Lendvai L. Ferenc:
A fiatal Lukács (Útja Marxhoz: 1902–1918)

A monográfia első megközelítésben egy régen elindult, majd hosszú időre megszakadt kötetsorozat darabjának tekinthető: a Lukács György életművének szisztematikus földolgozására vállalkozó tanulmányok sorába illeszkedik. A vállalkozás idestova negyedszázada indult útjára: eddig megjelent kontribúciói a nyolcvanas évek közepén láttak napvilágot gyors egymásutánban. Előbb Zoltai Dénes dolgozta föl a lukácsi munkásság 1945 utáni évtizedét (Egy írástudó visszatér: Lukács György 1945 utáni munkásságáról. Kossuth, 1985), majd Sziklai László jelentkezett az „érett marxista” korszak elemzésével (Proletárforradalom után: Lukács György marxista fejlődése, 1930–1945. Kossuth, 1986), végül Mesterházi Miklós vállalkozott a „korai marxista” szakasz analízisére (A messianizmus történetfilozófusa: Lukács György munkássága a húszas években, MTA Filozófiai Intézet–Lukács Archívum, 1987). Jó két évtizedes szünet után Lendvai L. Ferenc könyve most a korai, „premarxista” szakaszt nagyítja ki. A sorozat ilyenformán csaknem teljessé vált: a kötetek közül csak a „záró korszakot” – az 1956 és 1971 közötti éveket – földolgozó darab hiányzik.

Nem kis nehézségbe ütközik azonban, hogy ezt az új munkát egyáltalán a korábbi sorozat darabjaként fogjuk föl. Könnyen belátható ugyanis: 1989-cel a Lukács-kutatás kondíciói radikálisan megváltoztak. A marxista gondolkodó és kommunista ideológus Lukács – aki tudvalévően egyszerre számított a „létező szocializmus” igazolójának és kritikusának – a politikai átmenettel egyszerre kikerült a diszkutábilis gondolkodók sorából. A hazai filozófiai hagyomány kiemelkedően legjelentősebb alakját – az európai bölcseleti kánon talán egyetlen magyar szereplőjét – manapság csak és kizárólag a koalíciós korszak ideológiai hóhéraként, ha éppen nem a kommün kiskatonákat tizedelő komisszárjaként hajlamos számon tartani a köztudat. Nemzetközi recepciója számottevően visszaesett, idehaza életművének szisztematikus kutatása gyakorlatilag megszűnt: a vele foglalkozó újabb tanulmányok jobbára egykori tanítványai korábban készült földolgozásainak újraközlései vagy külföldi kísérletek fordításai.

A körülményeket azért idézzük föl ilyen hosszadalmasan, hogy aláhúzzuk Lendvai kötetének jelentőségét. A monográfia tehát úgy rajzol teljességre törekvő képet a fiatal Lukács alakjáról, és úgy nyújt kimerítő értelmezést a korszak Lukács-műveiről, hogy szerzője gyakorlatilag nem támaszkodhatott a Lukács-kutatás valamiféle eleven hagyományára. Nagyszabású vállalkozás, ami lényegében magányos munka gyümölcse.

A fiatal Lukács esetében, ismeretes, egyáltalán nem erőltetett a kísérlet, hogy a földolgozás során „élet” és „mű” fogalmait használjuk. A fiatal Lukács ugyanis eredeti értelemben vett filozófus: egzisztenciális kérdéseket fogalmaz meg, és a megfogalmazott egzisztenciális kérdésekre keres választ tehát. Az egzisztenciális kérdésekre pedig saját életének problémái nyomán talál rá: „élet” és „mű” ilyenformán finom szálak sokaságával kapcsolódik össze nála. Figyelemreméltó, hogy gon­dolati álláspontjának ifjúkori változásai mélyen összefüggnek az életében egymást követő asszonyokhoz fűződő viszonyával: korai pályaszakának talán legsikerültebb földolgozása, Lee Congdon tanulmánya (The Young Lukács, University of North Carolina Press, 1983) például éppenséggel asszonynevekhez rendeli korabeli szellemi fordulatait. Nos, ez a kínálkozó adottság jelen kötet esetében szerencsésen találkozik Lendvai, mondjuk így, „konzervatív” filozófiatörténészi beállítottságával. Lendvai ugyanis, láthatóan, régi vágású teljességigénnyel készült, a hagyományos, „Leben und Lehre” típusú nagymonográfiák hagyományát fölvállaló kötet megírására vállalkozik itt. Olyan művet tesz az asztalunkra, amely – a mai mainstream megközelítésekkel folytatott finom vitában is – egyszerre fordít figyelmet „életre” és „műre”. Saját vállalkozásának módszerét az Előszóban „belső elemzésnek” nevezi – a művek elemzésén keresztül rekonstruálni a fejlődésutat –, a Bevezetésben pedig az életrajz és a hatástörténeti elemzés közötti műfajról beszél – az „életet” vizsgálni úgymond a „mű” vonatkozásában, illetve a „művet” elemezni az „élet” közegében.

