1. Bevezető
Ezen tanulmány elsődleges célja, hogy bemutassa és elemezze a
hivatalos nyelvhasználat jogszabályi környezetét a Szerb
Köztársaságban, valamint hogy a rendelkezésre álló adatok alapján
ismertesse a vonatkozó jogszabályok alkalmazását a gyakorlatban,
elsősorban a többnemzetiségű Vajdaság Autonóm Tartomány területén. A
vonatkozó hatályos jogszabályok és azok alkalmazásán túl a tanulmány
arra is vállalkozik, hogy felvázolja azokat a lehetséges jogszabályi
változásokat és más kormányzati intézkedéseket, amelyek
megkönnyíthetik a többnyelvűség gyakorlati, hatékony érvényesítését
Szerbiában.
Mielőtt azonban rátérnénk a hivatalos nyelvhasználat szerbiai jogi
kereteinek elemző ismertetésére, szükségesnek tartjuk röviden
felvázolni a hivatalos nyelvhasználat jogi szabályozásának néhány
általános problémáját, azaz felvetni azokat a kérdéseket, amelyek a
nyelv, az állam és a jog háromszögében-viszonyrendszerében
keletkeznek.
2. Nyelv – Állam – Jog
Nehezen megkérdőjelezhető tény, hogy az államszervezet hatalmi
funkcióit és szerteágazó tevékenységét képtelen hatékonyan ellátni
meghatározatlan számú nyelven (Kymlicka – Grin, 2003, 9.). Az állam
gyakorlatilag nem működhet hatékonyan anélkül, hogy meg lenne
határozva, mely nyelven vagy nyelveken folytatja tevékenységét,
biztosítja funkcióit (De Varennes, 1999, 307.). Az államnak meg kell
határoznia működési nyelvét, hogy mely nyelvet (esetleg nyelveket)
használják az államot alkotó hatóságok működésük során. Dönteni kell
arról, melyik nyelv legyen a vezénylési parancsnoklási nyelv a
hadseregben, a rendvédelmi szervekben, mely nyelven készülnek a
jogszabályok és mely nyelven jelennek meg, mely nyelven vezetik a
hatósági nyilvántartásokat, és mely nyelven állítják ki a különböző
hatósági igazolásokat és igazolványokat, mely nyelven vezetik a
bírósági tárgyalások jegyzőkönyvét stb. Ezt a nyelvet (vagy nyelveket)
hivatalos vagy államnyelvnek nevezik. Az állam hivatalos nyelvét
(nyelveit) legtöbbször az alkotmány és a különböző törvények
határozzák meg, de egyes államokban ezt a kérdést a szokásjog vagy a
bírói esetjog szabályozza.
A fentiek alapján azt is
mondhatnánk, hogy az állam hivatalos nyelvének meghatározása olyan
szükségszerűség, amely elengedhetetlen az állam hatékony működéséhez,
és ebben az értelemben elsőrangú jogi-technikai kérdés. Az is
természetes, hogy az állam azt a nyelvet határozza meg hivatalos
nyelveként, amelyet lakosai, hivatalnokai leginkább ismernek és
használnak, ez pedig gyakorlatilag minden esetben a lakosság többségét
alkotó etnikum anyanyelve (Kontra, 1999, 284.).
Mindazonáltal az a jogilag kötelező
döntés, amellyel az állam meghatározza, mely nyelvet, nyelveket fogja
használni, korántsem tekinthető pusztán pragmatikus jogi-technikai
kérdésnek. Tekintettel arra, hogy a nyelv egy nemzeti-etnikai közösség
önazonosságának fontos eleme és a kultúra fő hordozója, a hivatalos
nyelv meghatározása döntően fontos egy-egy nyelv, egy-egy
nemzeti-etnikai kultúra megmaradása és gyarapodása szempontjából
(Packer, 1999, vi.; illetve Kymlicka – Grin, 2003, 11.). Az a nyelv,
amelyet az állam használ – azaz a hivatalos nyelv – egyértelmű előnybe
kerül azokkal a nyelvekkel és ezzel együtt kultúrákkal szemben,
amelyet az állam lakossága anyanyelvként használ, de az állam nem
ismeri el hivatalos nyelvnek, azaz az államszervezet nem használ (De
Varennes, 1999, 307–308.). Az ország lakosságának egy része által
használt anyanyelv ezáltal kiszorul a közéletből, elszegényedik,
gyakorlati használati értéke lényegesen csökken. De nem csupán a
kisebbségi nyelv szempontjából romboló az egy hivatalos nyelv
doktrínája, de diszkriminatív gazdasági előnyökhöz (könnyebben
hozzáférhető hivatalnoki munkahelyek stb.) is jutatja a nyelvi többség
tagjait (Kis, 2005, 69.). Ebből kifolyólag, különösen a
többnemzetiségű államokban, amelyekben hagyományosan és akaratukon
kívül nagyobb lélekszámú nyelvi, etnikai, kisebbségek élnek, a
hivatalos nyelvhasználat meghatározása és jogi szabályozása
különlegesen fontos és érzékeny társadalmi és politikai kérdés.
