparosítása,
és
• a vidék infrastrukturális helyzetében is lényeges
különbség van.
Ezért nem jelentenek a vidék egészére megoldást a
következő javaslatok:
A falusi turizmus a megoldás. Igen, ott, ahol a település olyan
természeti vagy kultúrtörténeti vonzerővel rendelkezik, amiért érdemes
odamenni, és ezzel egyidejűleg adottak a fogadás személyi és tárgyi
feltételei is. Ez a hármas feltételrendszer azonban nagyon kevés
helyen, legfeljebb a települések 5–10%-ában áll rendelkezésre.
Fejleszteni kell a kézműipart. A leggazdagabb
ötletekkel itt találkozhattunk a szegkovács cigány falutól, a
kosárfonáson át a cigányok marketingképzéséig. Valójában kézműves
termékekre az országnak csak korlátozottan van szüksége. Ezek
forgalmának egyik legfőbb akadálya a népesség alacsony vásárlóereje.
A jelentős térségi foglalkoztatást biztosító igényes népművészeti
termékek termelését viszont a tevékenység liberalizálása tette tönkre,
amely utat nyitott a termékek silány minőségű ipari előállításának.
A biotermelés a megoldás. A biotermelés a korszerű
mezőgazdaságnak az integrált termelés mellett meghatározó, speciális
minőség (vegyszermentesség) előállítására törekvő gazdálkodási módja,
amely azonban magas kockázata és kisebb hozama miatt eredményesen csak
akkor folytatható, ha a megtermelt termékeket 30–50%-kal magasabb áron
tudják értékesíteni. Mivel a magasabb bioélelmiszer árak a fogyasztást
korlátozzák, a piac gyorsan telítődött, és a biotermékekből kínálati
helyzet alakult ki. Ezért ma a biotermékpiac éppen olyan versenypiac,
mint a hagyományos agrártermékeké, ahol csak az tud talpon maradni,
aki a biotermékeket az átlagosnál nagyobb technológiai színvonalon és
szakértelemmel, megfelelő mennyiségben, az előírt minőségi
követelmények mellett a versenytársakénál kisebb önköltséggel tudja
előállítani. Ez tehát nem a rosszul felszerelt, átlagosan 4 ha
területtel, 92%-ban 8 általános iskolával rendelkező gazdák termelési
módja. Ezt jól mutatja az is, hogy jelenleg a hazánkban megtermelt
biotermékeknek közel 90%-a – főleg mint feldolgozatlan nyersanyag –
exportra kerül, és ennek döntő részét a biotermelésre vállalkozó
nagygazdaságok állítják elő, ahol a technikai színvonal, a termelési
méret és a szükséges szakmai és piaci ismeret is rendelkezésre áll. Ez
egyébként így van világszerte, a piacot meghatározó biotermelők
átlagos gazdaságmérete lényegesen meghaladja a gazdaságok átlagméretét
(az EU-15-ben a gazdaságok átlagmérete 19 ha, a biogazdaságoké pedig
40 ha). A gazdaságméret azonban csak egy tényező – a hagyományos
termeléshez hasonlóan –, a gazdálkodás eredményességét alapvetően
meghatározza az egész termékpályának (termelés – feldolgozás –
értékesítés) a szervezettsége, amely jelenleg a magyar
agrárgazdaságnak (nemcsak a biotermelésnek) az egyik legfőbb
problémája. A hazai biogazdaságok termelési szerkezete is megfelel a
hagyományosnak, a biotermelésbe vont szántóterületek 98%-án
gabonaféléket (búza, tönköly, árpa, kukorica stb.), olajos növényeket
(napraforgó, repce, szója, olajtök stb.) és takarmányféléket állítanak
elő. A biotermékek piaca bővülő, de korlátos piac, amit a
nyugat-európai termelés megtorpanása is jelez, és a biotermékek
fogyasztása hosszú távon sem fogja meghaladni az 5–10%-ot.
A falusi örökség megőrzése, a hagyományok ápolása a
feladat. Ez nagyon fontos cél, de a faluközpontoknak, templomoknak
európai uniós pénzeken történő felújítása, éjszakai kivilágítása nem
feledtetheti azt, hogy a települések gazdasági háttere hiányzik, és a
vidéki emberek életkilátásai kedvezőtlenek.
