Nemcsak a szolgáltatási-kereskedelmi piramis
csúcsán zajló folyamatok – a bevásárlóközpontok, szuper- és
hipermarketek megjelenése és gyors terjedésük, a tradicionális
kereskedelem térvesztése stb. – váltottak s váltanak ki vitákat, hanem
a piramis alján, a falvakban – mindenekelőtt a kisfalvakban –
tapasztalható történések is, az alapellátás hiányosságai a
kisfalvakban, az intézmények kivonulása e településekből. Ez utóbbi
vita, miként a „kisfalvas tünetcsoport” is régebbi keletű; a
szocialista korszak utolsó egy-másfél évtizedében zajló
településpolitikai diszkusszióinak leggyakoribb témája az alapellátás
kérdése volt. Az a vélekedés viszont nem állja meg a helyét, hogy az
apró- és kisfalvak alapellátásának gondjai kizárólag az
1960-as–1970-es évek „körzetesítési” törekvéseiből fakadtak. Már a
18–19. század fordulójának szarvasi evangélikus lelkésze, Tessedik
Sámuel is úgy vélekedett, hogy a túlságosan népes és a túl kicsiny
falvak egyaránt problematikus elemei a településállománynak; utóbbiak
azért, mert lakosságuk legmindennapibb szükségletei sem elégíthetők ki
helyben: nincs kovácsuk, mesterembereik, lelkészük (Tessedik, 1786).
Erdei Ferenc pedig a két világháború közötti magyarországi falvakat
vizsgálván külön falutípusként említi a „csonka falvakat”, melyek
csonkaságát épp kicsiny méretük s ebből következően társadalmuk s
intézményhálózatuk differenciálatlansága, hiánya okozta; e falvaknak
„…olyan kicsiny és olyan fogyatékos az önállósága, nem is egész falu,
hanem csak részfalu, amelynek szükségképpen kapcsolódnia kell, vagy
más hasonló részfalvakkal, vagy egy nagyobb faluhoz…” (Erdei, én.). A
szerző több, mint 1700 (!) községet sorolt e falutípusba.
A szocialista korszak „vidékpolitikáját”, ezen
belül a kisfalvak kezelését előrevetítették a „fordulat éve” utáni
hónapokban, évben készített – végül nem deklarált, törvényerőre nem
emelt, de a mindennapi településpolitikát messzemenően befolyásoló –
településhálózat-fejlesztési koncepciók. E koncepciók s a korszak
településpolitikájának elsődleges célja az iparosítás
településhálózati feltételeinek megteremtése – ennek megfelelően
természetszerűleg a városok s a népes bányász- és ipari községek
fejlesztése került előtérbe –, ugyanakkor a településfejlesztés
legfontosabb eszköze is az iparosítás. A településeket három
kategóriába sorolták, a falvak a III. kategóriába kerültek. Az e
csoportba sorolt „…települések fejlesztését oly módon kell irányítani,
illetve korlátozni (kiemelés: B. P.), hogy egy új, a szocialista
termelés érdekeinek megfelelő községhálózat kialakulásához vezessen.”
Azon, a településtervezők között elfogadottá vált nézet alapján,
miszerint a „gazdaságos” településméret 3000 főnél kezdődik, meg a
fejlesztési eszközök szűkössége miatt a III. csoportba sorolt
települések között is különbséget tettek: a III. C. csoportba került,
zömével kisfalvakat elsorvadásra ítélték: a „…C. csoportba soroltuk
azokat a községeket, amelyek lélekszámuknál, gazdasági helyzetüknél,
közlekedési adottságaiknál, területi elhelyezkedésüknél fogva nem
illeszthetők bele a kialakítandó szocialista községhálózatba és ezért
nem is fejleszthetők. […] A C. csoportba sorolt települések területére
építési engedélyt lakóépületre kiadni nem szabad. A jelentkező építési
szándékot […] az A csoportba sorolt település felé kell irányítani…”
írta a tervezet. A III. C. csoportba 1530 (!) községet soroltak. Az
1971-ben hatályba lépő Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció
hasonló szellemben készült, igaz, kevésbé drasztikus megfogalmazásban
rendelkezett a falusi településekről: „Ki kell jelölni azokat a
településeket, centrumközségeket, amelyek a nagyüzemek gazdasági
központjait és egyúttal az ellátási intézményeknek a telepítési helyét
képezik, amelyek gazdaságos üzemeltetése (kiemelés: B. P.)
meghatározott népességszámhoz kötött”. Az OTK tehát az alapellátást
nyújtó intézmények „körzetesítésében” látta az aprófalvas vidékeken a
szolgáltatások gazdaságos biztosítását, szentesítette a már megindult
hierarchizálódást a faluállományon belül.
