A régiók Oroszországa – Regionális fejlődés
és politika az átalakuló Oroszországban
Az MTA Regionális Kutatások Központja kiadásában, Horváth Gyula
szerkesztésében immár a harmadik kötet jelenik meg egy-egy jelentős
európai ország regionális fejlődésének és regionális politikájának
részletes bemutatására. Olaszország és Nagy-Britannia után most
Oroszország került sorra. Ezek a részletes elemzések hozzájárulnak a
gazdaság és a társadalom területi egyenlőtlenségei kialakulásának
tudományos feltárásához, a létrehozó mechanizmusok modellszerű
leírásához – valamint e folyamatokat befolyásolni kívánó kormányzati
beavatkozások (a regionális politika) módszereinek, eszközeinek és
eredményeinek megismeréséhez. Az éppen huszonöt éve alapított MTA
Regionális Kutatások Központjának ez a kettős feladata: a regionális
folyamatok tudományos feltárása és a tudományos eredmények gyakorlati
alkalmazhatóságának előkészítése. A könyv előszavában Alekszandr
Nyekipelov akadémikus, az Oroszországi Tudományos Akadémia alelnöke
írta: „Magyar kollégáink kiemelkedő elméleti felkészültségükkel és a
gyakorlati területfejlesztésben megmutatkozó jártasságukkal hívták fel
magukra a figyelmet […] örömünkre szolgál, hogy országunk területi
folyamatainak alakulására is kiterjed tudományos érdeklődésük.”
Horváth valóban alkotó szerkesztő. Ötvenoldalas
bevezető tanulmánya kiváló szintézise százhúsz év orosz regionális
fejlődésének, a cári birodalom modernizálásának 19. századvégi
állapotától a szovjet korszakon át az új, mai Oroszországig. A
Szovjetunió szétesésével kísért rendszerváltozás sajátossága volt,
hogy ez egyúttal a korábbi orosz gyarmatbirodalom végét is jelentette.
Leváltak, s függetlenné váltak a korábbi nemorosz szövetségi
köztársaságok, így például belső-oroszországi városok és régiók váltak
határ mentivé; a külpiaci nyitás, a belső piaci viszonyok kialakulása
nyomán óriási területi egyenlőtlenségek keletkeztek. Az egy főre jutó
bruttó regionális termék alapján a legfejlettebb és legszegényebb
oblaszty közötti különbség 2004-ben Oroszországban negyvennégyszeres
volt (!) – kétszerese a világ leggazdagabb és legszegényebb országa
közötti jövedelem-differenciának. Ez csak néhány példa azok közül,
melyek Horváth elemzéséből világossá teszik: az orosz átalakulás
számos vonatkozásban eltér a kelet-közép-európaitól, s az ország –
ismét – endogén pályán halad.
A húsz orosz tanulmány négy témakörbe rendezett. Az
első: a Szovjetunió széthullása és az új integráció esélyei (három
tanulmány). A második: térbeli társadalmi és gazdasági folyamatok (hét
tanulmány), a harmadik: a területi tervezéstől a regionális politikáig
(hét tanulmány), a negyedik: a városi és rurális Oroszország (három
tanulmány). A húsz tanulmányt tizennyolc szerző jegyezte (Andrej
Trejvis négy dolgozattal szerepel, s vannak többszerzős írások is);
ezek teljeskörű ismertetése nem recenziós feladat. A tanulmányok nagy
része a regionális tudomány és regionális politika szokásos témaköreit
vizsgálja – a területi egyenlőtlenségek alakulása, a gazdasági
mikrokörzetek elhatárolása, a helyi önkormányzatok szerepe stb. – s e
tanulmányok jó betekintést adnak e tudományos és/vagy gyakorlati
problémák oroszországi sajátosságaiba. Ám vannak különleges, Európa
más részein nem érzékelt problémák, kutatási irányok is. Ilyen például
Trejvis az óriások sajátos fejlődési pályáját elemző írása, a
szellemes aggregált ország-méret index alkalmazásával. A szerzőt
elsősorban Oroszország helye érdekli az óriási országok között, ám a
tanulság – a nagy méret előnyei s nem csekély hátrányai – segít
megérteni az igen nagy országok roppant ellentmondásos fejlődését, s
azt az ismert tényt is, hogy Európa vagy Ázsia leggazdagabb országai
kicsinyek, annyi lakosuk van, mint egy-egy városnak (Dánia, illetve
Szingapúr). Ugyancsak Trejvis (akit a kötet leginvenciózusabb
szerzőjének ítélek) A fejlődés természeti és társadalomföldrajzi
korlátai című tanulmánya igen sokoldalú geopolitikai elemzést ad az
orosz föld sajátos földrajzi viszonyainak – mint a hatalmas méret, a
kedvezőtlen klimatikus feltételek, gyenge kapcsolat az óceánokkal –
szerepéről. Nefjodova tanulmánya (Az orosz perifériák terjeszkedése)
az egyetlen, ami az óriási kiterjedésű, roppant elmaradott
infrastruktúrájú, a városoktól egyre inkább leszakadó orosz vidék
kritikus helyzetét elemzi. A falu/város dichotómia erősödik, a falvak
elnéptelenedése drámai erejű. A 2002. évi népszámlálás adatai szerint
34 ezer településnek (az ország összes települései 24%-ának) lakossága
kevesebb, mint tíz fő (!), sőt közülük 13 ezer falu már lakatlan (!).
Horváth Gyula körültekintően választotta ki a kötet
tanulmányait: sokoldalú képet adnak, igen őszinte s a nemzetközi
standardnak megfelelő színvonalú elemzések alapján a Föld legnagyobb
országának regionális átalakulási pályájáról. Nemcsak a regionális
tudomány művelőinek, hanem más társadalomtudományi diszciplínák
kutatóinak is érdekes és hasznos olvasmány. (Horváth Gyula
(szerk.): Regionális fejlődés és politika az átalakuló Oroszországban.
Pécs: MTA Regionális Kutatások Központja, 2008, 466 p.)
Enyedi György
az MTA rendes tagja
Korunk hőse, a pszichológus
(Kinek az örömére?)
A pszichológia – mint önállósult tudomány – a nyugati gondolkodás
egyik legjellemzőbb terméke. Jellemző az emberképe, azaz jellemzően a
teremtő, a tevékeny, a saját sorsát is erős kézzel irányítani képes
hőst tekinti pozitív mintának, jellemzően mutatkozik meg általa e
tevékeny hős fékezhetetlen megismerés- és elemzésvágya, és jellemző a
gondolkodásmódja is. Az a fajta – főképpen a részletekre figyelő –
gondolkodásmód, amely gyakran állít csapdát magának, és azután ebbe a
csapdába a kutató elme gyakran bele is sétál. De jellemzően nyugati a
tudományág azért is, mert megteremtője a csapdák ellenére sem adja fel
a küzdelmet, sőt egyre bátrabban nyomul előre „a lélek sűrű
erdeiben”. Ráadásul – ahogy olykor látjuk – a fausti hős még örömét is
leli a veszélyben. Fenséges a küzdelem, és fenséges a küzdő sorsa is.
