A tudomány kérdése, annak ellenére, hogy sokaknak
úri passziónak tűnik, mégis az ország további fejlődésének
legfontosabb záloga. Ez természetesen az agrártudományra is igaz. Az,
hogy tíz, tizenöt év múlva lehet-e nagyobb nyugdíjat fizetni, nagyobb
fizetéseket adni, azon múlik, hogy az a hozzáadott érték, ami ehhez
kell, az itthon, hazai tulajdonú vállalkozásoknál teremtődjön meg. Ez
már mindenkit érint, mindenkinek a húsába vág. Ma a
kutatásba-fejlesztésbe a GDP 0,7%-át ruházzuk be a 2% feletti
EU-átlag, vagy a 3% feletti finn adat mellett. Mivel az egy főre jutó
GDP legfeljebb a fele az EU-átlagnak, az egy főre jutó kutatói
ráfordítás az EU-átlag hatoda-tizede (a finnhez képest).
A globalizációnak nemcsak vesztesei lehetnek, mint
eddig mi, hanem nyertesei is, ahogy az írek vagy a finnek, akik három
évtizede a magyar szinten voltak, vagy talán még ott sem. Ez
természetesen azon múlik, hogy ki tudjuk-e használni a
lehetőségeinket.
A magyar tudomány még mindig sokkal jobban
teljesít, mint ami a finanszírozásából következnék, ehhez érdemes a
Magyar Tudomány augusztusi számában megjelent tudománymetriai
elemzéseket átnézni. Ma még megvan az az alap, amire még lehet
építeni. Lehet, hogy holnap már késő lesz.
Mégis, mi az a modell, ami a legjobban működne és a
beruházott összegek leghatékonyabb visszatérülését tenné lehetővé?
A tudomány-, illetve kutatásfinanszírozásnak három
fő pillére van.
Intézményfenntartó állami finanszírozás
Ez korábban hosszú távú megrendeléseken alapult, és ez az, ami igen
gyorsan épül le. Itt minden területen igen gyors a romlás, az
MTA-hálózat még úgy-ahogy, romló színvonalon, de tartja magát. A
korábbi ágazati minisztériumi kutatóintézetek többségét már a
rendszerváltozás után felszámolták, az agrár kutatóhelyek felszámolása
most van folyamatban, annyira, hogy nyom nélküli megszűnésük is
reális lehetőség, vagyonukat privatizálják, a tevékenység pedig
megszűnik. Ma már egyetlen, növényekkel foglakozó intézet sincs az FVM
kezelésében, a tehetséges fiatalok pedig külföldre vagy hazai
nemzetközi vállalatok leánycégeihez mennek háromszoros fizetésért. Más
területek sem állnak sokkal jobban. Szegeden ötszáz PhD-hallgató van,
de állás csak töredékük számára lesz.
A mezőgazdasági kutatóhelyek felszámolása állami
politika, a szakállamtitkár nyilatkozata szerint Magyarországnak nincs
szüksége agrárkutatásra, mert a nemzetközi cégek majd megoldják a
magyar problémákat. Ez alapvető tévedés, bármely magánvállalat a saját
profitjával törődik, egyetlen hazai és külföldi vállalattól sem
várható el, hogy hazai közhasznú kutatásokat végezzen. A nemzetközi
globalizált vállalatok – éppen a mostani válság mutatja – még saját
cégük, saját hazájuk hosszú távú érdekeivel is szembemennek a rövid
távú profitmaximalizálás parancsa miatt. Miért pont egy külföldi
ország érdekei érdekelnék őket? Világossá kell tenni azt a döntéshozók
előtt, hogy arra a kutatásra, amely nem hoz közvetlen profitot, arra
egyetlen vállalkozás sem fog pénzt adni. De ettől még lehet az ország
számára létfontosságú. Ez állami feladat, és az is marad, bármit
mondjanak is az aktuális kormányok. A magyar kutatóegyetemek mítosza
is a múlté, ott is a lassú leépülés folyik jelentős minőségromlással.
