A globalizációs folyamatok fölerősödése, újabb
országok (köztük Magyarország) európai uniós csatlakozása és az
európai felsőoktatási térbe kerülése következtében a nyelvekkel
összefüggő bizonyos kérdések is egyre inkább közbeszéd tárgyai.
Természetes ez, hiszen a nagy társadalmi átalakulások, a
kultúraváltások érintik a nyelvek helyzetét, a nyelvhasználatot és a
beszélők nyelvi mentalitását is. Manapság ismétlődő kérdések például:
1. Milyen következményei lesznek az angol várható további
terjedésének? 2. Mi volna – a kevésbé használt nyelvek szempontjából
nézve – kívánatos viszony a nem angol nemzeti nyelvek és az angol
között? 3. Van-e bármiféle teendője ezzel kapcsolatban az értelmiségi
elitnek? Nos: nemcsak érdemes, szükséges is elgondolkodnunk ezeken a
kérdéseken. Számos vélemény megfogalmazódott külhonban és nálunk is.
Ezekben bizony sok a – különböző előjelű és érzelmi töltésű –
retorika, s nem kevés a pontatlan ismereteken nyugvó, ám igazságként
tálalt feltételezés. Egyesek előbb-utóbb várható nyelvhalált
vizionálnak, mások szerint a standardizált nyelveket semmi sem
veszélyezteti. Vannak, akik nyelvromlást emlegetnek, vannak, akik
szerint tudatos beavatkozásokkal kell és lehet megmenteni, megtartani
a kevésbé használt nyelveket, míg mások szerint efféle
beavatkozásoknak nincs értelmük, mondván: a nyelvek életébe
mesterségesen nem is lehet beavatkozni. A sort folytathatnám.
A tanulmányban néhány olyan, az anyanyelvi
nyelvhasználattal összefüggő általános jelenségre kívánom fölhívni a
figyelmet, amelyek elsősorban az értelmiséget foglalkoztatják. Mivel a
társadalom és a nyelvhasználat kapcsolatáról lesz szó, a fölmerülő
kérdésekhez társadalomnyelvészeti alapon közeledem. Mégpedig azért,
mert a szóba kerülő kérdésekről érdemben csak szociolingvisztikai
alapon nyilatkozhatunk. A megjelölt kérdéskör szerteágazó, összetett,
soktényezős, de részletekbe bocsátkozni itt nincs lehetőség.
A nyelvek piaca
A nyelvek nem teljesen elszigetelt életet éltek korábban sem, mert
beszélőik laza vagy szoros kapcsolatban voltak más, elsősorban
természetesen a szomszéd nyelveket beszélő népekkel. Ezek a
kapcsolatok és érintkezések gazdasági, politikai, katonai, kulturális
és egyéb okokból jöttek és jönnek létre, a nyelvi kapcsolatok ezeknek
velejárói. Az érintkező felek ritkán egyenlők. Vannak nagyobb
befolyású, tekintélyesebb, érdekeiket jobban érvényesíteni tudók,
amelyek nyelvei nagyobb hatással voltak és vannak más közösségek
nyelveire, mint fordítva. (Könnyen megállapítható ez a jövevényszavak
vizsgálatával: a magyarra korábban például a latin és a német jobban
hatott, mint fordítva, ma pedig az angol hat minden más nyelvre
leginkább.)
