Bátor könyv
a rendszerek bonyolultságáról:
Érdi Péter: Complexity Explained

Minden valamilyen módon rendszerben működik. A Tudomány és annak részeiként a szaktudományok e rendszerek elemeit és azok összefüggéseit kutatják. Ilyen általánosság mutatja a tárgy veszedelmeit, az általánosságokban már semmitmondó szétfolyást, illetőleg a részletekben az összefüggéseket elvesztő részletvakságot. Hasonlóan kérdésesek a diszciplináris hovatartozások. Ahogy minden diszciplína valamilyen rendszerkörrel foglalkozik, úgy jöttek létre nemcsak azok sajátos terminológiái, hanem a teminológiák mögött a sajátos leírási, összefüggési képek. A probléma, hogyan beszéljünk, gondolkodjunk az összefüggések ezen, tudásunk és tudatunk révén állandóan változó halmazáról, különösen izgalmas a pedagógia szempontjából, hiszen a mit, hogyan és mennyit a mikor és kinek kérdéseivel kapcsolja össze, a közoktatás és ennek alapján a társadalomépítés gondolkodásmódját alakítandó.

Érdi Péter közelmúltban megjelent könyvében tudatosan vágja el ezt a csomót, a cso­mónál, azaz a bonyolultságnál, és innen fejti ki azt a mondanivalót, amit több évtizedes oktatási anyagaként átadhatónak és átadandónak leszűrt.

A vállalkozás nehézségeit és bátorságát talán érzékeltette a bevezetés. Egy négyszáz oldalas, tehát legfeljebb két szemeszterre szánt könyvben ad olyan sűrítményt, ami az érdeklődő diákot akár egy életpálya indítására is eligazítja, megragad témagazdagságával, és racionális rendezettséget szervez a tudásanyag kiszabásával.

Érdi sajátos tudományos pályája ezt különösen jól készíti elő. Alapképzettsége vegyész, első tudományos fokozatait a nemzetközi kémiai rendszerelmélet egyik nagy mestere, Benedek Pál mellett szerezte, majd elméleti neurobiológiai kutatásokban Szentágothai János mellett dolgozott, és így lett a hazai számítógépes agykutatás hazai vezető műhelyének, továbbá a kognitív tudományterület alapító közösségének tagja. Közel két évtizede laboratóriumvezető a KFKI Részecske és Magfizikai Kutatóintézetében, számos hazai és külföldi egyetemen szerzett oktatási gyakorlat után, az amerikai Henry Luce Alapítvány támogatá­sával hetedik éve vezet úttörő felsőoktatási kísérletet az egyik legambiciózusabb egyetemen, a michigani Kalamazoo-ban. A Complexity Explained e sokoldalú, alkotó pálya és e kísérlet egyik foglalata.

A kiindulás természetesen megmagyarázza a téma ilyesforma megragadásának ismeretelméleti és tudománytörténeti indokoltságát, az előzményeket a folyamatok dinamikájának, a rendszergondolkodás redukcionalista és holisztikus-organizációs eszmevilágának építkezését, a rendszerelméletet ezen a címen vállalókat és a kibernetikai, szinergetikai elméleteket. Mindezt igyekszik a matematikai modellezés elemeinek kereteiben is bemutatni, így jut el a termodinamikából is kisugárzott nemlineáris, nemegyensúlyi folyamatokig.

Az idő, az időben visszatérés ciklikusságai és a termodinamikai ciklusok irreverzibilitásai visznek el a nemlinearitás kaotikus jelenségeihez, az evolúciós folyamatok ciklikusságainak és variációs módosulásainak leírásához, sőt a kozmológia új elméleteinek ciklusproblémájához.

Az időben változó folyamatokban gondolkodás és ennek modellezési elemeivel való ismerkedés után következik a könyv egyik legrészletesebb fejezete a folyamatdinamika jelenlétéről a kémiai reakciókban, a biológiában és a biológiai indíttatású pszichológiai, társadalmi folyamatokban. A problémakör fontos része a stabilitás, annak viszonyai, fenntartási és felborulási körülményei. A fejezet hitelességét és megjelenítő érdekességét erősíti a szerző saját pályájának gyakorlati tapasztalata.

Ezek után természetes következmény a már korábban, az okság és célszerűség emberszabású rendezőelvének bemutatása után a további ismeretelméleti rendező elvek, természettudományi világmagyarázatok ismertetése, a deduktív és induktív gondolkodásé, az egységes logikai világmagyarázat álmának alakulása, íve Newtontól a Russell-Whitehead-i programig, majd Neumannon át a kibernetikai elméletek és a mesterséges intelligencia apostolai által hirdetett gondolatokig. A tömörítés nyomása itt kicsit visszaüt, talán ez a fejezet a legvázlatosabb és a legtöbb hiányérzetet keltő.

Egy rövid statisztikai fejezet előzi meg a rend és véletlen alakulásának különösen fontos, és a kutatás számára jövőbe mutató fejezetét. A bonyolultság itt lép be nagy erővel, a véletlen és a véletlennek tűnő folyamatok belső rendje, e rend törvényszerűségeinek keresése kulcsprobléma. A bemutatott példák kitűnően szemléltetik ezt az izgalmas kettősséget.

Így készíti elő a második nagy fejezetet a saját szakmai tapasztalatok és általános ismeretek vonzásában: az agy szerveződéséről, e szerveződésben a neurobiológiai alapoktól a percepciós, tanulási folyamatok összefüggései felé. A fejezet a neurobiológia és a pszichológia kapcsolódásáig, ezek lehetőségéig visz el.

Az előbbiekben bemutatott megjelenési formák és azok modellezése vezet a számítógépes szimuláció bonyolultságkezelő lehetőségéig. Hogyan kapcsolhatók össze ezek, a végső lényegükben közösnek tűnő, de megjelenésükben alig áttekinthetően elágazó folyamatok abba az egységesebb és számíthatóbb modellrendszerbe, amely nemcsak a megértés alapjait, de az értékelő-előrejelző használatot is támogatja? Ebben a fejezetben spekulatív elméletek, hasznos algoritmikus eljárások találkoznak. Okosan választva, kiemelt szerepet kap a játékelméletnek napjainkban gyorsan fejlődő tudománya és gyakorlata, a viselkedéslélektan és a matematikai egyensúlyelvek izgalmas találkozási pontja. A biztatáshoz tartoznak azok a példák, amelyek a még alig jósolható természeti és társadalmi-gazdasági katasztrófák előjelzésének kezdeti eredményeit mutatják be.