Ahol egy egyetemi tanszék évente egymillió forint ellátmányt kap, hogy
ebből fedezze az összes infrastrukturális kiadást, folyóiratot, krétát
stb., ott nem lehet kutatóegyetemekről beszélni. A minimális
működéshez még öt-hatmilliót pályázatból vagy egyéb forrásból kellene
még beszerezni, ez vagy sikerül, vagy nem. A tudósképzés, egy
nemzetközi rangú kutató kinevelése tíz-tizenöt év. Ehhez stabil
intézményrendszer kell, különben elkezdeni sincs értelme a munkát,
hiszen semmi garancia nincs rá, hogy be is lehet fejezni. Ez azután a
kutatóintézmények pályázóképességét is tönkreteszi, hiszen számos
intézményben már alig van olyan szakember, akinek olyan nemzetközi
rangú publikációi lennének, amelyek révén a kutatóhelyek gond nélkül
pályázatképesek. Az is egyre fenyegetőbb, hogy a legtöbb pályázatnál
szükséges önerő biztosítása a romló feltételek miatt egyre nehezebb,
akár lehetetlenné is válhat. Ha a jelenlegi intézményekből a részben
már nyugdíjkorban, utánpótlás nélkül dolgozó kutatók eltávoznak, akkor
fog kiderülni, hogy csak hosszú évtizedes munkával lehet pótolni a
hiányzó nemzedéket, ha lehet egyáltalán. Lassan elérünk oda, hogy a
szétrohadó intézményrendszer totálisan alkalmatlan lesz pályázásra,
mert már szakembere sem lesz, pénze sem lesz, és ha véletlenül nyer,
akkor meg az a tragédia, hogy akár egy éven túl is visszatartják a
pénzét, s akkor abba megy tönkre. Ráadásul az állam arra kényszerít
minden, jobb sorsra érdemes kutatót, hogy munkaidejének minimum a
felét vagy nagyobb hányadát jelentős túlmunka mellett abszolút
bizonytalan eredményű munkába fektesse.
A pályázati rendszer és reformja
A döntéshozók világszerte a pályázati rendszert tartják a tudományos
problémák megoldása legfontosabb elemének. Ennek az az oka, hogy a
források gazdaságos felhasználásában ezt gondolják a leghatékonyabb
elemnek, ez az oka, hogy a magyar kutatásfejlesztési kiadásoknak is
egyre növekvő hányada pályázati úton jut el a címzettekhez. A részben,
vagy teljesen pályázatokra alapuló kutatási kiadások megtérülése
azonban messze nem igazolja az optimista elvárásokat, sőt, egyre romló
hatékonysággal működik. Mivel a hivatal nem tudja az alkotó embert
ellenőrizni, hiszen a fürdőszobában is támadhat kiváló ötlet munkaidőn
kívül, ezért ezer meg ezer trükkel próbálkozik. Ezt hívják pályázatnak
(de sok egyéb ötlet is van) egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb
szabályozás mellett. A legújabb ötlet, hogy a százoldalas
dokumentációt már a magyar mellett angolul is megkövetelik. Felmérte
valaki, hogy ez mennyi munkát jelent? Elég lenne az angol is, ha már
nemzetközi bírálókat is be akarnak vonni. Tavaly három nagy pályázatra
négy hónapi munkám ment rá napi tizenkét órával a hét minden napján.
És akkor még megkövetelik az impaktfaktoros dolgozatokat – csak azt
kérdezem: mikor írjuk? –; a munkahely pedig az eredményt. A magyar
rendszer is kezdi mutatni, de az EU-tapasztalatok is azt igazolják,
hogy a jelen pályázati rendszer sokkal inkább rombolja a tudományt,
mint fejleszti. Ennek legfontosabb okai a következők:
1. A pályázatok túlnyomó része két-három éves.
Számos – agrárkutatási, élelmiszerbiztonsági, orvosi stb. – témában ez
az időtartam nem alkalmas az adott témában folyó kutatás befejezésére,
annak pedig kicsi az esélye, hogy a témát egy következő pályázatban is
folytatni lehessen. Persze, két-három éves túlélést biztosít, ez sem
kevés, de így is az íróasztalfiókokban gyűlnek a soha nem befejezhető,
félig kész kutatási eredmények, melyek a felhasználásig nagy
valószínűséggel sohasem jutnak el, és nemcsak ebben a témakörben. Ez
azt jelenti, hogy a rájuk fordított energia úgy elvész, mint a
sivatagi esőzés utáni időszakos vízfolyások a forró homokban.
