S hogy épp most válság van, hát világossá vált az is, hogy a válságok tudományos elemzéséhez a korábban használatos kategóriák és elméletek felülvizsgálatára van szükség. A válságok egysíkú, ideologikus megközelítését feladva, lehetővé válhat a különböző álláspontok között a kommunikáció, illetve az eredmények kölcsönös megismerése, illetve elsajátítása, és a közös megoldáskeresés. (Sok vita folyik ma a válságról a közgazdságon túl is; lásd a G. Fodor Gábor szerkesztette Nemzeti Érdek 2009/2. számát és a Miszlivetz Ferenc (2009) szerkesztette Eredeti válságfelhalmozás című kötetet.)

A válságfogalom alkalmazása a társadalomtudományban már régi hagyományokra tekinthet vissza. A válság szó görög megfelelője, a krízis eredetileg megkülönböztetést vagy döntést jelentett. A fogalom egyszerre bukkan fel a görögöknél a történet- és az orvostudományban. Thuküdidésznél például a perzsák és a görögök közötti konfliktust eldöntő csatára vonatkozik. Hippokratész a betegség lefolyásában azt nevezi a válság periódusának, ha a betegség intenzitása megnő, és vagy befejeződik, vagy más betegséggé alakul. Már ezekben a korai előfordulásokban is megmutatkozik a válság fogalmának a rendkívüli, döntő szituációra vonatkozó jelentése, amit máig is megőrzött egyes értelmezéseiben.

A görögök után a fogalom hosszú időre eltűnik a tudományos és a filozófiai nyelvből, majd a 17–18. században bukkan fel ismét. A feudalizmusnak az élet minden területén megmutatkozó válsága hozza magával újrafelfedezését. Az 1789-től 1860-ig tartó „forradalmak korában” pedig általánosan elterjedt kategória lesz a különböző társadalomtudományokban és a filozófiában.

A különböző társadalomtudományok eltérő módon és mértékben foglalkoztak a válság problematikájával. A közgazdaságtan relatíve elkülönült kutatási ágává vált a gazdasági válságok elemzése; míg a történettudomány főként esettanulmányokat készít a válságokról, a pszichológia az egyénfejlődés válságát kutatja, a szociálpszichológia a csoportét és a szociológia általában a társadalomét és különféle alrendszereiét, a politológia a 20. századi fejlődése során eljutott a válságszituációtól a rendszerválság elemzéséig, illetve a politika és a többi társadalmi szférák összefüggő vizsgálatához, és ma a politika folyamatával összefüggésben vizsgálja a válsá­gok problémáját.

A válság kategóriája és a válságelmélet megalkotására való igény megjelent a szakosodott társadalomtudományi diszciplínaként kialakult politikatudományban. Véleményem szerint a 20. századi politikatudományban a válságelmélet fejlődésének három periódusát különíthetjük el.

Az első a behaviorizmus, a szituációhoz kötött emberi magatartás vizsgálatát célul tűző irányzat időszaka, amelyben a válságot döntési szituációként fogják fel és a válságfogalmat elsősorban a nemzetközi viszonyok elemzésében gyümölcsöztetik. A behaviorizmus a két világháború között jelent meg, s a második világháborútól a 60-as évekig tartó virágkorának befejeztével ér véget ez a periódus.

A második szakasz a politikai válságok elméletének fejlődésében a politikai rendszer elméleteinek periódusa. Körülbelül a hatvanas évekre alakul ki a behavioristák többnyire „mikropolitikailag” orientált megközelítését megkérdőjelező, és a politikai rendszert a társadalmi egész összefüggésében mint relatíve elkülönült társadalmi alrendszert vizsgáló irányzat. A politikai rendszer elméleteinek többsége tartalmazott olyan tételeket, amelyek a politikai rendszer válságelméletének kialakítása felé mutattak, azonban még nem alkották meg a politikai rendszer válságelméletét. A hatvanas évek második felének elsősorban politikai megalapozásúként értelmezett válságai az USA-ban és Nyugat-Európában magukkal hozták a politikai rendszer válságproblémáját leíró elkülönült elmélet kialakítására való törekvést.

A politikai válságok elméletének harmadik fejlődési szakaszát a hetvenes évek elméletei jelentik, amelyekben a politikai válság problémája centrális jelentőségűvé vált. A hetvenes évek politológiája – Klaus v. Beyme kifejezésével élve – „pluralistának” nevezhető. Megszűnik az USA politológiájának korábbi hegemón szerepe, amelynek alapján a megelőző időszakban az USA politikatudományának egymást váltó irányzatai, a behaviorizmus és a rendszerelmélet azonosíthatóak a polgári politológia válságelméletének első két fejlődé­si szakaszával. A hetvenes években a legkülönbözőbb elméleti irányzatok „békés egymás mellett élése” valósul meg, ami megmutatkozik a politikai válságok elméletében is.