A nyelvek társadalmának közgazdaságtani szemléletű
vizsgálata abból indul ki, hogy a nyelvek élete a globális nyelvi
piacon zajlik, ahol minden nyelv – sajátos áruként – a piaci verseny
része. A racionális választások elméletéből és a jóléti gazdaságtan
tanaiból kiindulva még világosabb az a jól ismert tény, hogy a
globális nyelvpiacon egyenlőtlen csereviszonyok uralkodnak, s hogy
ezek szabják meg a nyelvek piaci, azaz egymáshoz viszonyított
használati értékét. Axióma: sikeres nyelve csak sikeres közösségeknek
lehet. A mai nemzetközi nyelveket kelendő, elterjedt áruvá
gazdaságilag, katonailag stb. fölényben lévő közösségek hódításai,
uralma, gyarmatosításai tették (A hódításoknak is megvannak
természetesen a feltételei, mennyiségiek és minőségiek egyaránt:
embertömeg, technika, szervezettség, politikai ügyesség stb.) A
világnyelvvé válásnak is feltételei vannak: „akié az elsődleges tudás,
a meghatározó technológia és a piac döntő része, annak a nyelve
uralkodik” (Szentgyörgyi, 2003, 911.). Íme, az angol nyelv lenyűgöző
karrierjének nyilvánvaló titka: a brit világbirodalom hódításai,
kultúrájának és nyelvének exportja, ma pedig az Egyesült Államok
vezető szerepe!
A legkelendőbb nyelvi áru a mindenkori világnyelv,
ma tehát az angol. Ezt az árut vásárolják, azaz másodnyelvként ezt a
nyelvet tanulják és tanítják legtöbben. Mert „Nyelveket «felfelé»
tanul az ember, a kisebbtől a nagyobb nyelv, a kisebbtől a nagyobb
hagyomány, a szegénytől a gazdagabb nyelvi csoport, az alávetettől az
uralkodó nemzet felé” (Swaan, 2004, 35). A bizonyság: az Európai
Unióban egyedül az angolt beszélik idegen nyelvként többen – majdnem
háromszor annyian –, mint ahányan anyanyelvükként. A föntebb említett
tanokból kiindulva fő tendenciaként az angol világnyelvi szerepének
erősödését s főként a kisebb nyelvek növekvő térvesztését
prognosztizálhatjuk. Biztonságban lévőknek jelenleg azok a nyelvek
tekinthetők (az angolon kívül, amely a legnagyobb biztonságban van
jelenleg), amelyek magas teljesítőképességűek, tehát versenyképesek,
amelyeknek elterjedt írásbelisége, fejlett köznyelve, szaknyelvei,
hozzá lojális anyanyelvi értelmisége, több millió anyanyelvi
beszélője, sikeres közössége van, s közösségének jelentős része
fejlett, önálló államiságú társadalomban él.
A nyelvek versenyképessége
Mikor versenyképes egy nyelv? Ha magas teljesítőképességű. S mikor
magas teljesítőképességű? Ha alkalmas a teljeskörű kommunikációs
szerepkörre, ha tehát képes a társadalom mindenkori nyelvi kifejezési
szükségleteit minden szinten, azaz a családi-mindennapi, a
közéleti-szakmai és a publicisztikai-szépirodalmi színtereken
maradéktalanul kielégíteni. A világ nagyjából hatezer nyelve között
kevés az ilyen nyelv. A magyar ezek közé tartozik, hiszen a modern
élet minden területén használható. A tudományok területén is. Egy
nyelv magas teljesítőképessége azonban nem egyszer és mindenkorra
szóló adottság. Háromszáz éve még némely francia írástudó lenézte az
angolt, és élcelődött rajta. Ki tenné ezt ma? Jó kétszáz éve a magyar
nyelv alkalmatlan volt a tudományok művelésére. Latinul és/vagy
németül írtak a magyar tudósok. (Jellemző esetként említtessék: a 19.
század elején még latinra fordítottak nálunk egy francia nyelvű
mezőgazdasági könyvet, s amikor 1809-ben elkészült a magyar nyelvű
fordítás, a fordító csak évekkel később talált kiadót.)
Mikor tudja megőrizni egy közösség anyanyelvét
versenyképes nyelvként a gyorsan globalizálódó világban? Ha saját
belső piacán megtartja, biztosítja teljeskörű használatát azzal, hogy
tagjai a társadalmi élet minden szintjén és színterén használják.
