Ez a kiállítás, amely Radnóti Miklós születésének
századik évfordulójára emlékezik, a költő kézirataiból és életének más
dokumentumaiból mutat be néhányat. A kéziratok egy része különleges
helyet foglal el az irodalom történetében: az abdai tömegsírból
kerültek elő, a költő holttestén maradtak fenn. Köztük az a vers,
amelyben az erőszakos halál egész életét végigkísértő látomásának
beteljesüléséről ír, de amely egyben beteljesítette azt a reményét is,
hogy műve megmarad.
Radnóti életére ugyanis hosszú árnyékot vetett,
hogy halál kísérte születését. Mint korai, Csöndes sorok lehajtott
fejjel című versében írta: „Éjfélre szült az anyám, hajnalra /
meghalt”. Ma száz éve ebben az órában Radnóti már félárva volt,
„mögötte két halott”, ahogy későbbi, Huszonnyolc év című
versében írta, hiszen ikertestvére is meghalt, de minderről csak
tizenkét évvel később szerzett tudomást, amikor apja is meghalt. Ez
élezte ki érzékeit annyira, hogy az ezerkilencszázharmincas-negyvenes
évek antiszemita fenyegetéseit minden társánál közvetlenebbül
vonatkoztatta önmagára. Minden más ennek ellenfényében jelenik meg.
Mint Eső esik. Fölszárad… című versében írta: „Semmi sem segít.
/ Nézd a világ apró rebbenéseit.” A megmaradásban valóban nem segített
semmi.
Elkerülhetetlen megsemmisítésének közelében
szelleme végső megfeszítésével saját halálából alkotta meg azt a
verset, amelynek kézirata osztozott a költő sorsában. Amikor Radnóti
Miklóst 1944. november 4-én, ahogy boncolási jegyzőkönyvében
olvasható, „tarkón fejtető irányú koponyalövés”-sel kivégezték,
notesze, benne utolsó versével, a negyedik Razglednicá-val is a
föld alá került. És amikor a holttestet exhumálták, minden másnál
inkább ez a vers kapcsolta össze testének halálát szellemének
halhatatlanságával. A sértetlenül előkerült vers szövege olyan közel
ment a pusztulás pillanatához, ahonnan emberi nyelven korábban aligha
érkezett üzenet. Ezt Radnóti, mivel költő volt, egy nagyszerű poétikai
eljárással érte el. Egy összetett cselekménysort, amelynek közvetlen
tanúja volt, a metonímia stilisztikai eszközével vitt át saját magára.
A metonímia legegyszerűbb meghatározása szerint érintkezésen alapuló
átvitel, amely egyben a mellérendelés retorikai alakzata is, ami a
versben szó szerint megtörténik: „Mellézuhantam, átfordult a teste”. A
költő már halott munkaszolgálatos társára, a zenész Lorsi Miklósra
zuhant, és érintkezett a halállal, amely négy nappal később, hasonló
módon őt is elérte. „Tarkólövés. – Így végzed hát te is”. Maga a
metonímia válik tehát itt metaforává, Radnóti így tudta megfogalmazni
azt a tapasztalatot, amelyre a nyelvnek nem lehetnek szavai. Ez a
metonímia ismétlődött meg magának a kéziratnak a történetében. A költő
haláláról beszámoló verset őrző papírlap és a költő enyészetnek indult
teste egészen addig közvetlen érintkezésben voltak, amíg a vers
szövege meg nem kezdhette tisztán szellemi utóéletét. Ez a metonímia
is metafora lett: Radnóti költészetének és sorsának kivételes egysége
jött általa létre. Ez emeli egyedivé Radnóti költészetét nemzedékében,
sőt, a magyar irodalomban is.
Az önbeteljesítő egység egész életművét jellemzi. A
harmincöt éves korában meggyilkolt költő műve értelemszerűen
félbeszakadt, töredék. Ráadásul a csonkán maradt mű mindvégig arról
szólt, hogy erőszakosan félbe fog szakadni, azaz töredék marad.
Azonban abban a pillanatban, amint megtörtént, amit a költő előre
látott, tehát a korai, erőszakos halál bekövetkezett, az életmű
teljessé vált. Radnóti költészetének ezért emblematikus vers a
Töredék, amelyet utolsó otthon töltött napján, 1944. május 19-én
fejezett be, és amely annyira töredék, hogy címét is a költő özvegye,
Gyarmati Fanni adta. De mint műalkotás nyitottságában is zárt egész,
vagyis a legkevésbé sem töredék.
Radnóti töredékességében zárt életművével
megvalósította többször megfogalmazott életprogramját, hogy magyar
költő legyen. Költészete személyiségének önmegalkotási kísérlete, a
költészet nyelvén alkotta meg önmagát mint magyar költőt. Pontosan
látta, hogy ez halálával teljesedik be. A professzorának és lelki
atyjának, Sík Sándornak ajánlott Tört elégiá-ban már 1933-ban
azt írta, hogy „mindennap újszülött borzalommal élek”. Haláltudata
mögött az a felismerés húzódott, hogy nem áll módjában a szabad
identitásválasztás, hazájának hatályos törvényei kétségbe vonták ehhez
való jogát. Ám ahogyan halála pillanatában a töredékben maradt életmű
egésszé vált, ugyanúgy identitása is kétségbevonhatatlan
bizonyossággal szilárdult azzá, amivé válni törekedett. Keserűen
ironikus lábjegyzet ehhez, hogy ügyvédje szerint a belügyminiszter
azért nem engedélyezte, hogy nevét Glatterről Radnótira változtassa
(helyette a Radnóczi nevet utalta ki számára), mert a név védett volt.
