kell az anyanyelvén kívül más
nyelvet azért megtanulnia, hogy alapvető állampolgári jogaival
élhessen. Az államalkotó többség számára ez természetes, de ez a jog a
kisebbségi nyelvet beszélőket is megilleti (Vizi, 2004, 3.).
Az állam nyilván – a működéséhez
feltétlenül szükséges és elégséges mértékig – joggal tart igényt arra,
hogy a mindennapi ügymenet során (nevezzük ezt a szintet „közéletnek”)
az állampolgáraival való egyértelmű kommunikáció érdekében
meghatározza a használható nyelvet, illetve nyelveket. Egy adott nyelv
– például az ún. államnyelv kategória – piedesztálra emelése a jog
eszközével azonban ezen az igényen jóval túlmutat. A közéletben való
nyelvhasználat alkalmazási körének kiterjesztése a magánéleti
nyelvhasználat rovására természetellenes és szükségtelen, és arra
utal, hogy a jogi szabályozást megalkotó állam félre- és túlértelmezi
saját szerepét, és félreérti, vagy éppen félre akarja érteni általában
és speciálisan is a jogi szabályozás alkalmazhatóságát, illetve
alkalmasságát és hatékonyságát.
A nyelvhasználat jogi
szabályozására vállalkozó belső jogi normák – ott, ahol az ilyen az
állam jogrendszerének részét képezi – ún. lex imperfecta-ként
születnek meg: tipikusan nélkülözik a szankcióval való fenyegetést,
mint a jogszerű magatartást kikényszerítő eszközt. Ehelyett a
belátáson, az önkéntes jogkövetésen alapuló jogalkalmazásban bíznak –
állami szervek, jogi személyek és természetes személyek részéről
egyaránt. A pénzbírsággal való fenyegetés – visszafogottan szólva –
szokatlan és igencsak meglepő megoldás (Hamberger, 2009, 8.). Főként
akkor, ha a pénzbírság alapja egyfajta „nyelvrendőrség”
közreműködésével való ellenőrzés, amelynek a szlovák államnyelvtörvény
esetében sem a szempontrendszere, sem pedig a vele szemben igénybe
vehető jogorvoslat lehetősége nem tisztázott.
Aggályos az olyan rendelkezés is,
amely egy adott nyelv kizárólagos használatának
kötelezővé tételét kívánja meg a társadalmi élet bizonyos területein,
s a természetes személyekre költségviselési terhet ró az államnyelv
használatával összefüggésben.
Ugyanakkor a felhívott
rendelkezések nincsenek összhangban a nemzeti
kisebbségek szabad nyelvhasználatát, a megkülönböztetésmentes
bánásmódot, a kisebbségi nyelvek fejlesztését és
használatának bátorítását, illetve az elbátortalanítás tilalmát előíró
általános nemzetközi normákkal. Ezek a normák egy sor univerzális és
regionális nemzetközi szerződésben vagy különböző nemzetközi
szervezetek ajánlásaiban megtalálhatók, és ilyet mond ki a
magyar–szlovák alapszerződés is.2
Részletes szabályok az Európa Tanács Kisebbségvédelmi
Keretegyezményében, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájában,3
illetve az EBESZ ajánlásaiban találhatók. Feltételezhető, hogy az
államnyelvtörvény módosított rendelkezései nem felelnek meg a szlovák
alkotmányossági követelményeknek sem.4
A teljesség igénye nélkül álljanak itt a legfontosabbnak ítélt
nemzetközi dokumentumok:
• Polgári és politikai jogok
egyezségokmánya – 1966, New York - 27. cikk
• Emberi Jogok Európai Egyezménye -
általános diszkrimináció tilalma - 14. cikk
• 12. Kiegészítő Jegyzőkönyv –
általános tilalom
• A Regionális vagy Kisebbségi
Nyelvek Európai Chartája
• Keretegyezmény a Nemzeti
Kisebbségek Védelméről - nyelvhasználat – 9–11, 14. cikkek
• Az Európai Unió Alapjogi Chartája
- 21. cikk, a megkülönböztetés tilalma
• Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése
47/135 számú, a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez
tartozó személyek jogairól szóló nyilatkozata
• A kulturális sokrétűség egyetemes
nyilatkozata (UNESCO 2001)
• Az Európai Biztonsági és