Megjegyzendő, hogy a falusi térségekben lezajló
folyamatokért korántsem egyedül a településpolitika a felelős. Egy
sor, a településpolitikától független körülmény is alakította a falvak
helyzetét, a településformáló folyamatokat. Messzemenő hatást
gyakorolt a vidéki térségekre a mezőgazdaság eltartóképességének
drasztikus csökkenése. Az agrárkeresők aránya 1949-ben még jóval 50%
felett volt, ez az érték 1970-re 24,4, 1990-re 15,4%-ra csökkent.
1990-ben az 1949-es agrárkereső-létszám 31,6%-a dolgozott továbbra is
a mezőgazdaságban. A „feleslegessé” váló munkaerő helyben alig tudott
munkát találni; vagy elköltözött, vagy foglalkozást váltván ingázó
lett; mindez csökkentette a falusi térségek lélekszámát, lazította
kohéziójukat. A mezőgazdasági nagyüzemek összevonása azt eredményezte,
hogy a nagyüzemek – a tsz-ek, állami gazdaságok – területe több, akár
féltucatnyi településre is kiterjedt, üzemközpontjai, adminisztratív
központjai is elhagyták a kisfalvakat (míg 1960-ban 4507, addig
1990-ben már csupán 1267 tsz működött az országban), tovább csökkentve
e falvak munkaerő-szükségletét és -választékát. A megváltozott
tulajdonviszonyok – államosítás, szövetkezetesítés –, az állam
tulajdonába került gazdaság is a nagy szervezeti egységekben látta
gazdaságos működése egyik feltételét: a korábban a falvakban
tevékenykedő vállalatokat, intézményeket felszámolták – számos falusi
malom, szeszfőzde, téglagyár szűnt meg –, de még az alapellátás számos
helyi intézményét is nagyobb, többnyire városi szervezetek váltották
fel (a falusi pékségeket felszámolván a városi „kenyérgyárakra” bízták
a falvak kenyérellátását, gyakori „ellátási zavarokat” idézve ezzel
elő), a „szervezetkorszerűsítés” jegyében. E „körzetesítési”
folyamatban a mezőgazdasági nagyüzemek és a közigazgatás járt az élen,
illetve ezek „centrumfalvakba” való húzódása gyakorolta a legerősebb
hatást a kisfalvas térségekre. Közös tanácsok szervezése révén 1960 és
1970 között a községi tanácsok száma 38%-kal csökkent, majd a
következő évtizedben további 15%-kal. 1980-ban a 3004 községünk közül
csak 1394-ben működött tanács. A tanácsok körzetesítését több-kevesebb
késéssel követte az iskolák – különösen a felső tagozatok –, óvodák,
kulturális intézmények körzetesítése is (az iskolakörzetesítést a
legkisebb falvak esetében a megfogyatkozott gyermeklétszám is
indokolta), de a kereskedelmi és szolgáltató intézmények is lehetőleg
a tanácsi székhelyekre húzódtak, vagy ha maradtak is a
kisfalvakban, működésükre állandó
volt a panasz (rövid nyitvatartási idő, rossz áruellátás, gyér
választék stb.). A korabeli publicisztika kedvenc témájául kínálkozott
a kisfalvak vegyesboltjainak állapota, a hetente csak egyszer vagy
kétszer érkező friss kenyér vagy parizer; ugyanis a falusi boltok
áruellátását is mamutszervezetek végezték – a megyei húsipari,
tejipari, sütőipari stb. vállalatok –, s nem volt kifizetődő egy-két
kiló parizerrel házalni a falvakban. A hetvenes-nyolcvanas évekre a
falusi térségeken belül is kialakult a centrum–periféria viszony, az
alapellátásban, a kereskedelemben és a szolgáltatások terén is erős
differenciálódás zajlott le (1.
táblázat).
A táblázatból egyértelműen kitűnik, hogy a
legkisebb falvak (az 500 főnél kisebbek) alapfokon ellátatlannak
tekinthetők, de még az 500–1000 lakosú falvak alapellátása is
rendkívül hiányos volt a 70-es évek végén. (A manapság politikai
hercehurcák tárgyát képező postahivatalok már 1979-ben is csak az
aprófalvak kétötödében működtek.)