S ebben az összefüggésben a szaknyelvek azért
kitüntetett fontosságúak, mert az új ismeretek nagy része nem a
konyhanyelvek vagy a hétköznapi szokványos csevegés, hanem a
tudományok területén születik. Hozzájuk kötődik tehát az új fogalmak
nyelvi megjelenítése (a fogalmi kódolás), valamint – a társadalom
korszerűsödése szempontjából nélkülözhetetlen – új ismeretek, új tudás
továbbadásának lehetősége és feladata is: továbbadni ugyanis csak azt
lehet, ami van, s csak az tudja továbbadni, aki az ismeret, a friss
tudás birtokában van. Továbbá: a nyelvváltozatok között a szaknyelvek
szorulnak a legnagyobb mértékben tudatos művelésre, fejlesztésre
(szemben például a nyelvjárásokkal, amelyek spontán alakulatokként
élik a maguk életét). Olyannyira, hogy tudatos terminológiafejlesztés
nélkül egyetlen szaknyelv sem volna, s egyetlen mai szaknyelvnek sem
volna jövője. A terminológiák és nómenklatúrák ugyanis nem spontán
módon jönnek létre, még ha vannak is ilyen (a múltból s a népnyelvből
örökölt) elemeik. A tudományos nyelveket a tudományok művelői,
elsősorban tehát az értelmiségi elit tagjai éltetik, fejlesztik. Ha
ezt nem teszik, akkor a szaknyelvi regiszterek veszítenek
versenyképességükből, ez pedig az adott nyelv versenyképességének
csökkenését vonja maga után, illetőleg „az anyanyelv […] általános
eróziójához […] az anyanyelv ismeretébe való eredeti befektetés
értékvesztéséhez fog vezetni” (Swaan, 2004, 57.), mégpedig a nagyobb
„nyelvi tőke” és a nagyobb kultúra javára. Fölmérések igazolják, hogy
az anyanyelvi szaknyelvek pontatlan ismerete hogyan korlátozza a
lexikális hiányok miatt a kisebbségiek anyanyelvi szakmai
kommunikációs lehetőségeit. Képletesen szólván: a (szókészleti hiányok
miatt) ritkult légkörű anyanyelven megnyilatkozó beszélő bizony
légszomjjal, azaz kifejezési nehézségekkel küszködik. De nem csak a
kisebbségiekre vonatkozik ez. „Ha szakmai kérdésekről megfelelő magyar
szókincs hiányában csak angolul tudunk majd egymással tárgyalni […],
akkor félő, hogy nyelvünk elveszíti fejlődőképességét s ennek
következtében előbb-utóbb elsatnyul, s alkalmatlanná válik a
kommunikációra” (Kiefer, 1999, 130.). Evidencia tehát, hogy „A magyar
tudományos nyelv modernizálása csakis az anyanyelvű publikációs
tevékenység során valósulhat meg. E modernizált tudományos anyanyelv
jelenléte pedig feltétele az eredményes felső- és középfokú
oktatásnak, a fiatalok versenyképességének” (Glatz, 1998, 66.). Fontos
érvet említ Michelberger Pál: „Továbbra is meg kell őrizni a nemzeti
nyelvek szerepét a tudományban (közigazgatásban, szakmákban,
művészetekben stb.), mert a társadalom minden rétegével csak
anyanyelvükön tarthatjuk fenn az élő kapcsolatot” (Michelberger,
1999, 26.). Ennek érdekében mondta Marx György: „kötelezővé tenném a
szép magyar nyelven meírt, magyar szavakat választékosan használó
disszertációt minden tudományos fokozat elnyeréséhez” (Marx, 1999,
30.). Ezért írja É. Kiss Katalin is: „A szaknyelvek, az egyes
tudományágak szókincsének megmagyarítása az adott szakma, tudományág
művelőinek feladata. A szaknyelvi szókincs magyarításának legjobb
ösztönzője a magyar nyelvű egyetemi oktatás, a magyar nyelvű
tankönyvek, egyetemi jegyzetek készítése. Véleményem szerint –
kivételes esetektől eltekintve – a PhD-dolgozatokat és nagydoktori,
valamint habilitációs értekezéseket is magyar nyelven kellene kérni”
(É. Kiss, 2004, 171.).