Együttműködési Értekezlet emberi dimenzióval foglalkozó koppenhágai
találkozójának 1990. június 29-én kelt dokumentuma
• Az Európa Tanács Parlamenti
Közgyűlése 1201 (1993) számú ajánlása
• Párizsi Charta (1990)
• Európai stabilitási
egyezségokmány (1995),
• A nemzeti kisebbségek oktatási
jogairól szóló Hágai ajánlások (1996),
• A nemzeti kisebbségek nyelvi
jogairól szóló Oslói ajánlások (1998)
• A nemzeti kisebbségek közéletben
való hatékony részvételéről szóló Lundi ajánlások (1999)
A jogi védelem lehetséges eszközei
az Európai Unió keretei között
Joggal merül fel a kérdés: van-e – a hagyományos, de a jog
szempontjából végső soron irreleváns diplomáciai tárgyaláson és a
nemzetközi közvélemény nyomásgyakorló hatásán kívül – érdemi anyagi
jogi és eljárásjogi eszköz annak a regionális nemzetközi közösségnek a
kezében, amelynek tagjaként egy állam, Szlovákia, a fentiekben
részletezett elvekkel és értékekkel ellentétes nyelvhasználati
rendszert alakított ki, és amelynek láthatóan érvényt is kíván
szerezni.
Az Európai Unió,
melynek Szlovákia Magyarországgal együtt 2004 óta tagja,
megítélésem szerint több olyan jogintézményt is fel tud mutatni, amely
különböző szinteken teszi lehetővé a helyzet jogi értelmezését. A
szlovák államnyelvtörvény és az Európai Unió, illetve azon belül az
Európai Közösség jogrendje közti összhang meglétének vagy hiányának
megállapítása több uniós intézmény előtt is vitássá tehető. A
lehetséges eszközök annak megfelelően csoportosíthatók, hogy kötelező
joghatás kiváltására alkalmasak-e vagy sem.
A kötelező joghatás kiváltását
nélkülöző, puha eszközök közül feltétlenül említést érdemel az Unió
2000-ben elfogadott alapjogi chartája,5
a bécsi székhellyel működő alapjogi ügynöksége, az Európai Parlament
nyomásgyakorló hatása, a bizottság új szakpolitikaként
megfogalmazódott többnyelvűséget ösztönző keretstratégiája – a sor
folytatható.
Kötelező joghatás (jogerős bírósági
ítélet vagy végrehajtandó tanácsi határozat formájában) kiváltására
alkalmas eljárások körében említendőek az alábbiak.
Az Unió jogrendjén belüli közösségi
jog a diszkriminációtilalom, valamint az egyenlő bánásmód alapelvén,
és az ezeket részletező másodlagos jogforrásokon keresztül
megnyithatja az utat a közösségi szintű, vagyis Unión belüli bírói
jogvédelemhez például a tagállammal szemben indított szerződésszegési
eljárás keretei között (Kardos et al., 2009). Az eljárást főszabály
szerint az Európai Bizottság indítja – kivételesen tagállam is
fordulhat tagállam ellen –, ha a tagállam közösségi joggal
ellentétes magatartását véli felfedezni. Reális esélye a Bizottság
fellépésének akkor van, ha a tagállami intézkedés – jelen esetben a
szlovák államnyelvtörvény valamely rendelkezése – a közösségi jog
alkalmazási körébe eső élethelyzetben megnehezíti vagy ellehetetleníti
az adott személyi kör (gazdasági) tevékenységét.
Az Európai Unió jogrendjének ezen
felül létezik egy viszonylag újszerű intézménye, amelyet azonban
nagyon nagy óvatossággal kezelnek jogászok és politikusok egyaránt. Ez
a lehetőség tulajdonképpen 1999-ben nyílt meg, amikor a tagállamok az
Amsterdami Szerződéssel, majd 2003-tól a Nizzai Szerződéssel
pontosítva módot teremtettek arra, hogy az Európai Unióról szóló
szerződés 6. cikkében rögzítettek szerinti emberi jogok, illetve
alapjogok védelme érdekében a tagállamok az Unió keretei között egy
kontroll-, illetve szankciómechanizmust alkalmazzanak. Az Európai
Unióról szóló Szerződés 6. és 7. cikkének együttes
alkalmazása – a demokratikus jogállamiság és az emberi jogok
tartós és súlyos megsértése esetére – az uniós tagságból eredő
szavazati jog felfüggesztését eredményezheti.