(Bár még nem tudjuk pontosan, hová is vezet az útja.)
Ha a pszichológia „nyugatiasságának” fenti
jellemzőit bizonyítani kívánnánk, és ezt a nyugati tudományosság
módszereivel igyekeznénk megtenni, akkor bizony ez az írás igen
terjedelmes dolgozattá kerekedne, ezért meg sem próbálkozunk vele. Egy
efféle bizonyításnak nem is itt a helye. Ha lehet, elégedjünk meg most
azzal, hogy a fenti állítást – akár tudományos, akár költői elgondolás
– talán már az is igazolni látszik némiképp, hogy a pszichológia mint
diszciplína nem Keleten jött létre, hanem Nyugaton, és valószínűleg
már ez sem egészen véletlen. A régi keleti bölcselet nem merte ilyen
határozottan megragadni a lélek mibenlétének és működésének a
kérdéseit, nem mert e tárgyban annyira konkrét lenni, mint a nyugati.
Ezért is nem ebből a filozófiából vált ki a lélektan, bármilyen
izgatóak voltak is az általa felvetett kérdések minden korban és
mindenütt – Keleten és Nyugaton egyaránt. Különben pedig nem is fontos
minden kérdésre válaszolni, nem kell minden titkot feltárni –
állította a legtöbb régi keleti bölcselő, egy kicsit a maga
gondolkodói habitusának igazolására is. A titkokkal szelíd, baráti
viszonyban kell élni, sokszor tilos is háborgatni őket.
Nem így tekint azonban rájuk a nyugati hős, aki – a
képet már elkezdtük rajzolni róla – bátran, kivont karddal jár-kel az
ismeretlenség erdeiben, s még a legsötétebb zugokba is benéz. Ezt
teszi a tudós, de csakis a tudós pszichológus is errefelé, ez a
hivatása. Fontos hivatás, különösen abban a civilizációban, amelyben a
tudományos munka eredményeinek felhasználása olykor kétes célok
érdekében történik, a tudományos eredmény nemcsak hogy kétélű fegyver,
hanem néha több kárt okoz (a lelkekben is), mint amennyi haszon
keletkezik általa. Nos, ezért is követjük megkülönböztetett
figyelemmel a lélektan tudós művelőinek igyekezetét, munkájuk
eredményeit.
Ha a régi keleti bölcselet kritikus
(antihegeliánus) szemléletével vizsgáljuk a pszichológus működését,
akkor onnan nézve is – meglepő módon – meggyőzően pozitívnak látszik.
Végre nem elfordul magától, és kifelé tekintve serénykedik a nyugati
hős, a homo faber, hanem önmagára figyel, a lényegessel, az égetővel,
az emberivel foglalkozik. A régi keleti bölcselőt mindig is ez
érdekelte leginkább, az anyagi világ részletei nemigen kötötték le a
figyelmét. Ezért nem is alakultak ki kultúráikban a
természettudományok, helyettük megjelent a természetfilozófia. Ennek
is központi tárgya a létezés kérdése lett, s ontológiai vizsgálataik
legizgalmasabb kérdéseivé az emberi létezés részletei váltak. Lám, ezt
vizsgálja végre a nyugati elme is, nyugszik meg a pszichológusra
tekintve a régi keleti bölcselet elképzelt mestere, s ettől fogva
talán már nem is félti annyira hegeliánus gondolkodású nyugati társát
a jövőtől.
„A pszichológia vigasztal” – mondhatjuk Voltaire
után szabadon. Minket is vigasztal, esélyt, reményt ad (gyakran a
saját civilizációnk eltúlzott igyekezetéből származó) lelki bajaink
leküzdésére, de talán még az örömök könnyebb, ügyesebb föllelésére is
megtanít. Mindenesetre magunkra irányítja a figyelmünket, s ezt máris
törődésünk, önbecsülésünk jeleként értelmezhetjük. És milyen jó látni,
hogy amikor a tudós pszichológus éppen ezt az önmagunk felé fordulást
igyekszik elérni érdeklődő (rászoruló) közönségénél, mind e közben ő
maga is jól érzi magát! Jól érzi magát a kutatásban, a felderítő
munkában, és a szélesebb közönség felé fordulva is lelkesen és
lelkesítően szól eredményeiről.
Ha Pléh Csaba eddigi sokirányú és terjedelmes
közlésekben megmutatkozó munkásságából eddig nem következtettünk volna
a tudós kutató élményeire, legújabb kötetének már a címéből is
megtudhatjuk, mit jelent számára a munka. A kötet A lélek és a
lélektan örömei címet viseli. „A könyv a kutató örömét is igyekszik
bemutatni, amely éppen abból fakad, hogy saját magát egy soha véget
nem érő keresés és meglepetés láncolatába helyezi.” Magyarázza a
szerző a fülszövegben, ha esetleg nem értettük volna elég jól óriás
könyvének (62 ív!) a címét. De hát értjük jól, mert nem először
tartunk a kezünkben Pléh Csabától hasonlót. S ha arra gondolunk, hogy
már a szerző bibliográfiája is szintén kötetnyi, akkor főképp balgaság
lenne nem érteni: a kutató is örül, azaz a mester is boldog, hogy
teszi, teheti a dolgát a tudomány gyarapítására, a „civilek”
vigasztalására, életesélyeik növelésére. És teszi mindezt lázas
igyekezettel, számos területen.
Ha csak ezt a kötetét lapozgatjuk (most ez a
dolgunk), ebből is jól kivehetők, meghatározhatók az egymáshoz nem is
közeli területek. Sőt, ebből ismerhetők csak meg igazán jól, mert ez a
könyv amolyan patchwork-elv szerint szerkesztődött (ahogy Maurer Dóra
grafikája is utal erre a fedélen): minden fontos területről került ide
egy-egy lényeges írás, s ezekből a részekből állt össze a kötet
színes, teljes egésszé, hogy az olvasónak is legyen rálátása a lélek
változatos tájain kalandozó kutató munkájára. Legyen fogalma a múlt
eszméiről és eredményeiről, a jelenről, és sejtsen valamit a jövőről
is.
Tudjuk, hogy a szerző „pszichológus és nyelvész, a
kognitív pszichológia és a fejlődési zavarok vizsgálata mellett fő
témája a pszichológia és a rokon tudományok története társadalmi
beágyazottságukban”, ahogy írja magáról a kötetben. És hogy ezt a
mondatot tőle kellett kölcsönvennünk az eddigi életmű
körülhatárolásához, az nem véletlen. Külön-külön ismertük már a
különböző területeken végzett munkáit különböző köteteiből, ám ha ránk
maradt volna kutatási területének meghatározása, hát az eddig róla
szerzett ismereteink számossága ellenére is nagy bajba kerültünk
volna. Nem így lesz ez azonban a jövőben. A lélek és a lélektan örömei
végre csaknem teljes áttekintést ad a szerző munkásságának sokféle
irányáról, ágáról.