2. Mivel a tematika, a kiírások állandóan
változnak, a kutatók is kénytelenek témát váltani. Ma Magyarországon
egyre több intézmény és kutatócsoport kizárólag pályázatokból tartja
fenn a kutatómunkát. Így a kutató élete során akár nyolc-tíz,
egymáshoz jószerivel alig kapcsolódó témával kénytelen foglalkozni, ez
pedig kizárja annak lehetőségét, hogy az adott szakterületen
nemzetközi rangú szakember lehessen. Mire beletanul az új feladatba,
már vége is; amikor kezdenének jönni a jó dolgozatok, de még kellene
egy-két év munka, akkor vége. Ha nem jön be egy adott pályázat,
szélnek lehet ereszteni az egész gárdát, és ennek újraalkotása már nem
fog menni. Tehát a humán tőkébe való beruházás optimális hatékonysága
szempontjából is rossz. Mi most Szegeden éppen ilyen egyszeri és
megismételhetetlen „lehetőség” előtt állunk.
3. Igen komoly probléma, hogy a rövid távon
valamilyen eredményt hozó témák felé irányítja a pályázókat, így a
hosszú távú, országos érdekeket szolgáló kutatómunkák visszaszorulnak,
ami stratégiai szempontból megint csak értelmezhetetlen. Ahogy a
honvédelmet sem lehet zsoldosokra bízni, úgy ezt sem. Igaz, ha nincs
állami stratégia, akkor ez senkinek sem fog hiányozni, amíg valami rá
nem világít a problémára.
4. Az állami közhasznú finanszírozás megszűnése az
államnak, a közösségnek is rengeteg kárt okoz, mert teret ad
megalapozatlan döntéseknek, amelyek rendre be is következnek. Ez a
jogalkotástól kezdve mindenre kiterjed.
5. Ha megnéznénk, hogy az elmúlt két évtizedben
mely kutatóintézmények jutottak jelentős pályázati forrásokhoz, nem
lepődnék meg, ha a stabil, jelentős állami forrásokkal is
finanszírozott kutatóhelyek vitték volna el a fejlesztési pénzek
túlnyomó részét. A kutatóintézetek jelentős része azonban ma már
forráshiányos, ezért esélye sincs pályázatban való részvételre, hiszen
intézményfinanszírozásra sincs pénze, a pályázati pénzből viszont
olyan kicsi a rezsirész, hogy az intézményfinanszírozási feladatokat
képtelen ellátni.
6. A vezető kutatók rendkívül túlterheltek, messze
a kötelező munkaidőn túl dolgoznak, túlnyomórészt minden plusz
fizetség nélkül. Ez egy ideig lehetséges, de biztosan nem évekig. Ha
az állam a tizedét vállalná annak a felelősségnek, amit ezek a
kutatócsoportok vállalnak az ország kutatási kapacitásainak átmentése
érdekében, már nem is állnánk olyan rosszul. A fiatalok ezt már aligha
fogják utánozni, különösen nem minimálbér körüli fizetésekért.
A jelenlegi, túlterjeszkedő pályázati finanszírozás
tudománygyilkos, és nem hozza be a szükséges eredményeket. Ezért még a
maradék kapacitások is leépülnek, megszűnnek. Ebből tudásalapú
társadalom legfeljebb a vágyálmok szintjén lesz, gazdasági
felemelkedés pedig még úgy sem.
Ugyanez a helyzet az EU-pályázatok esetében is. Az
ország eddig többet szerzett vissza, mint amennyit befizetett, ez
azonban aligha lesz tartható, különösen nem az agrárkutatások
területén. Ráadásul, az FP7-es programnál már saját részt is le kell
tenni. Ugyan miből?
