Hazánk nemzetközi elismerésében számos tényező
játszik szerepet. A rendszerváltozás előtt elsősorban a kultúra, a
tudomány és a sport terén értünk el sikereket. Ebben jelentős érdemük
volt azoknak, akik – bár tudásukat más országokban is kamatoztatni
tudták volna – a nehéz időszakban is itthon maradtak, és megszállottan
dolgoztak, nemcsak saját érvényesülésükért, hanem hazájuk kulturális
gyarapodásáért. A beköszöntő demokrácia egyebek mellett a fiatalok
önmegvalósítási lehetőségeiben is alapvető változást hozott. A
kiemelkedés reményében manapság már lényegesen kevesebben választják a
sok lemondással járó versenysportot vagy a kutatói pályát. Mindez
előbb-utóbb óhatatlanul befolyásolja a két terület képviselőinek
teljesítményét is, gondoljunk csak a legutóbbi olimpiai
szereplésünkre, mely számos kritikát és segítő elemzést váltott ki.
Örvendetesnek tartom, hogy – amint hírlik – a kormány 4,2
milliárddal(!) megemeli a sport támogatását, megelőzendő végzetes
hanyatlást.
1. Mi a helyzet a kutatás terén?
Bírálatokban és megoldandó feladatokban itt sincs hiány. A magyar
tudományosságról időről időre lesújtó vélemények jelennek meg a
médiában, elsősorban a külföldre szakadt hazánkfiaitól. Nem kímélnek
bennünket azonban a kevésbé tájékozott politikusok sem. Emlékezzünk
arra, amikor az SZDSZ jelenlegi frakcióvezetője minisztersége idején a
következő kijelentést tette: „az MTA-nak azon területeit, amelyek nem
szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé
tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak […] A magyar tudósokkal
az a gond, hogy akik meghatározók vagy alkottak valamit, már nem
élnek”. Saját reputációjuk érdekében némi szerénységre inteném a
nagyotmondó politikusokat, már azért is, mert a lakosságban könnyen
felmerülhet a kérdés: miért kell neki az adójából egyáltalán
támogatnia a drága és fölösleges kutatásokat, mennyivel hasznosabb
lenne számára, ha a kormányok az adóforintjait közvetlenül az ő
életének jobbítására fordítanák. Ezt a gondolatmenetet tovább
folytatva szörnyű következményekhez juthatunk, hiszen kutatás nélkül
egyetemi oktatásról, korszerű tudású szakemberek képzéséről sem
beszélhetünk. Ha a különböző szakterületeken nem lesznek eredményesen
kutató tanárok, akik képesek átadni az új generációnak a legújabb
ismereteket, akkor bezárhatjuk egyetemeinket is. Innen bizony már csak
néhány lépés, hogy az ország végleg leszakadjon, hogy csupán bérmunkát
végző nemzetté váljon. Akkor – hasonlóan, mint a középkorban –
fiataljaink csaknem kizárólag csak a nyugati egyetemeken sajátíthatják
el a szükséges tudást. Kérdés: érdemes lesz-e nekik visszatérniük ebbe
a szellemileg és gazdaságilag lerobbant országba? Az efféle jövőképbe
nem törődhetünk bele, és mindent meg kell tennünk ennek az állapotnak
az elkerüléséért.
2. Valóban kevés a jó kutatónk?
Molnár Károly, a tudományért felelős miniszter a Népszabadságnak
(2008. december 8.) adott interjúban kijelentette: „nagyon kevés a jó
kutatónk”, s ehhez még hozzáfűzte: „Ha Magyarország többet költene
kutatás-fejlesztésre, akkor sem lenne elegendő jó kutató”. Miniszter
úr állítását továbbgondolva érdemes megvizsgálni, mi ennek az oka, és
mit kell tennünk, hogy több kiváló kutatónk legyen, hogy a magyar
tudományosság az eddigieknél hatékonyabban szolgálja az országot.