Az áttekintés lehetősége nem kis mértékben az ügyes
szerkesztői munkának köszönhető. A fejezetek világosan tagolják és
határolják körül Pléh Csaba érdeklődésének területeit. A
tartalomjegyzéket a fejezetek címeivel bárki megismerheti ugyan a
kötetből, de hogy tudja, mi vár rá, ha kézbe veszi, a kilenc fejezet
címe (és ezek hatvan alcíme) által jelölt tartalmak közül most
elősorolunk néhányat. Semmi másból nem derül ki jobban, pontosabban,
mi adja e tárgykör kutatójának a kötet címében is említett örömöket, s
a kutató szerint miből származnak mindannyiunk örömei. De kiderül a
témák sorolásából az is, hogy a szerző milyen hihetetlenül széles
közönséget képes megszólítani.
Történeti kirándulásokkal kezdődik az utazás,
távolabbi és közelebbi korokba, tájakra: Wundttól Piaget-ig, a korai
magyar akadémikus pszichológiától a funkcionalizmusig (Harkai Schiller
Pál), az író Méreiig. Aztán témák és fogalmak sorsát követhetjük az
időben, az evolúciós gondolattal (a lélek darwinistáival)
ismerkedhetünk. Később a fausti szenvedély tárulkozik föl előttünk (A
megismerés vonzása című fejezetben) a tudomány, a művészet és a nyelvi
gondolkodás összefüggéseiben, majd az információs társadalom és a
fogyatékosság jellemzői kerülnek a vizsgálódó tekintet látókörébe – a
kognitív pszichológia szemléletével. A tudomány és a felsőoktatás
égetően fontos kérdései is megjelennek egy szűkebb fejezetben, majd
interjúk következnek a szerzővel a legkülönbözőbb tárgyakat érintve:
ezredvég, természet és lélek, természeti gondolkodás az emberi
gondolkodásról, tudománytörténet, számítógép és biológia, tanulás,
oktatás, a tudomány reformja, a lélek evolúciója, és van itt szó arról
is, hogy „nem ciki pszichológushoz fordulni” (chatinterjú az Origón).
Szóval, a pszichológia igazán változatos területei
tárulnak elénk a kötetből, valóban minden szegletbe, zugba benéz a
szerző (akinek olykor tudós kollégái is feltűnnek útitársként, együtt
a kiváló interjúk készítőivel).
Ez a szenvedély, a feltárás és következtetés
szenvedélye, valamint a lenyűgöző munkabírás, teljesítőképesség viszi
talán legközelebb az embert saját lényege megismeréséhez. Szükségünk
is van minderre, eléggé nagy lemaradást kell behozniuk az ún. humán
diszciplínáknak (ahogy ma mondjuk: a bölcsészet- és
társadalomtudományoknak) az emberi természet megismerésének területén.
Természettudományos ismereteinket is hasznosítva, valóban ideje végre
komoly szenvedéllyel fordulnunk a mára eléggé magára maradt (és bizony
eléggé tévelygő, szorongásos – erről is szól egy fejezet) ember felé.
Ahol – átfúrva magát az anyagi világon – Heisenberg
és Bohr találta magát egykor, ott vizsgálódik a tudós pszichológus is.
És ott vizsgálódtak valaha a régi Kelet filozófusai is, akik szinte
kísérletet sem tettek rá, hogy „átfúrják magukat az anyagon”.
Legalábbis igen gyorsan visszafordultak erről az útról a nehezebben
járható, az eléggé konkrétan soha meg nem válaszolható kérdésekkel
kikövezett másik útra, mely (azt hisszük) a szorosabban vett emberi
világ, az emberi létezés közelebbi megismeréséhez vezet.
Ezt állapíthatná meg a mai tudós pszichológus
működéséről megnyugvással az elképzelt egykori keleti bölcselő, ha
vethetne egy pillantást korunkra, napjaink szellemi életére, ott is a
lélektan helyzetére. És ezt állapíthatja meg „interdiszciplináris
recenziónk” végén a mai orientalista is, akit felvillanyoz a
romantikus reménykedés, hátha egybeesnek itt valahol a szellem keleti
és nyugati útjai. A kultúrája által eléggé meghatározott emberi lény
talán hamarosan befejezi szigorúan következetes analógiás utazását, s
érdeklődéssel fedezi föl távolabbi lehetőségeit is.
Pléh Csaba eredményei már úgy segítik a tudományos
gondolkodást, hogy a minden tekintetben közösen járható utakra
irányítja a kutatók érdeklődését, figyelmét. Ő maga igen gyakran a
köztes területeken (középutakon) keresi a helyes válaszokat a
kérdéseire. (Erre is elégedetten bólintana az egykori keleti
filozófus, a modális logikai gondolkodás talán legrégebbi tudatos
alkalmazója.) De a köztes területek, a középutak és a modális logikai
gondolkodás felé viszi el olvasóit is a szerző, s ma már (tőle is)
tudjuk, hogy sokszor biztonságosabb a járás errefelé, mint a régi
analógiás tudományosság rögzült meggyőződései, szempontjai szerint
kijelölt ösvényeken. Ez a biztonság pedig gyorsan feltűnik az
olvasónak, ő is könnyebben jár, kényelmesebben halad a célja felé.
Ennek következtében megnyugvást érez, sőt derűt, örömöt. És ebből is
nyilván jut a szerzőnek, jutalmul és ráadásként a kutatás örömeihez.
Lám, ilyen egyszerű föllelni, vagy akár
„előállítani” a lélek és a lélektan örömeit. (Pléh Csaba: A
lélektan örömei. Budapest, Gondolat, 2008, 703 p.)
Sári László
orientalista
Joseph G. Sinkovics: Cytolytic Immune Lymphocytes in the
Armamentarium of the Human Host. Products of the Evolving Universal
Immune System.
A közelmúltban jelent meg az USA-ban élő magyar orvostudósnak, a MTA
külső tagjának, Sinkovics Józsefnek a Cytolytic Immune Lymphocytes
in the Armamentarium of the Human Host. Products of the Evolving
Universal Immune System című könyve a passaui Schenk Verlag és a
budapesti Dialóg Campus Kiadó közös kiadványaként).
A címben szereplő citolitikus immun limfociták jó
pár évtizede és még napjainkban is az emberi (és állati) szervezet
egyik legintenzívebben tanulmányozott sejtféleségét képezik. A rájuk
vonatkozó megfigyelésekről rengeteg – különböző szakterületek
folyóirataiban szétszórtan megjelent – közleményben számoltak be.
