Gendernyelvészetnek az alkalmazott nyelvtudománynak
azt az ágát nevezzük, amely a férfiak és a nők nyelvhasználatának a
biológiai nem (szexus) és a társadalmi nem (gender) által létrejött
különbözőségét teszi meg kutatása tárgyául. Kutatási területté
szerveződése már az 1970-es években megkezdődött, de igazi virágzása
az 1990-es évekre tehető. Ekkor sikerült a téma iránt érdeklődőknek
elméletileg meghaladniuk a beszélő embereket szigorúan két (női,
férfi) csoportra osztó dichotomikus szemléletet, módszertanilag pedig
az anekdotikus megfigyeléseken, kis elemszámú kísérleteken alapuló
kutatásokat. Az utóbbi évtizedekben nagyon sok új ismeret gyűlt össze
a nem nyugati típusú kultúrákról is. Ezek hozzájárultak az elméleti
pozíciók árnyaltabb kimunkálásához is.
A nyelvi képességek
A nyelvhasználatról megfogalmazott közkeletű vélekedések – a „naiv
nyelvészet” – szerint a nők nyelvi képességek tekintetében felülmúlják
a férfiakat. Közmondások szólnak a nők szavakészségéről: Asszonynak
fegyvere a nyelve (magyar közmondás), vagy bőbeszédűségéről: Előbb
szárad ki az Északi-tenger, mint egy nő kifogy a szóból (jütlandi
mondás).
A nők nyelvi képességek tekintetében csakugyan
túlszárnyalják a férfiakat, ezt tudományos módszerekkel is sikerült
bizonyítani. Pszicholingvisztikai kísérletek igazolják, hogy a nőknek
jobb a verbális memóriájuk, és a férfiaknál jobban teljesítenek
szótalálási feladatokban. Ezek a képességbeli különbségek nem függnek
(anya)nyelvtől. Gósy Mária (1998) magyar nők és férfiak között
mutatott ki e tekintetben jelentős eltérést a nők javára. Egy
másfélmillió emberre kiterjedő amerikai metaelemzés adatai szerint a
nők viszonylagos előnyt mutattak olvasásértésben, anagrammakészítésben
és esszéírásban, a többi nyelvi jellegű feladatban viszont nem voltak
jobbak a férfiaknál. Összességében elmondható, hogy a nők csakugyan
jobban teljesítenek számos nyelvi jellegű feladatban, mint a férfiak,
de nem annyival jobban, mint ahogyan azt a közkeletű vélekedés tartja.
Gyümölcsözőbbnek látszik a nyelvhasználatbeli
eltéréseknek az egyes nyelvi szintekhez (is) kapcsolható elemzése.
A hangzó beszédben megmutatkozó különbségek
A férfi és a női beszédhang különbözik egymástól, annyira, hogy egy
telefonban megszólaló ismeretlent is jó hatásfokkal tudunk nőként vagy
férfiként azonosítani. Az azonosítást a beszéd akusztikai paraméterei
közül az alaphangmagasság könnyíti meg leginkább, mivel a nők
alaphangja általában magasabb, mint a férfiaké. Ennek anatómiai oka
az, hogy a férfiak hangszalagjai általában hosszabbak és vastagabbak.
A fiúk és a lányok hangszalagjainak különbsége a nemi hormonok,
elsősorban a tesztoszteron fokozott termelésének hatására kezd
tíz-tizenhat éves korban kialakulni. Ennek következtében a férfiak
zöngéjének alaprezgése a 100–200 Hz közötti tartományban helyezkedik
el, míg a nőké a 150–300 Hz közöttiben. Ebből látható az is, hogy a
két tartomány átfedésben van egymással, a közös területen helyezhetők
el a magas hangú férfiak és a mély hangú nők. Az alaphangmagasság
eltéréseit egyértelműen a biológiai nem determinálja.
Az viszont már nyilvánvalóan a szociális tanulás
útján kialakult társadalmi nemből következik, hogy az egyes nyelvek
női és férfi anyanyelvi beszélőinek alaphangmagassága jelentősen eltér
egymástól. A magyar nők alaphangja átlagosan 184 Hz, ami lényegesen
mélyebb, mint a spanyol, francia, lengyel vagy orosz nőké. A férfiak
esetében az átlagos hangmagasság 103 Hz. Spanyol beszélőknél jóval
magasabb, a férfiaknál 130, a nőknél pedig 230 Hz az alapérték. Egy
1970-es években lefolytatott vizsgálat amerikai férfiak és nők
alaphangja között nagyobb magasságkülönbséget mutatott ki, mint
európai minták között. Még nagyobb különbség van a japán férfiak és
nők beszéde között. A nők bizonyos beszédstílusokban még a 400 Hz
frekvenciahatárt is átlépik. Cseresnyési László (2004) írja, hogy a
liftkezelőnőket Japánban külön trénerek tanítják magas hangon,
„csicseregve”, sajátos intonációval beszélni.