A vidéki energiatermelés a megoldás. Ezt a
kihasználatlan lehetőséget az erdőgazdálkodás fejlesztésével és
mezőgazdasági melléktermékek (szalma, kukoricaszár, fanyesedék)
hasznosításával lehetne viszonylag olcsón kiaknázni, helyi
fűtőművekben, mezőgazdasági melléktermékeket is hasznosító
hulladékégetőkben, illetve biobrikett piaci célú termelésével. Az
erdőgazdálkodás fejlesztéséhez hasznosíthatatlan gyepterületek (kb.
600 ezer ha), gyengébb minőségű szántók (kb. 300–400 ezer ha)
rendelkezésre állnak, de az erdőgazdálkodás fejlesztését korlátozza az
alacsony támogatási keret (kb. 10 ezer ha/év), a területek
magántulajdona, és az, hogy a műveletlen gyepterületeket
indokolatlanul védetté nyilvánítják, amivel még az eredeti erdei
ökoszisztémák visszaállítását is gátolják.
A bioenergia-termelés mai slágerformái a biodízel-
és a bioetanol-előállítás, melyek a nemzetközi piacok
versenykövetelményeinek vannak kitéve és fejlesztéseik a mezőgazdasági
termelés versenyképességének függvényei, így mindegy, hogy például
takarmánygabonát vagy bioetanol-alapanyagot állítanak elő.
Az elhangzó javaslatok a vidék fejlesztésében mind
fontos részelemek lehetnek, de egyenként nem okozhatnak radikális
változást. A feladat sokkal komplexebb, és csak olyan irányú
fejlesztés jelenthet megoldást, amely a jelenlegi versenypiaci
követelményeknek megfelel. Az elhangzó javaslatok többségének pontosan
az a problémája, hogy a hatékonysági verseny kikerülésére törekszik,
pedig a modern gazdasági-társadalmi életben nincs olyan terület, ahol
ezt tartósan meg lehetne oldani, mert a versenyképesség feltétele a
hosszú távú fennmaradásnak és az anyagi gyarapodásnak, a vidék komplex
gazdasági és társadalmi fejlesztése tehát elkerülhetetlen. Teljesen
tévesek a következő megközelítések:
Liberális • A központi fejlesztések majd
lecsorognak a vidékre. Az elmúlt évtizedek nem ezt bizonyították. A
központi fejlesztések hatása legfeljebb az agglomerációs övezetekben
érvényesült, és arra volt alkalmas, hogy a népességet ezekbe a
térségekbe vonzza.
Népieskedő • Ez a hagyományos paraszti életformát
és termelési módot tekinti alapnak, azt próbálja rekonstruálni.
Képviselői elfeledkeznek arról, hogy a fiatalok és főleg a nők éppen
úgy akarnak élni, mint a városiak, és nem úgy, ahogy a nagyszüleik; és
úgy nem is lehet már élni.
Ökoromantikus • Képviselői az ember életében
túlértékelik a természeti környezet szerepét, egyoldalúan, a
gazdaságot fékező módon a védett területek extenzív kiterjesztésére
törekszenek, és a vidéki embereket tájgondozó boldog bennszülötteknek
képzelik el. Tevékenységük a területhasználat változatlanságára
irányul, sőt a természetvédelem jelszava alatt a kultúrtájból
természetes tájat kívánnak formálni őserdők, mocsarak kialakításával.
Tevékenységük ma már sok esetben kifejezetten káros, a területek
racionális fejlesztésének akadályozójává válik. Erőszakos
fellépésükkel azokat a helybeli lakosokat regulázzák, akiknek
egyáltalán köszönhető az, hogy a területi értékek fennmaradtak, s
ennek az agressziónak – elsősorban a hiányos környezetvédelmi
felkészültségük miatt – az irányító szervek sem tudnak gátat szabni. A
lényeg azonban az, hogy a társadalmi-gazdasági követelmények iránt
teljesen érzéketlen megszállottak miatt a vidéki emberek nem tudnak,
és nem is akarnak rezervátumokban élni.