Ezekben e sejtek sajátságait, funkcióit, fiziológiás és patológiás
állapotokban játszott szerepüket illetően nagy ismeretanyag
halmozódott fel. A könyv címe azt sugallja, hogy belőle erről az
ismeretanyagról kaphat az olvasó összefoglaló áttekintést. Ez
önmagában is nagy érték. Értéke különösen megnőhet az olvasó szemében,
ha tudja, hogy ez az összefoglaló áttekintés annak a szerzőnek
tollából származik, aki először figyelte meg, fotózta le e sejteket
akcióban, és közölt róluk cikkeket közel negyven évvel ezelőtt, amikor
e sejtek funkcióiról, vitális fontosságukról még semmit nem tudtunk. A
könyv szerzője azóta is intenzív laboratóriumi és klinikai
kísérleteket végzett e sejtekkel kapcsolatban, és napról napra éles
szemmel nyomon követte a rájuk vonatkozó kutatások eredményeit és
fejlődéstörténetét.
Ám e könyvből nem csak e sejtek sajátságairól,
funkcióiról, fiziológiás és patológiás állapotokban betöltött
szerepükről kapunk a legújabb megismeréseket magában foglaló a
lényeget személyes tapasztalatok alapján megvilágosító, a homályban
maradt kérdésekre is kritikusan rámutató szintézist. A könyv tehát
korántsem csak a humán citolitikus immun limfocitákról szól, így a mű
címét akár megtévesztőnek is mondhatnánk.
A terjedelmesnek igazán nem minősíthető (kevesebb,
mint 400 oldal), hat fejezetből álló műben a gazdavédő mechanizmusok
ősi és fejlettebb formáiról; a veleszületett és adaptív immunrendszer
kialakulásáról, működéséről is átfogó képet kapunk. Képet kapunk annak
szabályozásáról, betegségekben játszott szerepéről, terápiás
kiaknázhatóságának már alkalmazott és még lehetségesnek vélt
módozatairól. A széleskörű és sokirányú orvostudományi ismeretekkel,
és több évtizedes laboratóriumi és klinikai tapasztalatokkal
rendelkező szerzőtől kritikus, de ugyanakkor jövőbe mutató, további
kutatási irányokra is rámutató, naprakész áttekintésben részesülünk.
Az első fejezet a Veleszületett immunrendszer, a
második pedig az Adaptív immunrendszer címet viseli. E fejezetekben a
szerző páratlan evolúciós biológiai ismeretekkel és szemlélettel
felvértezve, de bizonyos összefüggések egyéni feltárásától és
interpretálásától sem visszariadva, a prebiotikus érától kiindulva az
evolúció folyamatán végighaladva, annak lépcsőfokait kiemelve mutatja
be a gazdaszervezet védekezésének ősi mechanizmusait, majd a
veleszületett és adaptív immunrendszer, illetve immunvédekezés
kialakulását. Bemutatja e kialakulásában szerepet játszó tényezőket, a
kialakulási folyamat lépéseinek láncolatát, az immunrendszer
fegyvertárának molekuláris és sejtes elemeit, azok lenyűgözően
koordinált együttműködését és szabályozásának eddig megismert
módozatait. Egyik későbbi fejezetben pedig az immunrendszer
szervképleteit, és azoknak az evolúció és ontogenezis során történő
kifejlődését, környezeti behatásokra történő alakulását is bemutatja a
szerző.
A harmadik, Tumor Immunology and Immunotherapy című
fejezet a daganatimmunológia és a daganatok immunterápiájának
kérdésével foglalkozik, s nyújt fundamentális ismereteket. Különösen
elmélyülten foglalkozik az autolog tumorsejtek elleni immunreakciók
különböző módon történő fokozását célzó terápiás irányzatokkal.
Tárgyilagos és kritikus áttekintést nyújt a daganatellenes
vakcinációval, a monoklonális antitestekkel és a modulált, adoptív
immunlimfocitákkal, valamint a „virális onkolízátumokkal” és az
onkolítikus vírusokkal történő klinikai vizsgálatok, terápiás
eljárások eredményeiről, a felmerülő, leküzdendő nehézségekről és
buktatókról. Különös értéke ezen áttekintésnek az, hogy olyan szerző
tollából származik, aki nemcsak ezen új terápiás irányzatok
kidolgozása és klinikai alkalmazása területén végzett pionír
munkásságot, hanem laboratóriumi kísérletek során tett
megfigyeléseivel ezen terápiás irányzatok elméleti, kísérletes
megalapozásának is egyik, ha nem az első úttörő munkása.
Ennek alátámasztására a könyvrecenziók szokásos
módjától eltérve kissé részletesebben ismertetem a szerző egyik ilyen
pionír, de a későbbiekben kellő figyelemben nem részesült – e
fejezetben különben részletesen leírt és jól dokumentált –
megfigyelését. A szerző egy retrovírust termelő egérlimfómából
kialakított sejttenyészetben az eredeti limfómasejtekétől eltérő
vonásokkal rendelkező sejtek megjelenését figyelte meg, és azt
észlelte, hogy ha ezeket a sejteket egerekbe visszaoltotta, azokban az
eredeti limfómánál lényegesen malignusabb daganat alakult ki. Ilyen
sejtek kialakulását azután a szerző kísérletesen is létre tudta hozni
oly módon, hogy az egereket az eredeti limfómasejtek és elölt
limfómasejtekkel immunizált egerek lépéből nyert sejtek keverékével
oltotta be. Ilyenkor is az eredetinél malignusabb daganat alakult ki.
Megfigyelte és leírta, hogy ebben a kísérleti modellben az új,
malignusabb sejtvonal az eredeti limfómasejtek és az elölt
limfómasejtekkel immunizált egerek lépéből nyert sejtek között jelen
lévő antitesttermelő immun B-limfociták spontán fúziója révén alakult
ki. Megfigyelte és leírta, hogy e spontán, természetes módon kialakuló
kiméra vagy hibrid sejtek az eredeti diploid limfómasejtektől eltérően
tetra és polyploid sejtek voltak. A szerző ezt a sejtvonalat Georges
Köhler és César Millstein arteficiálisan kialakított antitesttermelő
hibridomákra vonatkozó közlése után „natural hibridoma” néven a
szakirodalomban részletesebben ismertette. E fejezetben jól
dokumentált képet kaphatunk a szerző több más ilyen, a kort megelőző,
ezért nem kellően interpretált megfigyeléséről is. Így többek között
arról, hogy ő észlelte és írta le először a laboratóriumában, a 60-as
évek vége felé alkalmazott „chamber slide assays”-ben tett
megfigyelései során az emberi daganatsejtekre in vitro gyorsan ható
kis kompakt limfocitákat („small compact lymphocytes”), valamint –
főként egészséges donorokból nyert limfocitapopuláció alkalmazása
esetén – a daganatsejtekre később ható, általa „large granular
lymphocytes” nagy granuláris citoplazmájú limfoid sejtek”-nek nevezett
sejteket. Előbbieket mások később citotoxikus T-
|
|
limfocitaként, utóbbiakat pedig természetes
ölősejtként, NK-sejtként, írták le a szakirodalomban. Ezen
sejtféleségek azok, amelyeket manapság egyre kiterjedtebben alkalmazni
törekszenek a malignus daganatok és bizonyos vírusbetegségek
úgynevezett adoptív lomfocita terápiájában.