A feltett kérdésekre adandó válaszokban figyelembe
kell vennünk, milyen feltételeket biztosítunk hazánkban a kutatás
számára? Talán kevésbé ismert, hogy az ország lakosságához
viszonyítva(!) nálunk van a legkevesebb kutató, aminek nyilvánvaló
következménye (lehetne), hogy a jó kutatók számában is lemaradásban
vagyunk. Ez különösen a természettudományok területén jelent hátrányt,
ahol a hatékonyság, a kutatás színvonala nemcsak a modern eszközök
számától és minőségétől, hanem attól is függ, hogy a szenior kutatók,
a professzorok hány munkatárs, hány doktorandusz munkáját irányítják,
más szavakkal: milyen nagy létszámú az egy-egy témával foglalkozó
kutatóegység. Ez nemcsak a közölt tudományos dolgozatok számát, hanem
minőségét is befolyásolja, hiszen egy népesebb csoportban lehetőség
van arra, hogy a kísérletekben egyidejűleg különböző módszereket
alkalmazzanak. Míg a nyugati országok professzorai, vezető kutatói
tíz-huszonöt fiatallal – köztük számos Ázsiából érkezett diplomással –
dolgoznak együtt, addig magyarországi kollegáiknak – egy-két
kivételtől eltekintve – átlagosan csupán két-három munkatársuk van. A
magyar tudományos kutatás elismerését jelenti, hogy a távol-keleti
országok fiatal diplomásai hozzánk is szívesen jönnének kutatni: nincs
olyan hét, hogy ne keresnének bennünket ilyen kéréssel. Sajnos a
felajánlott ösztöndíj – ha egyáltalán van) –, olyan alacsony, hogy
ezért bizony nem érdemes útra kelniük. Hogyan lehet így versenyezni? A
jelenlegi állapot megváltoztatása érdekében fordultak az elmúlt évben
a szegedi Széchenyi-díjas akadémikusok hazánk száz leggazdagabb
vállalkozójához, hogy
|
|
doktoranduszok és posztdoktoranduszok részére
létesített ösztöndíjakkal segítsék a tudomány száz legeredményesebb
művelőjét. Bár elgondolásunk nem mindenütt kapott pozitív fogadtatást,
bízunk benne, hogy ha a jelenlegi pénzügyi válság megoldódik, akkor
lehetőség nyílik a gazdasági és a szellemi elit együttműködésére.
Mindezeket szem előtt tartva a magyar kutatók hatékony munkáját
dicséri, hogy ha a tudományos dolgozatok és a hivatkozások számát a
kutatók létszámához és a ráfordított pénzügyi támogatáshoz
viszonyítjuk, akkor a magyar tudományos kutatás még mindig az országok
élvonalához tartozik (Magyar Tudomány, 2008/8)!
A tudományos világ azonban nem a relatív mutatókat
nézi, hanem azt, hogy ténylegesen hány és milyen színvonalú dolgozat
került ki tudományos műhelyből, azok milyen visszhangot keltenek,
mennyivel járulnak hozzá a szakterület fejlődéséhez. Való igaz, hogy
az itthon dolgozó kutatóink közül Szent-Györgyi óta senki nem kapott
Nobel-díjat – kérdés, hogy a szerény hazai körülmények között van-e
erre egyáltalán esély. Ettől függetlenül minden területen vannak
nemzetközileg is kiemelkedően teljesítő kutatóink, kutatóegységeink,
akik és amelyek a kutatás eredményességét tükröző nemzetközi
rangsorokban – bármennyire is hihetetlen – megelőznek számos, náluknál
összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között tevékenykedő kollegát,
illetve kutatócsoportot (lásd például Applied Catalyis. 1998, 169,
2,). Az sem érdektelen, hogy a kínai kollegák összeállításában a
szegedi egyetem évek óta ott szerepel a világ legjobb négyszáz
egyeteme között, ami döntően az itt folyó tudományos kutatómunkának
köszönhető. Az is a magyar tudomány elismerését jelenti, hogy a
németek által 2007-ben közzétett felmérés szerint az európai(?)