A vidékre egyaránt veszélyt jelent a
magárahagyottság, valamint a népi romantikára és ökoromantikára
alapozott életszerűtlen, téves fejlesztési irányok kitűzése.
Az agrárgazdaság szerepe a vidékfejlesztésben
Ma visszatérő állítás, hogy a vidék nem azonos a mezőgazdasággal! Ez
igaz, de az is igaz, hogy a mezőgazdaság nélkül nincs vidék! Nemcsak
azért, mert a mezőgazdaság a vidéki gazdaság egyik legtermészetesebb
és kizárólag a vidékhez kötődő alapja, hanem azért is, mert mindazok a
szolgáltatások, amelyeket az élelmiszer- és ipari nyersanyagtermelésen
kívül a vidék a társadalomnak nyújthat (gondozott táj, kultúrtáj, az
élővilág gazdagsága, vidéki kultúra, hagyományok stb.)
elválaszthatatlanok a mező- és erdőgazdálkodástól. A mezőgazdaságot
képviselő agrárpolitika – korszerű értelemben – a gazdaságpolitika
egyik ága, amelynek feladata a társadalom élelmiszer- és ipari
nyersanyag, valamint energiaellátásának biztosítása, az
agrárgazdaságban dolgozók életszínvonalának és az ágazat nemzetközi
versenyképességének fenntartása, a táj kulturális állapotának
megőrzése, és a természeti elemek, az élővilág sokféleségének védelme.
Mivel az ország agrárgazdaságának adottságai kiemelkedően jók, ezért
megdöbbentő, hogy napjainkban a politika és a gazdaság képviselői
milyen mértékben leértékelik a mezőgazdaságot, és milyen közömbösen
szemlélik annak már két évtized óta tartó leromlását. Erre a
gondolkodásra alapuló hivatkozás az, hogy a mezőgazdaság már sem a
GDP-ben (kb. 3%), sem a foglalkoztatásban (kb. 4,8%) nem tölt be
jelentős szerepet. Ez természetesen így nem igaz, mert a mezőgazdaság
annak az agribusiness láncnak az alapja, amelyre a
termelőeszköz-gyártás (gépipar, vegyipar, üvegipar, műanyagipar stb.),
a mezőgazdasági termékek feldolgozása (élelmiszeripar, faipar,
textilipar stb.), a mezőgazdaságnak nyújtott szolgáltatások (oktatás,
kutatás, igazgatás) ráépülnek, egészen a mezőgazdasági termékek,
élelmiszerek nagykereskedelmi és kiskereskedelmi forgalmáig, sőt még
azon túl a közétkeztetésig és az éttermi szolgáltatásokig. Az
agribusiness aránya már a GDP-ből és a foglakoztatásból a
legfejlettebb országokban is eléri a 10–20%-ot. Erre jó példa, hogy
Európa legiparosodottabb országában, Németországban a mezőgazdaság a
dolgozóknak csupán 0,8%-át foglalkoztatja, de az agribusinessben
megtermelt GDP aránya eléri a 12–14%-ot. Ezek az adatok az USA-ban
lényegesen magasabbak. Kevesen tudják, hogy a világnak, de az Európai
Uniónak is az élelmiszeripar a legnagyobb ipara és nem az autóipar; és
az változatlanul rendkívül gyorsan fejlődik, amit a Nestlének vagy az
Unilevernek a világ legnagyobb vállalatai között elfoglalt helye is
bizonyítja.
Amikor a mezőgazdaság leértékelését, az értékes
földterületek pazarló felhasználását tapasztaljuk, akkor világossá
válik a gazdaságpolitika irányítóinak rövid távú szemlélete.
Elfeledkeznek arról, hogy az élelmiszer, a víz a legjelentősebb
stratégiai termékek közé tartozik, és a jövőben a világ
élelmiszerellátása korántsem biztos. Jelenleg 850 millióra becsülik az
éhezők számát (a hiányosan táplálkozóké elérheti a
két–hárommilliárdot); és a legjobb esetben is 2025-ig kb.
kétmilliárdos népességnövekedés következik be, közben vészesen csökken
a termőterület, a mezőgazdasági hozamok növekedése pedig lelassult.