A negyedik, Autoimmunity and Lymphomagenesis című
fejezetben néhány autoimmun betegség (Hashimoto-thyroiditisz és
szisztémás lupus erythematosus és az immunrendszer sejtes elemeiből
kiinduló daganatok – a limfómák, és a tímusz- [csecsemőmirigy-]
daganatok) patogenezisébe kapunk betekintést. Itt (és a könyvben sok
más helyen) a szerző hangsúlyozza a retrovírusok és
retro-transzpozonok immunbiológiai szerepét. Gyakran hivatkozik
munkatársaira, közöttük kiemelkedően a houstoni Baylor Orvosegyetem
patológusprofesszorára, Györkey Ferencre. (A könyvből az is kiderül,
hogy ezt a két kutatóorvost elég mostohán és talán igazságtalanul is
kezelték a kutatási díjakat kiutaló amerikai intézmények).
A következő, Cytotoxic Lymphocytes against Cellular
and Viral Infectious Agents című fejezet pedig azon immunreakciókról
nyújt összehasonlító áttekintést és analízist, amelyeket a
gazdaszervezet a malignus daganatsejtek és a különböző kórokozók
(vírusok, baktériumok, gombák és egyéb uni- és multicelluláris
patogének) ellen bevetni, mozgósítani tud. Ugyanakkor azon módozatok,
manőverek sokféleségéről is áttekintést nyújt a fejezet, amelyekkel a
daganatsejtek és a patogén mikrobák a gazda védekező mechanizmusait
igyekeznek hatástalanítani, megkerülni, vagy éppen azokon
felülkerekedni. Ez a roppant mély evolúciós biológiai ismeretekre
alapozottan gondosan kimunkált és nagy szakavatottsággal, de élvezetes
és mondhatni izgalmas formában megírt fejezet a mű egyik legérdekesebb
és s talán legtanulságosabb fejezete.
Ezt a A Concise Synopsis címú fejezet követi,
melyben a gazdai védekezés ősi, de csak újabban megismert elemeinek, a
defenzinek világának evolúciós biológiai keretben történő ismertetése
mellett a veleszületett és adaptív immunválasz-reakciók
mechanizmusaira, szabályozására vonatkozóan, valamint a humán
daganatimmunológia és -immunterápia terén az utóbbi években szerzett
új ismereteket foglalja össze a szerző.
Talán e rövid és korántsem teljes ismertetésből is
kiderül, hogy ez a mű nem egy szűk területet felölelő mindennapi
monográfia, hanem az utóbbi évtizedekben robbanásszerűen fejlődő több
szaktudományág (immunológia, onkológia, hematológia, virológia)
területén felhalmozódott ismeretanyagot összefoglaló, nagy
szakavatottsággal megírt olyan alkotás, amelyben e szakterületeken
több évtizedes klinikai és laboratóriumi tapasztalattal rendelkező
szerző életműve is benne van. Nem is akárhogyan, nemcsak a szóban
forgó szakágakra vonatkozó legújabb ismeretek keretébe helyezve, hanem
úgy, hogy az egyben a jövő kutatási célpontjaira is rámutat.
A könyv roppant nagy és rendkívül precízen
dokumentált ismeretanyagot tár az olvasó elé igen jól organizált
formában és többnyire élvezetesen olvasható, világos megfogalmazásban.
2500 tudományos munkára történik hivatkozás benne úgy, hogy a szerző
az egyes munkákban foglalt lényegi megállapításokat nemcsak idézi,
hanem jelentőségüket is megvilágítja. A könyv emellett 16 táblázatot
is tartalmaz, melyek mindegyike egy-egy, a szerző által kivételes
fontosságúnak tartott témakört illetően további nagymennyiségű,
precízen dokumentált ismeretanyagot tartalmaz, roppant kondenzált, de
mégis áttekinthető és jól olvasható formában.
A szép kivitelezésű könyv száz kitűnő ábrát
tartalmaz igen informatív, olykor személyes hangvételű magyarázatokkal
ellátva. Az ábraanyag jó részét rendkívül demonstratív és kiváló
minőségű fény- és elektronmikroszkópos felvétel képezi, amelyek közül
számos máris tudománytörténeti értékű vagy rövidesen az lesz. A
kitűnően megválasztott ábrák és magyarázataik segítik a tárgyalt
jelenségek megértését és memorizálását.
Az immunrendszer, az immunreakciók és azok
modulálásának kérdései a jelenkori orvostudomány minden ágában (és az
állatgyógyászatban is) az érdeklődés és kutatás középpontjában álló
témakörök. Mindezen szakágak művelői számára az ismertetett könyv
nemcsak autentikus ismeretforrás, de elmélyültebb olvasása esetén akár
szemléletformáló élmény is lehet. (Joseph G. Sinkovics: Cytolytic
Immune Lymphocytes in the Armamentarium of the Human Host. Products of
the Evolving Universal Immune System. Passau– Budapest: Schenk
Verlag–Dialóg Campus Kiadó, 2008, ISBN 978-3-939337-57-7)
Lapis Károly
az MTA rendes tagja
Megjelenőben
az akadémiai nagyszótár
Alig jelent meg A magyar nyelv nagyszótárának első két kötete
2006-ban, már a következő évben a Kiváló magyar szótár-díjjal
tüntették ki. Megszolgált lexikográfiai elismerés volt! De nem emiatt
egyedi ez a familiáris köznyelven csak Nagyszótár-ként
emlegetett mű. Története, hányatott sorsa és sajátos jellege teszi
azzá a magyar szótárirodalomban. Miért akadémiai és miért nagy ez a
szótár? Teleki Józsefnek, a Magyar Tudós Társaság (Akadémiánk elődje)
első elnökének 1811-ben írt, s egy 1817-es pályázatra benyújtott
Egy tökéletes magyar szótár elrendeltetése, készítési módja c.
tanulmánya volt a közvetlen előzménye annak az 1834-ben a Tudós
Társaság tagjai számára készített, akadémiai tekintéllyel felruházott
szótári tervnek, amely célul tűzte ki, hogy a készítendő szótár
töltsön be több szerepkört is: legyen értelmező, történeti,
etimológiai, szak- és tájnyelvi szótár is. S azért is, mert mindig az
Akadémia égisze alatt volt, és ma is a hathatós akadémiai támogatásnak
köszönhetően jutott a megjelentetés elkezdéséig. „Nagyság”-át
koncepciója, a többi szótárhoz képest átfogó jellege (értelmező és
történeti típusú egyidejűleg), s ebből is következő, 18 nagy kötetre
tervezett terjedelme adja (a kb. 100–110 ezer címszót feldolgozó
szótár szócikkeiben jelentésenként példamondatok is vannak/lesznek
illusztrációként).