A nyelvi jövő és a kétnyelvűségi modell
A külpiacon a kommunikációs gazdaságosság elve érvényesül, s ez azt
jelenti, hogy a legkelendőbb nyelvet célravezető használni a
nemzetközi kommunikáció legtöbb színterén. A globalizációt kísérő
kommunikációs nemzetköziesedés a világnyelvvé lett angol további
térhódításának fontos motorja. Szokás azt mondani, hogy ami régen a
latin volt, az most az angol. Ez több tekintetben is igaz. A
tudományos nyelvek tekintetében azonban van egy lényeges különbség:
amikor a latin volt a tudomány nemzetközi nyelve, akkor még nem voltak
nemzeti tudományos nyelvek. Ma pedig vannak.
Mit hoz a jövő? Az európai országok értelmiségének
nagy része tudományos téren a nyelvi jövőt jelenleg egy olyan
kétnyelvűségi modellben képzeli el, amelyben az anyanyelv mellett az
angol a lingua academica, a tudomány nemzetközi nyelve. Ezen
modell szerint az angolt a nemzetközi érintkezésben használják a
kutatók, anyanyelvüket pedig saját anyanyelvi közegükben. Lássunk
néhány példát! Abram de Swaan szerint Hollandiában, Luxemburgban,
Dániában egyelőre nem látni jelét az angol térhódítása miatt annak,
hogy „feladnák a nemzeti nyelvet” (Swaan, 2004, 67.). Robert
Phillipson azt írja: a skandináv országok (angolul jól beszélő
lakosságokról van szó) nyelvi ügyekben kompetens bizottsága fontosnak
tartotta nemrég kinyilvánítani „az anyanyelv megőrzésének és
fejlesztésének jogá”-hoz való ragaszkodását (Phillipson, 2007, 91.; az
idézet második felét kiemelném, ugyanis a fejlesztés nélküli megőrzés
egyenlő volna a múzeumba zárással, az pedig előbb-utóbb a mindennapos
használatból való kivonással, azaz a róla való lemondással). A Holland
Nyelvi Unió (Hollandia, Belgium flamand része és Suriname)
nyilatkozatában úgy fogalmazott: a hollandnak feltétlenül „teljes
értékű nyelvnek kell maradnia … az első és legfontosabb kihívás az,
hogy … a holland maradhasson a felsőoktatás nyelve” (92.). A 2004-es
dán rektori konferencia szerint a teendő: „egyensúlyt teremteni az
egyetemek mint dán nyelven működő kutatási és oktatási intézmények
által betöltött szerep és azon szükséglet között, hogy a kutatásban és
az oktatásban meg kell erősíteni a nemzetközi együttműködést, amihez
idegen nyelvek, főleg az angol nyelv ismerete szükséges” (Phillipson,
2007, 85.). Látható, hogy a cél a tudományban a kétnyelvűség,
anyanyelvi dominanciával, a természettudományokban is kiegyenlített
kétnyelvűséggel. Az angolt tehát nem az anyanyelv helyett, hanem
mellette akarják használni.
A nyelvek jövőjét döntően két tényező határozza
meg. Egyrészt a piac (a globális és a belső vagy hazai piac), másrészt
az, hogy használja-e a közösség saját országában a társadalmi élet
minden szintjén és színterén anyanyelvét – vagy esetleg bizonyos
területeket átenged egy másik nyelvnek (például az angolnak). Lássuk
reálisan: „A szupranacionális nyelvpolitikai folyamatokat leginkább a
piaci erők szabályozzák, s ezek általában megerősítik a nyelvi
hierarchiákat. A laissez faire nyelvpolitika az angoltól eltekintve
minden nyelv számára jelentős kockázattal járhat”, illetőleg: „a
laissez faire nyelvpolitika sok kockázattal jár s általában a
veszélyeztetett nyelvek további veszélyeztetését, pusztulását és
pusztítását eredményezi” (Phillipsonra utalva írja Kontra, 2006,
183.). |
|
Hangsúlyoznunk érdemes, hogy bár az anyanyelvi
terminológiafejlesztés a szakmai körökre tartozó, de társadalmi
szükségletként (= a tudásáramoltatás igényeként) is jelentkező feladat
(lásd a föntebbi Glatz- és Michelberger-idézetet is). A tét ugyanis a
társadalom versenyképességének megtartása. Az értelmiség nem tehet
tehát úgy, mintha nem lenne tisztában ezzel. Egy kutatóorvos (A.