Tekintettel arra, hogy alig-alig akad olyan állam, amelyben nem
élnének nagyobb lélekszámú nyelvi-etnikai kisebbségek, gyakorlatilag
minden állam szembesül azzal a kihívással, elismerje-e és mekkora
mértékben a nyelvi-etnikai kisebbséghez tartozó állampolgárainak a
nyelvét is az államszervezet hivatalos nyelvének? Az államokat a
hivatalos nyelvhasználat vonatkozásában csoportosíthatjuk aszerint,
hogy elismerik-e és milyen mértékben a kisebbségek nyelvének hivatalos
használatát, valamint aszerint, hogy a hivatalos nyelvhasználat
fogalmát szűken határozzák meg, vagy kiterjesztik olyan területekre is
(közoktatás, tájékoztatás, gazdasági
szolgáltatások) amelyek nem tekinthetők hagyományos hatósági állami
tevékenységnek (Krivokapić, 2004, 55-56.).
3. A hivatalos nyelvhasználat szerbiai jogi szabályozása
3.1. Általános értékelés, illetve a
hivatalos nyelvhasználat meghatározása
Szerbia még az albán többségű
Koszovó nélkül is többnemzetiségű állam, amelyben több nagyobb
lélekszámú nemzeti kisebbség is él, különösen a kifejezetten
többnemzetiségű Vajdaság Autonóm Tartományban (továbbiakban Vajdaság),
ahol a nyelvhasználat hagyományosan fontos és részletesen szabályozott
politikai, társadalmi kérdés.1
Szerbia az államok azon csoportjába
tartozik, amelyek a többség által használt szerb nyelven kívül
aránylag széleskörűen, de nem egyenrangúan elismerik a területén élő
kisebbségek nyelvének hivatalos használatát is, és a hivatalos
nyelvhasználatot elsősorban a hatósági nyelvhasználatra korlátozzák,
azaz a szerbiai jogszabályok nem tekintik hivatalos nyelvhasználatnak
a média, az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás, a gazdasági
szolgáltatások stb. nyelvét.
A fentieken túl, a hivatalos
nyelvhasználat szerbiai szabályozásának van még legalább két általános
jellemzője. Az első, hogy a hivatalos nyelvhasználat hatályos
szabályai ma is nagymértékben a volt szocialista szövetségi
Jugoszlávia jogi hagyományaira épülnek. Annak a Jugoszláviának a jogi
hagyományaira, amelyben az állam többnyelvűségének és az egyenrangú
nyelvhasználatnak példamutatóan gazdag rendszere működött. A XX.
század hetvenes, nyolcvanas éveiben a jugoszláv államszervezet nem
csupán az úgynevezett államalkotó délszláv népek nyelvén működött
(szerb-horvát, szlovén, macedón) hanem nagymértékben a két legnépesebb
nemzetiség nyelvén is (albán és magyar). Ennek igazolásául szolgáljon
az a tény, hogy ebben az időszakban a jugoszláv hivatalos közlöny
teljes terjedelmében megjelent albánul és magyarul is, valamint, hogy
Koszovóban és a Vajdaságban a bíróságok évente tízezres nagyságrendben
folytattak le törvényszéki eljárásokat kizárólag albán illetve magyar
nyelven, az alapbíróságoktól egészen a legfelsőbb bíróságig (Korhecz,
2008, 481.).