A könyv tudományosan korrekt, elfogulatlan szellemét zárja egy olyan fejezet, amely a szerző nézeteit összegezi. E nélkül a sajátos vállalkozás nem lenne hiteles. Megmutatja a kételyek sorát, a nyitott és talán soha sem zárható nézetkérdéseket, de állást foglal a tudományos haladásnak lényegében véve egyenes és bizonyítottan emberközpontúan vizsgálhatóan áldásos, a kételyekben is racionális valósága mellett.

A vállalt hatalmas feladat érdekes és egyedi stílust igényelt. A megértéshez szükséges matematikai apparátus legfeljebb jobb közép­iskolai műveltséget igényel, de ami szerepel, az jól reprezentálja az elmondott gondolatot. A szövegben rengeteg a további érdeklődést gerjesztő hivatkozás, és ezeket illusztrálják a szokásosnál sokkal bővebben alkalmazott, de igen alkalmasan választott idézetek. A magyar olvasónak ráismerő öröm, a nem magyarnak bátor és érdekes kuriózum a sok magyar hivatkozás, gondolatokra, idézetekre, személyekre. Ritka bátor vállalkozás egy ame­rikai tankönyvnek is szánt közönségmunkában!
Mint a bevezetőben írtam, a vállalkozás hősies. Nagy eredményekben gazdag és népszerű amerikai szerzők ezeroldalas könyvekben igyekeznek közérthetővé és összefüggéseiben elfogadhatóvá tenni széles szakterületeik alapgondolatait. Az Érdi által kitűzött cél ennél is ambiciózusabb, hiszen nemzedéknevelő bevezetőt próbál szerkeszteni egy pokolian szerteágazó és mégis átfogandó ismeretsorról. A sikert nemcsak a pedagógiai eredmény mutatja, hanem magának a könyvnek az eddigi közönsége. Ritka, hogy a mai túláradó nemzetközi tudományos és tudománynépszerűsítő könyvpiacon közel ezer példányszámot ér el egy a közelmúltban piac­ra került munka. Remélem, lesz sok hazai olvasója is, és azt, hogy a könyv gondolatokat, érdeklődést kezdeményező ereje még tovább hat. (Péter Érdi: Complexity Explained. Springer, 2008, XV+397 p., 129 figures, 581 references)

Vámos Tibor

akadémikus
 

Beck Mihály:
Than Károly élete és munkássága

A hazai kémiatörténet irodalma Beck Mihály akadémikus jóvoltából fontos művel gazdagodott. A Gazda István által szerkesztett Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára című értékes könyvsorozat 69. kötete a száz évvel ezelőtt elhunyt Than Károly kémikusprofesszor alakját idézi fel. A könyv címlapját elliptikus keretben Than portréja uralja. A könyv hátsó borítója viszont egy ásványvizet reklámoz, melynek jelmondata ez: „A palackba zárt örökség”. Nem véletlen, hogy támogatóként egy ilyen profilú céget sikerült megnyerni, hiszen Than munkásságában nagy jelentősége volt a hazai ásványvizek vegyelemzésének. Aki szokta az üvegek címkéjét tanulmányozni, azt láthatja, hogy az összes oldott ásványianyag-tartalom ma is a Than által javasolt módon van feltüntetve. Mindazonáltal a cég fentebb ismertetett jelmondata a könyv hősének esetére nem vonatkozik, hiszen szó sincs arról, hogy Than öröksége, miként palackba zárt régi üzenet, sok-sok év hányódás után, most bukkant volna fel. Thanról már korábban is jelentek meg könyvek, a magyar kémia történetével foglalkozó írások neki szánják a legnagyobb terjedelmet. Szobra van, utca és díj van róla elnevezve, sőt e sorok írója több évtizeddel ezelőtt a róla elnevezett vegyészeti technikumba járt. Épp ezért egy kémikusban rögtön az a gondolat vetődik fel, hogy mi újat, mást lehet még Than Károly professzorról elmondani? A könyv elolvasása után a válasz határozottan az, hogy lehet. Beck Mihály ugyanis úgy döntött, hogy a tudós életművét legjobban írásai és beszédei jellemzik, az ő szerepe mindössze az, hogy bevezesse, illetve értő módon magyarázza Than és kortársai gondolatait.

A könyv első részében röviden azokat legfontosabb politikai, társadalmi viszonyokat ismerteti, amelyek a XIX. században meghatározták a magyar egyetemi oktatást, különös tekintettel a kémia hazai helyzetére. Már itt is idéz a szerző, Lengyel Béla, illetve Szily Kálmán segítségével ismerkedhetünk meg a kor problémáival, melyek nem is állnak olyan távol a maiaktól. Napjainkban megint napirenden van a jogászok „túltermelése”, pedig inkább műszaki-természettudományos képzésben részesülő munkavállalókra lenne igény. Így volt ez száz évvel ezelőtt is, amint azt a Lengyel Bélától való idézetből megtudhatjuk: „Távol vagyok attól, hogy a jogi tudományokat ne becsülném magasra. Csupán arra kívántam rámutatni, hogy nevelésünk ezen egyoldalúsága nem kedvez annak, hogy más tudományágakban, nevezetesen a természettudományokban a kívánatos hatást felmutathassuk, mely alapul szolgálhatna egész­séges és virágzó ipar kifejlődéséhez.” E fejezetben megismerkedhetünk a Than (Thann, Thán) család családfájával, és hősünk életének fontosabb mozzanataival. Miként a korábbi szerzőknek is, Thannak 1880-ban megjelent életrajza (tulajdonképpen önéletrajza), amely­nek kézirata az MTA Könyvtárának Kézirattárában található meg, szolgál alapul. Beck hosszú részeket idéz belőle, de nagyon helyesen illő kritikával kezeli. 1880-ban már következmények nélkül szólhatott arról, hogy tizennégy éves korában tüzérinasként szolgált a szabadságharcban. A harmadik személyben írt életrajzban ezt olvashatjuk: „Bem tábornok alatt az egész hadjáratban előbb, mint főlövész, később mint tűzmester kilencz nehezebb ütközetben és csatában vett részt.” Ez valószínűleg enyhe túlzás. Nem tér ki arra sem, hogy korábban miért kellett négyszer gimnáziumot váltania, miközben a család nem költözött el Óbecséről. Nagy érdeme Beck professzornak, hogy felkutatta és e műben közzé tette az eredeti dokumentumokat. A szövegek olvasása, azon felül, hogy nagy élményt nyújt, emberközelbe hozza hősünket. Bár minden lényeges adatot közöl a szerző, talán érdemes lett volna kicsit hosszabban tárgyalni az egyetemi tanári kinevezést, hiszen Than még csak huszonhat éves volt, szerény tudományos és oktatói múlttal. Ennek egyik oka volt csak az, hogy magyarul tudó tanárt kerestek, a másik az, hogy Monarchia-szerte lecserélték az idősebb, kutatást nem folytató professzorokat, és a kémia területén Liebignél, Bunsennél tanult fiatalokat tettek a helyükre. Tőlük ugyanis már várható volt, hogy meg tudják valósítani Leo Thun miniszter 1849-es oktatási reformját, vagyis a humboldti, tudományos képzésen alapuló egyetemi modellt.