A mezőgazdaság a társadalom által igényelt
szolgáltatásokat csak életképes mezőgazdaság esetén tudja nyújtani,
aminek alapvető feltétele az ágazat nemzetközi versenyképessége. Az
agrárágazat versenyképességét pedig
• a termelési méret,
• a termelési színvonal (technológia),
• a termelő ember felkészültsége,
• a termelés nemzetgazdasági szervezettsége
határozza meg.
A helyzet ellentmondásosságát jól tükrözi, hogy
jelenleg Magyarországon a gazdaságok átlagmérete 9 ha, a
magángazdaságoké pedig 4 ha. Ilyen méretű és ilyen nagyszámú gazdaság
esetében pedig korszerű technológiai rendszereket gazdaságosan
kialakítani nem lehet, és ha valamilyen csoda folytán ez meg is
történne, a termelés fajlagos költségei elviselhetetlenül magasak
lennének. A kialakult kedvezőtlen helyzet javítását viszont gátolja a
gazdálkodók szélsőséges önérdekűsége és kooperációképtelensége.
A XXI. században a mezőgazdaság mérnöki, sőt sok
tekintetben már szakmérnöki tudomány, melynek egyszerre kell
garantálnia a termelés gazdaságosságát, az élelmiszerbiztonságot és a
környezeti elemeknek, a természetnek a védelmét. Ma Magyarországon a
gazdálkodók 92%-ának nyolc osztálya vagy annál alacsonyabb végzettsége
van. De ha minden feltétel, a gazdaságméret, a technológiai színvonal
és a képzett humán erőforrás rendelkezésre áll is, annak hatékony
működését megbéníthatja a termékpályák nemzetgazdasági szintű
szervezetlensége vagy ellenérdekeltsége, ami napjaink egyik fő gondja.
A vidék esetében a rendszerváltás az ősök győzelme
volt az utódok felett. Más szóval a múlt győzelme a jövő felett.
A mezőgazdaság versenyképes struktúráját
lerombolta, és a magyar mezőgazdaság a birtokstruktúrájával besorolt
az európai államok sorának végébe. A gazdaságok száma (2008):
Magyarország 625 ezer
Németország 460 ezer
Dánia 50 ezer
|
|
|
• A rendszerváltás szétszabdalta és ellenérdekeltté
tette az egyes termékpálya-szakaszokat (mezőgazdasági termelés –
feldolgozás – értékesítés), és nagyon sok esetben azokat olyan
külföldi versenytársak, illetve hazai pénzügyi befektetők kezébe
juttatta, akiknek a közvetlen profitszerzésen túl az agrártermelés
hosszú távon történő fenntartásához egyáltalán nem fűződött érdeke
(Lásd például a magyar cukor- vagy baromfiipar leépülését).
• A rendszerváltás nyertesekre és vesztesekre
osztotta a vidéket, így nincs egységes érdekképviselet, csak sok
alapkérdésben egymásnak ellentmondó rétegképviseletek vannak.
• A rendszerváltás lefejezte a vidéket ismerő és
annak elkötelezett, korábban a mezőgazdasági nagyüzemekben
koncentrálódó értelmiséget (agrármérnök, kertészmérnök, gépészmérnök,
jogász, állatorvos stb.), és ennek hiánya nagyon érződik az egyes
térségekre adekvát racionális fejlesztési irányok meghatározásakor.
Nem lehet megnyugtató, és nem is lehet túl eredményes az, ha fővárosi
vagy vidéki nagyvárosi pályázati irodák készítik el egy-egy település
fejlesztési tervét.
• A rendszerváltás a 60%-os bérleti rendszerrel
megteremtette a mezőgazdaságból a folyamatos jövedelemkivonás
lehetőségét, s az nemcsak a termelés fejlesztését korlátozza és teszi
bizonytalanná, de e jövedelem jelentős része nem is a falvakban élők
életszínvonalát javítja, hanem a városi földtulajdonosokhoz kerül.