A szociális tanulás melletti érvet támasztja alá az
a tény, hogy bár a hangmagasság testi alapja: a hangszalagok eltérő
hosszúsága csak a kamaszkorban kezd kialakulni, a fiúk már hatéves
koruk körül elkezdenek – a gégefő leszorításával, a hangzó üreg
tudatos megváltoztatásával – mélyebb hangon beszélni, mint a lányok.
Egy idegen nyelvvel való találkozás során a nyelvtanuló egyenesen
rákényszerül arra, hogy megközelítse az adott nyelvet anyanyelvként
beszélők szokásos alaphangmagasságát.
A férfiak és a nők beszéde különbözik egymástól még
a tempóban is: a nők gyorsabban beszélnek. Elsősorban angol és spanyol
anyanyelvű beszélők megfigyelése alapján tudjuk, hogy a férfiak a
tüdőből kiáramló levegő nagyobb hányadát használják fel hangképzésre,
mint a nők. Másképpen fogalmazva: a nők „levegősebb” kiejtéssel
beszélnek, mint a férfiak. Az úgynevezett mondatfonetikai eszközökkel
a nők gazdagabban élnek, dallamosabban beszélnek, változatosabb
intonációs sémákat használnak, mint a férfiak.
A hangzó beszéd egyes paraméterei – ha nem is
feltétlenül tudatosan – befolyásolják azt, hogy milyen képet
alakítanak ki egy beszélő emberről. A magas hangon csicsergő butuska
nő képe ellen védekeznek a politikában vagy a gazdaságban sikeres nők,
amikor beszédmódjukban igyekeznek közelíteni a férfias normához. Erre
jó példa Margaret Thatcher – Nagy-Britannia miniszterelnöke a
nyolcvanas években –, aki megbízatásának ideje alatt megtanult mélyebb
hangon és monotonabb intonációval beszélni.
Fonológiai különbségek
Vannak olyan nyelvek, amelyekben a férfiak és a nők által használt
nyelvi változatok rendszeres fonológiai oppozícióban különböznek
egymástól. Ilyen r-z oppozíciót említ Otto Jespersen a csukcsoknál. A
férfiak nirak ‘kettő’, rerka ‘rozmár’ ejtésével szemben áll a nők
nizak, zerka ejtése. A sumer nyelv női változata, az emesal a
következő hangok használatának tekintetében tér el a férfiak által
beszélt jelöletlen változattól, az emegirtől, g->m-, g->d-, -g>-b,
d->z-. Claude Lévi-Strauss a dél-amerikai nyambikvarák körében
szerzett tapasztalatai alapján ír a nők selypítő beszédstílusáról,
amely annak következtében áll elő, hogy a férfiakkal ellentétben
némely beszédhangot nyelvheggyel képeznek. Napjainkban is
megfigyelhetők ilyen rendszerszerű különbségek. Egy viszonylag friss
beszámolóban olvashattunk arról, hogy a Kairóban beszélt arab férfi és
női változata abban különbözik egymástól, hogy azokban a fonetikai
helyzetekben, melyekben a férfiak t-t, d-t ejtettek, a nők a két
beszédhang palatalizált változatait, a ty-t, gy-t használták.
Alaktani különbségek
Ebben a tekintetben alapvető kérdés, hogy van-e az adott nyelvben
úgynevezett grammatikai nem. Vannak olyan nyelvek, amelyek a főneveket
nyelvtani nem szerint csoportosítják, ilyen értelemben beszélnek
hímnemű, nőnemű főnevekről. A nem (latin genus) szó azt
sugallja, hogy a főneveknek ez a csoportokba rendeződése szorosan
összefügg a (biológiai és/vagy társadalmi) nemmel. Ez azonban nincs
így, az úgynevezett nyelvtani nembe a főnevek alaktani (végződés) és
jelentésbeli kritériumok alapján sorolódnak be, ezek között csak az
egyik az úgynevezett természetes nem. Természeti jelenségeknek, ember
készítette tárgyaknak vagy elvont fogalmaknak – pedig ezek teszik ki a
szóállomány túlnyomó többségét – nem is lehet „természetes nemük”.