Az már csak szomorú adalék, hogy a megnyert
pályázatok elszámolása is rendkívül vontatott, gyakori az egyévesnél
is hosszabb kifizetés, ami sok intézménynél önmagában gazdasági
krízishelyzetet eredményez. Az is probléma, hogy volt olyan kiírás,
amelynél csak néhány nap volt a beadási határidő.
|
|
Át kell gondolni sürgősen azt a hibás, káros és
megalapozatlan elképzelést, hogy a pályázatos kutatás a leghatékonyabb
finanszírozási forma. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok tudnak ma
is igazán sikeresen pályázni, akik az elmúlt évtizedek alatt
folyamatosan dolgozhattak. Tehát a sikeres pályázás alapja a jól
működő intézményrendszer. Ezekre már ráépülhetnek azok a rövidebb távú
pályázatos munkák, amelyek további fejlődési lehetőséget hoznak. Ez
megakadályozna számos esetlegességet, ami a mai rendszert uralja. Így
a pályázat befejezése után is folytatni lehet a munkát, nem vesznek el
az eredmények, még ha átmenetileg kisebb energiával folyhat is tovább
a kutatás. Mindenképpen meg kell erősíteni az akadémiai intézeteket, s
valószínűleg a még nem akadémiai intézetek egy részét is az MTA alá
lehetne rendelni a megfelelő támogatási háttérrel együtt. Itt
elsősorban az agrárintézményekre gondolok, ahol már olyan is van, hogy
hónapok óta bért sem fizetnek.
A másik fontos kérdés, mit kutassunk, hol hasznosul
legjobban a felhasznált adóforint. Az elv egyszerű. Kutassuk
elsősorban azt, ami a legnagyobb hozzáadott értéket termeli meg az
egész nemzetgazdaság részére. Nem gondolom, hogy ezeket a
tudományágakat most nekem lenne tisztem felsorolni, de az biztos, hogy
az agrárkutatásnak és az egészséggel kapcsolatos tudományágaknak
kiemelt szerepük kell, hogy legyen. Nem véletlen a biotechnológia
kiemelt szerepe. Azt gondolom, hogy az MTA Agrárosztálya segítségével
kialakulhatna egy olyan kutatóintézet-hálózati és egyetemi fejlesztési
javaslat, amely megszilárdíthatja a továbblépés zálogát jelentő
szellemi bázist. Meggyőződésem, hogy most már konkrétumokról kellene
beszélni és nem ötven-hatvan évre előre naponta változó ötletparádékat
tartani.
Ha az ország elitje ezt a problémát nem tudja
megnyugtatóan rendezni, akkor elfelejthetünk mindenféle felzárkózást,
életszínvonalemelkedést, csak a nyomor fog egyre jobban terjedni, mint
rákos daganat, amely megfojtja azokat is, akik ma még úgy gondolják,
hogy a nyertes oldalon állnak.
A vállalkozások kutatási kiadásai
Ma e finanszírozási szegmens csak igen kis részét teszi ki a
finanszírozásnak, s középtávon sem számíthatunk arra, hogy jelentős
változás következzen be. Itt három csoport van.
1. A külföldi tulajdonú nagyvállalatok nálunk vagy
nem kutatnak, vagy egyes részfejlesztéseket hoznak ide. A profit egyik
esetben sem marad itt, azt általában repatriálják; az esetleges itteni
kutatóhelyen elért szabadalmak külföldi tulajdonban vannak, a
hozzáadott érték sem itthon realizálódik. Ez annak a néhány száz
kutatónak jelent megoldást, akinek nem kell elmennie itthonról, hanem
itthon kaphat viszonylag jól fizető állást. Tehát ennek a hosszú távú,
a magyar gazdaság versenyképességére gyakorolt hatása erősen
korlátozott, de igen előnyös a nemzetközi vállalatoknak.
2. Számos külföldi nagyvállalat dolgoztat
magyarországi kutatóhelyekkel és egyetemekkel. Ezek a megrendelések az
adott intézménynél és nálunk is létfontosságúak, de a hozzáadott érték
itt is a külföldi vállalatnál realizálódik. A kutatási eredmény
természetesen az ő tulajdona, ennélfogva az ország versenyképessége
szempontjából, mivel nem itthoni termék készül belőle, csak
korlátozott jelentősége van.