A munka, úgy tűnik, három előfeltevésre épül: Lukács korai pályaszakaszának jelentőségéből, előkészítő jellegéből és belső tagoltságából indul ki. Egyrészt tehát, osztja a nézetet, hogy a lukácsi munkásság legjelentősebb szakasza éppen a „premarxista”, illetve a korai marxista szakasz. Beállításában, közelebbről, a lukácsi munkásság a századelő filozófiai szintéziskeresésének megnyilvánulásaként fogható föl: Lukács reprezentatív filozófiája éppen ennek a szintéziskeresésnek a különféle kísérleteit foglalja magában, középpontjában a megtalált marxista szintézissel, a Geschichte und Klassenbewusstsein-nal. Másrészt éppen ezzel összefüggésben abból indul ki, hogy a „premarxista”szakasz előkészítő szerepet játszik: a korai marxista szakasz afféle előzményeként fogható föl tehát. Erre utal mind a kötet alcíme – az Útja Marxhoz voltaképp utalás Lukács reprezentatív korszakát lezáró visszaemlékezésére, a premarxista és a marxista szakasz között határozott fejlődésutat konstruáló esszére, az Utam Marxhoz-ra –, mind elemzéseinek meghatározó iránya: hogy tudniillik a korai, „premarxista” Lukács-szövegekből jellemzően a későbbi, marxista művek motívumait igyekszik föltárni. Harmadrészt, végül, a földolgozás tudatosan számot vet a korai korszak belső tagoltságával. A kötet alapos elemzés tárgyává teszi tehát a fiatal Lukács munkásságában megmutatkozó műfaji változatokat és gondolati váltásokat: határozottan reflektál tehát az esszéisztikus és a szisztematikus filozófiai kísérletek közötti műfaji változatokra, illetve a metafizikai-egzisztenciális és a történetfilozófiai-szociológiai vonal közötti gondolati váltásokra.

Mindez már a monográfia szerkezetéhez vezet bennünket. A korabeli Lukács-írások kiterjedt anyagában – a különféle műfaji kísérletek és egymástól eltérő gondolati beállítottságok között – Lendvai azért tud magabiztosan tájékozódni, mert az elemzés alá vont Lukács-műveket határozott ciklusokba rendezi: monográfiájának szerkezetét pedig ezekhez a műciklusokhoz igazítva alakítja ki. A kötet ilyenformán három nagy szerkezeti egységből áll: az első az Esztétikai kultúra, a második a Két párhuzamos szintézis, a harmadik pedig a Heidelberg és Budapest címet viseli. Az Esztétikai kultúra nem csupán Lukács első, hasonló című kötetének anyagát tárgyalja: a korai színházi kritikáktól kezdve az irodalmi tanulmányokon át a kultúrkritikai esszékig, Lukács valamennyi pályakezdő írását elemzés alá vonja. A Két párhuzamos szintézis fejezetének középpontjában természetesen a „művészetszociológiai” drámakönyv (A modern dráma fejlődésének története) és az „exisztenciálfilozófiai” esszékötet (A lélek és a formák/Die Seele und die Formen) analízise áll, kiegészítve azonban az egyik oldalon az „irodalomtörténet elméletéről” írott tanulmány meg a „nem-tragikus dráma problémájáról” szóló esszé, a másik oldalon meg az esszékötet árnyékában megszületett, akkor kéziratban maradt, irodalmias esszék elemzésével. A Heidelberg és Budapest fejezet végül a heidelbergi kéziratokkal a „művészetfilozófiai szintézist” illetve A regény elméletével a „történelemfilozófiai kísérletet” helyezi a középpontba, a Balázs Béla-kötet és a „bolsevizmus-cikk” elemzésével eljut azonban egészen a forradalom problémájáig és Lukács kommunizmus melletti döntéséig.

A fejezetek szubtilis – javarészt meggyőző, esetenként vitára ingerlő – gondolatmenetét itt most nem tudjuk aprólékosan rekapitulálni. Ehelyett egyetlen problémát veszünk elő: Lendvainak Lukács „megtéréséről” – a kommunista párthoz való csatlakozásáról – adott értelmezését villantjuk föl.

A fordulat megértése, mint ismert, régi kedves problémája a Lukács-értelmezéseknek. Amikor a gondolkodó 1918 decemberében belép a pártba, azt már saját baráti köre is „megtérésként” értékeli: megdöbbennek rajta, hogy Lukács egyik hétről a másikra Saulusból Paulussá változott. Az egyik vasárnapon még arisztokratikus polgár, a másik vasárnapon már radikális kommunista: a fordulat – a maga gyökeres és váratlan voltával – látszólag tényleg megmagyarázhatatlan. Hitbeli változás ez: tisztán racionálisan nem magyarázható fölfogásváltozás. Amelyik ugyanakkor valamiféle mély logikát is mutat: a „premarxista” korszak éppenséggel határozottan előkészíti a marxista fordulatot. A kommunizmus választása, bizony, gyakorlati-egzisztenciális válaszkísérlet a fiatal gondolkodót kínzó elméleti-egzisztenciális kérdésekre. Nos, Lendvai értelmezéskísérlete mindkét szempontra tekintettel van. Nem tagadja a fordulat irracionális jellegét: az orosz bolsevizmus elfogadása, az eszkatologikus remények beteljesítését ígérő messianisztikus mozgalomhoz való csatlakozás, a „kommunista párt egyházába” való belépés, mint magyarázza, voltaképp a történetfilozófiai „megváltás” pillanatának fölismerésével egyenlő. Mint „végső ugrásnak”, úgymond, szükségképp „irracionálisnak” kellett lennie tehát. Ugyanakkor határozottan hangsúlyozza a fordulat és a korábbi gondolatok között fönnálló, mély összefüggést. Ahogy a probléma legátfogóbb fölvetése során fogalmaz: ha a marxizmust a „történelmi materializmus” – vagyis a szociologizáló szemléletmód – és a „tudományos szocializmus” – az eszkatologikus jellegű marxi utópia – összekapcsolódásának tekintjük, nos, akkor a fiatal Lukács fejlődésében mindkettőnek fölfedezhetők az előzményei. A gondolkodó előbb, „budapesti” korszakában Marx szociológiai eszméivel találkozik, később, a háború előtti és alatti „heidelbergi” korszakában különféle eszkatologikus-utópikus eszméket tesz magáévá, hogy végül, 1918-ban egyesítse a kétféle eszmevilágot. Ebben az értelemben, hangsúlyozza Lendvai, a gondolkodói út valóban Marxhoz vezet.