Ezzel összefüggésben vizsgálható, hogy a
kommunikáció során mennyire kötelező az adott nyelvben a beszélő, a
megszólított és a referált személy (társadalmi) nemének kifejezése.
Magyarul – mivel a nyelv rendszerében nincsen nyelvtani nem – írhatunk
olyan „nemileg semleges” szöveget, amelyekben semmilyen alaktani
jelenség nem utal az író, vagy a többi szereplő nemére. Számos más
nyelvben ez nem lenne lehetséges.
Azokban a nyelvekben – ezek közé tartoznak a
finnugor nyelvek és például a török is –, amelyekben nincs grammatikai
nem, is van mód emberekre referáló szavak esetében a természetes nem
(férfi, nő) jelölésére. A magyarral rokon finnugor nyelvekben, a
finnben és az észtben szimmetrikusan alkalmazott előképzők
(prefixumok) segítségével utalhatnak a nemre. Vannak a magyar -nő, -né
képzőkhöz hasonló funkciójú képzők (a finnben: -tár, -kko, az észtben:
-tar, -nna), amelyekkel egy férfira utaló főnévből nőre utaló főnevet
lehet képezni, hasonlóan a magyar orvos, orvosnő foglalkozásnévhez.
A beszélő neme által indokolt
szintaktikai választások
Kevés példa van arra, hogy valamely mondattani formát csak férfiak
vagy nők használnának kizárólagosan. Ezek közé tartozik, hogy a
hagyományos japán társadalomban a két nem szigorú elkülönülése miatt a
nők számára korábban tilos volt férfiakkal szemben a direkt felszólító
módú igelak használata. Nyilvánvaló, hogy ez a szabály nem követhető
egy olyan világban, amelyben egyre több nő dolgozik a
jogszolgáltatásban, egészségügyben, oktatásban, tehát hivatásának
gyakorlása közben szociális kontrollfunkciót lát el. Nem elképzelhető,
hogy egy rendőrnő ne adhasson parancsot beosztottjainak, ne tilthasson
meg egy bűnelkövetőnek törvénybe ütköző cselekedet végrehajtását, csak
azért, mert az illető férfi. Nem életszerű, hogy egy orvosnő ne
utasíthassa betegét egy terápia elfogadására, éppen annak gyógyulása
érdekében. A munka világában élő japán nők viselkedése megváltozik, e
tekintetben egyre jobban hasonlít a nyugati világ normáira. Tehát
használnak nyílt felszólítást, ha szükséges, férfiakkal szemben is.
Ennek (is) következménye az, hogy újabban a női-férfi nyelvhasználati
különbség a japán nyelvben kezd eltűnni, a nők is az eredetileg csak
férfiakra vonatkozó szabályokat követik.
A nyugati típusú társadalmakban nagyon kevés
mondattani jelenség kötődik a nemileg specifikus nyelvhasználathoz.
Amikor az 1970-es években megjelentek Robin Lakoff alapvető írásai a
női és a férfi nyelvhasználat különbségéről, különös figyelmet keltett
az a kijelentése, hogy a nők a férfiaknál többször használják a
visszakérdezést (tag-question) – például John is here, isn’t he? Ennek
a magyarban az ugye?, igaz?, hát nem? felel meg. Az utóbbi
évtizedekben lefolytatott vizsgálatok alapján úgy látszik, hogy ennek
a mondattani jelenségnek a gyakori használata nem a női
nyelvhasználatra jellemző, hanem egyfajta bizonytalan viselkedésre.
Aki gyakran alkalmazza, legyen férfi, vagy nő, biztos akar lenni
abban, hogy a többiek egyetértenek vele.
Lexika
A tizenhatodik századból ismerünk olyan leírásokat, amelyekben
misszionáriusok és kereskedők olyan távoli, egzotikus helyekről
számolnak be, ahol a férfiak és a nők más-más nyelven beszéltek.
Ezeknek a leírásoknak és szószedeteknek a tüzetes elemzése azt
bizonyítja, hogy nem külön nyelvekről volt szó, hanem csak arról, hogy
a nők a férfiak szókincsének egy részét nem használhatták. A verbális
tabuk példái közé sorolható, hogy a karibi nők nem szólíthatták a
férfiakat a nevükön, nem használhattak a harcra vonatkozó szavakat. A
nyelvi tabuk egy különleges formája a zuluból ismert hlonipha, amely
azt jelenti, hogy a menyeknek mindennapi beszédükben kerülniük kell
nemcsak apósuk nevének, hanem ahhoz hangzásban akár távolról is
hasonlító szavaknak a kiejtését.
