Szeretjük a válságokat a kapitalizmus rendszerével
kapcsolatba hozni, és szeretjük annak gazdasági vonulatára korlátozni.
Érthető, ha ezt pénzügyi szakemberek és közgazdászok teszik, történész
szemmel azonban a világtörténet másként jelenik meg. Az emberiség
történetét sokféleképpen próbálták saját belső törvénye alapján
megérteni és magyarázni, ezek közül az elméletek közül azonban egyik
sem állt meg a lábán. Az egyetlen vezérlő elvet próbálta megtalálni
Hegel, Marx, Oswald Spengler, hogy végül a legtöbb szerző oda
lyukadjon ki, úgy látszik, ilyen egységes, megragadható elvi rendszer,
egységes törvény nem fedezhető fel, mert minden bizonnyal nincs is.
Számos szociológus és politikus igyekezett egységbe hozni az emberi
életben működő különböző meghatározókat, és rájönni arra, hogy vajon
milyen kapcsolatban áll egymással a gazdaság és a pszichológia, a
gépesítettség, valamint a technika a közérzettel, vagy az irodalommal
és a művészetekkel. Legutóbb többen hangoztatták, hogy a sok
tényezőből összeszerveződő kontextust kell szemrevételezni ahhoz, hogy
valamely részegységről érvényes megállapításra lehessen jutni.
Kétségtelen, hogy minden részegységnek megvannak a
maga saját törvényei. A zenetörténetben nem léphetett fel Kurtág
György – mondjuk – Beethoven előtt, Vasarely nem alkothatott
Michelangelót megelőzve, és a 20. század történészei nem írhatták meg
műveiket nemcsak a középkorban, de még a 19. században sem. Nem
képzelhető el olyan korszak, amelyben a gótikus építészet, a
romantikus zenevilág, az absztrakt festészet és a posztmodern
szkepticizmus egyszerre, egymás mellett hat. Mint Wilhelm Dilthey
vélte, egy korszaknak megvan a maga sajátos szelleme, amihez magától
értetődően azt is hozzá lehet, sőt szerintem kell érteni, hogy megvan
a maga gazdasági szintje, technikája, mechanizmusa is. A többi, saját
belső törvénnyel rendelkező vonulathoz hasonlóan megvannak a
gazdaságnak is a maga törvényei, ami miatt annak egyes szakaszai
szintén nem cserélhetők fel egymással, és ami miatt a „nagy ugrások”
sem lehetnek eredményesek. Egy történész szemével nézve azonban a
gazdaság sem élvez nagyobb önállóságot, mint bármi más. A gazdaság a
kapitalizmus kereteiben csakúgy, mint bármikor korábban, szintén
kontextusban áll, és valamiképpen együtt mozog az élet összes többi
szegmensével. Miként nem lehet állítani, hogy a kultúra, mentalitás,
életérzés stb. puszta „felépítmény”, amelyet a gazdaságban uralkodó
tulajdonviszonyok határoznak meg, ugyanúgy megalapozatlan azt
gondolni, hogy a gazdaság érintetlen maradhat az egész rajta kívül
álló emberi világtól, vagy, hogy azt mindenestől uralja.
Ez egyúttal azt a lehetőséget is magába foglalja,
hogy válságok nemcsak a kapitalizmus történetében fordulhattak elő, de
bármikor, és hogy ezekben gazdasági szegmensnek is helye volt. Mi
több, állítani lehet, hogy az emberi történet a válságok és megoldások
meg-megújuló, ám egyre bonyolultabb összefüggéseket tartalmazó
kettősségében zajlott mindeddig. E kettősség lényege, hogy az emberek
meghaladtak egy válságperiódust, ám nem tudtak tekintettel lenni a
mindenkori jövendő változásokra, ami miatt újabb válságos helyzetbe
kerültek. Ezen mit sem változtatott, ha azt hitték, hogy megtalálták
az emberi történet örök törvényét, vagy azon belül a gazdaság örök
törvényét, és ezért a továbbiakban már biztonságban lesznek.