Davis) írta: „Amikor képes vagy arra, hogy segíts embertársaidon, ez a
»képesség« megszűnik pusztán képesség lenni, és felelősséggé válik”.
Természetesen más az orvos helyzete, mint a többi szakemberé, bizonyos
közös vonások mégis nehezen tagadhatók. Az értelmiségi elit anyanyelvi
felelőssége kérdésének fölvetését igazolja a nyelvi tervezésnek,
illetőleg a nyelvújításoknak a története is. Benkő Loránd a régi
magyar értelmiség „nyelvgyarapító akaratá”-t említi példaként:
„értelmiségi elődeink is tudták ugyan, hogy idegen nyelvi
műveltségszók sima átvétele is nyelvi gyarapodás, sőt nyelvünkbe
emelésük és terjesztésük szükségszerű is, ha a mögöttük lévő fogalom
anyanyelvi szinten és eszközökkel megközelíthetetlen vagy nehézkes. De
tudták azt is, hogy az anyanyelvi áttétel egy fokkal több ennél: a
közkinccsé tevés megkönnyítése” (Benkő, 1999, 103.). Különösen
megszívlelendő ez azon tudományok művelői számára, amelyek közvetlen
tárgya maga az ember, tehát mindenekelőtt az oktatásban dolgozó
szakemberek, illetőleg az orvosok, jogászok stb. számára. Mert nekik
nemcsak szaktársaikat, hanem a nem szakmabelieket is érteni kell,
illetőleg nyelvileg is meg kell értetni magukat az emberekkel. Azokkal
is, akik anyanyelvükön kívül nem vagy nem jól tudnak angolul vagy más
nyelven. (Ez az egyik oka annak, miért van nagy különbség a
társadalom- és természettudományos publikációk között nyelvi
tekintetben: a Science Citation Index mint a legátfogóbb – bár
korántsem teljes – bibliometriai forrás szerint a természettudományos
közlemények több, mint 80%-a angol nyelvű, míg a társadalomtudományok
területén ez 50 és 20% között mozog: Carli – Calaresu, 2006, 30–31.)
Az anyanyelv
Az emberek szeretnek lehetőség szerint optimálisan kommunikálni, s ezt
számukra az esetek elsöprő többségében anyanyelvük biztosítja
leginkább. Ezért anyanyelvi cselekvési lehetőségeikben más nyelvtől
vagy nyelvektől való korlátozásukat a belső nyelvi piacon nem szokták
szeretni. Az anyanyelv iránti lojalitásnak, a hozzá való
ragaszkodásnak – amely közösségenként korántsem azonos erősségű (a
baszkok körében például nagyon erős, a franciák és a lengyelek körében
erős, a németek körében gyengébb), több oka is van. Az anyanyelv (a
kevéssé használt vagy kis nyelvek esetében leginkább) a legtöbb
beszélő számára közösségi összetartó tényezőként, tehát érzelmileg is
fontos (vö. a mondást: boldognak anyanyelven lehet igazán lenni). Ez
a nyelvmegtartás egyik fontos feltétele. Identitás és anyanyelv tehát
többnyire szorosan összetartozik (jóllehet a nyelv nem az egyetlen
identitásjelző tényező, sőt bizonyos esetekben nem is az). Általános
tapasztalat kétnyelvűségi, illetőleg kisebbségi viszonyok között, hogy
az identitás gyengülésével kéz a kézben jár az anyanyelvet megtartó
hajlandóság gyengülése. Kimondható, hogy ha a szóban forgó közösségek
számára (mindegy, mely okból) nem fontos identitásuk, akkor nincs az a
nyelvmegtartási program, amellyel az érintett nyelvek hosszú távon
életben tarthatók volnának. Tudvalevő, hogy „az identitás lehet
védekező, amikor az embernek félnie kell nyelve használata és vállalt
identitása miatt, félnie kell mások agresszív identitása miatt. És
lehet az identitás önigazoló és lehet közömbös” (Péntek, 2007, 97.) –