A női és a férfi szóhasználat különbsége
megfigyelhető Japánban is. Cseresnyési ír arról, hogy már a 12–16.
század körül kialakult egy több száz szavas szókészlet, amelyet
kizárólag udvarhölgyek használtak. Ebből, valamint az úrinők és a
kurtizánok saját szókincséből a 19–20. századra kialakult egy sajátos
női szókészlet.
Úgy tűnik, a nyugati típusú társadalmakban csak az
utóbbi kétszáz évben vált a trágár szavaknak nyilvános használata –
főleg a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó – nők számára
tabuszerűvé, mivel ezek az erővel, a férfiassággal asszociálódtak. A
szóállomány azonban a nyelvi rendszer leggyorsabban változó része. Ez
vonatkozik a trágár, durva szavak használatának nemek közötti
különbségére is. Az 1940-es években végzett megfigyelések egyértelműen
igazolták, hogy a nők jóval kevesebb trágár szót használtak, mint a
férfiak, ám a későbbi vizsgálatok jóval csekélyebb különbséget
mutattak ki. A mai fiúk és lányok beszéde alig különbözik egymástól a
trágár szavak használatának tekintetében.
Lakoff a hetvenes években megjelent írásában három
olyan lexikai csoportot emelt ki, amelyet szerinte főleg vagy
kizárólagosan a nők használnak:
• finom megkülönböztetésekre alkalmas színnevek,
mint a mályvaszínű, bézs, bíborvörös
• kedveskedő megszólítások és melléknevek, például:
szivi, édi, tündi, aranyoskám
• töltelékszók, nyomatékosító elemek, például: egy
ilyen, hogy úgy mondjam.
Ezek a megállapítások azonban legfeljebb a
hagyományos női szerephez kapcsolódó szóhasználatra vonatkoztathatók,
a kortárs női nyelvhasználatra nem igazolhatók.
A nők és a férfiak eltérő normakövetése
A nyelvi normakövetésre vonatkozólag a nők két, egymással
összeegyeztethetetlennek látszó állítást fogalmaztak meg: A nők
nyelvi tekintetben konzervatívak, hagyománykövetők. • A nők
nyelvhasználati újítók.
Ez az ellentmondás rögtön eltűnik, ha tisztázzuk,
hogy a két állítás a nők nem azonos csoportjára vonatkozik. A
nyelvhasználati hagyományőrzők a tradicionális népi értékek iránt
érzékeny, elsősorban idősebb vidéki asszonyok, de vannak ennek az
értékrendnek elkötelezett ifjúsági szubkultúrák is. A tanultabb,
városokban élő nők nyelvhasználatára jellemző a másik állítás, hogy
alkalmazkodnak az össztársadalmi érvényességű sztenderd normákhoz.
Tehát tisztább hangképzéssel, csiszoltabb szóválasztással, a televízió
és rádió bemondóihoz hasonló módon igyekeznek beszélni.
A férfiak kevésbé törekednek a normatív nyelvhasználatra.
Megfigyelhető körükben a szociális csoporttal való szolidaritást jelző
„rejtett presztízsű” formák alkalmazása. William Labov amerikai és
Peter Trudgill angliai vizsgálatai a huszadik század 70-es éveiben azt
mutatták ki, hogy a helyi kötődésű csoportok – sörözőkben,
sportrendezvényeken találkozó ismerősök – a sztenderdtől távol álló
helyi nyelvi változatot beszélték. Ez a beszédstílus a
férficsoportokon belüli szolidaritás kifejezője.
A férfiak és a nők által alkotott szövegfajták
A szövegtípusok tekintetében is megfigyelhetők nemi alapú
korlátozások, ezek többsége a nőkre vonatkozik. Grúziában a
vendégséget irányító házigazda, a tamada szerepét csak férfi láthatja
el. A vallásos zsidóknál a pészachi szédereste rítusát az apa, annak
hiányában a jelenlevők közül választott tekintélyes férfi vezeti. Bár
az iszlám népek körében érvényes megszorítások többsége szintén a
nőket korlátozza, vannak számukra fenntartott műfajok is. Ide
tartoznak több arab nyelvű kultúrában a hősöket megéneklő, megsirató
versek, gyászdalok. Összességében mégis érthető az a feminista
álláspont – ezt például Susan Gal képviseli –, mely szerint a „női
hallgatás” a női hatalomnélküliség nyelvi megnyilvánulása.
A nyugati típusú társadalmakban szinte hiányzik a
nemi alapú kodifikált szövegtilalom. Kizárólag a katolikus papság
számára fenntartott szövegek tartoznak ide. Ez azonban nem jelent
egyenlő hozzáférést a szövegtípusok mindegyikéhez, hiszen a
szimbolikus hatalommal rendelkező szakmákban
|
|
a legutóbbi időkig férfihegemónia érvényesült.