Válság és politika a 20. század politológiájában

Mind a behaviorista, mind a rendszerszemléletű válságelméletek abban látták feladatukat, hogy mindenfajta politikai válság elemzésére és magyarázatára alkalmas, operacionalizálható és az empirikus kutatásban felhasználható fogalmi apparátust alakítsanak ki. Általában nem foglalkoztak a válságok rendszerspecifikus okaival. Ez a helyzet részben módosul a hetvenes évekre, amikor egyre nagyobb súlyt kapnak a társadalomtudományok történetikritikai tradíciói, a marxizmus, illetve a frankfurti iskola elmélete. Ezekkel a tendenciákkal összefüggésben kerül előtérbe a politikai válságok rendszerspecifikus okainak vizsgálata.

A BEHAVIORISTA VÁLSÁGELMÉLETEK
 

A behavioristák célja a korábbi normatív-institucionalista szemlélettel szemben az egyéni, illetve csoportos politikai magatartás szabályszerűségeinek vizsgálata, empirikus-kvantitatív módszerekkel. A behavioristák szerint a politikai magatartás megfigyelhető, mérhető és leírható szabályszerűségei alapján lehetséges a politikai magatartás magyarázatára és előrejelzésére alkalmas elmélet kialakítása.

A behaviorista irányzat egyik kiemelkedő képviselője Harold Lasswell – Morton A. Kaplannal együttműködve – kísérelte meg a politikai magatartásra koncentráló, empirikus orientációjú politikaelmélet kategóriarendszerének kialakítását a Hatalom és társadalom címmel 1950-ben megjelent könyvében. Szerinte a politika specifikumát és a politikatudomány sajátos tárgyát a döntési szituációként értelmezett hatalom jelenti. Lasswell könyve a politikai folyamatok között tárgyalja a poli­tikai válság problémáját.

Lasswell szerint a politikai válságok két típusa a forradalmi és a háborús válság. Lasswell leszögez bizonyos, a politikai válságra általában jellemző, a forradalmi és a háborús válságra egyaránt vonatkozó tételeket.

Lasswell a politikai válságot úgy határozza meg, hogy az extrém intenzitású konfliktushelyzet, amelyben nagy valószínűsége van az erőszak alkalmazásának. A válság által érintett alanyok – szerinte ezek egyaránt lehetnek egyének, csoportok, osztályok és államok – helyzetét szerinte a válsághelyzetben az jellemzi, hogy növekszik az erőszak alkalmazására irányuló cselekvési kényszer.

A válság lefolyásának elemzésében szerinte a konfliktushelyzet intenzívebbé válásának folyamatát kell végigkísérni. A cselekvők perspektívái szempontjából a változó igényeket, elvárásokat és azonosulásokat, illetve a cselekvők magatartásában a javakkal és a szolgáltatásokkal, az erőszak eszközeivel, illetve a politikai szimbólumokkal való manipulálást kell vizsgálni.

A válságot kiváltó konfliktushelyzet oka szerinte valamely cselekvő alany (egyén, csoport, elit, állam stb. megfosztottsága, deprivációja. E megfosztottság hirtelen fokozódása intenzívebbé teszi a kollektív cselekvés igényét. Tovább erősíti ezt a más depriváltakkal való azonosulás; ami a korrektív cselekvés sikerének esélyét növeli. Az azonosulás rendszerint politikai szimbólumok alkalmazása, és a többi depriválttal való közösség, a „mi” tudat kialakulása révén megy végbe. Lasswell szerint az esetleges depriváció fokozódó veszélye is erősítheti a válság intenzitását.

Lasswell szerint nem minden konfliktusból lesz válság. A konfliktusok megoldhatók a válság – azaz extrém intenzitásúvá váló konfliktushelyzet – kialakulása előtt is. Ez attól függ, hogy mennyiben küszöbölhető ki a konfliktus oka, illetve mennyire változtathatók meg a konfliktus által érintett depriváltak elvárásai. Ha a konfliktus okának küszöbölése túl hosszú időt vesz igénybe ahhoz képest, amit a depriváció által érintettek képesek vagy hajlandók elviselni, illetve elvárásaik nem mó­dosíthatóak a konfliktusmegoldás irányába, válság keletkezik. Lasswell szerint nemcsak a konfliktus, hanem a konfliktusmegoldás gyakorlatának hiánya is eredményezhet válságot.

Lasswell a továbbiakban ezeket a tételeket alkalmazza a háborús és a forradalmi válságok elemzésére.