a közösség mindenkori helyzetétől függően. Az említett tényekkel
magyarázható, hogy általában a kisebb, nemzeti rangra emelkedett
közösségek is ragaszkodtak és ragaszkodnak nyelvükhöz, s nemigen
választották a fejlettebb, nagyobb, tekintélyesebb nyelvre való
áttérést. Ehelyett nyelvüket fejlesztették (nyelvújításokkal), és
kiépítették szaknyelveiket is. Amíg a nyelvközösség tagjainak
számottevő hányada (s különösen értelmisége!) anyanyelvében lát,
érzékel fontos szerepköröket, ha tehát elsősorban vagy kizárólag
anyanyelvéhez köt bizonyos értékeket, akkor anyanyelve külpiaci
értéktelensége ellenére is megőrzi azt, s az anyanyelvközösség belső
kommunikációjában azt használja. (Megjegyzendő: az értéktulajdonítás a
nyelv esetében is természetes dolog.) A kétnyelvű közösségek is addig
őrzik meg eredeti nyelvüket, amíg az említett értéktulajdonítás miatt
értelmét látják nyelvük használatának. Ha az értelmiségben ez nincs
meg az anyanyelvvel szemben, akkor csökken az anyanyelvi
tudományművelés esélye, s ha az nincs, akkor a nyelv megfosztódik
fontos tekintélyt adó lehetőségétől, versenyképességének
nélkülözhetetlen feltételétől.
Félelem? Éberség? Kockázat?
Közhely, hogy súlyos kihívások előtt áll Európa, tehát Magyarország,
a magyarság és a magyar értelmiség is. A feladatoktól azonban nem
félni kell. A választ az új (társadalmi, gazdasági, nyelvhasználati
stb.) körülményeket figyelembe vevő, racionális, végiggondolt, higgadt
mérlegelésen alapuló, megőrizve újító és újítva megőrző alkalmazkodás
jelenti. A kis nyelvek és kultúrák nem kelendők a nagy piacon, csak
belső, kisebb vagy kicsi piacukon. Az is nyilvánvaló, hogy az angol
hatalmas presztízse nyomás alatt tart minden más nyelvet. Ezért tehát
hosszabb távon ezek a nyelvek és kultúrák csak akkor maradhatnak
versenyképesek saját belső piacukon is, ha megfelelő támogatást kapnak
saját közösségüktől, kormányaiktól, a kultúra- és tudományirányítás
különböző tényezőitől. Ha tehát a kis nyelvek közösségei nem tesznek
tudatosan semmit sem anyanyelvük fejlesztése, belső nyelvhasználati
színtereinek megtartása érdekében, kockázatot vállalnak – akár tudják,
akár nem. Természetesen joguk van ahhoz is embereknek és közösségeknek
egyaránt, hogy feladják identitásukat és nyelvüket. Swaan szerint a
mai helyzetben „Ha félelemre nincs is ok, az éberség mindenképpen
indokolt. Az angol a nyelvhasználat újabb területeire törhet be, és a
nemzeti nyelv éppen azokat a funkciókat veszítheti el, melyeknek a
tekintélyét köszönheti” (Swaan, 2004, 67.). Phillipson szerint „nem
mindig tudatosul teljesen, hogy mit kockáztatunk” akkor, amikor
hagyjuk, hogy az angol kiszorítsa a többi nyelvet bizonyos
területekről (Phillipson, 2007, 90.). Ha a kutatók tudományuk
művelésében nem a két- vagy többnyelvűségi, hanem az angol egynyelvű
modellt követnék, akkor a felsőoktatás sem lehetne egy idő után más,
mint angol egynyelvű. Ha a felsőoktatás teljesen angol nyelvűvé válna,
akkor megnehezedne, s egyre súlyosabb akadályokba ütközne az
anyanyelvi tudományművelés, s kérdésessé válna az anyanyelv
versenyképességének megmaradása. Tudvalévő persze, hogy a szakmai
nyelvhasználat hatékonysági kérdés, s nem esztétikai vagy erkölcsi.