Cheris Kramarae leírja, hogy nagy-britanniai angol nyelvű rádióadók
még a nyolcvanas évek elején is elzárkóztak a nők hírolvasó
bemondóként való alkalmazásától. Világszerte még napjainkban is elég
kevés nőt látni a médiában igazán fontos – politikai, gazdasági –
műsor irányítójaként, vezetőjeként.
Vegyes csoportokban folyó beszélgetések
Az 1980-as évek óta a gendernyelvészetben kitüntetett figyelem illeti
azokat a beszélgetéseket, melyekben férfiak és nők egyaránt részt
vesznek. Egy több kutatás eredményeit összefoglaló metaelemzés a
következő közös elemeket hozta felszínre:
• a nők kevesebbet beszélnek, mint a férfiak,
• a nőket gyakrabban félbeszakítják a férfiak,
• a nők ritkábban határozzák meg a beszélgetés
(rész)témáját,
• a nők gyakrabban beszélnek egyes szám első
személyben, a férfiak többet használják az általános alany valamely
grammatikai formáját.
A vizsgálatok kitértek a magánszférában – családban
– és a nyilvános térben – tudományos tanácskozásokon, parlamentben,
médiában – zajló beszélgetésekre is. Pamela Fishman és Victoria Leto
DeFrancisco férjek és feleségek beszélgetéseinek vizsgálata alapján
arra a következtetésre jutottak, hogy ezeket a férfiak tartják uralmuk
alatt. A párbeszéd szempontjából alapvető jelentőségű a téma, tehát
az, amiről beszélünk. A felvett beszélgetésekben a nők több témát
vetettek fel, de ezek jó részére a férfiak nem reagáltak. A nők sokkal
több egyetértő megnyilvánulással, bólogatás, élénk szemkontaktus,
igen, persze típusú bátorítással járultak hozzá a beszélgetés
folytatásához. Összességében „keményebben megdolgoznak” a
beszélgetésért, mint férfi partnereik.
Formális helyzetben lezajlott beszélgetések
vizsgálata is mutatott különbséget a nők és a férfiak verbális
viselkedésében. Kramarae az 1980-as években a tudományos közéletben –
konferenciákon, kongresszusokon – folyó interakciók elemzése alapján
arra a következtetésre jutott, hogy a nők kisebb esélyt kapnak arra,
hogy aktívan részt vegyenek a kommunikációban, mint a férfiak. Vegyes
közösségben lefolytatott tudományos viták beszédlépéseinek (turn)
elemzése azt mutatta, hogy ezeknek csak mintegy 30%-a származott a női
hozzászólóktól, s azok is általában rövidebbek voltak, mint a
férfiaktól származó hozzászólások.
Számos kutatás keletkezett a közbevágás
(interruption, simultaneous speech, overlapping) vizsgálatára. A
közbevágást – amikor valaki akkor szólal meg, amikor egy másik még
beszél – általában a beszélgetés irányításaként értelmezik. A
nyolcvanas években a közbevágások elemzése nőkből és férfiakból álló
vegyes csoportokban divatos témának számított. Gyakran idézik Carol W.
Kennedy és Carl Camden vizsgálatát, amely szerint a nemek közti
közbevágások 96%-át férfiak követték el „nők rovására”. A
videofelvétel azt is megmutatta, hogy a férfiak különösen gyakran
vágtak nők szavába akkor, amikor azok mosolyogtak. Karsta Frank német
és angol nyelvű vizsgálatok metaelemzése során bizonyította azt, hogy
bár az esetek többségében csakugyan a férfiak vezettek a
közbevágásban, de nem olyan arányban, mint egyes kutatások adatai
alapján általánosítva feltételezték.
Az etnometodológusok által általánosnak tekintett
szabályt – egyszerre egy beszél – újabban árnyaltabban értelmezik.
Carole Edelsky különbséget tesz az egyedüli beszédhez való jog (single
developed floor) és a közös beszédhez való jog (collaboratively
developed floor) között. Az első esetben csak a beszélgetés egyik
résztvevője beszél, a másikban a többieknek is joguk van az
együttbeszélésre, arra, hogy együtt alakítsák a beszélgetést. Ma már
nem tartják az együttbeszélést egyértelműen hatalomfitogtató,
udvariatlan aktusnak, rámutatnak arra, hogy támogató, segítő céllal is
létrejöhet.