A behaviorista válságelmélet a Lasswell-féle felosztásnak megfelelően – háborús válságok, illetve a nemzetközi kapcsolatok válsága, és forradalmi válságok, illetve a belpolitika válságjelenségei – fejlődött tovább. Az ötvenes években a behaviorista kutatások főként a nemzetközi viszonyok válságjelenségeinek elöntés-, illetve játékelméleti megközelítésével foglalkoztak, ami nem hozott magával különösebb elméleti fejlődést. Joggal állapíthatta meg J. A. Robinson a Társadalomtudományok Enciklopédiájának 1968-as kiadásában a Válság címszó alatt, hogy a politikai válságok elméletének kialakítása a politikatudomány jövőbeli feladatai közé tartozik.

A belpolitikai válságok cselekvéselméleti szempontú elemzésére tett kísérletet Ted Ro­bert Gurr a Miért lázadnak az emberek? című, 1970-ben megjelent könyvében. Ez a mű fejlesztette tovább a Lasswell megalapozta behaviorista válságelméletet. Gurr a politikai erőszak alkalmazásának, illetve a forradalmak elméletének keretében tárgyalta a belpolitikai válság problematikáját. Gurrnál, Lasswellhez hasonlóan, középpontban áll a válság alanyainak a válságszituációban tanúsított magatartása, illetve az alanyok megismerő és értékelő viszonya a válságszituációhoz, valamint ennek a magatartásukra gyakorolt hatása. Gurr, Lasswelltől eltérően, a válságot nem extrém, nem mindennapi, patologikus szituációként, hanem a politika folyamatának egyik rendes alkotórészeként fogja fel. Gurr eltér Lasswelltől abban is, hogy a válságszituációt nem kapcsolja össze közvetlenül az erőszak alkalmazásával, illetve annak esélyével.

Gurr a döntési kihívás (decisional challenge) problémájával indítja a politikai válságok tárgyalását. A döntési kihívás kifejezéssel jelöl minden olyan kormányzati intézkedés iránti követelést a társadalmilag jelentős csoportok részéről, amely a társadalom tagjai értékpozícióinak védelmezésére, illetve annak megjavítására irányul. A politikai válság akkor lép fel, ha ezek a követelések nagy számuk vagy jellegük következtében kielégíthetetlenek, és a társadalom tagjainak értékelvárásai nem realizálhatók.

Ezt az elvárások és realizálásuk lehetősége közötti konfliktust Gurr a relatív depriváció, a viszonylagos megfosztottság kategóriájával írja le, amit a döntési kihívást megfogalmazó csoportok társadalmi súlya, illetve a megvaló­síthatatlan elvárások következményeként létrejött deprivációk pszichológiai intenzitása és a társadalom elterjedtsége határoz meg.

Gurr szerint a depriváció, a hátrányos helyzet észrevétele nem mindig párosul a korrektív cselekvés igényével. Ehhez a depriváció politizálódására van szükség. Ez a saját megfosztottság tudatosítását, a más depriváltakkal való azonosulást, illetve a korrektív cselekvés esélyeibe vetett hit kialakítását tételezi fel.

Gurr szerint ehhez a korrektív politikai cselekvés normatív és pragmatikus igazolására van szükség. A normatív igazolás a depriváció rendszerspecifikus voltának felismerését, így a rendszer legitimitásába vetett hit elvesztését jelenti. A pragmatikus igazolás pedig annak felismerését, hogy lehetséges a rendszer tudatos megváltoztatása. A deprivációk révén létrejött válságpotenciál szerinte az alternatív politikai ideológiák elsajátítása és a rendszerbe vetett hit elvesztése révén politizálódhat.

A kifejezetté vált válságpotenciál a politikai erőszak alkalmazásában, a rendszer tudatos megváltoztatására létrejött kísérletben aktualizálódhat. Gurr szerint ennek esélyét a rendszerfenntartó és az azt megváltoztatni kívánó erők hatalmi egyensúlya dönti el. Ha egy rendszerben olyan méretűvé válik a depriváció, illetve annak tudatosítása és politizálódása, ami lehetővé teszi a rendszer megváltoztatását, forradalmi helyzet jön létre.

A behaviorista válságelméletek sajátosságai abban foglalhatók össze, hogy a behaviorizmus magatartásra koncentrált szemléletében a politikai válságok elemzésének középpontjában áll a válság által érintett alanyoknak a válságszituációra vonatkozó észrevevése és értékelése, illetve a cselekvők tanúsította magatartás által meghatározott válság lefolyása. A válság folyamatának elemzése a cselekvők magatartására ható külső és belső tényezőkre, és különösen a cselekvők egymáshoz való viszonyára koncentrál.
A politikai válságok behaviorista megközelítése a válságot egy konkrét szituációhoz, illetve az abban tanúsított magatartáshoz kapcsolja. A válságszituációt extrém intenzitású cselekvési kényszer és a cselekvésre rendelkezésre álló viszonylag rövid idő jellemzi. A behaviorista válságkoncepció szituacionális, cselekvés-, illetve döntéselméleti jellegű.