A legnagyobb terjedelemben Beck Mihály Than Károly tudományos életművét tárgyalja. E fejezetben – szinte együtt élve hősünkkel – nyomon követhetjük főbb tudományos eredményeinek születését és kudarcait is. Teljesen egyetérthetünk Beck professzorral abban, hogy – bár Than Károly jelentős eredményeket ért el főként az analitikai kémia és a fizikai kémia területén – nem vált nemzetközileg elismert nagy tudóssá. Ezt a szerző Than számos egyéb elfoglaltságának tulajdonítja, és annak, hogy legtöbb munkáját magyarul publikálta, illetve amit németül, azt a kevéssé jelentős, magyar kiadású folyóiratban. Szinte hihetetlen, hogy valaki az alábbi sorokat 1869-ben vetette papírra, és nem egy kortárs professzor panaszát olvassuk 2008-ból: „Azonban viszonyaink között igen bőségesen van arról gondoskodva, hogy a kísérleti szaktudományokkal foglalkozóknak az önálló búvárlatokra a kellő idő és eszközök ne álljanak rendelkezésre. A múltból fennmaradt számos nyomasztó viszonyokon kívül, mindenféle gyűlések, ülések, bírálatok, szakértői és nem szakértői véleményadások, hivatalos jelentések stb. annyira igénybe veszik a tényleg kísérleti szaktudománnyal foglalkozók idejét, hogy ezeknek mindenekelőtt bueraukratáknak, szakértőknek, társulati és bizottsági tagoknak kell lenni és legfeljebb tanárok lehetnek; de tudósok csak annyiban, a mennyiben ezen mindenféle és sok tekintetben meddő küzdelmekben még erejök és némi idejök marad fenn, ha még csakugyan maradhat a tudomány fejlesztésére.”

Külön fejezet foglalkozik Than egyetemi tanári tevékenységével. Ennek időtartama negyvenhat évet ölelt fel. Sokáig Than volt az egyedüli kémiaprofesszor Magyarországon, de vezető szerepén az sem változtatott, hogy tanítványa, Lengyel Béla is katedrához jutott 1877-ben. A szerző három dolgot emel ki: a Füvészkertben felépült kémiai épületért folytatott küzdelmét (a kitűnő épület 1989 óta már nem a vegyészeket szolgálja, de megtekinthető a Múzeum körútról nyíló Trefort-kertben), kiváló tanítványai hosszú sorát, és a magyar bölcsész-, gyógyszerész- és orvoshallgatók kémiaoktatásának elvi és gyakorlati megalapozását, ami azután száz évre megszabta a hazai kémiaoktatást.

Than kitűnő tankönyveket is írt, de némileg lassan (több mint harminc évig!) készült el az első. Ez okozta azt a kellemetlen összetűzést, ami közte valamint tanítványa és rokona, Lengyel Béla között zajlott. Tudniillik Lengyel tankönyve hamarabb jelent meg, és ezt Than igencsak zokon vette. Napilapban támadta meg Lengyelt, plágiummal vádolta, és nem vállalt felelősséget érte. Lengyel ezt visszautasította, és kifejtette, hogy saját könyvéért ő maga vállalja a felelősséget. Ez talán az egyetlen pont, ahol Beck Mihály sem ért egyet könyve főszereplőjének eljárásával. Megismerkedhetünk Than könyveinek tartalmával, és a nagyszámú idézet alapján betekintést kapunk Than gondolkodásmódjába is. Than jól ismerte kora tudományát, és annak didaktikus tolmácsolására is jó színvonalon volt képes. Azért volt hátránya annak, hogy amikor e könyvek megjelentek, Than már idős volt. Bár tudott a legújabb eredményekről, ezeket, és az új szemléletmódot már nem építette be könyveibe. Beck Mihály azt írja, hogy az 1903-as előadássorozata alapján írt, Az elméleti chemia ujabb haladásáról című könyvében „Röviden érinti a radioaktivitás felfedezését, és egyértelműen jelzi annak beláthatatlan horderejét”. Igaz, hogy a Befejezés című fejezetben kitér erre a témára, de az is kiderül, hogy eléggé félreértette a radioaktivitás mibenlétét, ám kétségtelen, hogy olvasta a vonatkozó irodalmat, hiszen például ezt találjuk az írásában: „…legfeltünőbben jelenik meg e sajátság a radiumnak nevezett új elem vegyületein, melyeket Curie és neje, Bémont társaságában fedeztek fel az uranérczekben.” Ilyet pedig csak az tud írni, aki olvasta a Curie házaspár 1898-as cikkét, vagy M. Curie könyvét, mert Bémont neve csak ott fordul elő. Than szavaival a „szédítő kilátások”, pedig nála nem abban az értelemben jelenik meg, ahogy azt ma érthetnénk. Ugyanis az alábbi lelkes mondattal fejezi be mondanivalóját: „A búvárkodás bátorsága olyan mystikus régiók felé tereli a haladást, a mely a kritikus régiókban, úgy látszik, a tudomány bölcsessége és a vallás fensége összeolvadnak.”