A személyiség szabad megalkotása ellen szegezett érv azonban önmaga
ellentétébe fordult: a Radnóti név költészetének lett a védjegye.
|
|
Radnóti Miklós kivételes alkotói pályának ezért
minden tárgyi emléke a magyar művelődés becses értéke. Radnóti
Miklósné Gyarmati Fanni végakaratában rögzítette, hogy a kéziratos
hagyaték a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárába
kerüljön, és bizonyos személyes okokból a hagyatékot már életében,
2008 januárjában a Kézirattár rendelkezésére bocsátotta. A kéziratok
és dokumentumok jó állapotban kerültek a Kézirattárba: az elmúlt
évtizedekben abban a jól zárható, keményfából készült szekrényben
voltak, amelyet a Radnóti-házaspár nászajándékul kapott.
A hagyaték főbb részei a következők: (1) Radnóti Miklósnak és
családjának fennmaradt hivatalos dokumentumai (anyakönyvek, anyakönyvi
kivonatok, bizonyítványok, egyéb iratok), (2) Radnóti verses és prózai
műveinek, naplóinak, fordításainak kéz- és gépiratai, (3) Radnóti
különféle feljegyzései, noteszei, naptárai, (4) Radnóti Miklós
levelezése, beleértve a Gyarmati Fannival folytatott teljes
levelezését, (5) a Radnóti Miklósról készült fényképek és
fényképnegatívok (6) különféle, Radnóti Miklóshoz kapcsolódó személyes
tárgyak, rá vonatkozó dokumentumok, beleértve az általa, majd halála
után Gyarmati Fanni által gyűjtött kritikákat, visszaemlékezéseket,
valamint (7) Gyarmati Fanni naplója. A hagyaték sokrétű és gazdag,
értékét kutatási szempontból az is emeli, hogy közelít a teljességhez:
más könyvtárakban, levéltárakban szinte csak szórványosan őriznek
Radnóti-kéziratokat.
A hagyaték legértékesebb darabjai nyilvánvalóan a
kéziratok. De nem maradt fenn sok verskézirat, olyan pedig szinte
alig, amely a versírás folyamatát követné nyomon. Amikor Radnóti
egy-egy befejezett művét letisztázta, a piszkozatokat megsemmisítette.
Érthető, hogy miért: a költői önmegalkotás programja csakis a végső
változatban éri el célját. A végső változathoz vezető út kitérőit
tehát éppen azért semmisítette meg, hogy az egyetlen lehetőséget,
magát a művet őrizze meg. Radnóti rendszeretetén túl ez magyarázza
kézírásának rendezettségét. Nem mindig írt így, ha indulatba jött,
mint leveleiben nemegyszer, betűinek mérete megnőtt, írásképe
zaklatottá vált. De amikor elkészült verseit bemásolta első diákkori
füzetébe, éppúgy az áthagyományozás szándéka vezette tollát, mint
amikor a bori munkatáborban írt verseket tisztázta le noteszébe vagy
külön lapokra Szalai Sándornak. Ezért még a legutolsó költemények
írásképe sem keletkezésük létalatti körülményeit tükrözi, hanem azt a
rendkívüli önfegyelmet, amelynek segítségével Radnóti felülemelkedett
állapotán. Hiszen léte, a költészet nyelvén megalkotott identitása
függött attól, hogy a mű megmaradjon. Nyugtalanította is műveinek
sorsa: „Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő, / s mélyebbre
süppedek le majd a föld alatt, / mind tudtam én. De mondd, a mű, – az
megmaradt?” – kérdezte S majd így tünődöm…? c. versében. A
művek az irodalomtörténeti emlékezet kitörölhetetlen részévé váltak;
első hordozó testük, a kéziratos hagyaték pedig az őket megillető
méltó helyre került.
Az MTA Kézirattárának kiállítása ezért kivételes
esemény. Ez a kamarakiállítás nem törekszik teljességre, nem kívánja
bemutatni Radnóti teljes pályaívét, nem is feladata ez. Olyan
dokumentumokat tár azonban a nyilvánosság elé, amelyeket korábban sem
a kutatók, sem a laikus érdeklődők nem láthattak. A gondosan
válogatott kéziratok, dokumentumok; köztük a napló, a Borban írt
versek, az abdai tömegsírból előkerült iratok és fényképek, és néhány
emléktárgy Radnóti sorsának sűrített kivonatát adják.
Köszönet illeti dr. Rozsondai Marianne-t, az MTA Könyvtára
Kézirattárának osztályvezetőjét, dr. Babus Antal irodalomtörténészt, a
Kézirattár osztályvezető-helyettesét, a kiállítás tudós és érzékeny
rendezőjét, valamint Fodor Eszter és Kalocsai László
kéziratrestaurátokat.
Az itt látható papírlapok egy nyomorultul
elpusztult test érintésének nyomait őrzik, de a rájuk rótt betűkből
romolhatatlan költészet született.
Kulcsszavak: halál, test, szöveg, érintkezés, metonímia, metafora,
töredék, életmű, hagyaték
* Elhangzott a Magyar
Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában, a Vasarely-teremben
2009. május 5. és júnuis 5. között rendezett kiállítás megnyitóján
<
|
|