Monográfiája zárásaként a szerző mérleget von, és kitekintést nyújt. A Mérleg a fiatal Lukács korabeli recepciójának néhány reprezentatív megnyilvánulását veszi számba: a tudományról és a politikáról mint hivatásról előadást tartó Max Weber, a Varázshegy Naphtájának alakját megrajzoló Thomas Mann, meg a gondolkodóval intenzív párbeszédet folytató Paul Ernst Lukács-képét villantja föl. A Kitekintés pedig vázlatot ad a további pályaszakaszokról: Lukács későbbi fejlődésében a húszas évek „messianisztikus szektásságának” szakaszát, a harmincas évek elejétől 1956-ig terjedő „érett marxizmus” korszakát és az 1956 utáni, a filozófiai elmélethez visszataláló, újabb szintéziskísérleteket eredményező korszakot különítve el egymástól. A vázlat célja éppen annak demonstrálása, hogy a fiatal Lukács „premarxista” kérdésfölvetései, megszűntetve megőrzötten, marxista korszakaiban is fönnmaradnak. A „pre­marx­ista” korszak e szerint valóban „pre-marxista”, nem csupán megelőzi a marxista korszakokat, nem is csupán azokhoz vezető „utat” képez: meghaladottan tovább is él majd azokban. A vázlat keretei között Lendvai meggyőzően bizonyítja, hogy a figyelmes értelmező a lukácsi fejlődésben, bizony, nem csupán töréseket kell lásson: éppen az elemzett „premarxista” korszakra visszamenő folytonosságot is észre kell vegyen.

Kései önéletrajzi visszaemlékezésében Lukács annak idején, emlékezetesen, úgy fogalmazott: „az én fejlődésemben, azt hiszem, anorganikus elemek nincsenek”. Lendvai L. Ferenc nagyszabású monográfiája a híres diktum melletti érvelésként is fölfogható. (Lendvai L. Ferenc: A fiatal Lukács [Útja Marxhoz: 1902–1918]. Budapest: Argumentum Kiadó–Lukács Archívum, 2008)

Perecz László

filozófiatörténész, az MTA doktora

Gábor Tüskés – Éva Knapp: Germania Hungaria Litterata • Deutsch-ungarische Literatur­verbindungen in der frühen Neuzeit

A magyar–német irodalom- és művelődéstörténeti kapcsolatokról az elmúlt másfél évtizedben számos új kutatási eredmény született, s ezen belül is figyelemreméltó a kora újkor iránt megnövekedett érdeklődés. Mind magyar, mind német részről számos kiadvány, konferenciakötet, antológia és monográfia járult hozzá a sok évszázados közép-európai szellemi együttélés részleteinek feltárásához, a két kultúrkörben mutatkozó pár­huzamos vagy éppen ellentétes jelenségek értelmezéséhez. Szerepelt a témák között a két etnikum egymásról kialakult képének összevetése (Horst Fassel: Pannonien vermessen. Ungarnbilder in der deutschen Literatur, 2004; Das Ungarnbild der deutschen Historiographie, szerk. Márta Fata, 2004; Das Ungarnbild in der deutschen Literatur der frühen Neuzeit, szerk. Dieter Breuer – Gábor Tüskés, 2005), a költészeti párhuzamok elemzése (Tarnói László: Parallelen, Kontakte, Kontraste, 1998), a 16. századi tudományos kapcsolatok feltárása (Deutschland und Ungarn in ihren Bildungs- und Wissenschaftsbeziehungen während der Renaissance, szerk. Wilhelm Kühlmann – Anton Schindling, 2004), a német nyelvterületre irányuló magyarországi peregrináció története (Iter Germanicum, szerk. Szabó András, 1999; Peregrinatio Hungarica, szerk. Márta Fata – Gyula Kurucz, Anton Schindling, 2006), a bajor–magyar kapcsolatok feltárása (Hungarica in Bayern, 2004), a felvilágosodás korának magyar–német kapcsolatai (Barock und Aufklärung in Ungarn und in Deutschland, 2005) és még számos egyéb téma, melyeknek felsorolására ehelyütt nem vállalkozhatunk. Köztudott, hogy a müncheni Ungarn-Jahrbuch, a stuttgarti Miteinander című évkönyv, a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek kiadványainak több darabja és a tübingeni Niemeyer Verlag Frühe Neuzeit néven futó sorozata egyaránt igen sokat tett a magyar és német kultúra közös múltjának bemutatása érdekében. Ebben a sokirányú interdiszciplináris kutatási témakörben kiemelkedő szerepet játszott már eddig is a Tüskés Gábor–Knapp Éva szerzőpáros, korábbi német nyelvű kötetük ma már alapvető tétel a nemzetközi szakirodalomban (Volksfrömmigkeit in Ungarn. Dettelbach: Verlag J. H. Röll, 1996). Ezt követően jelent meg Tüskés Gábornak a Nádasi Jánosról szóló monográfiája németül (Tübingen, 2001), amely komparatív módszerrel mutatta be a rendkívül termékeny magyar szerző írói munkásságának európai kapcsolatrendszerét. Most pedig újabb, impozáns tanulmánykötete jelent meg a Tüskés Gábor – Knapp Éva szerzőpárosnak a kora újkori magyar–német irodalmi kapcsolatok köréből, s minden remény megvan arra, hogy a berlini kiadó terjesztési programjának köszönhetően ez a könyv is szervesen beépül a nemzetközi szakirodalom vérkeringésébe.