Than rendkívüli aktív tagja volt a tudományos életnek. Ezzel külön fejezet foglalkozik, amit levelek és oklevelek fényképei illusztrálnak. Ritka élmény Eötvös József vagy Arany János kézírását nézni, és élvezni a kor levelezési stílusát. Than az ifjúkori peregrinációját leszámítva, nem utazott sokat. Beck Mihály is csak néhány útjáról tud beszámolni. Jellemző, hogy ebben a könyvben érintőlegesen említett párizsi útja előtt nem is volt útlevele. Ezt Eötvös Loránd leveléből tudhatjuk, aki mérgelődött amiatt, hogy Bécsben meg kellett állniuk Thannak útlevelet szerezni.

A könyv utolsó fejezete Than Károly négy publikációja, melyek 1875 és 1907 között születtek, köztük az első: a rektori székfoglalója. Ezek nagyon érdekes és élvezetes oktatás- és tudománypolitikai, tudománytörténeti írások, amelyeket Beck Mihály nagyon jó érzékkel válogatott. A könyvet Than Károly munkáinak minden korábbinál teljesebb és alaposabban válogatott bibliográfia zárja.

Egyetlen hiányérzete az olvasónak, hogy néhány vonatkozásban kevés információt kap. Ennek persze van egy pozitív vonása is, nevezetesen, ha a könyv felkeltette érdeklődését, amiben biztos vagyok, további, egyéni búvárkodásra adja a fejét. Például a Lieben-díj – Than egyetlen nemzetközi tudományos kitüntetése – megérdemelne néhány sort. E díj rangját jelzi, hogy azt először a Bécsben dol­gozó kiváló szlovén fizikus Josef Stefan kapta 1865-ben, és a háromévenként adományozott díj második kitüntetettje volt Than, Eduard Linnemann társaságában. A díjat 1900-tól 1937-ig már évente osztották, és olyanok részesültek benne, mint Fritz Pregl, Friedrich Adolf Paneth vagy Lise Meitner. Érdekesség, hogy a 2004-ben felújított díjat először magyar kutató nyerte el.

Beck professzor munkáját mindenekelőtt vegyész kollegáknak, kémia- és tanárszakos hallgatóknak, valamint tudománytörténészeknek ajánlom, de rajtuk kívül mindenkinek, aki szereti a tudományt, illetve felelősséget érez a hazai egyetemi oktatás ügyéért. (Beck Mihály: Than Károly élete és munkássága. Piliscsaba, Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2008. 206 p.)

Inzelt György

a kémiai tudomány doktora, egyetemi tanár

ELTE TTK Fizikai Kémiai Tanszék
 

Alfred North Whitehead:
A természet fogalma

A Typotex Kiadó gondozásában, 2007-ben jelent meg Alfred North Whitehead A természet fogalma (eredeti címe: The Concept of Nature) művének első magyar nyelvű kiadása (Szabados Levente fordításában), az Oktatási és Kulturális Minisztérium támogatásával, a Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyv-támogatási Pályázat keretében. Ezzel egy újabb kiadvánnyal bővült Whitehead magyar nyel­ven is elérhető műveinek száma, amely remélhetőleg ösztönzi és segíti a rendkívül jelentős és nagy hatású szerző hazai kutatását.

Whitehead két legfontosabb műve a Bertrand Russell-lel együtt írt Principia Mathematica (1910–13) mely a matematikatörténet és a logikafilozófia egy fontos fejezete, és a Folyamat és valóság (1929), mely úgyszintén a Typotex Kiadó gondozásában jelent meg magyarul 2001-ben. A természet fogalma a kettő közötti időszakban született: az 1919 során a Trinity College-ban tartott előadásaiból adták ki 1920-ban. Témájában szorosan kapcsolódik az 1919-es megjelenésű The Organization of Thought című művéhez.

Ami A természet fogalmát különösen érdekes művé teszi, az multidiszciplináris jellege: filozófia és fizika egyszerre a témája, de a halmazelméleti definíciókban Whitehead matematikusi múltja is tetten érhető. A fizika történetének egyik nagyon izgalmas szakaszában tartotta előadásait a szerző, a specifikus relativitáselmélet ekkor már elfogadott, az éter-elméletek kezdenek kiszorulni, és három éve jelentette meg Einstein az általános relativitás elméletét, mely drasztikusan megváltoztatta a térrel is idővel kapcsolatos meg­közelítésmódot.

A mű fő célkitűzése az Einstein-féle relativitáselméletből következő, a hagyományos szemlélettől eltérő tér- és időfelfogás (például az egyidejűség problémájának) filozófiai megalapozása, bizonyos pontokon pedig az einsteini értelmezés módosítása. Ennek a fizika által felvetett problémának a megoldásához Whitehead a matematikai (halmazelméleti) módszerekkel levezetett négydimenziós sokaságelméletét vezeti be. Ahhoz, hogy a halmazelméleti megközelítést bevezethesse, ki kellett dolgoznia rendszerének ontológiai és episztemológiai alapjait: az esemény, a tény, az érzékelés a szokásostól némiképp eltérő értelmezését. A könyv ennek megfelelően van felépítve: először a filozófiai alapokat fekteti le – ez az a rész, amely a filozófus olvasók számára a legérdekesebb lehet: Whitehead a különféle episztemológiai és ontológiai kérdésekre érdekes és megfontolásra méltó válaszokat, megközelítéseket ad. Ezután következik a négydimenziós sokaságelmélet bevezetése, majd a rendszer következményeinek tárgyalása.

Természetesen a könyv második fele is a filozófia tárgyköréhez tartozik, következtetései, megállapításai távolról sem merülnek ki a relativitáselmélet filozófiai értelmezésében; ám a gondolatmenetek megemésztésében sokat segít némi matematikai „affinitás”.