Itt nem csak a szakmai nyelvhasználatról van szó. A nyelvésznek ezért
is kötelessége fölhívni a figyelmet, hogy az értelmiségi elit tudatos
döntést hozhasson.
Epilógus
A tanulmány azért íródott, hogy segítsen tudatosulni, milyen fontos a
tudományos nyelvek szerepe az anyanyelv jövője szempontjából is. (Az
anyanyelv önmagában természetesen sosem cél.) Azért íródott, hogy
világosan lássuk a szaknyelveknek e szempontból való, tehát
hangsúlyozandó fontosságát, s hogy érzékeljük, mit jelent az, ha
törődik, s mit, ha nem törődik a szóban forgó elit anyanyelve
tudományos regisztereivel.
Azt, hogy egy nyelv versenyképes lesz-e, vagy
marad-e, természetesen nemcsak a szaknyelvek fejlesztése vagy nem
fejlesztése, hanem más tényezők is befolyásolják. Például a
nyelvközösség tagjainak identitástudata, anyanyelvi öntudata,
illetőleg az anyanyelvhez való viszonyulása. Ha e területeken zavarok
mutatkoznak (ahogy sajnos mutatkoznak a magyar nyelvközösségben, lásd
Péntek, 2007), az nem biztató. Kétségtelen, hogy „A magyar önismeret
rászorul egy szerényebb és józanabb illúziótlanságra” (Imre, 2007,
1640.), aminthogy egészséges nemzeti és anyanyelvi öntudatra is. Ezért
is volna szükség – maradva a nyelvhasználat kérdéseinél – alapvető
társadalomnyelvészeti ismeretek széles körű terjesztésére a magyar
nyelvközösség tagjainak a körében (az iskolákban és egyéb fórumokon),
hogy a zavaroknak legalább egy részét megszüntethessük.
Nem lehet nem tudomásul venni: az értelmiségi elit
anyanyelvi szerepe, felelőssége tovább nőtt a tudásalapú társadalmak
korában.
Kulcsszavak: nyelv és társadalom, nyelvi versenyképesség, nyelvi
piac, szaknyelvek, értelmiségi elit
IRODALOM
Bańczerowski Janusz (2003): A szaknyelvek
szerepe a civilizációs fejlődésben. Magyar Nyelvőr. 127, 3, 277–282.
Benkő Loránd (1999): Nemzet és anyanyelve.
Osiris, Budapest
Carli, Augusto – Calaresu, Emilia (2006):
Die Sprachen der Wissenschaft. Die wissenschaftliche Kommunikation im
heutigen Trend zur monokulturellen Einsprachigkeit. Sociolinguistica.
20, 22–48.
É. Kiss Katalin ((2004): Anyanyelvünk
állapotáról. Osiris, Budapest
Frank Tibor (2004): Nemzetek fölötti nyelv
és nemzeti fennmaradás. Kulturális politikák esélyei
Kelet-Közép-Európában. Magyar Tudomány. 8, 808–823.
Glatz Ferenc (1999): Tézisek a magyar
nyelvről. In: Glatz Ferenc (szerk.) (1999): A magyar nyelv az
informatika korában. Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai
kutatások a Magyar Tudományos Akadémián. VII. Magyar Tudományos
Akadémia, Budapest
Imre László (2007): [Bemutatkozás.] Magyar
Tudomány. 12, 1640.