Európa történetében egy hosszú válságperiódus
zajlott le a Római Birodalom megrendülésétől, illetve bukásától kezdve
évszázadokon keresztül. Ennek időtartamát az elemzők ugyan eltérően
számítják, de abban egyetértenek, hogy a kibontakozás és a lassú
felemelkedés kezdetét kontinentális méretekben a legjobb esetben is a
10–11. századra lehet tenni. A római technikai és kulturális
eredmények javarészt eltűntek, a művészetek, tudományok produktumai
kallódtak valahol, az egykor milliós nagyváros, Róma lesüllyedt egy
közepes kisváros szintjére, jórészt feledésbe mentek a termelési
kultúrák, kivesztek az írástudó emberek. A válságos évszázadokban
együtt és egyszerre gyakorolt hatást a gazdasági élet korábbi
formáinak leépülése és az új, valamennyire már biztonságos szisztéma
megtalálásának lassúsága, valamint a kulturális beszűkülés mellett az
addig ismeretlen, idegen életformák és kultúrák betörése Európába
(népvándorlás), az új vallás (kereszténység) terjeszkedése, ami
együttvéve új művelési módot, új életformát, új politikai konstrukciót
és új kultúrát eredményezett. Az európai népesség életében alighanem
ez volt a legmélyebb és a leghosszabb válságperiódus, amely egyúttal a
legnagyobb váltást hordozta magában az élet minden területére és
vonatkozására nézve. Úgyszólván egyenesen vezetett el a
kora-kapitalizmushoz, és rajta keresztül a kapitalizmus korához. A
gazdaságnak és a gazdálkodásnak mindebben eminens szerep jutott, de e
korszak egészét a többi meghatározó elem nélkül lehetetlen megérteni.
Válságot válthatott ki egyébként egy nagy epidémiahullám is, amely
azonban nem lehetett volna oly hatékony, mint de facto volt, ha a
gazdaság súlyos gyengélkedése miatt nem sújtja a nyugat-európai
populációt az éhínség, amely legyengítette az emberek
ellenállóképességét. A probléma lényege abban állt, hogy a földművelés
korabeli eredményessége nem állt arányban a demográfiai növekedéssel,
vagyis az alultermelés problémája alakult ki.
A történetek várható, normálisnak tekinthető
alakulását nem egyszer rendszeren kívül álló hatalmi tényezők is
megzavarhatták. Ilyen volt a tatár betörés Magyarországon, és a hosszú
tatár uralom orosz földön. Az előbbi demográfiai katasztrófát okozott,
az utóbbi évszázadokra sajátos pályára állította Oroszországot.
Történészek tucatjai vélik úgy, hogy Oroszország e korszak hatásait
minden vonatkozásban, és ezek között gazdaságában is, máig magán
viseli. Hasonló hatást fejtett ki az oszmán törökök eluralkodása a
Közel-Keleten, a Balkánon, Magyarországon és Észak-Afrikában. Ezek az
események tartós nyomot hagytak az érintett területek egész életében
és azon belül gazdaságukban is.
A reformáció–ellenreformáció által kiváltott
válságról gondolhatnánk, hogy pusztán szellemi – közelebbről:
teológiai és morális – arculata volt, és semmi sem kötötte a gazdasági
élethez. Ám kétségtelen, hogy a mozgalom más-más gazdasági érdekekkel
rendelkező társadalmi csoportokhoz is kötődött, továbbá, hogy a
viszály mentén átalakultak a tulajdonviszonyok, a vallási okokból
menekülésre kényszerülők kénytelenek voltak új foglalkozás után nézni,
és vitathatatlan az is, hogy a kapitalista erkölcsök és szokások
könnyebben vertek gyökeret református környezetben, mint a katolikus
vidékeken (Max Weber).
Egy történész szemével nézve az összefüggésrendszer
a kapitalizmus történetében sem oldódott szét. Nem tagadva, hogy a
piac végül elrendezi a gazdaság dolgait, mégis észre kell venni, hogy
mielőtt a piac a rendezésig eljutna, számos rajta kívül álló és általa
nem kontrollálható elem gyakorol mind rá, mind a gazdasági szereplőkre
befolyást, és segíti, vagy – sokkal inkább – akadályozza abban, hogy
alapértelmének, feladatának eleget tegyen. Rendszeresen hat működésére
a politika, a politikai áramlatok egymás közötti harca és
erőviszonyai, a gazdaságtól lényegüket tekintve idegen események, mint
amilyen a háború, az összefüggő tőkés nemzetközi egységbe berobbanó új
szereplők figyelmen kívül nem hagyható követelményrendszere, nem is
beszélve arról a lehetőségről, hogy a piaci törvényeket annak
szereplői akár huzamosan is képesek figyelmen kívül hagyni, valamint,
hogy viribus unitis azokat – átmenetileg – ki is tudják iktatni.
Közmegegyezésnek tűnik, hogy a kapitalizmus
történetének volt egy olyan boldog korszaka, amikor az állam szerény
nézőként mindössze a tág értelemben vett feltételeket teremtette meg a
tőke működése számára, és egyébként hagyta, hogy a „láthatatlan kéz”
tegye a dolgát. Nem szólt bele tehát semmibe, és ennek hála a gazdaság
szépen fejlődött. Ez a magyarázat azonban a mesék világába tartozik.