3. Magyarországi székhelyű és magyar tulajdonú
nagyvállalat alig van, a kis- és középvállalkozások kutatási
ráfordításai – tisztelet a mindenkori kivételeknek – minimálisak vagy
zéró értéket adnak. Ezektől olyan kutatási megbízásokat remélni,
melyeknek komoly nemzetgazdasági hatásuk van, csak nagy optimizmussal
lehet, túlnyomó részüknél a napi túlélés a probléma. Ez azért nagy
baj, mert az EU-ban az állami finanszírozási arány nagyjából a magyar
szinten van (0,7–0,9%), de ott a vállalati kutatások, fejlesztések
igen jelentősek. Ezért olyan kutatáspolitikára, adópolitikára van
szükség, amely a fejlesztések gazdasági hasznát magyar tulajdonú
vállalkozásoknál segíti, ezek jövedelme itthon marad, és jó esetben
kis multikká is kinőhetik magukat az innovatív termékek kifejlesztése
után.
Kiemelt terület az agrárkutatás
Molnár Károly miniszter úr Magyar Hírlapban megjelent interjújában a
lehetséges súlypontok között említette az agrárkutatást. Az
agrárkutatás azért is telitalálat, mert ennek hozzáadott értéke
nagyrészt az országban marad, illetve a magyar agráripar külföldi
exportpiacainak növelését is célozná, és annak jövedelme is a hazai
gazdaságot erősíthetné. Ezért erre szeretnék kicsit részletesebben
kitérni. Az egyik problémát már említettem: ha minden az FVM
elgondolásai szerint megy, kő kövön nem marad. Az intézményi hátteret
kellene megerősíteni. Miért van erre szükség? A hollandok
mezőgazdasági exportja 64 milliárd dollár évente, túlnyomórészt magas
hozzáadott értéket jelentő termékkel, vetőmag, dísznövény,
tenyészállat, állati termék, kutatási és mezőgazdasági szolgáltatás
stb. Ez majdnem akkora, mint az ország teljes adóssága. A háromszor
nagyobb agrárterülettel rendelkező Magyarország összes exportja 4–5
milliárd euró, és a kivitelben nő az olcsó tömegáruk aránya.
Környezeti feltételeink pedig sokszorosan jobbak. A vidéki
Magyarországnak az egyik legfontosabb kitörési lehetősége az intenzív
tudásigényes agrártermelés lehetne. Az intenzív gabonatermelésnek
nincs szüksége emberekre. Egy ezerhektáros üzemet megfelelő
gépesítéssel négy-öt ember már ki tud szolgálni. Ma úgy tűnik, hogy a
vidéki Magyarországnak nem tudunk se munkát, se jövedelmet adni – de
segélyt se. A holland állam hatalmas összegeket fordít a kutatásra, a
wageningeni egyetem mellett még ma is egymás után épülnek az új
kutatóintézetek. És a ráfordítás kamatostul megtérül. Mi meg
ugyanolyan intenzitással építünk le, ahogy a hollandok építenek. Azt
gondolom, hogy nekünk sokkal inkább kellene az agrárlehetőségekre
építeni távlatilag, és ennek kutatási megalapozását is el kellene
végre kezdeni. Az élelmiszer ugyanolyan stratégiai cikk lesz (már ma
is az), mint az olaj. Erre fel kellene készülni.
Első lépésként meg kell erősíteni az agrárkutatási
és oktatási intézményrendszert. Ez egyébként a többi ágazatra is
ráférne, és ezért a kutatási ügyeket egy saját költségvetéssel
rendelkező kutatási minisztérium hatáskörébe kellene utalni, az
ágazati minisztériumok erre láthatóan alkalmatlanok. Meg kell
határozni azokat az állami kötelezettségeket, amelyek a mezőgazdasági
hozzáadottérték-növelését távlatilag elősegítik. Ebben a munkában az
MTA Agrártudományok Osztályára is számítani lehet. Ez az átmeneti
időszakban (legfeljebb két év), ami ez év elejétől értendő, évi
legfeljebb két-három milliárd Ft-ból megoldható; a közhasznú
megrendelés létező intézmény. Ezzel párhuzamosan el kell készíteni
azokat a terveket, amelyek megvalósítása a szükséges termelési értéket
létre tudja hozni; itt a biológiai alapoktól az élelmiszerbiztonságon
át az agrárgazdaság szabályozásáig mindent át kell tekinteni. Ezekre a
munkákra hosszú távú megrendelésekkel kell az adott kutatóintézeteket,
kutatócégeket, egyetemi tanszékeket megbízni. Nagyjából az agrárkutató
cégek költségvetésének felét kellene tartós közhasznú megbízások
keretében folyósítani, a másik felét viszont pályázati források
formájában kellene rendelkezésre bocsátani. A Gabonatermesztési Kutató
Kft. (ez lett az FVM Gabonatermesztési Kutató Intézetből; még ma is az
ország legnagyobb agrárkutatóhelye) nulla forint állami támogatással
működik, ennek ellenére világszínvonalú munkát végez, s a gabona
élelmiszerbiztonsági kutatások egyik legfontosabb központja a világon.