Vannak, akik a férfiak és a nők mindennapi
kommunikációjának legfőbb különbségét abban látják, hogy miért
kezdenek el beszélgetni, mit gondolnak annak céljáról, értelméről.
Sokan úgy vélik, hogy a nők a beszélgetést elsősorban kapcsolatépítés
céljából kezdeményezik, míg a férfiak a problémák közös megoldása
érdekében. Barátnői csoportokban megfigyelhető egyfajta „rituális
panaszkodás”, mindenki elmondja a saját gondját-baját. A beszélgetés
megnyugtat, mert szolidaritást sugall: „nem vagyok egyedül”.
Férficsoportokban ezzel szemben rituális dicsekvés figyelhető meg: a
sportban, üzleti életben vagy egyéb téren elért sikerek újraélése. Bár
a két esetben az eszközök eltérőek, a cél – a csoporttag
önértékelésének, elfogadottságának megnyugtató visszajelzése – hasonló
lehet.
A női és a férfi szerep
a nyelv szóállományának tükrében
Az egyes nyelvek szóállománya, szólásai, közmondásai és szállóigéi
alapján következtethetünk arra, milyen az adott kultúrában a két nem
társadalmi súlya, egymáshoz való viszonya. Az angol, német, magyar
szókincs elemzése a hatalommal bíró férfi szempontjainak
elsődlegességét mutatta ki. Ez különösen szemléletes a nemi élettel
kapcsolatos frazeologizmusokban, csak egy példa: a nő odaadja magát a
férfinak, a férfi magáévá teszi a nőt.
Ha belelapozunk a szótárakba, jóval több nőkre,
mint férfiakra vonatkozó, negatívan minősítő lexikai egységet
találunk, például trampli, lotyó, piaci kofa (’durván veszekedő
személy’). Az emberre gúnyból alkalmazott állatnevek jó része is nőre
utal, például szuka, tehén, kanca. O. Nagy Gábor többezres szólás- és
közmondásgyűjteményében mintegy nyolcvan nőre utaló frazeologizmust
találni. Ezek zöme a nők (lányok, asszonyok, öregasszonyok)
ostobaságára, erkölcstelenségére, pazarló és lusta, hiú és cifrálkodó
természetére vonatkoznak. Az egyik legjellemzőbb közülük:
asszonnyal beszélni, lóval imádkozni. Férfiakra referáló csak
kettő van, azaz tulajdonképpen egynek két változata. Ez pedig így
hangzik: A férfi már akkor is szép, ha egy fokkal szebb az ördögnél.
Korunk folklórja, a vicc hasonló durvasággal bánik el az anyósokkal, a
női sofőrökkel, és általában a (szőke) nőkkel. A kabaré és a belőle
szívesen merítő reklám buzgón mutatja fel az állítólagos női
ostobaságot. A magyarországi biztosítási és bankreklámok szinte
kizárólag a buta nő toposzára építkezve adnak tanácsot arra, hogyan
fektessük be – náluk – a pénzünket.
Az adott nyelv szókincsébe, hagyományos és modern
frazeologizmusaiba kódolt hatalmi viszonyrendszer (Dale Spender
szavával: man made language ’férfiak alkotta nyelv’) a nyelvi
relativizmus érvrendszere szerint legitimálja azt, és észrevétlenül
beépíti a felnövekvő nemzedék szemléletébe.
A nemek között uralkodó hatalmi viszonyok
tükröződnek abban is, hogy a férfi szolgál az ember prototípusául, a
nőt pedig hozzá képest határozzák meg. Ez vizuálisan is megjelenik,
például a szabadot jelző közlekedési lámpák férfit jelölő
pálcikafigurájában, de a verbalitásban még erőteljesebben. A
foglalkozásnevek és a munkahelyi beosztással járó megnevezések nemi
szempontból elvileg semlegesek. Az igazgató, a tanár, az orvos
vonatkozhat férfira és nőre is. Pszicholingvisztikai vizsgálatok
kimutatják azonban, hogy még ezeknek a szavaknak is van nemi
konnotációjuk, a magas presztízsűek – igazgató, ügyvéd, képviselő –
férfit, az alacsony presztízsűek – elárusító, kiszolgáló, ápoló – nőt
idéznek fel.
A nyelvhasználat nemi alapú eltérései
A mindennapi nyelvhasználat úgy is megkülönbözteti a férfiakat és a
nőket, hogy az utóbbiakra nem is utal mindig külön. Ha kutatókról
beszélnek, bár a szó maga elsősorban férfira vonatkozik, valószínűleg
beleértik a kutatónőket is. A grammatikai nemet megkülönböztető
nyelvekben a mindenkire utaló formát generikus maszkulinumnak hívják.