A kötet négy nagy fejezetre tagolva mutatja be a 17. század magyar irodalmi műveltségének kapcsolatait a német nyelvterület szellemi életével. Az első témakör a latin nyelvű költészet és az irodalomelmélet területét vizsgálja, s igen sok új adatot és megfigyelést tartalmaz, eddig nem vizsgált nézőpontokat érvényesít. Mindenekelőtt meggyőzően illusztrálja azt, hogy a latin nyelvű német jezsuita retorikai munkák nagy számban voltak jelen a Kárpát-medencében, s jelentékeny hatást gyakoroltak a itteni régió irodalmi fejlődésére. A bajor választófejedelem udvari lelkésze, Jacob Balde (1604–1668), akit kortársai egyenesen Horatiushoz hasonlítottak, jól ismert volt a korszak magyarországi jezsuita szerzői előtt, könyvei a rend minden bibliotékájának könyvjegyzékén szerepeltek. Irodalomelméleti tankönyvek, kéziratos feljegyzések, latin versek és iskoladrámák egyaránt mutatják hatását. Egy győri bencés szerzetes, Fojtényi Kászon Ferenc – igaz, meglehetősen későn: 1859-ben – magyar fordításban is kiadta „a nagy német–latin költő” verseit.

Nem kevésbé jelentősnek bizonyul a vizsgálatok során Jacob Masen (1606–1681) kölni jezsuita teoretikus hatása. Poétikai és retorikai művei (Ars nova argutiarum, 1649; Palaestra eloquentiae ligatae, 1654; Palaestra oratoria, 1659) a magyarországi jezsuita kollégiumok könyvtáraiban nagy számban voltak megtalálhatók, s a tanulmány adatok sokaságával bizonyítja, hogy a német szerzőre sűrűn hivatkoztak mind a magyarországi irodalomelméleti kézikönyvek (főleg a Soarius-átdolgozások), mind a fennmaradt kéziratos jegyzetek; ezen túl hatása egyes irodalmi műfajokban, sőt a drámaelméletben és képzőművészetben is kimutatható. Az utóbbira pregnáns példa a győri jezsuita kollégium díszlépcsőjének freskóciklusa, amelynek ikonográfiai programja Masen embléma­elméletének jegyében készült. Még ugyanebben az első alfejezetben kapott helyet az a tanulmány is, amelyben a szerzőpáros felderíti a Gyöngyösi István Rózsakoszorú-jának forrásául szolgáló verses elmélkedés- és imagyűjtemény szerzőjének nevét: eszerint az E. S. monogram mögött Elias Schiller bécsi udvari kamarás rejtőzik.

A második fejezet Magyarország és Alsó-Ausztria irodalmi- és kegyességtörténeti kapcsolatait tekinti át. Külön is részletes elemzés mutatja be a magyarországi barokk irodalom egyik jellegzetes alkotását, Esterházy Pál nádor mariológiai atlaszát, amely Nagyszombatban kétszer is megjelent (1690, 1696, hasonmás kiadása: 1994), s a Mária-kultusz fellendítésében kulcsszerepet játszott. A szerzők most ennek összefüggését tárgyalják a müncheni jezsuita Wilhelm Gumppenberg monumentális Atlas marianus-ával. E kapcsolat részletes feltárása azért is különösen jelentős, mert a német nyelvterület egyik legnagyobb hatású, sokszor kiadott, népszerű barokk devóciós kiadványának magyar nyelvű adaptációjáról van szó, a neves világi főúr anyanyelvén közvetítette a kor katolikus egyházi tudományosságának eszméit a magyar irodalom és képzőművészet számára. A fejezet harmadik témája Johann Urban Pickelius máriacelli Mirakelbuch-jának magyar fordítása, amelynek három kötete 1753–1766 között jelent meg a Benedek-rendi Páter Imreh fordításában. Ez a munka is jellegzetes ötvöződését mutatja a korabeli katolikus tudományosság, a szóbeli kegyességi tradíció és a retorikai műveltség elemeinek, s alkalmas volt arra, hogy a közép-európai közös szellemi örökségnek részévé váljon mind a német, mind a magyar vallási életben.