A hivatalos nyelvhasználat második
általános szerbiai jellemzője, hogy ez a kérdéskör igen részletesen
szabályozott, azaz a hivatalos nyelvhasználatot nagyszámú, gyakran
egymással ellentétes rendelkezéseket tartalmazó jogszabály szabályozza
(Korhecz, 2008, 466.).
A hivatalos nyelvhasználatot
szabályozó legfontosabb jogszabály a Hivatalos nyelv és írás
használatáról szóló 1991-es törvény. Ez a törvény pontosan
meghatározza, mely nyelvhasználat számít hivatalosnak. Ennek
értelmében Szerbiában hivatalos nyelvhasználatnak számít: 1.) az
állami szervek és más hatóságokon belül, illetve ezek között meglevő
kommunikáció során használt nyelv, 2.) az
állami és más hatóságok, és a polgárok és azok szervezetei közötti
kommunikáció nyelve, 3.) a bírósági és más hatósági eljárások nyelve,
4.) A hatósági nyilvántartások nyelve, 5.) a közokiratok (igazolások,
igazolványok) nyelve, 6.) a nyilvános feliratokat tartalmazó táblákon
megjelenő utcák, terek, helységek és más földrajzi nevek nyelve, a
közlekedési jelek, a cégtáblák, hatóságok neveit tartalmazó feliratok
nyelve, valamint a 7.) hatóságok nyilvános felhívásainak és
tájékoztatásainak a nyelve.2
3.2. A legfontosabb jogszabályok
Mint említettük, Szerbiában a
hivatalos nyelvhasználatot számos jogszabály szabályozza. Ezek közül
kiemelnénk a következőket: Szerbia Alkotmánya (Szerb Köztársaság
Hivatalos Közlönye, a továbbiakban SzKHK, 98/2006.), A hivatalos nyelv
és írás használatáról szóló törvény (továbbiakban Nyelvtörvény)
(SzKHK, 45/1991), a Nemzeti kisebbségek jogairól és szabadságjogairól
szóló törvény ( továbbiakban Kisebbségvédelmi törvény) (A Jugoszláv
Szövetségi Köztársaság Hivatalos Közlönye, a továbbiakban JSzKHK,
11/2002.), a Büntető eljárásról szóló törvénykönyv (JSzKHK 70/2001.),
a Polgári perrendtartásról szóló törvény (SzKHK 125/2004.), az
Általános közigazgatási eljárásról szóló törvény (JSzKHK 33/1997.), az
Autonóm tartomány egyes hatásköreinek a meghatározásáról szóló törvény
(SzKHK 6/2002.), a Személyi igazolványról szóló törvény (SzKHK
62/2006.), a Helyi önkormányzatokról szóló törvény (SzKHK 129/2007.),
A népképviselők megválasztásáról szóló törvény (SzKHK 35/2000.), az
Állami szervek és szervezetek pecséteiről szóló törvény (SzKHK
101/2007.), Vajdaság Statútuma (Vajdaság AT Hivatalos Lapja, a
továbbiakban VATHL, 17/1991.), Vajdaság Képviselőházának Rendelete a
nemzeti kisebbségek nyelvhasználatának egyes kérdéseinek részletes
szabályozásáról Vajdaság területén (VATHL 8/2003.) és számos más
törvény és jogszabály, amely érintőleg szabályozza a hivatalos
nyelvhasználat egy-egy kérdését. A hivatalos nyelvhasználatot
szabályozó jogszabályok közé kell sorolnunk a Szerbia által ratifikált
Regionális és kisebbségi Nyelvek Európai Egyezményét is (Szerbia és
Montenegró Hivatalos Közlönye – Nemzetközi szerződések melléklet,
18/2005.).