Amellett, hogy az európai államok pénz-, adó-, járulék-,
jövedékpolitikája nagy szerepet játszott a tőkés fejlődésben, a
valóságban a szabad kereskedelem elvét se nagyon hagyták érvényesülni,
hanem előbb vagy utóbb védeni kezdték a hazai terméket. Az már az
adottságoktól függött, hogy mit védtek igazán, az ipart vagy a
mezőgazdaságot. A szabad kereskedelem teljeskörű érvényesítése egyedül
Nagy-Britanniában következett be, aminek az lett az ára, hogy az
agrárszféra padlóra került, és évtizedek munkáját igényelte, hogy újra
lábra állítsák. Az utóbbi érdekében az állam minden általa kitalálható
eszközt latba vetett. Emellett az infrastruktúra sehol sem épült ki az
állam messzemenő részvétele vagy segítsége nélkül. Az állam hozta
létre és működtette az iskolák és az egyetemek nagy részét, amelyek a
gazdaság számára szolgáltatták a megfelelő munkaerőt, beleértve a
szakmunkásokat és a szükséges értelmiségi rétegeket.
Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a legsikeresebb
gazdasági utat 1945-ig azok az országok futhatták be, amelyek állami
asszisztenciával kiépítették a maguk hatalmas gyarmatbirodalmát,
amelynek fegyveres védelméről az állam gondoskodott, akkor – a
felsorolt tényezőket összegezve – ki lehet jelenteni, hogy a
kapitalizmus kibontakozása legalább annyira az állami, politikai
tevékenység következménye volt, mint amennyire abban maguk a közvetlen
szereplők részt vettek. Mindez fokozottan érvényes a lemaradásuk
behozásával küzdő országok esetében.
A két világháború okai között a hatalmi, reváns
stb. szempontok mellett a gazdasági tényezőknek kétségtelenül jelentős
szerep jutott. Mindazonáltal a gazdaság belső törvényei önmagukban
véve nem igényelték a két nagy világégést, miközben a háborúk
kimenetele hatalmas felfordulást vont maga után az egész
világgazdaságban. (A gazdasági szereplők közül ebben az időben
leginkább a bankárok értették meg, hogy nincs szükségük állami-katonai
védelemre tevékenységük szempontjából.) A pénzügyi, gazdasági
felfordulás nemcsak azért következett be, mert az állami beavatkozás a
háború idején pregnánssá és hétköznapi történetté vált, nemcsak a
háborút követő leépülés, infláció stb. miatt állt be, hanem azért is,
és talán elsősorban azért, mert már az első világháborút követően
felcserélődött az európai és az amerikai szerep, a második után pedig
egy merőben új hatalmi világkonstrukció keletkezett.
A két világháború között helyezkedett el az
1929-ben kezdődő és 1931-ben kiteljesedő gazdasági világválság,
amelyet a lefolyása szerint „tiszta” gazdasági természetűnek lehet
elismerni, többek között azért, mert hiába próbálkoztak többféle
kezelésével, egyszerűen nem lehetett rá hatni. Úgy tűnt, hogy ebben a
történetben valóban kizárólag a gazdaság belső törvényei
érvényesültek. Közelebbről nézve azonban ez a vélekedés sem fedi a
teljes igazságot. Az utóbbihoz ugyanis hozzátartozik, hogy a háború
után erőszakos eszközökkel teljesen egyensúlytalanná tették a
nemzetközi gazdasági életet. Történt ez főként azon elv mentén,
amelynek jegyében mind a helyreállítás költségeit, mind a győztes
európai államok felgyűjtött adósságát a szintén tönkrement
vesztesekkel akarták kifizettetni. Ezt tartotta John Maynard Keynes és
jó néhány társa közgazdasági nonszensznek. Az előzetes problémákat
tetézte az uralkodó pénzügyi szemlélet, amelynek szellemében a lehető
legerősebb valutákat kellett megteremteni és működtetni, ami rosszul
hatott mind a nemzeti hozamokra, mind a nemzetközi kereskedelemre.
Eltekintve attól a vitától, amely Hoover elnök válságkezelő
programjának megítélése kérdésében zajlott és zajlik, minden kétség
nélkül állítani lehet, hogy a már kitört válság közép-európai
kiteljesedéséért viszont egyedül a politika volt felelős. 1931-ben az
osztrák Kreditanstalt Bank súlyos likviditási problémával küzdött, és
a nyugat-európai bankok késznek mutatkoztak, hogy kisegítsék. A brit
és a francia politika azonban a műveletet megakadályozta, mert
Ausztria nem sokkal előbb (1931 márciusában) Németországgal együtt
bejelentette, hogy létre akarja hozni a német–osztrák vámuniót,
amelyhez bármely közép-európai ország csatlakozhat. Megrémülve az
Anschluss végrehajtásától, vagy inkább a német Mitteleuropa
létrejöttétől, a két kormány megtiltotta az osztrák bank megmentését.