A kötet harmadik nagy egysége az emblematika és a jezsuita dráma területén tárja fel a magyar–német kapcsolatok részleteit. Számos ábrával is illusztrálva kapunk itt képet egyrészt a német szerzők Magyarországon kiadott emblémáskönyveiről, másrészt a magyar szerzők német nyelvterületen közrebocsátott műveiről. Az előbbire példa a Johann Arndt művét fordító Huszti István, valamint a Johann Gerhard könyvét magyarra átültető Inczédy József, az utóbbira pedig a soproni Lackner Kristóf, a jezsuita Hajnal Mátyás és Hevenesi Gábor, akiknek műveit német nyelvterületen is jól ismerték. Külön alfejezet tárgyalja a németül író magyarországi szerzőket: közülük az eperjesi főbíró Wéber János volt a legjelentősebb, aki Lőcsén reprezentatív kiállítású, ábrákkal illusztrált német–latin nyelvű fejedelemi tükröt tett közzé (Janus bifrons, 1662), s ezáltal a német barokk politikai és emblematikus literatúrának is részévé vált.

Külön alfejezet ismerteti azt az emblémás­könyvet, amelyik Abgetrocknete Thränen címmel 1698-ban ismeretlen szerző tollából jelent meg Nürnberg–Frankfurt nyomdahellyel, s amely az egy évvel korábban Máriapócsról Bécsbe szállított könnyező Madonna-képet övező különleges figyelem hatása alatt íródott. Módszerében is újszerű és mintaértékű, ahogyan a szerzők a kiadvány képeinek és a hozzájuk kapcsolódó prédikációs szövegeknek együttes elemzésével bemutatják azt az utat, amelyen a humanista emblematika a barokk vallásos cél szolgálatába állt, módosítva a horatiusi mottót: az „ut pictura poesis erit” helyett az „ut pictura cultus erit” elvét állítva előtérbe. Az emblematikus kép (imago, pictura) barokk kori kultuszteremtő hatása mind a jelen kötet tanulmányaiból, mind a szerzőpáros korábbi írásainak egész sorából (főként: Populáris grafika a 17–18. században. Balassi, 2004, valamint: Knapp Éva: Irodalmi emblematika Magyarországon a XVI–XVIII. században. Universitas, 2003) igazolódik, s jelentékeny hozzájárulást jelent a barokk fogalmának időszerű magyarázatához is. A kép, a jelmondat és a magyarázat (imago, motto, explicatio) hármas egysége a vizsgált kiadványban megvalósul, s az így megformált együttes esztétikai hatása járult hozzá a bécsi Mária-kultusz sajátosságainak, aktualizált vonásainak kialakításához, a Magyarországról származó kép „bécsivé” honosításához.

A kötetnek egy további témája a magyar történelmi események ábrázolása a német jezsuita drámákban. Ehhez az elemzéshez tartozik az a függelékben közölt lista, amely teljességre törekvően számba veszi mindazokat a nyomtatott vagy kéziratos drámaszövegeket, melyek a magyar történelemről szólnak, vagy azzal érintkeznek. Mivel a forrásoknak ez a számba vétele a lelőhelyeket is tartalmazza, felbecsülhetetlen segítséget jelent a további kutatások számára.

A negyedik nagy témakör a német pikareszk regény (Schelmenroman) magyar vonatkozásainak és kontextusának feltérképezését célozza. Minthogy köztudottan a 17. századi német irodalom egyik legjelentékenyebb teljesítménye Johann Jacob Christoffel von Grimmelshausen Simplicissimus című kalandregénye, indokolt ennek magyar vonatkozásait számba venni. A magyar szakirodalom számára is új ötletet jelent Zrínyi Miklós hadtudományi írásainak és a Simplicissimus háborúfogalmának összevetése, a párhuzamosságok regisztrálása. Olykor meglepő hasonlóságok mutatkoznak a két szerző nézetei között, így például a hadiszerencse kiszámíthatatlanságáról egyképpen vélekedik Zrínyi és Grimmelshausen. Ehhez az alfejezethez tartozik a függelékben a Zrínyi-könyvtár hadtudományi műveinek bibliográfiája, amely ilyen elkülönített formában még nem volt elemzés tárgya. A továbbiakban helyet kap itt természetesen a Grimmelshausen-művek magyar fordításainak rendszeres áttekintése, elsősorban Háy Gyula kiválónak minősített fordítói teljesítménye, amelyet a szerzők itt részletesen összevetnek az eredetivel. Az egységnek s egyben a kötetnek is zárótanul­mánya Georg Daniel Speer Magyar Simplicissimus-ának filmváltozatát, A trombitás (1975) című alkotást veszi górcső alá, s annak felemás, az allegorikus értelmezéstől idegenkedő hazai recepciójának okait igyekszik megvilágítani.