Ez a szituacionális jelleg a behaviorista válságelmélet azon fogyatékosságát vonja ma­ga után, hogy mivel csak a szituációban tanúsított magatartásra koncentrál, háttérbe szorul a válság hosszabb időperiódusban való elhelyezése. A behaviorista válságelmélet – akárcsak a behaviorista politológia általában – történetietlen szemléletű. A szituációhoz kötött politikai magatartás vizsgálata továbbá ahhoz vezet, hogy a válságok makrotársadalmi vagy „makropolitikai” szinten jelentkező, strukturálisan meghatározott összefüggéseit többnyire szem elől tévesztik a behaviorista válságelemzések. A szituacionális-cselekvéselméleti válságfogalom előnyei közé tartozik, hogy a válságot relatíve nyitott, különböző politikai alternatívákat magában hordozó szituációnak tekinti. Ez a szituációra és a cselekvésre orientáltság leginkább a viszonylag könnyen azonosítható „alanyokkal”, a nemzetállamokkal, illetve azok „magatartásával” foglalkozó elemzésekben, a nemzetközi viszonyok válságainak vizsgálatában volt alkalmazható.

A POLITIKAI RENDSZEREK
VÁLSÁGÁNAK ELMÉLETEI
 

Körülbelül a hatvanas években jelentek meg a politikatudományban azok az elméletalkotási törekvések, amelyek a politikaelméletet a szituációhoz kötött magatartásnál tágabb, a társadalom, illetve a politika makroszintjéhez kötődő koncepciókra építették. Közös bennük, hogy az általános rendszerelmélet, valamint a kibernetika egyes eredményeit kívánják kamatoztatni a politika elemzésében. Ez a politikai jelenségek rendszerszemléletű megközelítését és a politikai rendszer és környezete közötti, az input-output kategóriáival leírt viszonyrendszer elemzését hozta magával. A politikai rendszert mint a társadalom egészétől analitikusan, az elemzés során elkülöníthető, relatíve független alrendszert vizsgálták.

Ezek a rendszerelméletek közvetlenül nem foglalkoztak még a politikai rendszer válságának problematikájával; főként a rendszerek normális funkcionálásának feltételeit igyekeztek számba venni, azonban ha ez a feltételrendszer nem teljesül, ez a politikai rendszerválság állapotának elképzelését implikálja. A rendszerelméleteknek ezeket az implikációit bontották ki a hatvanas évek második felében azok a teóriák, amelyek a politikai rendszer válságának elméletét kívánták megalkotni.

A politikai rendszerelméletek közül a továbbiakban David Easton teóriáját és a politikai válságok elemzésére való alkalmazásának kísérletét ismertetem.

David Easton A politikai rendszer című, 1953-ban megjelent könyvében és egy e témáról 1956-ban publikált tanulmányában foglalkozik az egyensúlyi szemlélet korlátaival a politikakutatásban. Szerinte hamis a korábbi politikaelméleteknek az a feltevése, miszerint az uralkodó állapot a politikai rendszerekben az egyensúly. A politikai rendszer egyensúlyi állapota szerinte csak analitikusan tételezhető fel, a kutatás számára, a célból, hogy kutatni lehessen az egyensúly feltételeit. Az egyensúly a valóságban a politikai rendszer és a környezet viszonyának állandó változásai miatt sosem áll elő. Az egyensúly fogalma Easton szerint csupán heurisztikus fogalmi eszköz a politikakutatásban, nem egy valóságos állapotot leíró kategória.

Easton elméletében e feltételezés alapján a környezet és a politikai rendszer viszonyában nagy szerepet kap a rendszer egyensúlyhiányának, válságának állapota. Easton szerint a politikai rendszer specifikus tevékenysége az értékek tekintélyelvi alapon való társadalmi szintű elosztása.
Easton a Megközelítés a politikai rendszer vizsgálatához címen 1957-ben megjelent cikkében a politikai rendszer és társadalmi környezete közötti kapcsolatok elemzésére tett kísérletet. Megállapítása szerint a politikai rendszer környezete a rendszer felé igényeket (demand) és alátámasztást (support) közvetít. Ezek a politikai rendszer inputjai. A politikai rendszer outputjai a döntések, illetve ezek kikényszerítése.