Ennek hatására dőlt össze az egész közép-európai bankrendszer. A
legsúlyosabb következményei Németországban, Ausztriában és
Magyarországon mutatkoztak. Bank- és tőzsdezárlat, teljeskörű leépülés
és nagymérvű munkanélküliség járt a nyomában, politikai téren pedig a
belpolitikai feszültségek növekedése és a szélsőjobboldal erősödése
követte.
Az 1929-ben kirobbant válságból a kivezető utat a
lehető legrosszabb forgatókönyv mentén találták meg. Olaszország
1932-től, Németország 1934-től, illetve intenzíven 1936-tól,
Nagy-Britannia 1935-től (légierő-program) Franciaország 1936-tól
fegyverkezni kezdett, és az úgynevezett győri program meghirdetését
(1938) követően ezt tette Magyarország is. Magyarországon a legnagyobb
ipari növekedés 1939 és 1942 között ment végbe, és e periódusban
javult az általános életszínvonal is, míg a munkanélküliség eltűnt.
Arról a segítségről már ne is szóljunk, amelyet a gazdasági
világválság ahhoz nyújtott, hogy Németország teljhatalmú urává Hitler
és a nemzetiszocialista párt váljon. Az út egyenesen vezetett a
második világháborúhoz. Ez a világválság ékes bizonyítéka annak az
állításnak, hogy az élet különböző szegmensei, az adott esetben
elsősorban a gazdaság és a politika, de kíséretükben az ideológia és a
tömegpszichológia is csak szoros, egymástól úgyszólván
elválaszthatatlan egységes kontextusban értelmezhető.
Az 1930-as évek második fele és az 1940-es évek
eleje a puszta számok tükrében virágzó korszaknak lenne mondható, de
minden más szempont szerint a legsúlyosabb válságtüneteket görgette
magával. A gazdasági mutatók emelkedtek, csakhogy a konjunktúrát a
fegyverkezés éltette, és a közgazdászok tudták, hogy a fegyverekbe
invesztált összegek legnagyobb részét nem lehet a gazdaságba
visszaforgatni. Másként szólva, mindenki állig eladósodik, aki a
fegyvereket felhasználja és elhasználja. 1945-ben egy civilizáció állt
romokban. A nemzetközi gazdasági rendszer darabokra tört. Európa
jelentős részén visszatértek a cseregazdasághoz. Ipari termékeket és
nemesfémet cseréltek élelmiszerre, nem törődve semmiféle reális
értékkel. A második világháborúban átélt demográfiai, anyagi,
kulturális, etikai mélyválsághoz hasonlót az európai népek ismert
történetük során még sosem szenvedtek el.
A második világháború befejeztével Európa romokban
állt, és a kérdés az volt, hogy vajon milyen módon áll újra lábára a
gazdaság. A gyógyulás jelei nem nagyon mutatkoztak, amikor az amerikai
külügyminiszter fantasztikus tervvel állt elő. Mondhatnánk, hogy a
Marshall-segélyt a piaci mechanizmusok felismerése indította útjára,
ám ezt az addig ismeretlen lépést kétségtelenül a politika tette meg,
és nem a piaci automatizmus váltotta ki. Néhány brit közgazdász éppen
ezért sorolta utóbb az elfogadhatatlan külső beavatkozások
kategóriájába, és hangoztatta, hogy az európai, illetve a brit
gazdaság magától is lábra tudott volna állni. Mégis tagadhatatlan,
hogy a nyugat-európai gazdaságok az amerikai injekciózással egyidőben
kezdtek magukhoz térni, és alapozták meg az 1960-as évek végéig tartó
virágzásukat.
Tamás Gáspár Miklós szerint a nyugati világ válsága
1968-ban kezdődött, és a magam részéről nagymértékben egyetértek a
felfogásával, midőn az egész európai–amerikai életvitel és szemlélet
válságát elemzi. Csak azt teszem hozzá az általa mondottakhoz, hogy
nem csak a „korszellem” jutott válságba, de már döccenőkön haladt át
az úgynevezett „jóléti gazdaság” is, és elkezdődött a nagy
alkufolyamat a nyersanyagfogyasztó és a nyersanyagtermelő nagy
közösségek között. Az utóbbi annyit jelentett, hogy a fennálló fejlett
tőkés rendszert kívülről érkező impulzus zavarta meg. A szerényen
„olajválságnak” nevezett jelenség valójában egy hosszú, válságos
periódusnak lett a bevezetője. Az egykori gyarmati státusból
kiszabadult, nyersanyagban, elsősorban olajban gazdag országok és
néhány további ország hirtelen megjelent a piacon, és követelni
kezdte, hogy a fejlett tőkés államok számára fontos nyersanyagaiért
fizessék meg a piaci árat. Nemcsak az olajról volt szó, de a gázról, a
gyapotról, a kaucsukról és a ritkafémekről is, amelyekkel ők
rendelkeztek, a fejlett országok viszont nem, vagy csak kis
|
|
mértékben. Az első jelentős nyersanyagáremelésre
1971-ben, az ennél sokkal drasztikusabbra 1973-ban került sor. A
„külső” beavatkozás azonnal belsővé vált, és minden kalkulációt
(bekerülési költség, termékár, profit) átalakított. Hozzájött ehhez,
hogy Nixon elnök az amerikai költségvetés súlyos problémáira
hivatkozva 1971-ben „ideiglenesen” megszüntette a dollár aranyalapját,
majd 1973-ban ezt véglegessé tette. Ez nem kevesebbet jelentett, mint
hogy a Bretton Woodsban tartott konferencián (1944) elhatározott
szabályozott (regulált) pénzügyi rendszer megszűnt. Elkezdődött a
szabályozatlan (deregulált) pénzgazdálkodás, a valuták úgynevezett
„lebegtetése”, ami a velejáró nehézségek mellett utat nyitott a
többoldalú spekulációnak és visszaélésnek is.