Noha a kötet témáinak túlnyomó részéről a szerzőpáros magyar szakfolyóiratokban vagy tanulmánykötetekben már értekezett, az itteni szövegek nem azoknak változatlan fordításai, hanem többnyire továbbgondolt, kiegészített, a német szakmai közönség ismereteihez és elvárási horizontjához igazított variánsai. Ezzel az eljárással messzemenően egyet lehet érteni, mivel számos tapasztalat mutatja, hogy csakis a külföldi kontextussal összhangba hozott, terminológiájában és nézőpontjaiban ahhoz alkalmazott magyar szaktanulmányok tudnak nemzetközi visszhangot kiváltani.

Igen örvendetes, hogy a berlini kiadó rangos sorozatába felvette a 17. századi magyar–német kapcsolatokat elemző kötetet, a benne foglaltak színvonala aligha hagy kétséget afelől, hogy a német szakirodalom is jelentékeny mértékben gazdagodhat a magyar irodalomtörténész szerzőpáros rendkívül alapos, adatgazdag, korszerű szempontokat érvényesítő fejtegetései által. (Gábor Tüskés – Éva Knapp: Germania Hungaria Litterata. Deutsch-ungarische Literaturverbindun-gen in der frühen Neuzeit. Studium Litterarum, Bd. 15. Berlin: Weidler Buchverlag, 2008, 370 p.)

Bitskey István

irodalomtörténész

Darwin és az emberi természet
Bereczkei Tamás: Az erény természete. Önzetlenség, együttműködés, nagylelkűség
Sebes Anna: Emberállat – évmilliók lenyomata kapcsolatainkban

A Darwin Év szerencsésen meghozta a magyar kiadók kedvét a darwinizmus talán legprovokatívabb üzeneteinek, az emberi természet, biológia és kultúra kölcsönhatásának elemzésére. A két ismertetett könyv kiválóan kiegészíti egymást. Bereczkei Tamás munkája elsősorban a modern evolúciós pszichológiából indul, s annak egyik kulcskérdését, az emberi szocialitás természeti, illetve kulturális eredetét tekinti át. Főképp saját kutatásaira alapoz, amelyek különböző szociálpszichológiai elméletek és laboratóriumi lélektani eljárások, elsősorban döntéselméleti eljárások segítségével vizsgálják a kulturális egymáshoz illeszkedés finom mechanizmusait. Míg Bereczkei könyvének hangsúlya a terepet tekintve az összehasonlító antropológia az egyik oldalon és a laboratórium a másik oldalon, addig Sebes Anna könyve, mely sokkal inkább tudományos áttekintés, elsősorban az összehasonlító kultúrantropológus és a mai családkutató szempontjait ötvözi. Hangsúlya végig a családi szocializáció, illetve a családi élet szerveződése úgy, ahogyan azt a mai társadalmakban látjuk, s ennek adja meg antropológiai és biológiai értelmezését.

Mindkét könyv diadalmas formájában mutatja meg a darwinizmust. Nemigen foglalkoznak olyan üres vitákkal, mint hogy szabad-e biológiai deterministának lenni a mai társadalomról gondolkodva, vagy, hogy milyen a helyes arány öröklés és környezet vitatott kérdéseinek súlyozásában. Ehelyett konkrét mechanizmusokban mutatják meg a darwini metaelmélet győzedelmességét.

Bereczkei könyve elsősorban azzal foglalkozik, amit ma számos összefüggésben társas agy hipotézisnek szoktunk nevezni. Milyen érveink vannak amellett, hogy az ember nem Robinson, hanem eredendően, kiindulópontként, társas lény. Életében és gondolkodás és érzésvilágának biológiai kialakulásában is a mások által jelentett tár­sas szelekciós nyomás jelentette a döntő mozzanatot. Ez a társas lény-mivolt előtérben áll a mai idegtudományi kutatásokban is, ahol a tükörneuron rendszer, valamint a prefrontális területek és a naiv tudatelmélet, az elmeteória, a híres TOM-összefüggését vizsgálják. Előtérben áll a társas elmefelfogás a kognitív pszichológiából származó különféle döntéselméleti modellekben is, amelyek ma már igen részletesen vizsgálják nemcsak azt, hogy mikor használunk fogat fogért vagy szemet szemért stratégiát (Bereczkei sajnos, ezt elfelejti magyarra fordítani és egész könyvében a tit for tat anglicizmust használja), hanem arra is, hogy hogyan befolyásolják az együttműködő és a versengő stratégiákat érzelmi állapotaink, hormonális beállítottságunk.