Ami a metafizikai előfeltevéseket illeti Whitehead ellenzi a természet dualista felfogását, amely szerinte (bár említ kivételeket) a nyugati természetfilozófiát uralja. Ez a dualizmus a valóság

mélyszerkezetének és az érzékelhető felszínének megkülönböztetése, a szubsztanciák és az érzékvilág megkülönböztetése. Ezzel szemben Whitehead a természetet egy egységnek tekinti, amelyet érzékelünk, vagy legalábbis érzékelhetünk. Egy nyelvfilozófiai gondolatmenet során bevezeti saját szemléletét, amely a tény–tényező–létező fel­osztáson alapul. A tény az, amit érzékszerveinkkel érzékelünk: színes foltok, hangok, tapintások stb. kavalkádja. A tényező ezen érzékelés egy része, például egy folt kéksége. A létező az az absztrakció, amit már az elménkben alkotunk ezekből a tényezőkből, például a kék fogalma, vagy a kabáté, ami kék.

A létező ezen felfogása nagyon hasonlít a buddhista filozófia megközelítéséhez, nem véletlen, hogy a Whitehead-kutatók gyakran az indiai Nágárdzsunával vetik össze a szerzőt. A buddhista logika is a mentális konstrukciókat tekinti létezőknek, a négy oktípus között az egyik például a kiváltó ok: az a valami, ami érzékelés révén azt okozza, hogy az elménkben létrejöjjön az adott létező gondolata.

Ezzel a szemlélettel kezeli Whitehead a téridő problémáját is. A természetből, amit az ember érzékel, azok mindig térbeli és időbeli kiterjedéssel rendelkező események. Azonban az egyre kisebb kiterjedésű egymásba skatulyázott eseményekből absztrakcióval eljuthatunk az időbeli pillanat vagy a térbeli pont fogalmához, mint ahogy a kék szín fogalma is egy absztrakció az érzékelt kék tényezőkhöz képest. Ezek nem természeti tények, és nem is érzékelünk pillanatokat vagy pontokat, ezek „csupán” gondolati létezők. A téridő pontjainak ez a levezetése nemcsak a relativitáselmélet által felvetett új problémákra próbál választ adni, hanem egyben a Zénón-féle appóriák (amelyekhez hasonlókat Nágárdzsuna is megfogalmazott) problémáinak is újrafeldolgozása. (A differenciálszámítás igazából a zénoni problémát nem megoldja, csak megfogalmazza: az infinitezmiálisból a pillanatnyiba való átlépést.)

Azzal, hogy az időpillanat ki lett „tessékelve” a természetből a gondolati létezők világába, illetve a szubsztancia és érzékvilág dualizmusa fel lett számolva, a kvantumfizika értelmezését is könnyebbé tette a szerző. Amint azt a könyve végén tárgyalja: az ember hajlamos arra, hogy egy színt vagy egy szilárdságot egy téridő pont jellemzőjének tekintsen, viszont egy hang esetében ez nem merül fel. Ehhez hasonlóan más létezőknek sem kell értelmezhetőnek lenniük egy pontszerű kiterjedést vizsgálva. Például a részecskehullám kettős természete alapján az elektron is egy ilyen létező, ami ezek szerint csak időbeli és térbeli kiterjedés esetében értelmezhető. Mivel az időpillanat amúgy is csak egy gondolati absztrakció Whitehead rendszerében, ezért ez a megállapítás nem okoz valamiféle ontológiai válságot.

Gondolatmenetei során a könyv többször érint olyan témákat, amelyek a század során később a tudományfilozófia vitaterületei lettek. Említésre méltók például a szerző teoretikus entitások realitásához és az instrumentalizmushoz fűzött megjegyzései: az ő rendszerében egy elektron ugyanolyan létező, mint egy asztal, hisz a valóságnak nincs több szintje. Mindkettő egyformán létező, azonban ne feledjük, hogy ez gondolati létezőt jelent Whiteheadnél. Az instrumentalizmust egy oldal alatt elegánsan elintézi a szerző: amennyi­ben nem léteznek a teoretikus létezők, akkor a róluk szóló állítások nem vonatkozhatnak a természetre, ha pedig a teoretikus entitások valami másnak a kifejezései, akkor miért nem azokról a másvalamikről beszélünk?

Az episztemológia kapcsán röviden érinti a megfigyelések elmélettel terheltségének témakörét. Whitehead szerint a természettudományok műveléséhez szükséges feltételezni, hogy a természet megismerése leválasztható az elmeműködésünkről szóló vizsgálódásokról, ahogy ő nevezi, „homogén” módon tárgyalhatjuk a természetet, az elme számára zárt létezőnek feltételezve – azonban több helyen jelzi, hogy ez egy feltételezés csupán.

A fordítás a kiadótól megszokott magas színvonalú, a fordítók és a lektorok a hazai Whitehead-kutatás ismert résztvevői. Említésre méltó, hogy ahol a szerző olyan angol kifejezést használ, amelynek több jelentése egyszerre releváns (ez elég gyakori Whitehead esetében, időnként jócskán megnehezítve a fordítást), ott a fordítók erre felhívják a figyelmet, így ezek a lefordíthatatlan jelentésárnyalatok se vesznek el a magyar olvasó számára.

A kiadó ezen kötet kiadásával egy újabb, rendkívül értékes filozófiai művet tett elérhetővé magyar nyelven. Nem csak azok számára lehet érdekes olvasmány, akik alapvető témájával, a relativitáselmélet téridő fogalmának filozófiájával foglalkoznak, ugyanis az episztemológia, ontológia és tudományfilozófia különféle kérdéseit tárgyalja a szerző, a nyelvfilozófia témakörét is érintve. (Alfred North Whitehead: A természet fogalma. Budapest: Typotex Kiadó, 2007, 201 p.)

Szekeres András Márk

BME Tudományfilozófia-tudománytörténet Doktori Iskola
 

Mészáros Ernő: A levegő
megismerésének története

A légkör tudománya iránt érdeklődő olvasók különleges szellemi élménnyel gazdagodhatnak: Mészáros Ernő ezúttal arra vállalkozott, hogy a gondolkodó ember történelmét végigjárva bemutassa a Homo sapiens légköri elemekkel és jelenségekkel kialakult kapcsolatának fejlődését egészen napjainkig.