Easton szerint az emberek olyan igényekkel lépnek fel, amelyek a társadalom számára értékes dolgok szűkös volta következtében nem elégíthetőek ki. Ezeknek az igényeknek egy része a politikai rendszer felé irányul; a politikai rendszer közöttük szelektálva bizonyos igényeket felvállal közülük, és megkísérli döntéseivel kielégíteni azokat.

A társadalmi igények felmerülése, a politikai rendszer által való felvállalásuk, és a politikai rendszer döntései révén való kielégítésük közötti szakaszokban az igény keresztülmegy a politikai rendszer különböző szelekciós mechanizmusain. Erre Easton szerint azért van szükség, mert az igények nagy száma és magas foka következtében a politikai rendszer teljesítőképességét meghaladó túlterhelés (overload) állapota következhet be. Ez a politikai rendszer válságának egyik formája.

Easton elemzésének centrumában a politikai rendszer másik inputja, a támogatás áll. A támogatás a politikai rendszer tevékenységét elősegítő cselekvés, illetve pozitív hozzáállás (attitűd) a politikai rendszerhez. Ha a támogatás nem ér el egy bizonyos szintet, akkor lehetetlen az igények kielégítése és a politikai rendszer normális funkcionálása. Ez a politikai rendszer válságának másik formája.

Easton a továbbiakban a támogatás megszerzésének két módjával foglalkozik. Egyik megoldás az, ha a politikai rendszer outputjával, döntéseivel kielégíti a feléje irányuló igényeket vagy azok bizonyos részét. A támogatás megszerzésének másik módja a politikai rendszer elfogadásának kiépítése a társadalom tagjainak attitűdjében, tudatában. Ez a politikai szocializációnak a politikai rendszer elfogadását elősegítő alakításával, manipulálásával mehet végbe, ami a politikai rendszer számára támogatási tartalékot eredményez.

Ez a tartalék lehetővé teheti a politikai rendszer döntéseinek viszonylagos függetlenedését a feléje irányuló igények kielégítésétől. A támogatási tartalék révén a politikai rendszer időlegesen függetlenítheti magát az output-problémáktól, a társadalmi igényeket kielégítő döntések hiányában keletkező válságoktól. Azonban a támogatást folyamatosan biztosítania kell ahhoz, hogy normálisan funkcionálhasson, és ne kerüljön válságba.

Easton politikai rendszerelméletének válságelméleti implikációit Scott C. Flanagan A politikai rendszer és a rendszerválság című 1973-ban megjelent tanulmánya igyekezett kamatoztatni. Flanagan a politikai rendszerválság leírására Easton részben módosított és kiegészített sémáját alkalmazta. Flanagan tanulmánya egy, a politikai válságszituációkat történeti-összehasonlító szemlélettel megközelítő kötet bevezetője, amely megkísérli kidolgozni a politikai rendszer válságának elemzéséhez szükséges fogalmi eszköztárat.

Flanagan szerint a politikai válságok keletkezése a politikai rendszer és környezete közötti kapcsolat problémáin alapszik. Amennyiben a politikai rendszer döntései révén zajló értékelosztó tevékenysége nem reagál a környezetben bekövetkezett változásokra, az igények, követelmények, illetve az elosztás aszinkronja következik be. Ez az aszinkronitás a válságok létrejöttének szükséges, de nem elégséges feltétele.

A válság kialakulása egy olyan kiváltó folyamatot (triggering mechanism) tételez fel, melynek hatására a társadalomban az igények, követelmények felhalmozódnak, és politizálódnak. A kielégítetlen igényű csoportok korrekcióra törekszenek, megkérdőjelezik a politikai rendszer struktúráját, és az elosztás preferenciáit leíró játékszabályokat. Az elosztási struktúra problémái így áttolódnak a politika területére.

Flanagan úgy definiálja a rendszerválságot, hogy az akkor következik be, ha a politikai struktúrát komolyan megkérdőjelező nem legális protestáló formák terjednek el. E protestáló magatartás lényege az, hogy nem követi a politikai rendszer struktúráit leíró szabályokat, s ezzel az adott politikai struktúrát komolyan veszélyezteti. A válság megoldódásáról szerinte akkor beszélhetünk, ha helyreáll e szabályok követése. A megoldás így megtörténhet a válság okainak felszámolása nélkül is, de végbemehet a politikai rendszer alapvető struktúraváltozása vagy felbomlása, és újfajta politika berendezkedés kialakítása révén is. A válság folyamatának elemzésében Flanagan szerint vizsgálni kell az alaprendszert, a válságot létrehívó környezetváltozást, a válságot kiváltó közvetlen okokat, a válság megoldódását és az ennek eredményeként kialakult új rendszert, illetve annak a környezetváltozásban szerepet játszó igények kielégítéséhez való viszonyát. A válságmegoldás eredményeként létrejött állapot vizsgálatához el kell különíteni a válság közvetlen és hosszú távú eredményeit, ami a válság eredményének hosszabb távon való elemzését implikálja.