A jelenleg ratifikáció alatt álló
Lisszaboni Szerződéssel a tagállamok módosítják az Európai Unió
alapító szerződésének 2. és 3. cikkét. A tagállamok a védendő jogok
körét kifejezetten kibővítik, és az Unió alapértékei közé sorolják az
emberi jogok védelme mellett a kisebbségekhez tartozó személyek
jogainak a védelmét is. Ezzel egyértelműen kinyilvánítják, hogy a
kisebbségi jogok uniós szinten alapjogként, alapértékként kezelendők.6
A 3. cikk (3) bekezdésében az Unió célkitűzései között a tagállamok
egyúttal az Unió nyelvi sokféleségének tiszteletben tartását is
vállalják: „Az Unió tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi
sokféleségét, továbbá biztosítja Európa kulturális örökségének
megőrzését és további gyarapítását.”.
Az Európai Unióról szóló szerződés
jelenleg is hatályban lévő 7. cikke szabályozza azt a mechanizmust,
amelynek keretében az Unió – voltaképpen pedig az Unión keresztül a
tagállamok közössége – megállapíthatja, hogy egy tagállam súlyosan és
tartósan megsérti az alapjogokat, jelen esetben az
anyanyelvhasználathoz való jogot. A kontrollmechanizmus több
lépcsőfokot tartalmaz, a végső eszköz az Unió kezében az érintett
tagállam szerződésből eredő jogainak – például a Tanácson, mint az
Unió legfőbb döntéshozó intézményén belüli szavazati jogának –
felfüggesztése. Maga az eljárás rögzített rend szerint zajlik –
fenntartva az érintett állam bírói jogorvoslathoz való jogát is. Eddig
ennek a kontrollmechanizmusnak az igénybevételére tudomásom szerint
nem került sor, egy „majdnem” ügyre van viszont példa. Az Ausztriával
szemben 2000-ben bevezetett ún. szankciók ügye (Szalayné, 2001), amely
jogi értelemben véve nem a kontrollmechanizmus keretei között zajlott,
de mégis tükrözte az akkori tizennégy EU-tagállam nemtetszését egy
vélelmezetten alapjogsértő tagállami magatartás miatt. A tagállamok
ekkor technikai szintre süllyesztették Ausztriával a diplomáciai
kapcsolataikat. Ott és akkor valódi alapjogsérelem nem bizonyosodott
be, más lenne azonban a helyzet ma, ha tényleges alapjogsérelem
például az államnyelvtörvény végrehajtása során igazolható lenne.
Teljesen nyilvánvaló, hogy az ilyen nemtetszés-nyilvánítás az Európai
Unió részéről az említett kontrollmechanizmus lépéseinek betartása
mellett rendelkezésre álló jogi eszköz. Egyértelmű azonban, hogy a 7.
cikk szerinti eljárás igénybevétele nagyon durva jogi és diplomáciai
helyzet esetén válhat aktuálissá.
Konklúzió helyett
Az államok felfogásában ma már nyilvánvaló az a tendencia, amely a
kisebbségi nyelvet nem az amúgy is az uralkodó többség által beszélt
nyelv vagy nyelvek konkurenciájaként, még kevésbé veszélyeztető
tényezőként fogja fel, hanem a kisebbségi nyelvet az általános
kulturális örökség, valamint (!) az állampolgári tényleges egyenlőség
részeként kezeli, s amelyet éppen ezek garantálása érdekében kötelező
tiszteletben tartani és védeni – ha kell, akár a jog eszközével is.