Egyes vélekedések szerint ez a szóhasználat nem elfogadható, hiszen
például a kollégák megszólításba a nők beleérthetőek vagy sem, a
férfiak azonban mindenképpen. Vannak nyilvánvalóan kirekesztő
megnevezések. Amikor arról hallani, hogy az államférfiak vagy honatyák
a parlamentben teszik a dolgukat, a hír megfogalmazása eltünteti a
képviselőnők amúgy sem népes csoportját.
A magyarban a két nem megszólítása is felemásan
alakult. Ehhez a nők magyarországi névhasználata is hozzájárul.
1895-ben, a polgári anyakönyvezés bevezetésekor a férjes nők
névhasználatát úgy szabályozták, hogy a Kis Lajosné formát tették
hivatalossá. A nő, aki eredeti családnevét apjától kapta, egy másik
családba való átlépését jelzi azzal, hogy felveszi férje családnevét.
Az új névforma jelentése: ’Kis Lajos felesége’. Ez a névforma egy
tradicionális családmodell nyelvi lenyomata. 1953-től kezdve már
többféle névforma között lehet választani, de még mindig azok a formák
a népszerűbbek, amelyek utalnak az illető házas voltára, pl.: Kisné
Nagy Éva.
A magyar nyelvhasználatban történetileg nem alakult
ki férfiak és nők azonos szintű, udvarias megszólítására alkalmas
nyelvi elem. Míg az úr használható családnév, foglalkozásnév, beosztás
megnevezése mellett, a lexikailag párjának tekinthető asszony
használati köre korlátozottabb. Kis Lajost szólíthatjuk Kis úrnak,
mérnök úrnak, igazgató úrnak, feleségét legfeljebb miniszter
asszonynak, ha ez a beosztása, de az asszony sem a családnév, sem a
foglalkozásnevek többsége mellé nem illik. Csak a magas presztízsű
foglalkozások, beosztások mellett használják, a többi mellett a -nő
képzőt – tanárnő, doktornő, ügyvédnő. Tehát Kisné Nagy Évát egyszerűen
nem tudjuk udvariasan, de kellő távolságtartással megszólítani. A
Kisné lekezelő, az Éva pedig bizalmaskodónak tűnik, ha az illetőt alig
ismerjük.
Ez a helyzet fordítási problémákat is felvet: a
német frau, a francia madame stb. átültetésének kérdését
családnév mellett. Nem csak az a baj ezzel, hogy a magyarban a
foglalkozásneveknek nincs férfiakra, nőkre kiépülő párhuzamos
rendszerük, hanem az, hogy a mindennapok kultúrájából hiányoznak a
megszólításra és említésre egyaránt alkalmas, egyenlőséget kifejező
nyelvi formák. Használatos ugyan a hölgyem, asszonyom megszólításként
– ez alkalmazható idegenekkel is – de sokan, főleg a fiatalok
idegenkednek tőle. A mindennapi életben, sőt a nyelvi példát mutató
médiában ennek következtében gyakran előfordul, hogy azonos társadalmi
helyzetű férfiakat és nőket különböző módon szólítanak meg. Amíg a
férfiaknak kijár a beosztásuk neve + úr megszólítás, a nőket
bizalmaskodva a keresztnevükön vagy annak becézett változatán
szólítják meg.
Hogyan szüntethető meg
a megkülönböztető nyelvhasználat?
A nemi alapú hátrányos megkülönböztetést szexizmusnak nevezzük. Az
egyik nemet – gyakorlatilag szinte kizárólag a nőket – kirekesztő,
megbélyegző nyelvhasználattal kapcsolatos kritika vonatkozhat 1. a
szóállományra, 2. a nyelvhasználatra.
A szóállományra vonatkozó kritikák zöme a nők által
betöltött foglalkozásoknak, illetve a női munkavállalóknak a
megnevezésére, megszólítására vonatkozik. A szóállomány vizsgálata az
angolban, a németben és a franciában azt mutatta, s ez lenne az
eredménye egy magyar felmérésnek is, hogy a legtöbb foglalkozásnév
elsősorban férfi munkavállalóra utal, például mérnök, orvos, hegesztő.