Kiefer Ferenc (1999): Néhány gondolat a
nyelvi technológiákról. In: Glatz Ferenc (szerk.) (1999): A magyar
nyelv az informatika korában. Magyarország az ezredfordulón.
Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián. VII. Magyar
Tudományos Akadémia, Budapest
Kontra Miklós (2006): Magyar
nyelvtudomány, társadalmi felelősség, politika. Alkalmazott
Nyelvtudomány. VI, 1–2, 177–185.
Marx György (1999): Tudomány kettős
kötésben. In: Glatz Ferenc (szerk.): A magyar nyelv az informatika
korában. Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai kutatások a Magyar
Tudományos Akadémián. VII. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest
Michelberger Pál (1999): Nemzeti nyelv a
tudományban: múlt–jelen–jövő. In: Glatz Ferenc (szerk.) (1999): A
magyar nyelv az informatika korában. Magyarország az ezredfordulón.
Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián. VII. Magyar
Tudományos Akadémia, Budapest
Péntek János (1998): Gondolatok a magyar
nyelv mai helyzetéről. Magyar Nyelv. 94, 43–49.
Péntek János (2007): Nyelv és identitás a
Kárpát-medencében. Hitel. 7, 91–98.
Phillipson, Robert (2007): Kakukkfióka-e
az angol az európai felsőoktatás nyelvi fészkében? Jel-Kép 2. MTA–ELTE
Kommunikációelméleti Kutatócsoport Budapest, 79–97.
Stevenson, Patrick – Mar-Molinaro, Clare
ed. (2006): Language Ideologies, Practices and Policies: Language and
the Future of Europe. Palgrave, London
Swaan, Abram de (2004): A nyelvek
társadalma. A globális nyelvrendszer. Typotext, Budapest
Szentgyörgyi Zsuzsa (2003): Széveljünk a
diszken! – gondolatok az informatikai szaknyelvvel kapcsolatban.
Magyar Tudomány. 7, 911.
LÁBJEGYZETEK
1 Kiss Jenő és Bősze Péter
itt közölt tanulmánya előadásként az Anyanyelvünk Európában Elnöki
Bizottságban 2007. október 29-én hangzott el, s a közös
továbbgondolkodást segítendő kerül a szélesebb tudományos nyilvánosság
elé. A 2004-ben az Akadémia elnökétől, Vizi E. Szilvesztertől életre
hívott említett bizottságot (AEEB) a Magyar Tudományos Akadémia
osztályainak küldöttei, a Magyar Nyelvi Bizottság elnöke, az MTA
nyelvi stratégiai programjának koordinálója, a Magyar Művészeti
Akadémia, az Anyanyelvápolók Szövetsége, a Magyar Szakírók Szövetsége,
a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, valamint a szlovákiai
(felvidéki), ukrajnai (kárpátaljai), romániai (erdélyi) és
szerbiai-montenegrói (vajdasági) magyar nyelvi műhely egy-egy nyelvész
képviselője alkotja. A bizottságnak a feladata az, hogy „vigyázó
szemét” a magyar nyelven tartva nyomon kövesse a magyar nyelv
általános (magyarországi és határainkon kívüli) helyzetét, felhívja a
figyelmet a szaknyelvek fontosságára és a velük kapcsolatos teendőkre,
hogy elősegítse a magyar nyelvi stratégia kidolgozását, segítse ébren
tartani az anyanyelvvel való tudatos törődés értelmiségi hagyományát,
szorgalmazza a szaktudósok és a nyelvészek együttműködését. Feladata a
figyelemfelhívás, szükséges esetekben állásfoglalás kialakítása és
javaslatok megfogalmazása. A bizottság tehát nem nyelvi ítélőszék, nem
hivatal, nem panasziroda, nem kutatószervezet, nem közönségszolgálati
iroda, s tevékenysége nem keresztezi vagy korlátozza a nyelvi
kérdésekkel hivatásszerűen foglalkozó intézmények, testületek
munkáját.
< |
|