Két nagyobb terjedelmű, akadémiai kezdeményezésű
és kiadású részleges előzménye van: a Czuczor–Fogarasi-féle 6 kötetes
A magyar nyelv szótára (1862–1874) és az Országh-szerkesztette s
neves munkaközösség készítette 7 kötetes A magyar nyelv értelmező
szótára (1959–1962). Ám míg e két előzmény leíró értelmező szótár, a
Nagyszótár történeti is.
Gerstner Károly történeti áttekintéséből (in:
Ittzés 2006 I, 10–17) kiderül, milyen szoros az összefüggés a
társadalom története és az efféle nagy szótári vállalkozások sorsa
között. A reformkorban magától értődő volt a honi nyelv vizsgálatával,
fejlesztésével kapcsolatban nagy terveket szőni és megvalósítani, az
ismétlődő sanyarú körülmények (1849, két világháború és
következményeik) után azonban csak 1976-ban hangzott el az Akadémián,
hogy „A nagyszótár […] nem lehet csak a Nyelvtudományi Intézet ügye,
sőt még csak a hazai nyelvtudományé sem; hanem […] összakadémiai ügy”
(Imre Samu akadémikust idézi Gerstner i. m. 13). A kezdeti eufória,
amely a tökéletességre és teljességre törekvést tűzte zászlajára,
fokozatosan átadta helyét a realista megközelítésnek. Tökéletes és
teljes nagyszótár ugyanis nemcsak hogy nincs, de nem is lehet.
Megvalósíthatatlan feladat volna ugyanis bármely élő nyelv szinkrón
szókészletét összegyűjteni (a nyelvközösség úgyszólván minden tagját
forrásnak kellene tekinteni, s a szinkrón adatfelvétel nem húzódhatna
évtizedekig), s ehhez kevés volna nemcsak az idő, de a szakmai
gyűjtő-feldolgozó kapacitás is. Súlyos akadályozó tényező volna a
szókészlet állandó változása, valamint nagyfokú tagoltsága (térben,
időben, társadalmi rétegek, ill. egyének szerint is). A viszonylagos
teljességre törekvés szándéka – helyesebben talán reménye? – sokáig
élt. Egy 1994-es előadásban még arról volt szó, hogy a Nagyszótár több
mint négy és fél évszázad magyar irodalmi és köznyelvének a szókincsét
bemutató, 200–250 ezer körüli címszót tartalmazó, nagyméretű szótár
lesz (Kiss Lajos 1994: 412). A magyar nyelv becslések szerint
hozzávetőlegesen 1 millió szót tartalmaz, ehhez képest az a 100–110
ezer szócikk, amelyet a mai tervek szerint az akadémiai nagyszótár
tartalmaz majd, ettől messze elmarad, de elmarad a Kiss Lajostól
említett mennyiségtől is. A mi finanszírozható? kérdésre adott válasz
a szótár megvalósításának egyetlen lehetőségét sajnos a további
szűkítésben találta meg. Kérdés, milyen elvek szerint történt ez. A
korlátozás a szavak előfordulását meghatározó mindegyik alaptényező
(idő: a magyar írásbeliség kezdetétől vagy sem, tér: a magyar
nyelvterület egészéről vagy sem, társadalmi aspektus: az összes
csoport-, réteg- és szaknyelvből vagy sem) tekintetében érvényesült. A
szótár ugyanis egyrészt csak az 1772-től 2000-ig terjedő időszaknak,
másrészt elsősorban az írott köznyelv szókészletének meghatározott
(tudniillik szépirodalmi, tudományos ismeretterjesztő és
publicisztikai művekből vett) elemeit tartalmazza. Korpusza két nagy,
eltérő technikával (hagyományos cédulázással és számítógépes
rögzítéssel) készült anyagból áll. Egyrészt abból a 6 milliós
archivális cédulaanyagból, amelyet az elődök a XIX. század végétől az
1960-as évek elejéig gyűjtöttek össze. Másrészt az 1980-as évek
közepén életre hívott elektronikus Magyar történeti szövegtár
adataiból, amely kb. 27 millió szövegszavas adatbázis, s amely 2 500
szerző hozzávetőlegesen 22 ezer szövegrészletét tartalmazza. Ez az
elektronikus korpusz hozzáférhető a világhálón:
http://www.nytud.hu/hhhc/
A szótár elsődlegesen tehát köznyelvi (közmagyar vagy összmagyar)
szavakat tartalmaz. De: „Mértéktartással és körültekintően
reprezentálja az egyes szaktudományok, a nyelvjárások, a réteg- és
csoportnyelvek sajátos szókincsét […] Fontosnak tartottuk, hogy a
megváltozott életmód és a rohamos gyorsasággal átalakuló technikai
civilizáció új szókincse is megjelenjen a szótárban, így a
hírközléssel, a számítástechnikával, az üzleti élettel, a sport- és
szabadidős tevékenységekkel stb. kapcsolatos szavak sokasága”
(Csengery Kinga in: I, 18).
Ami a regionális szavakat illeti: csak
nyelvjárásinak minősített szavakkal találkozunk. Ez a minősítés
azonban két szócsoportot is jelöl: a szűkebb területen élő tájszavakat
és a nyelvterület nagy részén ismert népnyelvi szavakat egyaránt. A
Nagyszótár készítői nem vállalkoztak, mert nem vállalkozhattak pontos
elkülönítésükre, hiszen a regionális szókészlet főként korábbi
feldolgozottsága ezt nem teszi lehetővé, illetőleg az írott köznyelv
kodifikálása előtt számos esetben nem lehetett tudni, mi köznyelvi s
mi regionális a szókészletben. A szakszavak hovatartozását könnyebb
volt megállapítani. Ezek megjelenítése művelődéstörténeti szempontból
különösen fontos.
A szócikkek nagy részét korabeli szövegrészletek
alkotják, nem pedig a jelentésmegadások és különféle, a szófajra, a
ragozási típusra, a használati gyakoriságra és a szóhasználatra
vonatkozó minősítések, illetőleg a bibliográfiai hivatkozások. Ezért
joggal tekinthető a Nagyszótár speciális magyar nyelvi történeti
szöveggyűjteménynek is, olyan hatalmas nyelvi adatbázisnak, amely
anyanyelvi és művelődéstörténeti tekintetben is nemcsak nyelvészek és
irodalomtörténészek számára kitűnő tájékozódó és kutatási forrás.
A 1119 oldalas (!) I. kötet tartalmazza a
segédleteket. Ebből 50 oldal általános tájékoztató a Nagyszótár
történetéről, számítógépes vonatkozásairól, szerkesztési elveiről,
szerkezetéről és használatának módjáról. A Ragozási táblázatok
(797–1114) nyelvtani szempontból fontosak: a szócikkekben jelölve van,
hogy a címszó melyik ragozási mintához tartozik, s a feloldást ebben a
fejezetben találja meg az olvasó. Az apróbetűs forrásjegyzék
lenyűgözően hatalmas (65–750). Bizonyos, hogy ha valaki csak
belelapozgat ebbe a kötetbe, tisztelet ébred benne a szótár készítői
iránt.