A történet az egzakt természettudományok megjelenése előtti időkben kezdődik. Az első fejezetben így többek között a mezopotámiai civilizáció, a Hettita Birodalom, Egyiptom, Perzsia, továbbá a Kolumbusz előtti Közép-Amerika levegőisteneiről olvashatunk. A légköri jelenségek erejének tiszteletét jól jellemzi, hogy a sumer hitvilágban Enlil főistene mint a „Levegő Ura” mellett az időjárást az isteni hierarchiában alacsonyabban elhelyezkedő istenek is irányították.

A második fejezet részletesen foglalkozik az európai tudomány bölcsőjében, az ókori görögöknél kialakult gondolatvilággal és természetfilozófiával. A tudomány fejlődésében mérföldkőnek számít, hogy Arisztotelész megalkotta Meteorológia című művét, amelyben összefoglalta mindazokat az ismereteket, amelyet az ókorban a levegőkörnyezetről gondoltak. Megpróbált magyarázatot adni arra, hogyan keletkeznek a felhők és a csapadék, miért fúj a szél, hogyan keletkezik a villám és a mennydörgés. Elsőként tett kísérletet arra, hogy a környezeti jelenségeket a mitológiától függetlenül értelmezze. Ez még akkor is hatalmas jelentőséggel bír, ha megállapításainak jelentős része mai ismereteink tükrében nem állja meg a helyét. A könyv szerzője számos gondolkodó munkájával illusztrálja, hogy az időjárás előrejelzésével már az ókorban megpróbálkoztak. Ezek, egyrészt, asztrometeorológiai feltételezések, másrészt, „időjárási előjelekre”, például az élőlények viselkedésére alapozott előrejelzések voltak.

A könyv talán legizgalmasabb fejezete a középkori meteorológiát mutatja be. Ezt a történelmi kort kissé elnagyoltan úgy szokás jellemezni, melyben a légkör tudománya összességében nem sokat fejlődött. A szerző itt bemutatott forráselemzései azonban számos, eddig kevésbé ismert vagy ebben az összefüggésben fel nem dolgozott tényt tárnak az olvasók elé. A tudománytörténeti folytonosságot az arab filozófusok biztosították, akik a középkori Európa felé közvetítették a görög gondolkodók, többek között Platón és Arisztotelész műveit. Az arab tudósok – bár a fény természetét nem ismerhették – sokat tettek a légköri optika fejlődéséért. Az arab tudomány hanyatlása után, a 13. századtól a tudományok fejlődésében a keresztény szerzetesek játszottak meghatározó szerepet. Itt olvashatunk többek között Roger Bacon angol ferences rendi szerzetesről, aki arab példákra építve hozzájárult a tudományos kísérletek terjedéséhez. A keresztény szerzetesek felismerték a fénytörés jelentőségét és kapcsolatát a színekkel; geometriai szempontból számos légköri optikai kérdést megválaszoltak.

A mai értelemben vett meteorológia tudománya az újkorban született meg. A felfedezések érdekessége, hogy a légkörrel foglalkozó kutatók elsősorban a fizika és a kémia tudománykörében végezték vizsgálataikat. Ebben a fejezetben rendkívül tartalmas áttekintést kaphatunk a tudomány fejlődésének legfontosabb lépcsőfokairól, a levegő nyomásának mérésétől az oxigén felfedezésén át az első meteorológiai mérőhálózat kialakulásáig, illetve Newton, Euler és Coriolis alapvető elméleti eredményeiről, amelyek később a dinamikus meteorológia alapjainak kidolgozását segítették elő. A korszak tudományos életének pezsgő sokszínűségét jelzi, hogy a légkörfizika születése erre az időszakra tehető.

A meteorológia fejlődése a 19. században új lendületet vett. A szerző az ötödik fejezetben egyrészt bemutatja, hogyan alapozta meg a termodinamika és a légköri sugárzástan fejlődése a korszerű meteorológiát, másrészt hogyan helyeződött új alapokra az időjárás előrejelzése. Az 1860-as években, Európában már közel ötszáz állomáson végeztek rendszeres meteorológiai méréseket. Az 1890-es évektől egy új találmány, a szikratávíró tette lehetővé a meteorológiai kódok továbbítását. Mindezek mellett a leíró éghajlattan is gyors fejlődésnek indult. A szerző említést tesz az első magyar nyelvű kötetről, Berde Áron Lég­tüneménytanáról. A század jelentős fejlődést hozott a levegő összetételének jobb megismerésében is: a felszínközeli ózon, és a légköri nemesgázok felfedezésének körülményeiről, illetve a légköri aeroszolkutatás kezdeti lépéseiről olvashatunk a fejezet befejező részében.

A könyv hatodik fejezetében jutunk el a 20. századig, amely már a korszerű meteorológia kialakulását, és rendkívül gyors fejlődését hozta. A légkör függőleges szerkezetének megismerésére irányuló törekvések mellett a szerző részletesen foglalkozik a tudomány előrelépésének két mérföldkövével: a bergeni vagy norvég iskola légköri frontokra vonatkozó elméletével, illetve az időjárás számszerű előrejelzésének első sikeres kísérleteivel. Magyar tudósok is meghatározó szerepet játszottak ebben a nagyívű fejlődésben; Neumann János, aki a számítógép kifejlesztésével lehetővé tette a bonyolult, soklépcsős matematikai feladatok (ilyen az időjárás számszerű előrejelzése is) megoldását, illetve Kármán Tódor az aeronautika professzora. Jelentőségéhez méltó részletességgel mutatja be a szerző Edward N. Lorenz tevékenységét, akinek megkérdőjelezhetetlen zsenialitása tükröződik többek között a légköri determinisztikus káosz felfedezésében, illetve az általános cirkuláció egyszerű háromváltozós numerikus leírásában.

A hetedik fejezetben a felhőfizika 20. századi fejlődését ismerhetjük meg. A tudományág fejlődéséhez örvendetes módon számos hazai kutató munkája is hozzájárult: a kiemelkedő nemzetközi elismertséget elért, Mészáros Ernő nevével fémjelzett légkörfizikai és levegőkémiai iskola ezen a területen publikálta első jelentős eredményeit az 1960-as években. A fejezetben olvashatunk a még jelenleg is vitatott hatékonyságú mesterséges esőkeltés tudománytörténetéről is, amely a 30-as évekig vezethető vissza, napjainkban pedig a 2008-as pekingi olimpia kapcsán került újra az érdeklődés középpontjába.