Bereczkei könyvében három mozzanatra helyezi a hangsúlyt. Az egyik a rokonszelekció és a valódi altruizmus viszonya. A második a társas hírnév mint különleges szervező erő az emberi társadalmakban, a harmadik pedig a vonzalmak és személyiségtípusok viszonya. Az első kérdésben, miközben az etológia és a modern szociobiológia kiindulását képező Hamilton-szabályból indul ki (bizonyos társas állatoknál, például rovaroknál az önzetlenség a támogató és támogatott közötti genetikai átfedés függvénye). Ezt nagyon érzékenyen kapcsolja össze az emberi társadalmak sajátos dilemmájával, a támogatás rokonfüggésével és a rokonfelismerő mechanizmusok keletkezésével. Érdekes kísérleteket is kapunk a szerző saját laboratóriumából arra nézve, hogy az arcvonások milyen mértékig képesek fenotipikus támaszt nyújtani a genetikai rokonság felismerésére. A rokontámogató rendszerek elemzésétől jutunk el oda, hogy vajon milyen is a viszony a mai evolúciós társas elméletekben váltakozva előtérbe kerülő empatikus és machiavelliánus emberkép között. Mindkét felfogás az emberré válás során érvényesülő szociális evolúciós fordulat mellett érvel: az egyik azt mondja, számunkra, emberek számára rendkívül fontos volt a képesség arra, hogy kitaláljuk mások gondolatait, illetve beleéljük magunkat mások helyzetébe. Az empatikus hangsúly a koordinációt, a támogatást, az összhangot, a szeretetet emeli ki. Ezzel szemben a machia­velliánus hagyomány azt emeli ki, hogy mások gondolatainak követése a racionális csalás, a mások eszén való túljárás eszköze. Bereczkei azon szerzők közé tartozik, akik tisztán látják, és erre saját laboratóriumi eredményei mellett számos antropológiai és idegtudományi adatot is bemutat, hogy az ember sajátos szocia­litásához mindkettőt fel kell tételeznünk. A „hideg beleélés” és a meleg együttérzés egyaránt szükséges ahhoz, hogy az emberi társas összehangolást megértsük. Nem szabad, hogy illúzióink legyenek. Mi egyszerre vagyunk mások szenvedésével együttérző, empatikus, és mások eszén túljárni akaró, rafináltan szociális lények.

Ennek a szenvtelen és ugyanakkor komplex társas megismerésképnek különös oldala a nagylelkűség finom elemzése. Bereczkei antropológiai adatokat és kísérleti eredményeket egyaránt felsorakoztatva mutatja be, hogy valódi embercsoportokban az erőforrásokkal való hosszú távú stratégiai gondolkodás egy különös módja az, ahol a sok erőforrással rendelkező személy önzetlenül adakozik. Ezek az adakozások hosszú távon úgy térülnek meg, hogy jó lesz a csoportban a reputációja. Ez a reputációnövekedés a nagyvonalúság hatására figyelhető meg a Kalahári-sivatag szélén a busmanoknál, de ez figyelhető meg a mai, nagyvállalati globalizált világban is. Fontos társadalmi figyelmeztetést is tartalmaz Bereczkei érzékeny elemzése arról, hogy a mai juppie kultúra teljesen rámenős és lokálisan egocentrikus megoldásai szemben állnak a hosszú évezredek óta távlatosan érvényesülni képes, éppen az osztogatás révén hatalmát mutató nagyvonalúsággal. A párválasztás, a hasonló alapján való szelekció izgalmas kérdéseket vet fel a különböző személyiségtípusok és az emberi sikeresség egymáshoz való illesztésében. Ez Bereczkei könyvének harmadik izgalmas témája. Sok mindent megtudunk a személyiséglélektanban legtöbbet vizsgált nagy ötök (extroverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, emocionalitás, okosság) sajátos konstellációiról, amelyek az igazán sikeres emberi stratégiákhoz vezetnek. Nem meglepő módon, ismét az derül ki, hogy számos társadalmi helyzetben a barátságosság és a nyitottság összekapcsolása, valamint a segítőkészség vezet el az igazi sikerekhez. A sikeres emberek azért jószívűek, mert, és ezt már a nagymama is tudta, van miből adjanak. A jó emberi stratégia az adakozás benyomását tudja kelteni. Bereczkei könyve igen sokoldalú anyagot mozgat. Két hiányosságát talán mégis kiemelném. A tudatfejlődésében és a személyiségvonásokban is kicsit fukaron bánik azokkal a kutatásokkal, amelyek éppen Magyarországon is világosan feltárják a másoknak való gondolattulajdonítás igen korai fejlődését (Csibra Gergely és Gergely György munkái), illetve azt, hogy az etológiából és a klinikai pszichológiából ismert kötődési stílusok hogyan jelennek meg az emberi személyiség életen át való érvényesülésében, s milyen a pontosabb genetikájuk (Gervai Judit és Lakatos Krisztina munkái). Mindenképpen jó könyv azonban, amely saját tudományos erényei mellett biztos, hogy egy évtizeden keresztül tankönyvként is irányítani képes az evolúciós pszichológia szociális mozzanatainak megismerését. Különösen, ha kiegészítjük Sebes Anna könyvével.

Sebes Anna könyvének három különleges jellegzetessége van. Az egyik, hogy a magyar irodalomban, s ebbe beleértem mind az etológiai, mind az evolúciós pszichológiai irodalmat, meglehetősen háttérbe szorult francia kulturális hatást újra pozícionálja. Dukhemtől és Lévi-Strausstól kezdve Cyrulnicig, Jeannerod-ig és természetesen Piaget-ig gondosan felhasználja a francia irodalmat, olyan részletkérdésekben is, mint például a szeretet vagy a szerelem genezise s hasonlók.