A kisfalvak ellátatlanságát fokozta, hogy ezekben
az évtizedekben a városokkal vagy a centrumközségekkel való
kapcsolattartás a falvak jórészében korántsem volt megfelelő: a
tömegközlekedési eszközök alacsony járatsűrűsége, a motorizáció
alacsony szintje, a kommunikáció egyéb formáinak – telefonellátottság
(!), mozgó szolgáltatások, e-ügyintézés stb. – hiánya növelte a
kisfalvak lakossága és az alapellátás intézményei közötti távolságot.
De a falusi alapellátás kiépítettsége vagy hiánya
nemcsak a szolgáltatások igénybevételét, a vásárlások kényelmét, a
helybéli ügyintézés lehetőségeit, tehát a lakosság mindennapjainak
komfortját befolyásolta. A tapasztalati tények s a tudományos
vizsgálódások – köztük jelen sorok írójának és Sikos T. Tamásnak a
hetvenes évek faluállomány-tipizálását célzó kutatásai (Beluszky –
Sikos, 1982) – egyaránt azt bizonyították, hogy a hatvanas–nyolcvanas
években a falvak mérete, fekvése, az alapellátás színvonala köré
számos olyan jelenség csoportosult, melyek mélyrehatóan megszabták
egy-egy település jellegét, fejlődését, lakosságának reakcióit. Így a
fenti tényezőkkel összefüggésben alakultak a települések demográfiai
folyamatai – a vándormozgalom, ennek következtében a lakosság kor,
iskolai végzettség, képzettség szerinti összetétele –, művi
környezetének színvonala stb.
A rendszerváltás nyomán a falvak helyzete, ezen
belül az alapfokú szolgáltatások és a kereskedelem feltételei is
sokrétűen változtak.
A piacgazdálkodás politikai, jogi, tulajdonosi
feltételeinek megteremtődése nyomán a települések, köztük a falvak is
kiléptek a „települések piacára”. Ha nem is szűnt meg – teljesen nem
is szűnhetett meg! – a településfejlődés lehetőségeinek „külső”
befolyásolása (az önkormányzatok fejlesztési-működtetési eszközeinek
igen magas hányada a központi költségvetésen keresztül jut el a
településekhez, a saját bevételek, helyi adók csekély aránya,
területfejlesztési akciók stb.), számos változás növelte a községek
önrendelkezésének lehetőségeit. A gazdaság, de egyes szolgáltató
intézmények telephelyválasztása
|
|
is a piaci verseny szabályai szerint zajlik, abba
az állam (a kormányzat, a közigazgatás, a területfejlesztés
intézményei stb.) legfeljebb közvetett eszközökkel szólhat bele. A
települések adottságai, mint földrajzi, forgalmi helyzetük, természeti
adottságaik, környezetük állapota, munkaerőpiaci helyzetük, a helyi
társadalom állapota, a vásárlóerő stb. határozzák meg pályájukat,
gazdaságuk fejlődését, szolgáltatásaik-kereskedelmük helyzetét.
Míg a tanácsrendszerben az egy-egy tanácsnak
juttatott pénzeszközöket szubjektív megítélés alapján határozták meg,
addig ma az önkormányzatok normatív finanszírozásban részesülnek.
A falvak is valódi önkormányzatokká váltak; minden
település alapjoga önkormányzat (polgármester, képviselőtestület)
választása. Elvileg bármelyik község működtethet közigazgatási
hivatalt (jegyzőséget), a kisebb községek azonban közösen
alkalmazhatnak ügyeik vitelére körjegyzőt. A jegyzőséggel rendelkező
községek száma 1806 (szemben az 1980-as 1394 tanácsi székhellyel). Az
önkormányzatoknak lehetőségük van – anyagi kondícióiktól függően –
intézmények alapítására, fenntartására.
A politikai-társadalmi változások első évei
gazdasági recesszió közepette zajlottak; ezért is esett erősen vissza
a lakosság gazdasági aktivitása, az 1970-es 48,3%-ról 36,2%-ra.
Megjelent a munkanélküliség, a bánya- és üzembezárások nyomán
kiterjedt „rozsdaövezetek” alakultak ki. A falvak helyzete különösen
súlyos, részben a helyi munkaalkalmak szűkössége miatt, részben az
agrárágazat eltartóképességének további csökkenése okán; 2001-ben az
ország keresőinek 5,5%-át, a községek keresőinek 11,1%-át
foglalkoztatta a mezőgazdaság. Mindezek következtében a falvak
lehetőségeit, állapotát mindenekelőtt munkaerőpiaci helyzetük
határozza meg.