A nyolcadik fejezet egy új tudományág, a levegőkémia születését és viharos sebességű fejlődését tárja az olvasók elé. Ehhez természetesen szükség volt az analitikai kémia látványos fejlődésére is, ami napjainkra lehetővé tette, hogy mintegy háromezer különböző vegyületet azonosíthassunk a légkörben. Megismerhettük és megérthettük a természetes és az emberi tevékenység során a légkörbe kerülő nyomanyagok sorsát és hatásait. A szerző ismerteti a savas esők keletkezésével, a kén- és nitrogénvegyületek légköri ciklusával, az aeroszol részecskék, valamint a légköri ózon kutatásával kapcsolatos legfontosabb eredményeket, és bemutatja az ezek elérésében, a tudományág fejlődésében meghatározó szerepet játszó kutatókat és tudományos műhelyeket.

A kilencedik fejezet a légkör kutatásához kapcsolható, ma talán legismertebb problémakörrel: a globális felmelegedéssel, illetve az éghajlatkutatással foglalkozik. A mérési eredmények ismertetése mellett a szerző természetesen nem feledkezik meg a tudományos ismereteink jelenlegi szintjét jellemző bizonytalanságok felsorolásáról sem. A könyv zárófejezetében a szerző felhívja figyelmünket arra, amit a könyv fejezetei közvetetten is sugallnak, nevezetesen: „a Föld egységes egész, egyetlen rendszert alkot”, ezért a rendszer pontosabb megismerésére irányuló kutatásokat a különböző tudományterületeken dolgozó szakembereknek összehangoltan kell végezniük.

Mészáros Ernő legújabb kötetét nemcsak a környezettudományokat művelő szakembereknek, hanem a tudománytörténet, illetve egy jelenleg is gyorsan fejlődő természettudományi szakterület múltja és jelene iránt érdeklődő olvasóknak is figyelmébe ajánljuk. (Mészáros Ernő: A levegő megismerésének története. Természettörténelem sorozat. Budapest: MTA Történettudományi Intézete, 2008)

Bozó László

az MTA levelező tagja

Nagykunsági folklór – török folklór
Nagykunsági néprajzi tanulmányok

Orientalista, etnográfus – olvashatjuk a hátsó könyvborítókon, de mondhatnánk így is: turkológus és folklorista, a lényeg: Bartha Júlia két „szerelme” a törökségi és a kunsági folklór, s ha más-más aspektusból is, mindkét legutóbbi könyvének ez a központi témája. A szerző a Nagykunság, Anatólia, valamint néhány belső-ázsiai ország lakóinak szokásrendszere, hagyományai, hiedelmei és az ezekhez kapcsolódó tárgyi emlékek ismeretlen és mégis ismerős világába vezeti az olvasót. Ne felejtsük, a magyarságot három nagy hullámban érte jelentős török hatás: a honfoglalás előtti mélyreható érintkezések, valamint a török hódoltság kora közé ékelődött a kunok magyarországi betelepedése, s ez új, másfajta színekkel gyarapította népünk szellemi és tárgyi kultúráját. A törökség kipcsák ágához tartozó kunok közeli rokonai – a kazakok, kipcsakok, tatárok – közötti terepmunka tehát új eredményekkel gazdagíthatja az összehasonlító néprajztudományt. Az elsősorban filológiai, illetve történeti irányultságú turkológia palettáján természetesen a Törökország területén végzett gyűjtőmunka is új színeket jelent.

A karcagi születésű Bartha Júlia büszkén vallja magát kunnak, kun voltát pedig pályája meghatározójának. Elődei közül a kunokkal és a kunsági kultúra török párhuzamaival foglalkozó néprajzos Györffy Istvánt, Németh Gyulát, az egyik legnagyobb magyar turkológust és a korán eltávozott Mándoky Kongur Istvánt említi elsősorban. De említhetnénk Kúnos Igáncot, Vámbéry Ármin tanítványát; a török népköltés felfedezőjét, ismertetőjét és bizonyos fokig megmentőjét is, hiszen a török népdalok, népmesék, népi játékok és Naszreddin Hodzsa-anekdoták gyűjtésével olyan értékekre hívta fel a figyelmet, amelyeket maguk a török írástudók sem ismertek. Kúnost nagybátyja e szavakkal indította útnak: „Ahelyett, hogy latinul, görögül tanulnál, tanulj inkább törökül. A török a hozzánk legközelebb álló nép, nyelvük legközelebb áll a mi nyelvünkhöz. Ha törökül tanulsz, szolgálsz vele a törököknek is és a saját hazádnak is.”

Ezt az utat választotta Bartha Júlia is. Ő Körmendi Lajos, a karcagi író tanácsára kez­dett törökül tanulni. Talán a titokzatos és csillogó Kelet képzete hívta először, de végül más ejtette rabul: „Más világot találtam, kevésbé csillogót, de meséset, lenyűgözőt. Mert minél jobban megismertem a törökországi embereket, szokásaikat, annál inkább megérintett az a fantasztikusan mély kultúra…” – vallja.

A Nagykunsági néprajzi tanulmányok című fekete–fehér és színes fotókkal gazdagon illusztrált kötet tíz év kutatásainak gyümölcse; a benne szereplő tanulmányok a szerző pátriájának sajátos kultúrájából más és más területeket világítanak be. Az első A kun műveltséghatás (nem túl szerencsés) cím alatt a kun nyelvi emlékeket veszi számba: a földrajzi neveket elsősorban, de szól a kun névadási szokásokról, a legjelentősebb kun nyelvemlékről, a Kun miatyánk-ról, valamint az ázsiai pásztorok örökségéről, az ún. kunkötésekről és a gyermekjátékok törökségi eredetű elemeiről is.

A Nagykunság népviselete című fejezet a krónikák képes ábrázolásaitól indulva követi nyomon a törökös jellegzetességeket mutató ruhadarabokon és viselekiegészítőkön, az asszonyi és férfiúi hajfonatokon, a szűrökön, bundákon és subákon át a nagykunsági parasztpolgári viseletig a kunsági öltözködést.