Az alkotmány tíz szakasza és a
Nyelvtörvény is egyértelműen úgy rendelkezik, hogy a szerb nyelv és a
cirillbetűs írás Szerbia egész területén hivatalos nyelv, ugyanakkor a
nemzeti kisebbségek nyelve és írásmódja is hivatalos használatban
lehet azon önkormányzatok területén, amelyek területén a kisebbségek
hagyományosan és nagyobb számban élnek. A Kisebbségvédelmi törvény
értelmében azon önkormányzatok területén kötelezően hivatalos egy
kisebbség nyelve, amelyben az adott kisebbség részaránya eléri a
15%-ot, de egyetlen törvény sem határozza meg, mikor lehet elismerni
egy kisebbségi nyelvet hivatalosnak, azaz akár 1–2% lakossági
részesedés mellett is lehet egy kisebbség nyelve hivatalos. E
törvényes keretek között a helyi önkormányzat képviselő testülete
határozza meg az önkormányzat Statútumában (Alapszabályában) mely
kisebbség nyelve lesz hivatalos az önkormányzat területén. Fontos
megemlíteni: ha a kisebbség nyelve hivatalos egy önkormányzat
területén, az ebből eredő jogok és kötelezettségek minden hatóságra
érvényesek, azaz nemcsak a helyi hatóságokra, de a központi és a
tartományi közigazgatás helyi szervezeti egységeire, és az adott
területen székelő bíróságokra és ügyészségekre is. Vajdaság területén
az összesen 45 önkormányzatból (6 város és 39 község) harmincnyolcban
a szerb nyelv mellett valamely nemzetiség nyelve is hivatalos,
harmincban ezek közül a magyar is hivatalos (Initial Periodic Report,
2007, 47–48.).
3.3. A kisebbségi hivatalos nyelvhasználatból eredő jogok és
kötelezettségek
Mint említettük, ha egy kisebbségi nyelv a szerb
nyelvvel együtt hivatalos egy önkormányzat területén, az nem jelenti
azt, hogy teljesen egyenrangú a szerb nyelvvel a hivatalos
nyelvhasználat minden területén. A jogszabályok, elsősorban a
Nyelvtörvény, aránylag pontosan meghatározzák a kisebbségi nyelvek
hivatalos használatából eredő jogosítványokat, illetve az ezekkel
összefüggő hatósági kötelezettségeket is. A Kisebbségvédelmi és a
Nyelvtörvény értelmében amennyiben egy kisebbségi nyelv hivatalos egy
adott területen, ennek a következő jogilag szavatolt következményei
vannak: 1.) a polgárok ezen a nyelven írásban és szóban
kommunikálhatnak a hatóságokkal az adott területen, 2.) az elsőfokú
bírósági és más hatósági eljárás a fél vagy felek kérésére a
kisebbségi hivatalos nyelven folyik, amennyiben egyik fél sem kéri az
eljárás szerb nyelven történő lefolytatását, 3.) a hatósági
nyilvántartásokat többnyelvűen, azaz a kisebbségi hivatalos nyelven is
vezetik, 4.) a közokiratokat (hatósági igazolásokat és igazolványokat)
az ügyfél kérésére kétnyelvűen állítják ki, szerb nyelven és a
hivatalos kisebbségi nyelven, 5.) a hivatalos feliratok (közlekedési
jelek, helység- és utca névtáblák, cégtáblák, hivatalos felhívások,
pecsétek stb.) kötelezően többnyelvűek, azaz a szerb mellett a
kisebbségi hivatalos nyelven is fel kell őket tüntetni, 6.) a
választási szavazólapokat és jegyzőkönyveket az adott területen
többnyelvűen kell kinyomtatni, azaz a szerb mellett a hivatalos
kisebbségi nyelven is.
A fenti nyelvhasználati szabályokat kiegészítik a
Vajdaság szerveire vonatkozó specifikus nyelvhasználati szabályok.
Ezek értelmében a tartomány szerveiben (Képviselőház, Végrehajtó
Tanács [Kormány], tartományi közigazgatás, tartományi Ombudsman) hat
hivatalos nyelv van érvényben (szerb, magyar, horvát, szlovák, román
és rutén). E szabályok alapján a tartományi hatóságok mindeme nyelvek
esetében kötelesek alkalmazni a fent ismertetett kisebbségi
nyelvhasználati szabályokat, sőt a tartományi rendeletek kötelezően
előírják, hogy a képviselőházban a kisebbségi hivatalos nyelvet
használó képviselőknek joguk van a munkaanyagokat ezeken a nyelveken
kézhez kapni, valamint ezeken a nyelveken felszólalni, és követni a
képviselőház munkáját. Ezen túl a tartományi hivatalos közlöny öt
nyelven jelenik meg.