A falusi térségekben zajló folyamatok ismertetése
előtt hangsúlyoznunk kell, hogy a rurális körzetek közötti különbségek
– a korábban vázoltak következtében – igen jelentősek. A differenciák
mind a gazdaság szerkezetében, jövedelmezőségében, a lakosság
foglalkozási szerkezetében, a munkaerőpiaci helyzetben, a jövedelmi
viszonyokban, a lakásfelszereltségben, mind a demográfiai viszonyokban
megmutatkoznak. Ezért például feltehetően nem tükrözi a valós
helyzetet napjaink „faluirodalma”, illetve a publicisztika, mert
többnyire a legelesettebb falvak helyzetével foglalkoznak.
Mindezek következtében az alapellátás bővítésének
feltételei kedvezőbbekké váltak. A községek egy része tudott élni e
lehetőségekkel. Több száz volt társközség vállalta jegyzőség
működtetését. Különösen a kilencvenes évek első felének nekibuzdulása
nyomán jelentek meg újra az általános iskolák, óvodák egyes
kisfalvakban. Az egyéni kereskedelmi és szolgáltató vállalkozások is
kísérletet tettek a falusi világ meghódítására. Látványosan
gazdagodott a falvak műszaki infrastruktúrája (gáz- és vízellátás,
csatornázás, telefonellátás, útviszonyok stb.). Ám e
nekibuzdulás csakhamar
alábbhagyott. Ismét iskolabezárásokra kerül sor, intézmények szűnnek
meg, az önkormányzatok ás az „állami” nagyszervezetek – posta, MÁV,
közigazgatási rendszer stb. – is szabadulnának a kisfalvakban lévő
intézményeiktől. Vállalkozások mennek tönkre, vagy teszik át
működésüket prosperálóbb településekbe. Ebben kétségtelenül szerepe
van az önkormányzatok egyre romló anyagi helyzetének, de kiderült az
is, hogy a „méretgazdaságosság” nemcsak a technokraták „bunkója”,
hanem ténylegesen ható, nehezen átléphető tényező, még akkor is, ha
társadalmi és lokális érdekek olykor opponálják is „működését”. (S nem
is engedhető meg minden esetben érvényesülése.)
Végeredményben látszólag nem történt alapvető
változás a községek alapellátásában 1990 után (2.,
3. táblázat). (Rögtön hozzátéve,
hogy a falvak helyzete merőben más az ország különböző régióiban!)
A 2. és 3. táblázat adataiból
kitűnik, hogy az összefüggés a községméret és a falvak számos
életjelensége, intézményellátottsága között ma is kimutatható, s
szükségszerű kapcsolatot képez. Felmérésünk szerint a 446 db
kétszázötven főnél kisebb településből 268-ban egyetlen általunk
számba vett intézmény sem található; a kétszáz fő alatti községekben
nincs iskola, orvos, szaküzlet és így tovább, de még az ötszáz lélek
sem jelent valamiféle határt az alapellátásban: mindössze 9,3%-ukban
működik általános iskola (alsótagozat, esetenként összevont
tanulócsoportok), 5,6%-ukban háziorvos, 2,8%-ukban szakbolt stb. A
gyógyszertárak csak ötezer főnél nagyobb településekben válnak
általánossá, csakúgy, mint a speciálisabb üzletek. A népességszámmal
mutat szoros összefüggést a belföldi vándormozgalom és a lakosság
jövedelme is. Ez a helyzet a jövőben sem változhat lényegesen, ugyanis
a kisfalvak alapellátásának megoldása nyilvánvalóan nem az intézmények
vissza- illetve odatelepítésében rejlik, hanem a szolgáltatások
elérhetőségének javításában.