A mezőgazdaság problémája nem az, hogy a
foglalkoztatás 4,8%-ra, közel 180 ezer főre csökkent, hiszen ha a
mezőgazdaságra fordított munkaidőt vesszük alapul, beleértve a
kiegészítő tevékenységet és a házkörüli termelésben végzett munkát is
– munkaidő alapján ennek kb. háromszorosa jönne ki, hanem az, hogy
nemzetközi mértékben rendkívül alacsony hazánkban a mezőgazdasági
munka termelékenysége, és a mezőgazdaságban dolgozók ma az országos
átlagjövedelem 60–70%-áért kénytelenek dolgozni. A mezőgazdasági munka
alacsony termelékenysége és ebből adódóan a mezőgazdasági termékek
magas önköltsége miatt a mezőgazdaság folyamatosan piacot veszít, és
az a foglalkoztatás további lemorzsolódását eredményezi. Ez azonban
nem törvényszerű folyamat, ez a magyar mezőgazdaság több évtizede
elhúzódó válságának a következménye. Ha azt keressük, hogy hol vannak
az elveszett versenyképes munkahelyek, akkor erre a termelés
alakulásából választ kapunk. Erre néhány példa:
Szarvasmarha-tenyésztés
1990 – 1,6 millió db
2008 – 0,7 millió db
900 ezer db-os csökkenés –
50 db/fő = 18 ezer munkahely
Sertéstenyésztés:
1990 – 8,5 millió db
2008 – 3,9 millió db
4 600 000 db-os csökkenés:
500 db/fő = 9200 munkahely
Szőlő- és bortermelés:
1990 – 130 ezer ha szőlőterület
2008 – 80 ezer ha szőlőterület
50 ezer ha csökkenés:
2,5 ha/fő = 20 ezer munkahely
Ha csak e három ágazatot tekintjük is, közel
ötvenezer munkahely elvesztésével számolhattunk, de a leépülés szinte
az összes munkaerőigényes ágazatot érintette. Ennek eredménye az
egyszerűsödő, alacsony értéktartalmú termelési szerkezet, amelynek
legfőbb jellemzői és következményei;
• a gabonafélék és olajos magvak túlsúlya,
• az állattenyésztés leépülése,
• a feldolgozatlan alapanyag export, gyakran
gyenge, a piacokon könnyen helyettesíthető minőségben,
• a mezőgazdasági termékek piacvesztése,
• a belső piacvesztéssel járó növekvő import,
amelynek hatására Magyarország alapvető élelmiszerekből (tejtermékek,
sertéshús, gyümölcs, cukor) nettó importőrré vált.
A jórészt általunk okozott agrárválságunkra tévesen
az Európai Uniótól vártuk a megoldást, abban a reményben, hogy ismét
egy nagy piac részévé válunk, és az Unió támogatása segítséget nyújt
számunkra a technikai lemaradásunk gyors megszüntetéséhez. Sajnos
rövid idő alatt bebizonyosodott: mezőgazdaságunk termelési színvonala
és szervezettsége nem teszi lehetővé, hogy az adottságainknak
megfelelő pozíciót foglaljunk el. A technológiai felzárkóztatásunk és
termelésnövelésünk – ami a jelenlegi birtokszerkezet és az
ellenérdekelt termékpálya megléte mellett egyébként is lehetetlen – az
Unió régi tagállamainak nem áll érdekében, hiszen az a piaci verseny
növelését jelenti a számukra.
Ezt Franz Fischler EU-biztos egyértelműen meg is
fogalmazta: „Kelet-Európa mezőgazdasági potenciáljának kihasználása az
Uniónak nem érdeke”. Ebből adódóan, az Unió régi tagországainak
ellenérdekeltsége és gazdasági nehézségei miatt az új tagállamok
(EU-12) esetében nem vállal olyan mértékű felzárkóztatást, mint
amilyent korábban a mediterrán államok esetében alkalmazott. A
termelés növelésével szemben sokkal inkább érdeke fűződik a
vidékfejlesztéshez, a természetszerű tájak fenntartásához, az élővilág
gazdagságának megőrzéséhez, tehát mindahhoz, ami náluk már hiányzik,
és nem jelent gazdasági konkurenciát. Ezzel is magyarázható, hogy nem
is tartja olyan fontosnak a 2004-ben csatlakozó tagállamok
földpiacának a megnyitását, mert az biztosan a termelés növekedésével
járna.
