Aki a magyar felsőoktatást figyelemmel kíséri, és a tehetséggondozással találkozik, annak többnyire a TDK-mozgalom, valamint a szakkollégiumok hálózata jut az eszébe. Az alábbiakban a szakkollégiumokról, azokon belül is egy határon túli magyar fiatalokkal foglalkozó szakkollégiumról szeretnék pár gondolatot megosztani az olvasókkal.
Az ország egyetemein és főiskoláin az elmúlt húsz évben sok határon túli magyar fiatal szerzett diplomát. Többségük a Márton Áron Kollégium, illetve 1999-től Szakkollégium (MÁSZ) keretében végezte el felsőoktatási tanulmányait. Amikor tehetséggondozásról beszélünk a felsőoktatásban, döntően az ország keretein belül kezdünk el gondolkodni, és hajlamosak vagyunk megfeledkezni az országhatáron túl élőkről. Mindazonáltal érdemes végiggondolni, van-e, és ha van, milyen minőségű és mekkora hatású tehetséggondozás működik a felsőoktatásba bekerült, vagy bekerülni szándékozó magyar ajkú fiatalság körében a határokon túl?

A Márton Áron Szakkollégium elsődleges feladata nem kizárólag a tehetséggondozás, hanem a törvényi előírásoknak megfelelően a határon túli magyar fiatalok ösztöndíjazása és elszállásolása. 1999-től azonban elindult egy folyamat, amely a mai napig kisebb-nagyobb változásokkal működik. Szakkollégiumként kezdett el működni az addig csak kollégiumként funkcionáló intézmény. Már nem csak szállást nyújtott, hanem olyan szellemi műhely kialakítására került sor, amely igyekezett felkarolni a tanulmányaikban és érdeklődésükben kitűnő fiatalokat, ugyanakkor – és ez is jelentős – azokat a hallgatókat is szintre hozta, akik valamilyen oknál fogva gyengébb háttértudással rendelkeztek. Így arra a kérdésre, hogy működik-e tehetséggondozás a felsőoktatásba bekerült határon túli fiataloknál, igennel válaszolhatunk.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy mindez a munka milyen minőségű, és valóban a szó klasszikus értelmében szakkollégiumi munka-e? Erre a kérdésre a válasz nem egyértelmű. Az elmúlt tíz év alatt a változások egyre inkább abba az irányba mutatnak, hogy a „felzárkóztató” képzés mellett egyre jobban kitermelődik a valódi öntevékeny – klasszikus szakkollégiumi – munka is. Mindezzel természetesen nem szeretném háttérbe szorítani azt a munkát, amely esélyt, lehetőséget adott a fiataloknak más érdemi munkába való bekapcsolódásra. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján büszkén mondhatjuk, hogy a határokon túlról érkezők soraiból sokan kerülnek be a doktori képzés keretei közé, és így lehetővé válik számukra a tényleges szakmai kibontakozás. Ahhoz azonban, hogy ezt el lehessen mondani, kellett tíz év; és a jövőre tekintve valószínűleg még több idő és pénz kell, hogy olyan szellemi műhely jöhessen létre, mely a teljes Kárpát-medencére kiterjedő tehetséggondozási programot fel tud vállalni, és le is tud bonyolítani.

A szülőföldi felsőoktatási intézményekben már most is működnek szakkollégiumok, például: a Beregszászi Főiskolán a Kölcsey Ferenc Szakkollégium, valamint a Kárpátaljai Kutatók Zrínyi Ilona Szakkollégiuma, a Sapientia Egyetem csíkszeredai karán a Bölöni Farkas Szakkollégium, vagy Szlovákiában a Selye Egyetem keretein belül a Harsányi János Szakkollégium. A jelen azonban azt mutatja, hogy ezek a szakkollégiumok elszigetelten, az adott felsőoktatási intézményhez kötődően működnek, és egyelőre nem találják a kapcsolatot a magyarországi szakkollégiumokkal. Az eddigi tapasztalatok alapján bátran kimondható, hogy sokkal nagyobb intenzitással kellene mind az anyaországi szakkollégiumoknak keresni a kapcsolatot a határon túli szakkollégiumokkal, mind pedig fordítva: a környező országokban működő műhelyeknek is fontos lenne, hogy jobban megjelenjenek az itthoni tudományos életben. Fontos lenne, hogy a különböző régiókban működő szakkollégiumok megmutathassák egymásnak, hogy hol tartanak, és adott esetben tanulhassanak is egymástól. Ez által az információáramlás még közvetlenebbé tudna válni, lehetővé válhatna, hogy az eddig nem zökkenőmentesen működő miniszteri

ösztöndíjjal járó részképzésen olyan hallgatók vegyenek részt, akik adott esetben egy, a szülőföldön elkezdett kutatást magyarországi kutatással egészítenének ki.