Spekulációs eszközöket nem kizárólag a pénztőke
vett igénybe, de az állami pénzgazdálkodásban is megjelent a
manipuláció, mivel a „jóléti állam” fenntartásának igénye jóval tovább
élt, mint amennyire a bevételek ezt megalapozták. A „jóléti államok” a
„túlvállalás” bűnébe estek, és ebből egyelőre kizárólag Margaret
Thatcher brit miniszterelnök asszony vonta le a következtetéseket.
Hozzáteendő ehhez, hogy az ő szigorú intézkedései is csak rövid távon
ható kiigazításhoz vezettek. Szerintem ez nem is történhetett másként,
mert a fedezetlen túlköltekezés nem egyedül az állami gazdálkodásra
vált jellemzővé, következésképpen kizárólag ennek a korrekciójával az
összjelenségen nem lehetett gyökeresen segíteni.
Az 1970-es évektől kezdve a válságjelenségek hol
itt, hol ott törtek felszínre, és az 1980-as években elsősorban
Japánban és a Távol-Keleten jelentek meg nyomasztó formában. Ezeket
különböző; olykor nemzeti, de elsősorban nemzetközi beavatkozásokkal
oldották meg, illetve odázták el. Mindazonáltal egyre nyilvánvalóbbá
vált, hogy az új körülmények között az államháztartásokat nem lehet
változatlan paraméterek mellett egyensúlyban tartani, ám a
kiigazításokat a tőkés működés alapproblémái mellett részben a
politikai játszmák, részben a széles lakossági ellenállás
következtében szerfelett nehéz volt, vagy inkább lett volna
végrehajtani.
A világgazdaság gyökeres átrendeződésében a
következő etapot 1989–1991 között ismét egy olyan nagy változás
vezette be, amelynek szintén voltak gazdasági összetevői, de magát a
váltást a politika színterén hajtották végre. A szovjet rendszer
összeomlásában kétségtelenül nagy szerepet játszott a Reagan elnök
által nyomatékosított gazdasági (egyúttal katonai) verseny, amelyben a
Szovjetunió lemaradt, mindazonáltal a kelet-európai földcsuszamlásra
Mihail Gorbacsov és politikája nélkül aligha kerülhetett volna sor.
Egyelőre kiszámíthatatlan, hogy az európai szovjet befolyási övezet
felszámolásának, a Szovjetunió felbomlásának milyen konkrét kihatása
volt a világgazdaságra, annyi azonban világos, hogy nemcsak a
politikai értelemben vett két pólus tűnt el, de vele együtt eltűnt a
kapitalizmussal szembenálló, tőle eltérő metódus szerint működő
második gazdasági modell is. A kapitalizmus benyomult egy óriási új
területre, ami elsősorban a nemzetközi pénztőke előtt nyitotta tágra a
kaput. Hozzá kell tenni ehhez, hogy az út a nagytőke számára egy ideje
mind szélesebbé vált Ázsiában is, és egy olyan hatalmas egység, mint
Kína szintén felmondott a tervutasításos rendszernek, és a tőkés
fejlődés (vagy talán inkább: fejlesztés) útjára tért. Kína gazdasági
felemelkedése egyébként nemcsak azt a tételt teszi kérdésessé, hogy
abban lehet-e az államnak egyáltalán szerepe, de ráadásul még azt is,
hogy sikeres tőkés gazdálkodás kizárólag a parlamentáris demokrácia
kereteiben folytatható, és azt mindenféle diktatúra eleve kizárja.