|
|
A fenti felsorolásból megállapítható, hogy a
szerbiai, de elsősorban a Vajdaságban hatályos jogszabályok
széleskörűen lehetővé teszik, sőt esetenként kötelezővé is teszik a
kisebbségek nyelvének hivatalos használatát. Mindazonáltal nem
beszélhetünk nyelvi egyenrangúságról még azon területeken, térségekben
sem, ahol egy-egy kisebbség a lakosság többségét képezi. Ez leginkább
abban nyilvánul meg, hogy a jogszabályok csak kivételesen teszik
lehetővé a hatóságokon belüli és azok közötti kisebbségi
nyelvhasználatot (ilyen kivétel a vajdasági Képviselőház), valamint
abban, hogy a szerb nyelv a kisebbségi hivatalos nyelvhasználat
esetén is bizonyos elsőbbséget élvez (Korhecz, 2008, 469.). Ez az
elsőbbség egyebek mellett abban nyilvánul meg, hogy a kétnyelvű
közokiratokon, táblákon a szerb nyelv kötelezően első helyen szerepel,
vagy az eljárások esetében, amikor a felek nem tudnak megegyezni a
közös nyelvben, az eljárás kötelezően szerb nyelven folyik stb. A
szerb mint hivatalos nyelv esetenkénti elsőbbségénél is nagyobb
probléma a jogszabályok közötti összehangoltság hiánya, amely gyakran
akadálya a hatékony jogalkalmazásnak és jogvédelemnek egyaránt. A
terminológiai összehangolatlanságon túl számos materiális jogi
ellentmondás is van a hatályos törvények között, ezek közül itt kettőt
említenénk. Az első a Nyelvtörvény és a bírósági eljárási törvények
között található, és abban nyilvánul meg, hogy míg a Nyelvtörvény
kizárólag az elsőfokú eljárás esetén teszi lehetővé, hogy az eljárás
kisebbségi nyelven bonyolódjon, addig az eljárási törvények ezt a
korlátozást nem ismerik. A másik kiemelt ellentmondás is ezekhez a
törvényekhez kötődik. Míg a Nyelvtörvény nem teszi lehetővé, hogy a
hatóságok közötti kommunikáció során a kisebbségi hivatalos nyelvet
használják, az eljárási törvények egyértelműen úgy rendelkeznek, hogy
a bíróságok egymás közötti kommunikációjuk során a kisebbségi
hivatalos nyelven is értekezhetnek.
A jogi szabályozás hiányosságai közé sorolható
továbbá a többnyelvűség pénzelésének jogszabályi megoldatlansága és a
végrehajtási jogszabályok hiánya, ami jelentősen akadályozza a
jogalkalmazást és jogérvényesítést.
A jogszabályi környezet hiányosságai ellenére
megállapítható, hogy a vonatkozó jogszabályok Szerbiában a kisebbségi
hivatalos nyelvhasználatot egészében véve széleskörűen lehetővé
teszik, és a szomszédos országokkal összehasonlítva többnyire
kisebbségbarát módon szabályozzák (Krivokapić, 2004, 367.).
3.4. Szemelvények a hivatalos nyelvhasználat gyakorlatából a
Vajdaságban – a jogérvényesítés nehézségei
A jogállam egyik alapfeltétele,
hogy az állam a jogszabályokba foglalt jogot tiszteletben tartsa,
érvényesítse és következetesen alkalmazza (Stanovčić, 1996, 58.).
Sajnos ebből a szempontból Szerbia bizonyítványa a hivatalos
nyelvhasználat területén (is) már kevésbé jó. Általánosságban
elmondható, hogy míg a szerb nyelv hivatalos használatára vonatkozó
rendelkezéseket a hatóságok nagymértékben tisztelik, és érvényesítik a
gyakorlatban (ott is, ahol a szerb nyelvet beszélők a helyi lakosság
törpe kisebbségét alkotják), addig a magyar és más kisebbségi
hivatalos nyelvek használata a gyakorlatban nehézkes és legtöbbször
következetlen (Korhecz, 2008, 476.).