Mire támaszkodhat a vidékfejlesztés?
Enyedi György és Nemes Nagy József már 1993-ban felhívták a figyelmet
arra, hogy a vidék felzárkóztatását a jövőben nem lehet elsősorban a
mezőgazdaságtól várni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az
ágazatokban rejlő jelenlegi és főleg jövőbeni lehetőségeket le kell
értékelni. A megoldás azonban rendkívül nehéz, most nem várható
egyetlen olyan változás sem, amely rövid idő alatt vagy akár
középtávon is a foglalkoztatás jelentős bővülésével járna. Nemigen
remélhető, hogy Nyugat-Európához hasonlóan kiépül a vidéki
kisvárosokba, nagyobb községekbe települő ipar, amely az ott élő
alacsony képzettségű tömegek foglalkoztatását megoldja (ami megvolt,
az is felszámolásra került, például konzervgyárak, baromfifeldolgozók,
hűtőházak, textilüzemek, varrodák stb.), a fiatal generáció számára
pedig életpályát kínál. Az ilyen jellegű iparok vagy a még olcsóbb
munkaerő miatt a Távol-Keletre vándoroltak, vagy pedig a
nagyvárosokban koncentrálódnak, mert az odatelepülő iparok többsége
sem igényel ténylegesen alapképzettségnél többet, hiszen döntő
többségében betanított munkásokat alkalmaz. A helyzet így csak nagyon
nehezen javítható, ahhoz a területenként eltérő belső és külső
erőforrásokra egyaránt szükség van. Az azonban nagyon lényeges, hogy
ezek a fejlesztések gazdaságilag kellően megalapozottak legyenek, mert
például elképzelhetetlen, hogy minden megyében nyolc-tíz melegvizes
fürdő épüljön gyógyszállókkal, és ezek jövedelmezően üzemeltethetőek
legyenek. Már ma is tapasztalhatók, s a jövőben sorra fognak
jelentkezni az egy tényezőre, a meleg vízre telepített fürdők
kudarcai. Az az elv, hogy mindegy, csak valamilyen fejlesztés
történjen, a látványberuházások tömegét hozza létre, amelyeknek – EU-s
pénzek felhasználásán túl – lényeges gazdaságfejlesztő erejük nem
lesz, és a gazdaságos üzemeltetésük hiányában már a létesítmények
átadása pillanatában elindul a leromlásuk.
A helyzet javításához mindenképpen szükség van a
népesség képzettségi szintjének és mobilitási lehetőségeinek
javítására. Az elmúlt két évtized kedvezőtlen tapasztalata volt, hogy
kis iskolák a kis létszám ellenére nem tudják a korszerű képzést
megoldani. Ehhez olyan központi iskolákra van szükség, amelyek az
oktatáshoz szükséges összes feltétellel (szaktanárok, menza,
tornaterem, sportpályák megfelelő tisztálkodási lehetőséggel, könyvtár
stb.) rendelkezésre állnak. Amikor az önkormányzatok saját iskoláért
küzdenek, akkor általában a gyerekek jövőjéről esik a legkevesebb szó;
azt könnyen feláldozzák a település vagy egyes emberek rövid távú
érdekeinek, és legtöbbször egyáltalán nem kerül előtérbe az, hogy az
egy–hatéves és a 14 év feletti korosztályoknak mi az érdekük. Sem az
óvodát, sem pedig a bölcsödét nem lehet helyi szinten
(kistelepüléseken) színvonalasan üzemeltetni, csak központosítva.
Minden településen nem iskolára, hanem egy olyan faluházra van
szükség, amely napközben az idősek, délután, este pedig az ifjúság
találkozóhelye lehet, és az oktató központokba, tanári bérlakásokba
letelepülő pedagógusok, népművelők tartalmas kulturális és
sportprogramokat tudnak szervezni, akár több kapcsolódó községbe is.