Az újkori magyar lexikográfiáról sok jót elmondhatunk. Elsősorban
mégis azt, hogy a sok törleszteni valóból számosat sikerült
törlesztenie, s lehetőségeihez képest nemzetközi mércével mérve is
versenyképesen. Gondoljunk a szótárak tömegére, tematikai és
lexikográfiai változatosságára, némelyik feltűnő kelendőségére. A
szótári adósságtörlesztés legnagyobb és leglátványosabb vállalkozása
kétségtelenül a Nagyszótár (lesz). Hiszen hovatovább két évszázados
tervet, elhatározást valósít meg – ha nem is úgy, ahogy eleink
elgondolták. Ám a késői törlesztésnek megvannak a maga előnyei: a
modern technika és a korszerű lexikográfia a szótárírásnak, illetőleg
a korpusz hozzáférhetővé tételének (papíron és elektronikus formában),
nemkülönben a szótárhasználatnak korábban nem sejtett lehetőségeit
biztosítja. Reméljük, nem szakad félbe a munka, a majd 230 esztendő
kiválasztott magyar szavainak sokoldalú, korszerű lexikográfiai
feldolgozása és közzététele, s nem marad torzóban a szótár. Reméljük,
lesz elegendő szándék és lesz elegendő anyagi támogatás is. Annál is
inkább, mert nagyszótár készítését a műveltnek mondott nemzetek
általában nemcsak szakmai, hanem az illendőség, az önbecsülés
kategóriájába sorolható kötelességüknek tartják. S az értelmiségi elit
tagjainak nem kis része – függetlenül attól, melyik tudományt műveli –
szívesen tudja otthoni könyvei között a nagyszótár köteteit. Különböző
okokból: van, aki a szótár történeti távlata miatt. Van, aki azért,
mert az szeretné megtudni, régies-e, ritka-e, választékos-e,
nyelvjárási-e, műszaki-e, tudományos-e s mennyire gyakori használatú
egy-egy szó. Van, aki a példamondatok olvasgatásával ízlelgeti
anyanyelve két évszázaddal korábbi mondatfűzését. Sok olvasót
bizonyára művelődéstörténeti érdeklődése visz a szótárhoz. S ne
hagyjuk említetlenül a tanárokat, jogászokat, újságírókat,
könyvtárosokat, s a hivatásos kommunikátorokat: nekik gyakorta
forgatott, konzultált hasznos munkaeszköz lehet e szótár. (A
nyelvészek persze „hivatalból” rengeteg vizsgálnivalót találnak
benne.) Kiss Lajos összefoglaló szavai szerint a szótár „hitelesen
tudja majd dokumentálni a magyar nép társadalmi és gazdasági életének,
környezetével való kapcsolatának, nemzeti műveltségének,
gondolkodásmódjának az alakulását és változását” (1989: 134).
A nagyszótár tehát többé-kevésbé közügy a
civilizált s nyelvére figyelő társadalomban. Ezért mondhatjuk: az
értelmiség, illetőleg részben a művelt nagyközönség remélhetőleg
számos tagja használja majd a szótárt, s értékelni is fogja azt a
teljesítményt, amelyet ez az adósságtörlesztés jelent – beleértve az
Akadémia (okkal természetes kötelességként értelmezett) támogatását
is. „Az biztos, jobb korokban – ha voltak volna, s tán lennének
ilyenek – a Nemzet, kivált a magyar, tejben-vajban fürösztené egy
Nagyszótár készítőit, úgyszólván menekülniük kéne a gyöngéden zaklató
telefonjaitól. Szabályosan kurizálna a Nyelvtudományi Intézet
munkatársainak a Nemzet, kérdené alázattal, hogy ugyan miben állhatna
rendelkezésre, nem volna-e szükség, már bocsánat, egy kis pénzre”
(Parti Nagy Lajos: Élet és irodalom. 2007. május 18. 27). (Ittzés
Nóra (főszerkesztő): A magyar nyelv nagyszótára. I, Segédletek. II,
A–Azsúroz. Bp.: MTA Nyelvtudományi Intézete. 2006.)
Kiss Jenő
az MTA rendes tagja, ELTE
IRODALOM
B. Lőrinczy Éva – Gerstner Károly (1998):
Lehet-e végre a magyar nyelvnek nagyszótára? Magyar Tudomány 1998/3:
261–271.
Csengery Kinga – Ittzés Nóra szerk.
(2002): Mutatványok az Akadémiai nagyszótárból. Budapest, MTA
Nyelvtudományi Intézet.
Elekfi László (1997): Nagyszótári tervek
és lehetőségek. Magyar Nyelv 93: 183–198, 296–311.
Gerstner Károly (2000): Cédulák és fájlok
– A magyar akadémiai nagyszótár alapjairól. In:
Kiefer Ferenc és Gósy Mária szerk.,
Helyzetkép a magyar nyelvtudományról. Budapest, MTA Nyelvtudományi
Intézet. 35–43.
Ittzés Nóra főszerkesztő (2006): A magyar
nyelv nagyszótára I. Segédletek. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.
Kiss Lajos – Pajzs Júlia (1989): A magyar
irodalmi és köznyelv nagyszótára (1533–1990). Magyar Nyelv 85:
129–136.
Kiss Lajos (1994): Nyelvtörténeti
szótáraink típusai. Magyar Nyelv 90: 392–412.
Földközelben a világűr
Mire elég másfél óra? Nagyjából ennyi egy játékfilm vetítési ideje − a
néző számára másfél óra szórakozás, izgalom, kikapcsolódás vagy
bosszankodás. Újabban ennyi idő telik el a repülőtéren a
beszállókártya kézhez vételétől a repülőgép felszállásáig. De másfél
óra arra is elegendő, hogy egy mesterséges hold egyszer körülkerülje a
Földet − ami egyszerre mutatja, hogy mennyire kicsi a Föld és milyen
nagy az ember.
Mégis az emberek többsége az űrkutatást,
űrtevékenységet afféle úri passziónak tekinti, pénzkidobásnak, a
legcsekélyebb eredmények nélkül. Ez a tévhit vélhetőleg a
tömegtájékoztatás hiányosságára vagy egyoldalúságára vezethető vissza,
amely abból a nézetből indul ki, hogy csak a szenzáció a lényeges,
amilyen az ember Holdra szállása, az esetleges marsi élet felkutatása.