A potenciális piacbővülés ismeretében mindenesetre
aligha lehet csodálkozni azon, hogy a pénztőke szemmel már nem
követhető száguldásba kezdett. Német illetékesek ekkoriban már azt
panaszolták: fogalmuk sincs róla, hogy a német tőke merre jár. A
kétpólusú világrendszer felbomlása magával hozta azt is, hogy ettől
kezdve a szovjet kihívásra, amely alacsony szinten ugyan, de a
biztonságot jelentette a foglalkoztatásban, a szociális ellátásban és
az iskolázásban, a másik oldalon már nem kellett feltétlenül reagálni.
A nagytőke érdekeit kifejező neoliberális gazdasági elmélet
elterjedése, illetve gyakorlati alkalmazása voltaképpen ezt fejezte
ki, vagy ezt is kifejezte, midőn mind keményebben támadta az állam
„túlvállalásait”. Megalapozói (Milton Friedman, Friedrich Hayek és
mások) már jó ideje ezt tették, divatba azonban majd csak a nehézségek
idején, az 1970-es években jöttek, és az elméletüknek megfelelő
„megszorítások politikája”, amelyet azonban többnyire
reformpolitikának neveztek (Thatchert nem számítva) , az 1990-es
években vált úgyszólván ellenállhatatlanná. A neoliberális politikát
elsőként a konzervatív pártok fogadták el, és vitték át a gyakorlatba,
többnyire támogatták ezt Európában a liberális (szabaddemokrata)
pártok, míg a szociáldemokraták álltak ellen a legtovább, hogy végül
ők is megadják magukat (Tony Blair, Gerhard Schröder harmadikutas
terve nem sokban tért el a neoliberális elvektől).
Ekkor azonban részben már késő volt, részben
viszont az államháztartások átrendezése, a fölösleges, kellően meg nem
alapozott kiadások csökkentése mit sem változtatott az alapproblémán.
A pénztőke száguldásán, láthatatlanságán, a deregulált pénzvilág
ellenőrizhetetlenségén nem változtatott, ha lefaragtak valamit a
valóban szükségtelen, túlságosan kiterjesztett szociális ellátási
összegekből, ha korlátozták a közigazgatási kiadásokat és így tovább.
Bár elkerülhetetlennek lehet tekinteni a bürokrácia apasztását, a
közigazgatás racionalizálását, az olyan juttatások kiigazítását,
amelyekhez a jóléti állam szellemében mindenki, tehát az is
hozzájutott, akinek arra nem volt szüksége, ez semmit sem változtat
azon, hogy a pénztőke világában az alig fedezett vagy fedezetlen
üzletek tömege valósult meg, hála a manipulációnak, a pilótajáték
jellegű pénzkezelésnek, és a félrevezető reklámhadjáratnak. A
fedezetlen hitelműveletek és az ugyancsak fedezetlen állami kiadások
összességéből adódó súlyos helyzet kiigazításához nem elegendő az
egyik, az állami oldal megreformálása, mert a másik, a nagy súllyal
rendelkező üzleti fedezetlenség ezáltal még nem szűnik meg.
Felelős elemzők az 1990-es évek vége felé és az
ezredfordulót követően már figyelmeztettek rá, hogy a piac ezt a
játékot nem tűri el a végtelenségig, a bankszektor azonban erre nem
reagált, hanem csak még nagyobb mértékben, talán azt is lehet mondani,
hogy kétségbeesetten hitelezett már nemcsak kétes fedezet alapján, de
szinte minden fedezet nélkül is. A reálgazdaságban ennek az volt a
következménye, hogy sokkal több árut kínáltak eladásra, mint amire
létező, valódi kereslet mutatkozott, (Szelényi Iván ezt nevezi
túlkeresletnek) ami miatt ebben a szektorban is az irreális,
mondhatni: látszólagos eladások tömegére került sor, és ezáltal a
gazdaság teljesítménye alatt tátongó lyuk támadt. A piac, amelynek a
jelzéseit a piaci szereplők nem vették tudomásul, hanem a keletkező
hiátusokat betömködték, s e műveletekkel a válságot elodázták, végül
kegyetlen bosszút állt.
Mi mondható a nagy válságok megoldásáról történész
szemmel nézve a fejleményeket? Ha a korábbi, nem tőkés természetű
válságokat figyelmen kívül hagyva a kapitalista világválságokra
koncentrálunk, úgy kijelenthető, hogy ezek korábbi „megoldási”
módjából aligha lehet profitálni. Az első, már világválságnak
tekinthető megrázkódtatás 1873-ban vette kezdetét. Nyugat-Európában
elsősorban a modern gazdasági ágazatok, Keleten főként a mezőgazdaság
szenvedte meg. Kétségtelenül járt a nyomában modernizálás a technikát,
az újonnan fellendülő iparágakat (motorizálás, vegyipar stb.)
tekintve, és kezdtek kialakulni a védekezést szolgáló monopóliumok
(kartellek és trösztök), ám ez nem akadályozta meg, hogy újabb
válságok és válságjelek rendszeresen keletkezzenek továbbra is. Az
igazi fellendülés csak a fegyverkezésre történt áttérést követte. Ez
viszont már összefüggött az állami hatalmi politikákkal, miközben az
államhatalmak befelé fordultak, erőltették a vámvédelmet, és autark
rendszerekre kezdtek áttérni. A trend belefutott a világháborúba.