A falusi életkörülmények javításának lényeges
feltétele az emberek mobilitásának növelése. Ezt a feladatot a
közlekedési rendszerhez illeszkedő kisbuszos szállítással és ezt
üzemeltető falugondnoki szolgáltatással tudják a települések
elsősorban megoldani. Súlyos foglalkoztatási és oktatási,
egészségügyi, igazgatási problémát jelent, hogy az egymástól 3–5 km-re
fekvő falvak között nincs összekötő út, így csak nehezen,
indokolatlanul hosszú idő alatt, sokszor 10–20 km-es kerülő utakon
lehet oda eljutni. A vidékfejlesztésnek ezért kulcskérdése az
összekötő utak hiánya. Ez az agrárgazdaságnak is fontos érdeke, mert a
területek feltárásával a termelés feltételei lényegesen javulnak,
költségei csökkennek, de a tömegközlekedésé is, hiszen a
zsáktelepülések közlekedését nem lehet gazdaságosan megszervezni, és
az így rendkívül drága.
A vidéknek vidéken élő és ott egzisztálni tudó
értelmiségre van szüksége. Hazai példák sokasága bizonyítja, hogy azok
a települések fejlődnek jól, és nem mutatják a válság jeleit, ahol egy
jól felkészült személy racionális fejlesztési irányokat tudott kitűzni
a közösség számára, és azokat közös erővel végre is hajtották. Egy
értelmiségi csak akkor települ le ott, ha megfelelő lakáshoz jut, a
gyerekei ellátását (bölcsőde, óvoda, iskola, szabadidő-eltöltés)
megfelelőnek tartja, és megfelelő a munkahely-választási és mobilitási
lehetősége. Nem a városokból kiutazó, hanem a helyben lakó, a helyi
fejlesztési igényeket a saját bőrén érző értelmiségre van szükség. Nem
mártírokra, akik ha elvesztik egyetlen lehetséges munkahelyüket, akkor
ellehetetlenülnek, mert munkához nem jutnak, áldozattal létrehozott
ingatlanaikat pedig nem tudják értékesíteni, s így változtatásra
képtelenné válnak.
A vidékfejlesztési feladatok tehát rendkívül
komplexek, és csak hosszabb idő alatt tudatos munkával oldhatók meg.
Alapvető kérdés, hogy mi történjen addig a falvakba szoruló, munkához
nem jutó és a fejlődés feltételei nélkül generációnként újratermelődő
tömegekkel, akiknek számát a mezőgazdaság leépülése évről évre
gyarapítja. Erre sincs sok lehetőség. A mezőgazdaságból kikerülők
számára az EU a korai kedvezményes nyugdíjazást kínálja. A nagyobb
tömegek számára a rendszerváltás kezdete óta rendelkezésre álló
lehetőség a nagyon szükséges vízrendezési munkák elvégzése és százezer
hektárszámra műveletlenül hagyott területek erdősítése lett volna, és
lenne a jövőben is. Az erdősítést az agrártárca sohasem kezelte
megfelelő súllyal, ezt bizonyítja az, hogy 1992-ben a Riói
Környezetvédelmi Világkonferenciára tett magyar javaslat 2000-ig 150
ezer hektár erdő telepítését ígérte és ebből csupán 62 ezer ha
valósult meg. A jelenlegi erdőtelepítési ütem sem kielégítő, évente
átlagosan el kellene érnie legalább a 15–20 ezer hektárt. Ez egyszerre
szolgálná a környezetvédelmi érdekeket, a tájkép javulását, a
természetvédelmet, és komoly gazdasági bázist is teremthetne egyes
térségek számára. Az erdősítést gátolja az is, hogy az erdőgazdaságok,
ahol a szakértelem és technika rendelkezésre áll, nem vásárolhatnak
szabad földterületeket, továbbá sok esetben a természetvédelem jelent
értelmetlen akadályt. Nagyon fontos volna, hogy sok elhagyott kisebb
területen (kertek, szőlők, gyümölcsösök, konyhakertek) a
közfoglalkoztatottak munkájával a települések közösségi erdőket
telepítsenek. A rendszerváltás és az erdők privatizálása óta az erdők
műveltségi állapota folyamatosan romlott. Ennek a rendbetétele is sok
munkát igényelne, de lényeges gazdasági eredménnyel is járna.