Az alapfokú intézményhálózat szerepe változott a
falusi térségek településformáló folyamataiban, a falvak életében, a
közöttük lévő különbségek kialakulásában. A szocialista érában
egyértelműen az alapfokú intézményekkel – óvoda, általános iskola,
orvos, élelmiszerbolt, tanács, plébánia vagy parókia stb. – való
ellátottság, illetve ellátatlanság, az alapfokú ellátás
színvonalkülönbségei képezték a falu életének legfontosabb tényezőit,
a hátrányos helyzetű falvak kialakulásáért az alapfokú ellátás
hiányosságai, a „körzetesítés” tehetők felelőssé. Utólag természetesen
hangsúlyoznunk kell, hogy a teljes foglalkoztatottság viszonyai
közepette. Ma, amikor a gazdasági aktivitás csökkenése, a
munkanélküliség, az eltartottak, a nyugdíjasok arányának növekedése, a
mezőgazdasági üzemek jelentékeny hányadának csekély jövedelmezősége a
munkaerőpiaci helyzetet, a mellékjövedelmek szerzésének lehetőségeit,
a lakosság jövedelmi viszonyait stb. állítják a falusi élet
középpontjába, az alapellátás állapota automatikusan hátrébb sorolódik
a fontossági sorrendben. De az alapfokú intézmények igénybevételének
lehetőségeit is alapvetően módosította a közlekedés és a kommunikáció
változása. A személygépkocsi elterjedése – a jobb helyzetű falvakban
három család közül kettő rendelkezik gépkocsival, az ezer főre jutó
kocsik száma kétszáz és háromszáz között változik –, kommunikáció
egyéb eszközei – telefon, mobiltelefon, e-mail, internet, teleházak
stb. – gyökeresen megváltoztatták az „ellátatlan” aprófalvak s az
„alsófokú központok” intézményei közötti kapcsolatokat, a „világgal”
való érintkezés lehetőségeit. (Ezzel is magyarázható, hogy számos
alkotó értelmiségi távoli kisfalvakban vagy tanyákon is élhet, s él
is.) Szaporodtak a mozgó szolgáltatások, sok helyütt működik a
falugondnoki rendszer, az ingázók is nap mint nap kapcsolatot
teremtenek a közeli városokkal. A jövőben a kedvezőbb jövedelmi
viszonyok, a vásárlóerő növekedése, az önkormányzatok kedvezőbb
költségvetési helyzete esetén az alapfokú ellátás elérhetősége,
színvonala tovább javulhat (a gépkocsi és a kommunikációs eszközök
további elterjedése, a körzeti iskolák mikrobuszokkal való ellátása a
tanulók szállítása céljából stb.).
Az ország kedvezőbb
helyzetű régióiban (Nyugat-Magyarország) ez a „modell” már
működik, az ottani falvak helyzete, beleértve a kisfalvakat is,
meglehetősen stabilizálódott. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a hátrányos
helyzetű, „szegény” térségekben ma még csak elméleti lehetőség például
az e-ügyintézés, a csomagküldő szolgálatok igénybevétele stb.
Megjegyzendő, hogy a magyarországi falvakat
népességszámuk szélsőséges szóródása jellemzi. Arányukat tekintve
mégis az apró- és kisfalvak túlsúlya jellemző a községállományra: az
ezer főnél kisebb települések tették ki a faluállomány 59,5%-át
2004-ben (1719 község), ezen belül az ötszáz fős lélekszámot el nem
érő községek (aprófalvak) aránya 35,8% (1.
ábra). A falvak átlagos lélekszáma 1224 fő (2004).
Viszont a kisfalvakban 2004-ben a községi
lakosságnak csupán 22%-a élt, vagyis az aprófalu-tünetcsoport a falusi
népesség alig egynegyedét érinti annak ellenére, hogy e kérdéskör
felbukkanása napjaink faluirodalmában ennél jóval gyakoribb, s az
„aprófalvas jelenség” és a falvak helyzete közé majdhogynem
egyenlőségjel kerül. Az 1700 kisfalu közül az egyértelműen kisfalvas
„tüneteket” mutató falutípusba vizsgálataink szerint (Beluszky –
Sikos, 2007) kilencszáz s egynéhány település került. További mintegy
670 faluban a településméretekből fakadó hátrányokat a foglalkoztatási
központoknak a közelsége, az ingázási lehetőségek, a rekreációs
szerepkör megjelenése ellensúlyozza.
Kulcsszavak: szolgáltatási-kereskedelem, alapellátás színvonala,
apró falvak
IRODALOM
Beluszky Pál – Sikos T. Tamás (1982):
Magyarország falutípusai. MTA FKI, Budapest
Beluszky Pál (1999): Magyarország
településföldrajza. Dialóg Campus, Budapest–Pécs
Beluszky Pál – Sikos T. Tamás (2007):
Változó falvaink. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest
Erdei Ferenc (é. n.): Magyar falu.
Atheneum, Budapest
WEBCÍM >
Kovács Teréz (2003): Vidékfejlesztési
politika. Dialóg Campus, Budapest–Pécs
Tessedik Sámuel (1786): A’ parasztember
Magyar országban, Mitsoda és mi lehetne. Pécs
|
|