Az 1929-es válságot több országban megkísérelték a
hagyományos pénzpolitika mentén kezelni, amitől csak az USA és
Nagy-Britannia tért el. A mértékadó gazdasági, pénzügyi szervezetek
egyetlen tanácsa a takarékosságban állt, ami a közszférában leépítést,
és a fizetések lenyomását vonhatta maga után. Hoover elnök ezzel
szemben azon volt, hogy állami segítséggel jelentős pénzeszközökhöz
juttassák a piacot, majd amikor ennek nem mutatkozott pozitív hatása,
1931-ben egy évre moratóriumot hirdetett minden államközi adósság
fizetésére, majd ezt 1932-ben egy évvel meghosszabbította. Jótékony
hatása azonban ennek sem mutatkozott. Sokkal eredményesebb volt a Bank
of England és a brit kormány együttes döntése a font aranyalapjának
megszüntetéséről 1931 szeptemberében, aminek következtében a font
értéke egy nap alatt 20 pontot esett, de az export gyorsan emelkedni
kezdett, és ez elsőként húzta ki a brit gazdaságot a kátyúból. Hasonló
lépésre szánták rá magukat a skandináv államok, és hasonló eredményt
értek el.
Skandinávia egyébként éppen ekkoriban tért rá egy
sajátos, Európa többi részében még nem ismert útra. 1933 és 1935
között vezető pozícióba jutottak a szociáldemokrata pártok, amelyek
tudatos gazdaságélénkítő elgondolásokat kezdtek megvalósítani.
Vonatkozott ez az iparra és hangsúlyosan a mezőgazdasági ágazat
mindenoldalú állami támogatására, és ezt kiegészítette a szociális
gondoskodás kiterjesztése. Mivel ezek az országok semleges politikát
folytattak, katonai költségeiket a lehető legalacsonyabb szinten
tartották. Európa többi országában azonban tovább tartott a kínlódás,
és ennek következményeire már utaltam. Az USA-ban az új gazdasági
politika (New Deal) 1933-től vette kezdetét, de máig vitatott, hogy az
amerikai gazdaság vajon ennek köszönhette-e későbbi száguldását vagy a
második világháborúnak. Többen vélekednek úgy, és magam is hajlok
véleményük elfogadására, amely szerint a nagy impulzust az amerikai
gazdaság élre ugrásához valóban a háború nyújtotta, ennek
kihasználásához viszont az alapot megelőzően a New Deal keretében
teremtették meg.
Ezekből az előzményekből alig valamennyi tanulságot
lehet levonni a jelenleg hathatós kezelési módra vonatkozóan. A valuta
gyengítése általános receptnek semmiképpen sem tekinthető, mert az
importfüggő és a valutájuk szempontjából támadható országok nem
engedhetik meg maguknak, vagy csak nagyon korlátozottan tehetik ezt.
Ráadásul, a hasonló brit próbálkozások 2008/09-ben a megváltozott
világban távolról sem hozták meg azt az eredményt, amelyet 1931/32-ben
elértek. Ennek egyik okát talán abban lehet látni, hogy Nagy-Britannia
akkor még óriási saját piaccal rendelkezett (a birodalmi piaccal), ami
azonban megszűnt létezni. Nem állítható, hogy az állami segítséggel a
bankvilágba és a gazdaság más szegmenseibe eljuttatott nagy
tőkeinjekciók ugyanolyan hatástalanok maradnak, mint maradtak 1929-től
kezdve. A kimenetel valószínűleg attól függ, hogy a pénz
végeredményben hol köt ki, és ott milyen hatást indukál. Ha azt
szolgálja, hogy lábon maradjanak mindazok az egységek, bankok,
autógyárak, építőipari nagyvállalatok, elektrotechnikai cégek stb.,
amelyek összességükben eddig valójában eladhatatlan tömegű árut
állítottak elő, akkor a válságot az ilyen műveletek aligha oldják meg,
sőt akár súlyosbíthatják is. Ezzel szemben, ha a tőkesegítséget
sikerül új és hosszabb távon piacképes ágazatok, termékféleségek,
technikák számára hozzáférhetővé tenni, akkor e vállalkozás gyógyító
hatást érhet el. Mindenképpen számolni lehet azonban azzal, hogy
jelentős számú gazdasági szereplő eltűnik. Ennek hatásaként
világszerte növekszik átmenetileg (senki sem tudja megmondani, hogy
meddig) a munkanélküliség, és számos kis egzisztencia és
középosztálybeli család is megoldhatatlan helyzetbe kerül. Mindennek
nyomában pedig növekednek a társadalmi, és velük együtt a politikai
feszültségek.