Alapvetően a központi ösztönzők hibájának róható fel az az
ellentmondás, hogy minél nagyobb egy területen a munkahelyhiány és a
munkanélküliség, annál nagyobb a kihasználatlan vagy alacsony
színvonalon hasznosított terület.
A vidékfejlesztés nem oldható meg a települések
elkülönült fejlesztésével, csak a fejlesztési célok összehangolásával.
Úgy látszik, hogy még mindig kevés az ezt kiváltó kényszer és ösztönző
erő, és ezért képezheti akadályát annak gyakran a polgármesterek
között folyó ésszerűtlen rivalizálás. A központi támogatásokból, uniós
pénzekből megvalósuló fejlesztések esetében sem érvényesül többnyire a
térségi szemlélet, egy feladat nemzetközi szintű megoldására irányuló
törekvés. Ehelyett – a lehetőségektől függő színvonalon – csak a helyi
gondok megoldása áll a középpontban, ezért sok a párhuzamos és sok
esetben indokolatlan, alacsony színvonalú, a jövőben fenntarthatatlan
fejlesztés. Az összehangolatlan, szétaprózott fejlesztéseknek pedig
egyáltalán nem érvényesül a szinergikus hatása. Az okok között
jelentős szerep jut a települések fejlesztési forrásai közötti
különbségeknek is, továbbá annak, hogy a pályázatok kiírásánál nem
jelenik meg kiemelkedő szempontként a térségi összefogás követelménye.
Nem kisebb a jelentősége annak a szemléletnek sem, amely a fejlesztést
nem a feladatok megoldásában, hanem a létesítményekben méri.
A halmozódó kedvezőtlen jelenségek mellett
figyelemreméltó az önkormányzati vezetők lázadása és erősödő
összefogása a mélyülő válságos helyzet miatt. A polgármesterek
határozott fellépésére volt szükség ahhoz, hogy megkérdőjeleződjön a
segélyre és bűnözésre támaszkodó életforma, s az egyes pénzintézetek
által legálisan, illetve helyi bűnözők által illegálisan, de eltűrt
módon folytatott uzsorakölcsönzés. Ez az elkeseredésből adódó és a
helyi feszültségek által ösztönzött fellépés bizonyítja a vidék
élniakarását és azt, hogy a jövőt a tisztességes munkában látja, és az
ország gazdasági és politikai vezetésének ehhez kell már reális
jövőképet kínáló fejlesztési programokat és támogatást nyújtania.
Kulcsszavak: vidékfejlesztés, agrártermelés, falusi turizmus,
biotermelés, önkormányzatok
IRODALOM
Buday-Sántha Attila (2001):
Agrárpolitika-vidékpolitika. Dialóg Campus, Budapest–Pécs
Buday-Sántha Attila (2007): A Balaton
régió fejlesztése. Saldó, Budapest
Enyedi György (1993): Falvaink sorsa ma.
In: Kovács Teréz (szerk.): II. Falukonferencia: Kiút a válságból. MTA
Regionális Kutatások Központja, Pécs
G. Fekete Éva (2008): Az agrárfalvak
gazdasági lehetőségei. Ezredforduló. 3,
FVM (2008): Jelentés az agrárgazdaság
2007. évi helyzetéről. Földművelésügyi és Vidékfejlesztési
Minisztérium, Budapest,
WEBCÍM >
WEBCÍM >
Hamar Anna (2008): Vidékfejlesztés és
területhasználat. Ezredforduló. 3,
Kovács Katalin (2008): (Kis)falvak és
lakóik Magyarországon. Ezredforduló. 3,
Magda Sándor – Marsalek Sándor (szerk.)
(2003): Észak-Magyarország agrárfejlesztésének a lehetőségei.
Agroinform, Budapest
Nemes Nagy József (1993): A városi
gazdasági átalakulás hatása a falvakra. In: Kovács Teréz (szerk.): II.
Falukonferencia: Kiút a válságból. MTA Regionális Kutatások Központja,
Pécs
|
|