Mint már említettük, a jogszabályok szintjén
Vajdaság területének legnagyobb része a hivatalos nyelvhasználat
vonatkozásában többnyelvű, ezen belül Vajdaság negyvenöt önkormányzata
közül a magyar nyelv harmincban hivatalos nyelv.3
Ennek következményeként ezeken a területeken gyakorlatilag minden
feliratnak, táblának, közlekedési jelnek kétnyelvűnek kellene lennie,
a hatóságoknak biztosítaniuk kellene a szóbeli és írásbeli
kommunikációt magyar nyelven is, a közokiratokat kérésre magyarul is
ki kellene állítani stb. Sajnos a hatósági felügyelet során szerzett
tapasztalatok alapján az esetek többségében a jogszabályi
kötelezettségeket megszegve a közfeliratok többsége nem kétnyelvű, a
hatósági eljárások törpe töredéke folyik magyar nyelven, és a
hivatalosan többnyelvű területeken a szóbeli és írásbeli kommunikáció
sem biztosított magyar nyelven (lásd Izveštaj…,8, 17-18.). Ennek
alátámasztására szolgáljon az adat, hogy a hivatalosan többnyelvű
önkormányzatok többségének a területén egyetlen bírósági eljárást sem
folytattak le magyar nyelven, és csak elvétve állítottak ki magyar
nyelvű közokiratot kétnyelvű űrlapon (Initial Periodic Report, 2007,
179–180, 182–185, 186–187, 195–197.).
Mindazonáltal az elmúlt öt-hat esztendőben néhány
területen jelentősen sikerült javítani a kisebbségi nyelvek hivatalos
használatának gyakorlati érvényesítésén. Elsősorban a tartományi
hatóságok jóvoltából több olyan nyelvhasználati szabály lett
érvényesítve, amelyek a XX. század 90-es éveiben csupán formálisan
léteztek. Ezek közül kiemelnénk, hogy jelentősen javult a jogszabályok
tiszteletben tartása a közfeliratok elhelyezése során, a hivatalos
pecsétek esetében, valamint a kétnyelvű közokiratok kiadása, valamint
a kisebbségi nyelvű közfeliratok vonatkozásában. Az elmúlt néhány
esztendőben több száz többnyelvű helységnévtábla, utca névtábla,
cégtábla került kihelyezésre Vajdaságszerte, éves szinten tízezres
nagyságrendben állítanak ki a hatóságok kétnyelvű anyakönyvi
kivonatokat, személyi igazolványokat és más hatósági igazolásokat stb.
Helyenként bővült az írásbeli és szóbeli kommunikáció lehetősége is
magyar és más kisebbségi hivatalos nyelveken. A kézzelfogható és
dokumentálható eredmények és haladás ellenére a rendelkezésre álló
adatok alapján a kisebbségi hivatalos nyelvhasználat gyakorlati
érvényesítése továbbra is leginkább azon területeken, azon
önkormányzatok területén gyakorlat, ahol a kisebbségi lakosság aránya
eléri vagy meghaladja a 20–25%-ot, Ezen területeken kívül a
jogszabályokban rögzített nyelvhasználati jogok gyakorlatilag nem vagy
csak kivételesen érvényesíthetőek.
A kisebbségek által többségben lakott területeken a
nem mindig következetes jogérvényesítésnek számos oka van, de ezek
közül kiemelnénk a következőket: 1.) a központosított irányítású
hatóságok esetében a pénzelés, belső szervezés és irányítás során
Belgrádban nem veszik figyelembe a hivatalosan többnyelvű területeken
működő szervezeti egységek specifikus szükségleteit és
kötelezettségeit (az űrlapok, szoftverek nincsenek többnyelvűsítve,
nincs biztosítva a hivatalnokok nyelvi képzése, a hivatalos aktusok,
dokumentumok nincsenek lefordítva kisebbségi hivatalos nyelvekre
stb.), 2.) a kisebbségi hivatalos nyelvhasználat többletköltségeinek
nincsenek meg a reális költségvetési forrásai, azaz azok biztosítása
más funkciók ellátásának kárára történik, 3.) a törvények és más
jogszabályok legnagyobb része nincs lefordítva hivatalos kisebbségi
nyelvekre, így azok kisebbségi nyelvű alkalmazása nehézkes a hatóságok
részére, 4.) a hivatalnokállomány foglalkoztatásánál legtöbbször nem
veszik figyelembe a hivatalos többnyelvűségből eredő szükségleteket,
nem biztosított a hivatalnokok nyelvi képzése és a kisebbségi
hivatalos nyelven történő ügyintézés nincs pénzügyileg stimulálva, 5.)