A nem látványos, vagy bizonyos háttérismeretet igénylő eredményekre
kár is szót vesztegetni e hozzáállás szerint. Vezető politikusok
között is akad, aki nyíltan úgy fogalmazott, hogy egy olyan kis
országnak, mint Magyarország, nem is szabad pénzt áldoznia
űrkutatással, űrtevékenységgel kapcsolatos kiadásokra. Ez a szemlélet
veszélyes, egyszersmind nagy műveltségbeli hiányosságra vall. Az
űrkorszak fél évszázada megmutatta, hogy a szerteágazó űrtevékenységet
még a legnagyobb államok sem végezhetik egymagukban, szükség van
széleskörű nemzetközi együttműködésre.
Fontos feladat az emberek meggyőzése arról, hogy a
21. századi élet el sem képzelhető az űrkutatás és az azzal
kapcsolatos technika kizárásával. Ezen a téren a legújabb misszió A
Természet Világa ismeretterjesztő folyóirat Földközelben a
világűr című különszáma. A Magyar Örökség-díjjal kitüntetett és
immár 140. évfolyamába lépett folyóirat korábban megjelent
különszámainak többsége tematikus cikkgyűjtemény. Elvétve azonban
kismonográfia is színesíti a palettát − ilyen volt Simonyi Károlynak a
Magyarországi fizika kultúrtörténete című összeállítása.
Jellegét tekintve a Földközelben a világűr is
kismonográfia, melyben a bevezető tanulmányt követően a cikkekké
tördelt fejezeteket Frey Sándor írta. A civilben csillagászati
kutatásokkal foglalkozó szerző a tudománynépszerűsítés elkötelezettje
is: az Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)
szerkesztője és állandó szerzője.
Az összeállítás bevezetőjében Pap László
akadémikus, az Űrkutatási Tudományos Tanács elnöke röviden
összefoglalja a magyarok eddigi közreműködését a űrkutatásban. Ezt
követően az űrkutatás és űrtevékenység gazdasági szerepéről,
felhasználásáról, vagyis gazdasági hasznáról olvashatunk. Külön-külön
cikk foglalkozik a meteorológiai, környezet- és egészségvédelmi,
katasztrófavédelmi, mezőgazdasági, helymeghatározási, honvédelmi,
távközlési és alkalmazott kutatási vonatkozásokkal, valamint az
űrtechnika mindennapi életünkbe épülésével. Az alábbiakban az egyes
területek bemutatása során említett eredmények között tallózunk.
Két-három évtizede még állandó élcelődés témája
volt az időjárás-előrejelzés megbízhatatlansága. A meteorológiai
mesterséges holdakkal a teljes földfelszín, illetve a légkör egyes
rétegeinek fizikai állapotát is nyomon lehet követni, és a
hőmérséklet, légnyomás, szélsebesség, páratartalom térbeli és időbeli
változásai alapján nagy teljesítményű számítógépekkel most már a több
napos előrejelzések pontossága is lényegesen javult, még a bonyolult
domborzattal körülvett Kárpát medencére vonatkozóan is.
A légkör állapotának megfigyeléséhez tartozik a
déli sarkvidék fölött kialakult ózonlyuk műholdas monitorozása is. A
meteorológiai méréseknek itt környezetvédelmi vetületük is van. Az
ózonlyuk létrejöttéért és növekedéséért az üvegházhatású gázok
felelősek, amelyek légköri koncentrációját távérzékelő műholdak
műszereivel mérik. De az 1986-os csernobili atomerőmű-katasztrófát is
azonnal észlelték odafentről, így az eseményt nem lehetett letagadni,
sem szépítgetni. Napjainkban pedig az illegális tengeri halászatot
próbálják visszaszorítani az orvhalászok hajóinak műholdas
bemérésével. Hogy ne csak egzotikus példa szerepeljen a jelenből: a
pollenallergiától szenvedő több millió magyar műholdfelvételek alapján
pontosan tájékozódhat, hogy az adott időben milyen a környezetének
parlagfű-borítottsága. Milyen kár, hogy a parlagfű irtására még nincs
műholdas módszer!
A környezet folyamatos nyomon követése teszi
lehetővé a műholdas katasztrófavédelmet, egyebek között a nehezen
megközelíthető területeken pusztító erdőtüzek helyének pontos
meghatározását, a tengerfelszínen úszó olajfoltok méretének
megállapítását, jégtáblák vonulásának követését, földrengések
pusztításainak azonnali felmérését, árvizek előrejelzését stb. Itt
lényeges, hogy a műholdas adatgyűjtés elősegíti a katasztrófa gyors
elhárítását, esetenként pedig a megelőzését is.
A műholdas helymeghatározás azon kevés tevékenység
egyike, amelynél a szolgáltatást igénybe vevő eleve tisztában van
azzal, hogy vevőkészüléke mesterséges holdakkal tartja a kapcsolatot.
Az azonban már kevésbé köztudott, hogy a műholdas globális navigáció
nem azonos a GPS-sel, léteznek más rendszerek is. Európa éppen most
fáradozik saját műholdas globális navigációs rendszerének kiépítésén.
A műholdas televíziózás életünk részévé vált, de a
műholdas távközlésnek is sok más szegmense van: a lottószelvény
elektronikus feladásától kezdve az interkontinentális
távbeszélő-kapcsolaton át a műholdas mentőrendszerekig. Az 1982 óta
működő, eredetileg szovjet–amerikai KOSZPASZ-SARSAT műholdas
mentőrendszer mára már öt ország együttműködésévé vált, és
segítségével eddig húszezernél is több emberéletet sikerült
megmenteni.
Az alkalmazott kutatások közül az anyagtudományi és
űrorvos-tudományi eredmények bemutatását emeli ki a recenzens, a
beépülő űrtechnológiai vívmányok közül pedig ízelítőként a lenyelhető
hőmérőt és az űrállomásokhoz kidolgozott víztisztító technológia földi
alkalmazását.
Az érdekes és információgazdag szöveget színes ábraanyag szemlélteti −
a színes jelző eredeti értelmében. A 48 oldalnyi belív minden lapja
legalább egy színes képet tartalmaz, így ez a különszám a Természet
Világa első teljesen színes kiadványa. Efeletti örömünkben azonban nem
felejthetjük el, hogy a színes megjelenés állandóvá tétele nem a lap
készítőinek szándékán, hanem csakis az anyagiakon múlik.
A különszámban felvonultatott információk
segítségével bárki meggyőződhet arról, hogy az űrtevékenység
egyáltalán nem fölösleges „luxus”, és nem is csupán a nagyhatalmak
számára elérhető vívmány. És amíg egy alacsony pályán keringő műhold
egyszer körbekerüli a Földet, a cikkeket is végig lehet olvasni. A
műhold persze kering tovább − hasonlóképpen az egyes cikkekhez,
képekhez is vissza-vissza lehet térni az alaposabb befogadás
érdekében. Ráadásul az igényes tartalmú és kivitelű, hasznos és
tanulságos időtöltést kínáló kiadvány olcsóbban megvehető, mint egy
mozijegy. (Földközelben a világűr, a Természet Világa különszáma,
2008, 48 o.)
Szabados László
csillagász
|
|