Míg Bereczkei könyvének alapvető hangsúlya az individuális elme döntési mechanizmusaiban megjelenő társas mozzanatok elemzése, Sebes Anna könyve nem a biológus, illetve a pszichológus, hanem az antropológus és a szociológus szempontjából indul ki. Számára a kiinduló mozzanat a társas kapcsolatok elemzése. A társaság nem valami új felfedezés, amelyet a szolipszista kognitív mozgalom árnyékában teszünk meg, hanem az antropológus és a szociológus családkutatásának természetes kiinduló mozzanata. Itt az új nem a társasság, hanem az, hogy a biologikumot ismerjük fel a társasban. Míg Bereczkei könyve elsősorban a laboratóriumi ember világára összpontosít, addig Sebes Anna a kapcsolatokban élő emberre. Az ő számára az alapkérdés nem az altruizmus megjelenése és az altruizmus helyes egyetemes biológiai értelmezése, hanem az emberi faj sajátos társas kapcsolatteremtő módjainak értelmezése. Ezért aztán a kiindulásuk is nagyon eltérő lesz. Bereczkei könyvében a társas kapcsolatokkal foglalkozó könyvhöz képest, majdnem azt mondanám, hogy egy klasszikus pszichológus számára meglepő módon, szinte teljesen hiányzik a szexualitás, Sebes Anna viszont éppen ebből indul ki. Számára az emberi szocialitás megértésének alapkérdése a legalapvetőbb emberi kapcsolat, a párosodási rendszerek elemzése. Finoman és sokoldalúan használja ő is a rendelkezésre álló összes kultúrantropológiai, etológiai, evolúciós pszichológiai, valamint neurobiológiai adatot. Az embert egy olyan különleges lényként értelmezi, aki szexuális szokásaiban egy viszonylag laza, s talán szekvenciális monogám rendszert épít ki. Világos összehasonlítást kapunk más főemlősökkel. Sebes Anna olyan rendszert mutat be, amelyben az emberre oly jellemző korai tapasztalatszerzés és kötődés-alakulás, a ragaszkodás és a szexualitás együtt jelennek meg. Igen tüzetesen elemzi, hogy hogyan is oldja meg ez a lassan nevelődő lény a vérfertőzés tilalmát. A családszociológiai és összehasonlító antropológiai szemlélet eredményezi azután azt is, hogy Sebes Anna igen részletesen foglalkozik a konfliktus és az agresszió viszonyával. Eltekint minden hagyományos ősi szenteltvízzel élő agresszió-irtogatástól. Az agressziót világosan elemzi, mint sajátos biológiai jelenséget, ugyan­akkor típusaiban visszarakja az erőforrásokért, illetve a szexuális kapcsolatokért folyó versengés keretébe. Ennek megfelelően az agresszió nem valamiféle misztikus erő, hanem egy sajátos lépés a dominancia-alakító és a dominancia-szabályzó, és feszültségcsökkentő rendszerekben. Sajátos emberi konfliktusmegoldási módokat is kapunk, amelyek az érzelemszabályozás és a kitüntetett jelentőségű érzelemkifejező rendszerek révén válnak sajátos emberi különlegességgé. Az intimitás, a személyes tér, a családon belüli férfi és női munkamegosztás, mindezek az eredendően szociológiai és társadalomtudományi témák Sebes Anna megjelenítésében különleges biológiai témákká válnak. Izgalmas olvasmány a könyv, amely előítélet nélküli családelemzéseivel, komoly tabutémák felvetésével, például, hogy hogyan lehet hosszú távú cserekapcsolatokkal biztos másodlagos szexuális ígéretekre szert tenni, vagy fenyegetés nélkül sikert elérni azonos neműek rivalizációi közepette stb. Szerencsés és boldog szintézise mindez a társadalomtudományi adatgazdagságnak és a biológiai nyitottságnak.

Bereczkei könyve szép kiállítású, technikailag jól szerkesztett munka. Még a sokféle képanyag egységes felbontását is megoldotta. Ez kevéssé mondható el sajnos Sebes Anna könyvéről. Nem annyira a szerző, mint inkább a szerkesztők hibája az, hogy igen eltérő felbontású képeket kapunk, s hogy szem­ben minden hazai szokással a magyarul is hozzáférhető klasszikusok – gondoljunk Jean Piaget vagy Konrad Lorenz munkáira – nem magyar kiadásban jelennek meg az irodalomjegyzékben. Ez nem akármilyen hiányosság, hiszen egyébként ugyanazt lehet elmondani erről a könyvről is, mint Bereczkei munkájáról. Egy évtizedig fontos tankönyv lesz mind a pszichológusok, mind a szociológusok, mind az antropológusok számára. Ha már összehasonlító elemzést adunk, akkor még egy furcsaságra kitérnék. Ez pedig a könyvek ára. Bereczkei könyvének van támogatója, és így háromszáz oldalt 3400 forintért kapunk, míg Sebes Annának nincs támogatója, s 470 oldalt kapunk 4000 forintért. Valahogy megdöbbenten látja az olvasó, hogy a magyar könyvárképzésben a támogatásnak semmi kapcsolata nincs a könyvek fogyasztói árával. Furcsa evolúciós pszichológiai rejtély, amely mindazoknak a csereelveknek ellentmond, amelyeket a két könyv oly szépen és oly részletesen tárgyal. (Bereczkei Tamás: Az erény természete. Önzetlenség, együttműködés, nagylelkűség. Budapest: Typotex, 2009, 313 p.; Sebes Anna: Emberállat – évmilliók lenyomata kapcsolatainkban. Bp.: Gondolat, 2008., 475 p.)

Pléh Csaba

egyetemi tanár, az MTA rendes tagja