Az elemzés során vizsgálni kell a követelés, illetve az igénystruktúrát, a politikai struktúrát és az elosztási struktúrát, valamint ezek egymásra gyakorolt hatásait. A követelési és az elosztási struktúra közötti aszinkronitás okozza a látens válságszituációt, ami a politikai struktúra megkérdőjelezéséhez, politikai válsághoz vezethet.

Easton és Flanagan koncepciói a behaviorizmushoz hasonlóan a válságot a társadalom tagjainak egyéni vagy csoportos magatartásából eredeztetik, melynek kiváltó oka az igények kielégítetlensége. Így e rendszerszemléletű válságelemzések is, a behavioristákhoz hasonlóan, a magatartásra koncentrálnak, főleg Gurr teóriájával rokoníthatók.

Összefoglalva az e megközelítéssel kapcsolatos problémákat és eredményeket: a politikai válságok rendszerszemléletű megközelítése a korábbi cselekvéselméleti-szituacionális jellegű válságelméletektől eltérően előtérbe állította a válságok makroszintű strukturális vonatkozásait. Bekapcsolta a politikai válságok vizsgálatába a konkrét szituáción túlmutató, hosszabb időperiódusra kiterjedő elemzést. A rendkívüli, extrém, patologikus szituációként értelmezett behaviorista válságfelfogással szemben a rendszerszemléletű megközelítések a válságot a politikai rendszer és a környezet közötti kapcsolat folyamatában jelentkező, e folyamat sajátos, de állandó és nem extrém, nem rendkívüli periódusának tekintették. A behavioristák szituacionális válságfelfogását egy processzuális (folyamatszerű), a hosszabb időperiódusban zajló folyamatot előtérbe állító felfogás váltotta fel a politikai rendszerek elméletében. Magát a válságot Lasswell és Gurr is folyamatként vizsgálta, de csak a cselekvési szituációhoz kötődő folyamatként. Ezzel szemben a politikai rendszerelméletek a válságként értelmezett szituáción túlmutató – a rendszer és környezete között zajló – folyamatban helyezik el a válságot. Ezt a különbséget hangsúlyozandó nevezem a rendszerszempontú válságfelfogást processzuálisnak. A politikai jelenségek rendszerszemléletű megközelítésének egyik általános problémája, Martin Jänicke szerint, a rendszer és környezet elhatárolása. Melyek a rendszer határai a társadalom tagjai felé, hiszen azok egyaránt tartozhatnak a rendszerhez és környezetéhez? A különböző politikai rendszerelméletek analitikus, az elemzés számára kialakított fogalmi eszköznek tekintik a politikai rendszer kategóriáját. Azonban a rendszer és környezet vizsgálatában a politikai rendszer fogalma gyakran „ontologizálódik”, a társadalom tagjaitól független, önálló létezővé válik.

Egy másik problémát Jürgen Habermas vetett fel a politikai rendszerek válságainak elemzése kapcsán. Meddig azonos önmagával egy rendszer, és milyen változások eredményeként tekinthető válságban lévőnek vagy új rendszernek? Erre szerinte képtelenek választ adni a politikai rendszer fogalmát „objektiváló”, a társadalom tagjainak tudatállapotaitól függetlenül vizsgáló rendszerelméleti megközelítések. Ezért szerinte be kell kapcsolni a politikai rendszerek válságának elemzésébe a társadalom tagjainak identitástudatát, szituációértékelését, ami a behaviorista válságkoncepció lényeges elemét alkotja. Jänicke szerint a behavioristák a politikai válságok különösen jellemző oldalát ragadták meg azáltal, hogy különböző alternatívákat magában foglaló, nyílt szituációként elemezték. Szerinte ugyanis a politikai válságok két, viszonylag stabil állapot közötti átmenetet jelentenek, és ebben az időszakban érvényüket vesztik a korábbi magatartás-szabályozás mintái, az újak pedig még nem alakultak ki. Ezért a válságok idején nagy szerepe van a szituációhoz kötött cselekvésnek. Jänicke úgy véli, hogy a politikai válságok elemzése nem nélkülözheti a szituációhoz kötött magatartásra koncentráló behaviorista elmélet szempontjait.