Véleményem szerint a tehetséggondozásnak e kérdéskörében, vagyis a szakkollégiumokéban, a Kárpát-medencére kiterjedő egységes koncepciót minél előbb el kellene készíteni. Fontos lenne, hogy a jelenleg is meglévő területi egyenetlenséget, színvonalbeli különbségeket egy egységes rendszerbe foglalva egységes irányelvek mentén lehessen kiküszöbölni. Szükséges lenne, hogy megfelelő módon kerüljenek becsatornázásra azok a tehetséges fiatalok, akik így vagy úgy, de elvesznek mind a felsőoktatás, mind a szülőföld számára. A Kárpát-medencében működő felsőoktatási intézmények intézményi szinten szoros kapcsolatokat tartanak fenn, különböző formákban, a magyarországi felsőoktatási intézményekkel. Fontos lenne, ha mindezek a kapcsolatok adott esetben a szakkollégiumok szintjén is megvalósulnának. Abban az esetben, ha elindulna egy ilyen irányú gondolkodás, akkor érdemes lenne a szülőföldön való megmaradás problémájával együtt kezelni ezt a kérdéskört. Hiszen jelenleg ez a kérdés, vagyis a magyarországi felsőoktatásba való bekapcsolódás és az ezután következő szülőföldelhagyás sajnos égető probléma.

Értelemszerű lenne, ha igyekeznénk a lehető leghamarabb megtalálni a tehetséges diákokat, és úgy segíteni, motiválni őket, hogy helyben maradva a későbbiek folyamán ők tudják segíteni a következő generációkat. A Márton Áron Szakkollégium már megalakulásakor zászlajára tűzte a hallgatók szülőföldre való visszatérésének segítését, tegyük hozzá, nem sok sikerrel. A gyakorlat azt mutatta, hogy nem megfelelő módon történt a hallgatóság motiválása.

Jelenleg úgy látszik, hogy a határokon túli magyarság körében a tehetséggondozás mint kérdés még mindig nem kap megfelelő súlyt, mindez természetesen érthető is, hiszen sok helyen maga az oktatás is kihívásokkal küzd. Mindezek ellenére évről évre érkeznek fiatalok a Kárpát-medence minden szegletéből a magyar felsőoktatásba. Az elmúlt időszakban a rengeteg tehetséges diák mellett több olyan is érkezett a felsőoktatásba, akik ugyan az egyes követelményeknek eleget tettek, azonban összességében jelentős tudásbeli hiányosságokkal küzdöttek. A MÁSZ a felzárkóztatás tekintetében tette a legtöbbet az elmúlt időszakban. Így tényleges esélyt kaptak a hallgatók, hogy az adott felsőoktatási intézmény keretein belül teljes egészében érvényesülni tudjanak.

A szakkollégium struktúrája lehetővé tette, hogy azok, akik közismereti hiányosságokkal bírtak, pótolni tudják mindezt. Kiderült, fontos az alaptudást átadó kurzusok megszervezése, mert a kezdeti szégyellős viselkedést levetkőzve a hallgatót önös érdeke hajtja a tudás elsajátítására. A felsőoktatási tehetséggondozás a határon túli magyar fiatalok körében – álláspontom szerint – az elkövetkezendőkben is leginkább a szakkollégiumi keretek között tudna a leghatékonyabban működni.

A jelenlegi oktatási környezetben, ahol nem egységes a hozott tudás, hiszen régiónként más és más követelményeknek kell megfelelni, nagyon fontos egy olyan mikrokörnyezet, ahol a különböző régiókból érkező hallgatókat egységes tudásszintre lehet hozni, úgy, hogy közben a felsőoktatási kötelezettségeiknek is eleget tudnak tenni. Az elmúlt évek azzal is szembesítettek, hogy a hazatérés problémáját nem lehet direkt módon kezelni, nem lehet sem hatalmi szóval, sem jogszabályokkal arra kényszeríteni a fiatalokat, hogy akaratuk ellenére visszatérjenek a szülőföldjükre. Sokkal inkább működőképes lehet, ha indirekt módon motiváljuk a fiatalokat a visszaköltözésre. Azt gondolom, hogy ha nem is lehet 100%-os sikert elérni, de ha elkezdünk egy Kárpát-medencére kiterjedő egységes tehetséggondozási rendszer keretében gondolkodni, akkor a rendszeren belül egyre több fiatalt lehetne motiválni a szülőföldre való visszatérésre.