A szlovák államnyelvtörvény körül
jelenleg is forrongó tudományos, diplomáciai és politikai viták most
értelmezhetetlenné tesznek bármiféle végkövetkeztetést. Ezért magam
csak élni kívánok a nyelvhasználat szabad megválasztásának jogával, és
– egy csöppnyi szarkazmussal – egy közmondással zárom soraimat. A
közmondást 2005-ben az Európai Bizottság a többnyelvűség ösztönzésére
kiadott keretstratégiája mottójául választotta: Koľko jazykov vieš,
toľko krát si človekom. Ami magyarul annyit tesz: „Ahány nyelven
tudsz, annyi ember vagy.” Az élet furcsa fintora, hogy az említett
keretstratégia szerint – ez egy szlovák közmondás!
Kulcsszavak: államnyelv, diszkrimináció-tilalom, egyenlő bánásmód
elve, emberi jogok, emberi méltóság, kisebbségi nyelv, nyelvi charta,
nyelvválasztás szabadsága, szlovák államnyelvtörvény, uniós
szankciómechanizmus
IRODALOM
Andrássy György (2001): Nyelvek és
nyelvi jog az ezredfordulón. Jogtudományi Közlöny. 7–8, 265–277.
Arnold, Reiner – Grau, Nicola
(2003): Sprachpolitik und Recht. In: Mehlich, Diane – Arnold, Rainer –
Grau, N. – Dolnik, J. – Arens, M. – Dumbrava, V. (eds.): Nationale
Sprachpolitik und europäische Integration. forost, München, 17–26.
Európai Bizottság közleménye
(2005): Új keretstratégia a többnyelvűség ösztönzésére. COM (2005) 596
végleges, 1–35.
Európai Bizottság közleménye
(2008): Többnyelvűség: európai tőke és közös elkötelezettség. COM
(2008) 566 végleges, 1–17.
Hamberger Judit (2008): A feszült
szlovák–magyar viszony okairól. Szempont. S-2008/1. Magyar Külügyi
Intézet, Budapest. 1–15.
WEBCÍM >
Hamberger Judit (2009): Lehet-e az
Európai Unióban büntetni az anyanyelv használatát? A szlovák
államnyelvtörvény módosítása és a nemzetközi kötelezettségek.
MKI-tanulmányok. T-2009/17. Magyar Külügyi Intézet, Budapest. 1–24.
WEBCÍM >
Kardos Gábor – Majtényi B. – Vizi
B. (2009): A szlovákiai államnyelvtörvény módosításának elemzése.
(utoljára letöltve: 2009. szeptember 11.). 1–6.WEBCÍM
>
Szalayné Sándor Erzsébet (2001): Az
Európai Unióról szóló Szerződés 7. cikke Nizza előtt és után – az
Ausztriával szembeni szankciók háttere és következményei. Európai Jog.
3. 3–8.
Szarka László (2003): Államnyelv,
hivatalos nyelv – kisebbségi jogok Kelet-Közép-Európában, In: Szarka
László – Nádor Orsolya (szerk.): Nyelvi jogok, kisebbségek,
nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Akadémiai, Budapest, 15–35.
Tretter, Hannes (2006): Eine
Menschenrechteagentur für die Europäische Union. Jahrbuch
Menschenrechte. 265–275.
WEBCÍM >
Vizi Balázs (2004): Az
európai integráció és a kisebbségi nyelvek. Kisebbségkutatás. 1, 8–17.
LÁBJEGYZETEK
1 Vagyis az állami
és közigazgatási szervek és az általuk létrehozott jogi személyek.
<
2 Szerződés a
Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi
kapcsolatokról és a baráti együttműködésről (Párizs, 1995. március
19.) 14–15. cikkek
<
3 A hivatkozást
jelentősen gyengíti az a körülmény, hogy a Szlovák Köztársaság az
egyezmény megerősítésekor számos rendelkezéséhez tett, fenntartásnak
minősülő nyilatkozatot (például 20 %-os küszöb), amelyet az egyezmény
csak bizonyos cikkek vonatkozásában enged meg.
<
4 A Szlovák
Köztársaság Alkotmánya - 34. cikk.
<
5 A hatályba lépés
előtt álló Lisszaboni (Reform) Szerződés jogi kötőerővel ruházza majd
fel a chartát – bár önálló jogorvoslati eljárást nem társít hozzá.
<
6 EUSz új 2. cikke
(Lisszaboni Szerződés): „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben
tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság,
valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek
jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek
közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a
tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a
férfiak közötti egyenlőség társadalmában.”
<
|