A 2008-ban kirobbant világválság egyetlen pozitív
vonása a korábbiakhoz képest abban áll, hogy a megelőző évtizedekben
kialakult és jótékony hatást gyakorló együttműködések, szövetségek
(közöttük az Európai Unió) az eddigi mintegy fél év során lényegében
véve kitartottak, és az államok, ha nem is értenek egyet, de legalább
nem követnek a többiek érdekeit sértő saját forgatókönyveket, bár a
hatékonynak tekinthető együttműködés elmélyüléséről sem lehet
beszélni. Ezzel szemben jelenleg számolni kell egy a korábbiakhoz
viszonyítva részben egyszerűbb, de részben mégis nehezebb
körülménnyel. Az 1929-es világválságot erősen megterhelte
társadalmi-politikai szempontból, hogy a hatalmas munkanélküliséget az
államok akkoriban még sehol sem tudták segéllyel elégségesen
ellensúlyozni. A fogalom vagy nem is létezett, vagy a segély
túlságosan kevés volt. A munkanélküli segély kérdése abban az időben
még kormánybuktató tényezőként viselkedett. A kilátástalan jövő elé
néző tömegeket a politikai szélsőségeknek viszonylag könnyű volt
radikalizálniuk. Ez a probléma a fejlett világban ma nem áll fenn.
Fennáll azonban az a körülmény, hogy a nagy tömegek – miként ez a
történelemben mindig is megfigyelhető volt – legnehezebben abba
nyugszanak bele, ha előzetesen elért életstandardjukat teszik
kérdésessé. A legkisebb elvonást, megszorítást is súlyos sérelemként
élik át. Márpedig a jóléti állam által nyújtott előnyökkel
kapcsolatban egy ideje pontosan ez a helyzet állt elő. Ha nem is lehet
ebből messzemenő következtetéseket levonni, annyit biztonságosan
állítani lehet, hogy az elégedetlenség mindenütt növekedni fog, és a
politikai stabilitás kérdésessé válik. Minden higgadtságra,
bölcsességre, találékonyságra és jó szándékra szükség lesz ahhoz, hogy
a zátonyok kikerülhetőek legyenek.
A fent mondottak kellő alappal szolgálnak néhány
következtetéshez:
1. Az emberi történet valóban a válságok és
megoldások egyre bonyolultabb összefüggésrendszere, amelyek során mély
gödrökbe is bele lehet zuhanni, de végül ki lehet belőlük emelkedni
egy más, magasabb szinten. Eddig legalábbis, ha óriási áldozatok árán
is, lényegében véve ez történt.
2. A tőkés gazdaságnak vannak belső törvényei, de
ezek – mint minden más esetben is – széleskörű összefüggésrendszerben
helyezkednek el. Nem érvényesülnek rendszeresen, szakadatlan, és nem
korrigálják magukat automatikusan. A legnagyobb baj akkor keletkezik,
ha e törvényeket akár a piac szereplői, akár mások figyelmen kívül
hagyják, kiigazítják, vagy súlyosan megsértik, ahogyan ez az utóbbi
mintegy negyven évben többnyire történt.
3. A gazdasági válság még akkor sem egytényezős, ha
az arculata döntően gazdasági, hanem mindig komplex természetű. A
piaci törvényeket negligálhatják maguk a piaci szereplők, de a válság
előzményeiben és kezelésében is rendszeresen szerepe van az
államhatalomnak, az egész politikai mezőnynek, az értelmiségnek, a
korabeli mentalitásnak, illetve szerepük lehet merőben új, kívülről
érkező impulzusoknak.
4. A megoldást nem lehet egyedül az államtól várni,
mivel a játék minimum két főszereplővel zajlik, s ezek csak együtt
tudják az elrontott mechanizmust korrigálni.
5. Ezért a válság megoldására belátható időn belül
csak akkor lehet számítani, és az csak akkor lehet relatíve tartós, ha
az államra tartozó pénzügyi és gazdasági kérdéseken kívül a megoldó
formulák tekintettel vannak a többi, így a társadalmi (szociális),
politikai és szellemi elemekre. A károkat csak így lehetséges
minimalizálni, vagy legalább csökkenteni.
Kulcsszavak: válságperiódusok és válságok a kapitalizmus előtt, az
emberi történet anyagi és szellemi vonulatainak viszonylagos
önállósága és összefüggése, a tőkés világválságok összetett
természete, a korábbi tőkés világválságok (1873, 1929) megoldási
kísérleteinek gyengesége, az 1929-es világválság legsúlyosabb
következménye, a 2008-ban kitört válság, mint a piac bosszúja
|
|