Ha fontosnak tartunk utalni az illető személy nemére, akkor ebből
képzővel kell alkotnunk egy nőnemű változatot: mérnöknő, orvosnő,
hegesztőnő. Ezzel szemben van nagyon kevés, alacsony presztízsű
foglalkozás, mely már megnevezésében is nőre utal, például konyhalány,
kofa, háziasszony. Ezeknek nincs férfira referáló megfelelőjük. Van
ugyan egy-két hasonló módon diszkrimináló, férfi munkavállalóra utaló
foglalkozásnév, például liftesfiú, de a nőket érintő diszkrimináló
megnevezés mindenképpen számosabb. A feminista nyelvkritika
álláspontja az, hogy a foglalkozások leírásából, megnevezéséből, s így
az álláshirdetésekből is ki kell iktatni a nemre vonatkozó utalást.
Nemileg semleges foglalkozásneveket kell kialakítani, hogy a név ne
tartalmazzon – az egyik nemre vonatkozólag szükségszerűen negatív –
konnotációt. Ezt az igényt manapság már kielégítik a foglalkozási
protokollok, az oktatásban a szakok, szakirányok megnevezései. A nemi
megkülönböztetést nem tartalmazó foglalkozásnévre jó példa az
óvodapedagógus, bár a képzésben részt vevők és a hivatást gyakorlók
között ma még többségben vannak a nők, az óvónők. Az angol
nyelvterületen a nemi megkülönböztetést már régebben felszámolták az
álláshirdetésben, sőt a mindennapi beszédben is. Elterjedt a chairman
helyett a chairperson, a cameraman helyett a cameraperson, a fireman
helyett a firefighter, a mailman helyett a mail carrier. Számos
országban léteznek semleges foglalkozásneveket tartalmazó ajánló
listák, s ezeket a politikai támogatás erősségétől függően
többé-kevésbé figyelembe is veszik.
A szóállományra vonatkozó kritika érveinek
érvényesítése nem egyszerű, de mivel a hivatalos szóhasználat
előírásokkal szabályozható, végső soron döntés kérdése.
A társadalmi nyelvhasználatra vonatkozó kritikának
jóval nehezebb érvényt szerezni. A társadalmi kommunikációban
megnyilvánuló aszimmetrikus formák az évtizedes megszokás
következtében nehezen változnak. Mindenekelőtt kellene találni egy
olyan semleges megszólítási formát, amely nem rekeszti ki a nőket. Az
intézményi kommunikációban, a médiában pedig meg kell szüntetni a nemi
alapú megkülönböztetés minden formáját.
A magyarországi gendernyelvészet rövid története
A férfi és a női nyelvhasználat különbségével foglalkozó magyar
kutatók először Miskolcon találkoztak 2005-ben, a Magyar Alkalmazott
Nyelvészek és Nyelvtanárok XV. konferenciáján. Ez a
kerekasztal-beszélgetés annyira inspiráló volt, hogy anyagát – önálló
tanulmányokkal kiegészítve – 2006-ban meg is jelentették. 2005-től
kezdve a Szegedi Tudományegyetem Anglisztikai és Amerikanisztikai
Intézete minden évben rendez gendertudományi konferenciát filozófusok,
irodalomtudósok, nyelvészek közreműködésével. A téma iránt érdeklődők
egyre több egyetemi és doktori kurzuson bővíthetik ismereteiket. Az
oktatás és a kutatás együttműködése szakdolgozatokban és doktori
disszertációkban ölt testet. A 2008-ban, Hamburgban megjelent német
nyelvű kötettel pedig a magyarországi genderkutatás a nemzetközi
szakmai közönség elé tárta eredményeit.
Kulcsszavak: szexizmus, közbevágás, nyelvi tabu, gendernyelvészet
IRODALOM
Cseresnyési László (2004): Nyelvek és
stratégiák avagy a nyelv antropológiája. Tinta, Budapest
Gósy Mária (1998): Szókeresés a mentális
lexikonban. Magyar Nyelvőr. 122, 189–200.
A magyarországi gendernyelvészet
köréből megjelent gyűjteményes kötetek:
Barát Erzsébet – Sándor Klára (szerk.)
(2007): A nő helye a magyar nyelvhasználatban. Jatepress, Szeged
Bodnár Ildikó (2008): Sokszínű nyelvészet
„Női szóval – női szemmel”. Genderkutatás a nyelvészetben és az
irodalomban. Miskolci Egyetem, Miskolc
Kegyes Erika – Huszár Ágnes (Hrsg.)
(2008): Genderbilder aus Ungarn. Ergebnisse der ungarischen
Genderforschung. Verlag Dr. Kovač, Hamburg
Kegyesné Szekeres Erika – Simigné Fenyő
Sarolta (szerk.) (2006): Sokszínű nyelvészet. Alkalmazott nyelvészeti
genderkutatás. Miskolci Egyetem, Miskolc
|
|