A VÁLSÁGPROBLÉMA
A KRITIKAI ELMÉLET INSPIRÁLTA POLITIKATUDOMÁNYBAN

A polgári politológia válságelméleteinek harmadik fejlődési szakaszára általában jellemző a válságproblematika előtérbe kerülése a legkülönfélébb elméleti irányzatokban.

A különböző irányzatok közül kiemelem az elsősorban Nyugat-Európában, különösen az NSZK-ban és Franciaországban, a tőkés állam válságának elemzését a marxi elmélet talaján elvégezni kívánó törekvéseket (például Nicos Poulantzas, Joachim Hirsch); az ugyancsak Nyugat-Európában, főleg az NSZK-ban megjelenő próbálkozást a frankfurti iskola elméletének és a rendszerelmélet egyesítésére a kései kapitalizmus válságának elemzésében (különösen Claus Offe, Jürgen Habermas); és az USA-ban és Nyugat-Európában egyaránt jelentkező, az „irányíthatatlan társadalom” koncepcióját valló neokonzervatív válságelméleteket (például Samuel Huntington, Michael Crozier, Wilhelm Hennis).

A továbbiakban – csupán a megelőző fejlődési szakaszokkal szembeni különbségek érzékeltetésére – röviden bemutatom a kései kapitalizmus válságait elemző két NSZK-beli kutató, Jürgen Habermas és Claus Offe elméletét.

A kései kapitalizmus válságával foglalkozó két teória közös problémája az, hogy szerintük a tőkés társadalmi formáció gazdasági válságok révén való fejlődésének minőségileg új szakaszában, a kései kapitalizmusban (Spät­kapitalismus) megnő a társadalomirányítás iránti igény, ami új feladatokat ró a tőkés államra. A tőkés állam képes a válságok negatív következményeinek leküzdésére, de azok újra és újra jelentkeznek. A probléma az, hogy mennyire képes e válságelhárító feladat ellátására az államapparátus. Mindkét elméletben közös, hogy a kései kapitalizmus társadalmi folyamatait válságosnak tekintik, és e válságok elhárítóját az államban látják.

Claus Offe egy gazdaságilag indukált politikai válság elméletét alakította ki. Ennek kiindulópontja a tőkés társadalomnak a gazdaságban gyökerező válsága, illetve az ez által létrehívott politikai válságelhárító mechanizmus feltételezése. Offe a végsőkig viszi azt a tételt, miszerint a fejlett kapitalizmusban a tőkés állam a válságelhárítás céljából arra kényszerül, hogy ne a tőkés érdek, hanem az össztársadalom képviselőjeként járjon el.

A tőkés állam ilyen működése és a gazdaság átpolitizálása szerinte nem kapitalista jellegű struktúrák kialakulásához vezet, illetve megkérdőjelezi az egyenértékű csere ideológiáját. Ezek a folyamatok a rendszer dezintegrálásával fenyegetnek. Az ily módon létrejött, a kapitalizmus számára „exterritoriális” struktúrák képviselői a társadalmi életbe nem a magángazdasági szervezeteken, hanem közvetlenül az államilag-politikailag biztosított szervezési formák révén kapcsolódó csoportok; a meghosszabbodott oktatási folyamatban résztvevő diákok, a segélyből élő munkanélküliek, a hivatalnokok stb. Ezek Offe szerint bizonyos körülmények között antikapitalista jellegű motivációs és cselekvési struktúrákat alakíthatnak ki.

Az államapparátusnak ezért meg kell kísérelnie a saját válságelhárító tevékenysége révén kialakult rendszerellenes következmények csökkentését, illetve felszámolását a tömeglojalitás manipulálása és az ideológiai irányítás révén. Így olyan szituáció jön létre, amelyben a válságelhárító állami beavatkozás iránti igény egyre nő, ugyanakkor ez a válságelhárítás a rendszer fennmaradásának esélyeit csökkentő diszfunkcionális eredményekre vezet. Az állam az ellentétes imperatívuszok – a válságelhárító beavatkozás iránti igény fokozódása, illetve a válságelhárítás eredményeként rendszeridegen elemek létrehozása – következtében válságba kerül. Így a gazdasá­gi válságból a válságelhárítás válsága (Krise des Krisenmanagements) a politikai válság folytatólagos állapota lesz.

Jürgen Habermas egy gazdaságilag indukált kulturális válság teóriáját alkotta meg. Offe és Habermas egyaránt a politikum önálló fejlődési logikáját emelik ki. Habermasnál azonban még hangsúlyosabb a politikai rendszer önmozgása, mint Offénál. A gazdasági rendszer szerinte elvesztette „funkcionális autonómiáját” a politikai rendszerrel szemben, és a ciklikus gazdasági válságok jelentősége is megszűnt a kései kapitalizmusban.