Ha egy megbízás vagy pályázat nem jön be, a kutatást forráshiány miatt
fel kell számolni. Nagyon nehéz ilyen körülmények között megtartani a
tehetséges fiatalokat. Ha a nemzetközi vállalatok magyar képviselőivel
tárgyalok, volt kollégák ülnek velem szemben.
Itt az a javaslatom, hogy az agrárpályázatokat
lényegesen át kell alakítani. Itt a milliárdos vagy ennél is nagyobb
összegű pályázatok, amelyek felét vállalkozóknak kell felvenniük, nem
igazán hatásosak. Több ilyen projekt kidolgozásában vettünk részt. Nem
a vállalkozások jöttek, hogy nekik fejlesztenivalójuk van, hanem a
kutatóintézetek keresték meg a vállalatokat. Nekik erre tapasztalati
hátterük nem volt, a pályázatot gyakorlatilag a kutatók írták meg, ők
formálták a pályázatokat úgy, hogy a vállalkozások is megtalálják
benne számításukat. Nem arról van szó, hogy ezt a formát fel kellene
számolni, de számukat lényegesen csökkenteni kell. Emellett itt igen
nagy a kísértés a döntéshozók befolyásolására (máshol is). Nemzeti
agrárstratégia híján pedig a döntések eleve esetlegessé válnak. Ezek
mellett a korábbi GAK-pályázatoknak megfelelő rendszert kellene
visszahozni, amikor egy pályázat három-négy évre ötven-kétszázmillió
közötti összegre pályázhatott, ahol a vállalkozói szféra arányát nem
kellett rögzíteni, ha a téma olyan, akár anélkül is elvégezhető lenne
a munka. Ez a rendszer biztosíthatná, hogy a valóban nagy
kutatásigényű vállalati projektek megvalósulhassanak, de a kisebb
költségű, de hasonlóan fontos kutatási feladatokat is el lehessen
végezni, s az ország kutatóbázisát ne dróton rángassák. Ez a kutatási
pénzek jobb felhasználását is biztosítaná. Ez azért is fontos, mert ma
alig néhány agrárcég van, amely elegendő tőkével rendelkezik, s
ráadásul mindenki ezeket próbálja beszervezni. Nagyon sok olyan téma
van, amelynek nincs közvetlenül gyakorlati eredménye, nehezen tudok
elképzelni például olyan agrárüzemet, amelyik a levélrozsda kórokozók
rasszmegoszlását kutattatja, holott a rezisztens fajták előállításához
ezekre az információkra szükség van.
Mi lehet a fenti közhasznú megrendelések és
pályázati ráfordítások forrása? Úgy vélem, hogy a cégek innovációs
járulékából begyűjtött pénzt kellene erre a célra fordítani. Ez azt
jelentené, hogy pályázatokra valamivel kevesebb jutna a majdani
kutatásügyi minisztérium, illetve a jelenlegi NKTH költségvetésében,
viszont ezzel meg tudnánk őrizni az alapot, amely hosszú távon képes
az ország kutatási kapacitásait megőrizni és fejleszteni. Persze ez
csak egy lehetőség, más megoldás is elképzelhető. Egy azonban biztos.
Ha nem lépünk gyorsan, a még meglévő kutatóhelyeknek kiváló esélyük
van a privatizációra, már csak ingatlanjaik miatt is. És senki se
gondolja, hogy az új tulajdonosokat más is érdekelné.
Kulcsszavak: tudományfinanszírozás, pályáztatás,
intézményfenntartás, nemzeti kutatási stratégia, agrárkutatás,
kutatásfinanszírozási reform
|
|