a 90-es évek negatív tapasztalatai, valamint az általános jogi
tájékozatlanságuk miatt a polgárok nincsenek tisztában nyelvi
jogaikkal, gyakran meg sem kísérlik az anyanyelven történő
ügyintézést. Fenti okok a szórványterületeken is nehezítik a
kisebbségi hivatalos nyelvhasználatot, de ezek mellé egyéb nehézségek
is párosulnak. Ezek közül kiemelnénk: 1.) a hivatalvezetők és
hivatalnokok között elenyésző számban vannak kisebbséghez tartozók
vagy a kisebbségi hivatalos nyelvet ismerők, 2.) a kisebbséghez
tartozó polgárok a magán és nyilvános nyelvhasználatuk során is
elsősorban a szerb nyelvet használják, ezért természetszerűleg a
hivatalokban sem ragaszkodnak az anyanyelvi ügyintézéshez, ami
esetükben gyakran nehezebb a számukra, mint a szerb nyelvű ügyintézés.
4. A jogszabályi keretek lehetséges változásairól; hogyan lehet
javítani a kétnyelvűség jelenlegi gyakorlatán?
Szerbia 2006-ban elfogadott új alkotmánya megköveteli, hogy a szerbiai
parlament módosítsa az 1991-es Nyelvtörvényt. A kötelező módosítások
leginkább terminológiai jellegűek, ám felvetődik a kérdés, a
törvényhozó a hivatalos nyelvhasználat jelenlegi törvényes
szabályozásban milyen érdemi módosításokat
eszközöl. A politikai erőviszonyok és a kormánypártok megnyilatkozásai
alapján talán a legvalószínűbb, hogy a Nyelvtörvény csupán
jogtechnikai és nyelvi változásokon esik át, amellyel egyrészt
összefésülik az Alkotmány terminológiájával, másrészt feloldanak
néhány ellentmondást, amely jelenleg egyfelől a Nyelvtörvény, másrészt
a Kisebbségvédelmi és az eljárási törvények között feszül. Erre enged
következtetni a szerb kormány parlamenti eljárásba eljuttatott, de még
nem tárgyalt törvényjavaslata is.4
Amennyiben a törvénymódosítás ebbe az irányba halad, abban az esetben
a hivatalos nyelvhasználat jelenlegi szerbiai erényei és gyengeségei,
a jogszabályok összehangolatlanságán kívül nagymértékben változatlanok
maradnak.
Egyes elképzelések szerint azonban a szerb nyelv és
cirill írásmód kötelező hivatalos használatát kellene kiterjeszteni,
a szlovák államnyelvtörvény mintájára olyan területekre, mint
kereskedelem, sajtó, elektronikus média, könyvkiadás stb. Más
javaslatok szerint a kisebbségi hivatalos nyelvhasználatot kellene
másként szabályozni. Az új szabályozás lényege az lenne, hogy a
kisebbségek által többségében lakott térségekben a kisebbségi
hivatalos nyelv közel mindenben teljesen egyenrangú lenne a szerb
nyelvvel, a hivatalos nyelvhasználat minden területén, ezeken a
területeken kívül pedig a kisebbségi nyelvek hivatalos használata
olyan területeken lenne biztosítva, amelyekre a gyakorlatban is igény
van, s a hatóságok alkalmassá is tehetők ezek következetes
végrehajtására (Korhecz, 2007, 376.).
Akármelyik irányban is módosulnak a szerbiai
törvényi keretek, egy biztos: a jogállamiság elveinek a tiszteletben
tartása megköveteli, hogy a szerbiai hatóságok az eddiginél
következetesebben és hatékonyabban alkalmazzák a kisebbségi hivatalos
nyelvhasználatra vonatkozó szabályokat, de ehhez határozott politikai
akaratra, tudatosan megszer-kesztett végrehajtási jogszabályokra és
tervezett költségvetési támogatási rendszerre van szükség.