A politikai rendszer válságelhárító tevékenységének azonban Habermas szerint is megvannak a korlátai. A tőkés formáció szervezési elvét, a magántőkés termelést a tőkés állam nem számolhatja fel. A politikai rendszer legitimációteremtésének korlátja pedig az, hogy nem lehetséges a szociokulturális rend­szer által biztosított motivációk, a társadalmi integrációt biztosító „értelem” (Sinn) „szállítása”. Ez utóbbi korlát szociokulturális válságjelenségekhez vezet. Ugyanis az állami te­vékenység növekedésével egy sor létszféra politizálódik, ami azoknak a szociokulturális mintáknak a felbomlasztásához vezet, amelyek a rendszert fenntartó motivációkat biztosítják. Így motivációs válság keletkezhet, ami bizonyos körülmények között legitimációs válságot vonhat maga után.

Offe és Habermas más szinten vizsgálják a válságok problémáját, mint a behaviorista és a rendszerszemléletű kutatók. A válságot a társadalom összreprodukciós szintjén – egy társadalmi formáció, a kapitalizmus válságaként – értelmezik, és a különböző társadalmi szférák (gazdaság, kultúra, szocializációs mechanizmusok stb.) összefüggésében foglalkoznak vele. Ezzel szemben a behaviorista és a rendszerszemléletű kutatók a szorosan vett politikai válságjelenségeket kutatják, amelyeket – magatartásra koncentrált szemléletük következtében – az egyéni és csoportos interakciókból (konfliktusok, protestáló magatartás stb.) származtatnak, és nem a társadalom összreprodukciós szintű válságát, a válságok specifikus okait vizsgálják. Céljuk a mindenfajta politikai válság elemzésére alkalmas elmélet létrehozása.

A szorosan vett politikai válságok vizsgálatában a behaviorista és a rendszerelméleti irányzat egy sor érdekes és a mai kutatás számára is figyelemreméltó szempontot vetett fel a 20. században (a döntés- és játékelméleti koncepciók, illetve a szociológiai és szociálpszichológiai módszerek felhasználása a politikai válságok stratégia-, alternatíva-, illetve koalícióelemzésében stb.). Azonban úgy tűnik, hogy a kétféle (az összreprodukciós szint, a társadalmi formáció válsága, illetve a szorosan vett politikai válság problémája) válságproblematika leírására és magyarázatára egyaránt alkalmas elmélet létrehozása még ma is megoldandó feladatunk.
 

Kulcsszavak: válság, politika, rendszer, behaviorizmus, rendszerelmélet, visszacsatolás, legitimáció, lojalitás, állampolgári elégedettség, közélet, politikai rendszer, teljesítmény

IRODALOM

Beyme, Klaus v. (1972): Die politische Theorien der Gegenwart. München

Easton, David (1953): The Political System. New York

Easton, David (1956): Limits of the Equilibrium in Social Research. In: Eulau, H. (ed.): Political Behavior.

Easton, David (1957): An Approach to the Analysis of Political Systems. World Politics. 4,

Flanagan, Scott C. (1973): Das politische System und die systemische Krise. In: Jänicke, Martin (Hrsg.): Politische Systemkrisen. Köln

Gurr, Ted R. (1973): Ursachen und Prozesse politischer Gewalt. In: Jänicke, Martin (Hrsg.): Politische Systemkrisen. Köln

Habermas, Jürgen (1975): Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. Frankfurt am Main

Habermas, Jürgen (1976): Zur Rekonstruktion des historischen Materialismus. Frankfurt am Main

Jänicke, Martin (Hrsg.) (1973): Politische Systemkrisen. Köln

Lasswell, Harold D. (1950): Power and Society. New Haven

Offe, Claus (1977): Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Frankfurt am Main

Offe, Claus (1979): Unregierbarkeit. Zur Renaissance konservativer Krisentheorien. In: Habermas, Jürgen (Hrsg.): Stichworte zur ›Geistigen Situation der Zeit‹. I. Band Nation und Republik. Frankfurt am Main

Robinson, John A. (1968): Crisis. In: Sills, David L. (ed.): The International Encyclopedia of the Social Sciences. III. New York: The Free Press. 510–514.

Schluchter, Wolfgang (1980): Staat und Verwaltungs­handeln. In: Schluchter, Wolfgang: Rationalismus der Weltbeherreschung. Frankfurt am Main.

Starn, Randolph (1973): Historische Aspekte des Krisenbegriffs. In: Jänicke, Martin (Hrsg.): Politische Systemkrisen. Köln

Miszlivetz Ferenc szerk.: Eredeti válságfelhalmozás. Savaria U.P.-MTA PTI. Szombathely-Budapest.2009