egyetemek rangsorában a szegedi egyetem és a Budapesti Műszaki Egyetem
a kémia, az ELTE pedig a matematika és a fizika terén végzett
kutatásai alapján bekerült a második, az úgynevezett „top”
kategóriába. Mindez nem jelenti azt, hogy nyugodtan ülhetünk nem
létező babérjainkon, hiszen az a tény több mint riasztó, hogy volt
olyan év, amikor háromezer PhD-hallgató közül csak háromszáz végzett,
a többiek elmentek jól fizető külföldi állásokba!
3. Hogyan emelhetnénk
a hazai kutatás színvonalát?
Az, hogy a tudományos kutatás, a K+F nagyobb támogatása mennyire
fontos az ország fejlődése szempontjából, és hogy ez milyen nagy
szerepet játszott az elmúlt évtizedekben például Írország, Finnország
és Dél-Korea drámai fejlődésében, gazdagodásában, azt már többen –
minden különösebb visszhang és eredmény nélkül – számos tanulmányban
leírtuk (lásd Solymosi: Népszabadság. 2006. január 28.; Figyelő, 2008.
november 27.). Miniszter úrral egyetértve vallom: „az innováció és a
kutatás gyermekeink, unokáink jövőjét határozzák meg”, más szavakkal:
ez képezheti felzárkózásunk alapját, az ország sorsát is. Azt a tételt
azonban nem fogadhatom el, hogy ha Magyarország többet költene a
tudományra, nem lenne több jó magyar kutató, és azt sem, hogy ennek
semmi érdemleges hatása nem lenne a hazai tudományos kutatásra.
Meggyőződésem, hogy a nehéz pénzügyi-gazdasági helyzet ellenére
nemcsak a sport, hanem a tudomány is megérdemelné a megemelt
támogatást. Az azonban egyetlen fillérjébe sem kerülne az országnak,
ha nemcsak beszélnénk a teljesítmény szükségességéről, hanem azt is
rögzítenénk végre, hogy az elmúlt évtizedekben hol folyt és hol folyik
ma is nemzetközileg is kiemelkedő munka, és hol az ezt meg sem
közelítő tevékenység. Az se kerülne az országnak egy fillérjébe sem,
ha egyszer végre eljutnánk oda, hogy a „visszahúzó erőt” leküzdve
ezeket az eredményesen, megszállottan dolgozó, sikeres
kutatóegységeket, csoportokat kiemelten kezelnénk, megvédenénk a
teljesítményt mindig leértékelő és a differenciálást ellenző
nézetektől. És az sem, ha a szakterületén nemzetközi rangsorban
előkelő helyezést elérő csoportokat nem szüntetnénk meg.
Mindezek alapján természetesen támogatom az
Akadémia új elnökének, Pálinkás József akadémikusnak az e gondolatok
írása közben elhangzott bejelentését (MTV 1 Napkelte, 2009. január
7.), mely szerint négy-hat tehetséges fiatalnak a professzori fizetés
dupláját adnák, és kiemelt anyagi támogatással lehetőséget nyújtanának
nekik saját kutatócsoport létesítéséhez. Ehhez csupán azt teszem
hozzá, hogy nemcsak az ígéretes fiataloknak kell biztosítani jobb
kutatási feltételeket, hanem azoknak a már meglévő kutatócsoportoknak
is, amelyek már bizonyítottak, melyek a mostohább körülmények ellenére
is több évtizede beküzdötték magukat szakterületük nemzetközi
élvonalába. Ez biztatást jelentene a külföldön szerencsét próbáló
tehetségeknek, hogy érdemes hazatérniük, hogy tudásukkal,
tapasztalatukkal, kreativitásukkal hazájuk fejlődését, felzárkózását
segítsék.
Kulcsszavak: kutatás támogatása, kevés-e a jó kutatónk? hazai
kutatás színvonala, nemzetközi felmérések, ösztöndíjak fiataloknak
|
|