Mindazonáltal a hivatalos többnyelvűség
következetes érvényesítése szempontjából páratlan lehetőségeket kínál
az elektronikus kormányzás széleskörű elterjedése. A közigazgatási
szolgáltatások internetes biztosítása kisebbségi hivatalos nyelven
aránylag olcsón, és a humán erőforrások jelenlegi szintjén is
hatékonyan megvalósítható lenne. Tekintettel arra, hogy az
elektronikus kormányzás által biztosított közigazgatási szolgáltatások
száma, valamint az ezt igénybevevők aránya rohamosan nő, mindez valódi
kitörési pont lehetne a hivatalos kétnyelvűség hosszú távú és
következetes biztosítása szempontjából a Vajdaságban, de más
többnyelvű térségekben is (Korhecz, 2008, 488.).
Kulcsszavak: hivatalos nyelv, jog, kisebbségek, Szerbia, Vajdaság,
jogalkalmazás, jogállam
IRODALOM
De Varennes, Fernand (1999): Equality and
Non-Discrimination: Fundamental Priciples of Minority Language Rights.
International Journal on Minority and Group Rights. 6, 3, 307–318.
Kis János (2005): Túl a nemzetállamon. In:
Majtényi Balázs (szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről.
Rejtjel, Budapest
Kontra Miklós (1999): Some Reflections on
the Nature of Language and Its Regulations. International Journal on
Minority and Group Rights. 6, 3, 281–288.
Korhecz Tamás (2008): Official Language
and Rule of Law: Official Language Legislation and Policy in Vojvodina
Province, Serbia. International Journal on Minority and Group Rights.
15, 4, 457-488.
Korhecz Tamás (2007): Borders of Minority
Rights Universality – On the Significance of Territory and Number –
With Special Emphasize on Official Use of National Minority’s Language
in Vojvodina. In: Stanovčić, Vojislav (ed.): Status of National
Minorities in Serbia. SANU, Beograd
Krivokapić, Boris (2004): Službena
upotreba jezika. Centar za antiratnu akciju, Beograd
Kymlicka, Will – Grin, François (2003):
Assessing the Politics of Diversity in Transition Countries. In:
Daftary, Farimah – Grin, François (eds.): Nation Building, Ethnicity
and Language Politics in Transition Countries. Open Society Institute,
Budapest
Packer, John (1999): Editor’s Note.
International Journal on Minority and Group Rights. 6, 3, v–viii.
Stanovčić, Vojislav (1996): Vladavina
prava i suživot etničkih grupa. In: Macura, Miloš – Stanovčić,
Vojislav (eds.): Položaj manjina u Saveznoj Republici Jugoslaviji,
SANU, Belgrád.
JOGFORRÁSOK
Initial periodic Report: Initial Periodic
Report Presented to the Secretary General of the Council of Europe in
Accordance with Article 15 of the Charter, Serbia, Belgrade, June
2007,
WEBCÍM >
Izveštaj o ostvarivanju prava nacionalnih
manjina na službenu upotrebu jezika i pisama u Autonomnoj pokrajini
Vojvodini. (Jelentés a nemzeti kisebbségek hivatalos nyelvhasználathoz
fűződő jogának az érvényesítéséről a Vajdaságban), megvitatva és
elfogadva a Végrehajtó tanács 135. ülésén 2006 december 1.)
WEBCÍM >
LÁBJEGYZETEK
1
A 2002 utolsó népszámlálás adatai alapján Koszovó nélkül Szerbia
lakosságának közel 18%-a nem szerb nemzetiségű, a Vajdaságban pedig a
különböző nemzetiségek aránya meghaladja a 34%-ot.
<
2
A hivatalos nyelv és írás használatról szóló törvény, SzKHK
45/1991, 3. szakasz.
<
3
Azzal, hogy a 30 önkormányzat közül három esetében (Nagykikinda,
Versec, Apatin) a magyar nyelv nem az önkormányzat összes településén,
csupán a magyarok által nagyobb számban lakott falvakban hivatalos.
<
4 A
törvényjavaslat teljes szövege megtalálható a szerb parlament
honlapján:
WEBCÍM >
|
<
|
|