Bartha Júlia nem tartozik a múlt relikviáinak görcsös őrzői közé. A következő két fejezetben örömmel üdvözli a folklórhagyományok megújulását, mert mind a kunsági öntudat megerősödésének, mind a tájegység idegenforgalmi fellendülésének zálogát látja benne. Természetesen külön teret szentel az akár a sztyeppei népeknél, akár a magyar kultúra archaikus rétegeiben, akár a mai ázsiai népeknél nagy szerepet játszó lótartásnak, s a lovas hagyományok újjáélesztésének.

A Keleti hatások a nagykunsági népi táplálkozásban című tanulmány legnagyobb része természetesen a birkaételekkel s a hozzájuk kapcsolódó szokásokkal foglalkozik, de szó esik az ázsiai rokonságot mutató speciális kunsági sajtfélékről, a kumiszról, a húsfüstölésről, illetve a fűszerszámokról is.

A Fakó csikó, kenderhám… című fejezet a népi orvoslás megannyi titkát tárja fel előttünk: szó esik bábákról, javasasszonyokról és gyógyító emberekről s a beteg jószágot gyógyító pásztorokról. A különböző betegségek és a gyógyításhoz/kuruzsláshoz használt gyógynövények kunsági nevei pedig a kunsági népnyelv gazdagságáról is vallanak.

A kötetet záró A kunok gyásza – a temetkezési szokások változása a Nagykunságon című fejezet a szerző fő témájának hazai vetületét veszi górcső alá, ugyanakkor átvezet a másik, Lâle. Hagyományok a mai török társadalomban, az emberélet fordulónak népszokásai (Szolnok: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 61, 2006.) című kötethez, amelyben éppen a halálhoz kötődő hagyományokat tárgyalja a legrészletesebben. A török ’tulipán’ jelentésű lâle, gazdag asszociációi miatt kerülhetett a címbe. Ez a hollandiai eredetű virág az oszmán kertekben nemesítve lett Európában a török kultúra egyik szimbóluma. Tulipánkornak hívják a törökök az 1718-tól 1730-ig tartó korszakot, amelyre a III. Ahmed szultán és veje, Nevşehirli İbrahim Paşa kifinomult ízlése nyomta rá bélyegét. Női névként is használatos a Lâle: szerzőnk a török nők előtt rója le vele tiszteletét, hiszen elsősorban nekik köszönhető a törökországi családok máig ható ember- és nemzet­megtartó, identitást adó ereje.

Születés, házasság, halál – az emberi élet nagy fordulói. Természetes hát a szellemi néprajz is e három csomópont körül kristályosodva találja a legtöbb szokást és hagyományt. Szerzőnk is e három nagy témakörben foglalja össze törökországi gyűjtőútjainak nem ritkán az itthoniakkal párhuzamba hozható tapasztalatait. A születéshez kapcsolódó szokásokat a meddőség, a magtalan férfi, a terhesség, illetve a nemkívánatos terhesség után a születés, a névadás, a gyermekágy, a méhlepény és a köldök kérdésköreibe csopor­tosítva tárgyalja. A kisgyerekkorról szólván kitér a nagyszülők és az unokák közötti szeretető kapcsolat jelentőségére; s nagy teret szentel a kisfiúk beavatási szertartásának, hi­szen ahogy a sünnet düğünü, a körülmetélési ünnepség jelölésére használt düğün – ’lakodalom’ – szó is mutatja, ez egy kisebbfajta lagzival is felérhet. (A szerző a circumcisio jelölésére a ’metélkezik’ szót használja, ez azonban a visszaható igeképző miatt nem a legszerencsésebb megoldás.)

A második, a lakodalmas szokásokat tárgyaló fejezet a párválasztáshoz kapcsolódó szokásoktól jut el a házasságkötés formáihoz és feltételeihez, majd magához a menyegzőhöz, a lakodalomban szerepet játszó személyekig és az ünnepi étkekig. Peter Alford Andrews negyvenhét táji-etnikai-vallási csoportot vett számba Anatóliában: elképzelhető tehát az a gazdagság, amelyet a szerző e téren is felmutat, olykor még kirgiz és kazak tapasztalatait is felvonultatva: hol a bölcsőjegyességre, hol a levirátusra (a mózesi törvényekből is ismert sógorházasságra), hol a rokon- vagy keresztházasságra, hol meg a lányszöktetésre találva példákat. Látható, hogy a kendőpénz, a szerelmi ajándék, a hozomány stb. sokfelé még ma is a régi hagyományokhoz igazodik, s maga a több napig tartó lagzi is még mindig sok helyütt őrzi a régi hiedelmek szülte elemeket.

A harmadik, a temetkezési szokásokat, a halálhoz kötődő hagyományokat tárgyaló fejezet a legrészletesebb. A szerző a török nép világképéből, illetve a lélekről alkotott felfogásból indul ki, közmondásokat és szólásokat idéz, szól a halál előjeleiről, s a haldokló iránti viselkedési normákról, illetve a halált követő teendőkről (a halott előkészítése, híradás, rituális mosdatás, a halotti lepel, a búcsúztató szertartás stb.). A halottetetés, a tor, a gyász és a siratás szokásain túl külön fejezetben tekinti át a sírjeleket, a férfiak és nők, a különböző foglalkozású személyek számára állított sírköveket, s e kövek szemiotikáját.

A kötetet gazdag képanyag, irodalomjegyzék, angol nyelvű összefoglaló, képjegyzék és tárgymutató teszi teljessé. Nem tudom, kik tudják majd használni ezt a csak török szavakból álló mutatót; azt viszont megtapasztaltam, milyen nehéz magyarországi nyomdában elérni, hogy a török karakterek hibátlanul jelenjenek meg. Nagyobb odafigyeléssel azért csökkenteni lehetett volna a török köz- és tulajdonnevek írásában tapasztalható hibák számát. (Bartha Júlia szerk.: Nagykunsági néprajzi tanulmányok. Karcag: a szerző kiadása, 2007, 240 p.)

Tasnádi Edit

turkológus