„A kertészeti termelésben
növényélettani problémák rejlenek.
Ezért a fiziológus a kertésznek,
a kertész a fiziológusnak az iskolájába járjon.
Mindegyik sokat tanulhat a másiktól.”
Hans Molisch, 1926

Ökológiai lábnyom a természetben
és a termesztésben

2008-ban, a Magyar Tudomány Napján a Magyar Tudományos Akadémián az őselemekkel, a természeti erőforrásokkal foglalkoztunk. Velük és az emberrel, akivel és akiért van a mi élhető világunk. Ennek a hasznosulásán, hasznosításán dolgozunk, hogy az folyamatos változása során általunk belátható módon maradjon meg és fejlődjön tovább, úgy, ahogy mindig is akartuk: a föld és népe, azok együttélése jobbat, értékesebbet adjon, adhasson tovább gyermekeinknek, az utánunk jövőknek.

Az analízis és a szintézis minden tevékenységünkben egységes folyamatként jelenik meg. Mégis van, amikor inkább gyűjtjük, máskor meg dobjuk a köveket.

Életünk még alkotónak érzett szakaszában, munkánkban egyre inkább az összegzés, a szintézis lesz a meghatározó. Ekkor újraértékeljük korábbi eredményeinket, és hasznosítjuk az addig felhalmozódott tudást, tapasztalatokat. Ez az, amit másodlagos, szekunder kutatásnak nevezünk, ahol a régi ismeretek fényében a mában újat alkotunk.
Két évvel ezelőtt számomra ilyen összefoglaló írásként jelent meg Vida Gábor Fenntarthatóság és a tudósok felelőssége című tanulmánya. Ebben így ír a szerző: „A környezeti fenntarthatóság (vagy fenntarthatatlanság) legszemléletesebb kifejezője az ökológiai lábnyom, amely megadja, hogy mekkora terület képes megtermelni (megteremni) fogyasztási javainkat, és feldolgozni hulladékainkat, azaz biztosítani a fenntarthatóságot” (Vida, 2007). Mások – ebben a folyamatban a víz kiemelkedő szerepe miatt – a vízlábnyom kifejezést használják.

A több mint félévszázados, A mezőgazdaság vonzásában (Cselőtei, 2004b) oktató- és kutatómunkámat a vízgazdálkodás, benne Az öntözés és vidéke (Erdei, 1971), a Víz(hiány) a Homokhátságon (Táj, termelés, gazdaság, társadalom, Cselőtei, 2005b) jellemezte. Társadalmi-gazdasági életünknek ma is ez az egyik legjelentősebb problémája. Különböző megfogalmazásokkal A föld és népe (Cselőtei, 2008a), a Város gazdaság, társadalom (Cselőtei, 2005/b) a vidékfejlesztés problémakörének egyik legfontosabb összetevője. Ezért Vida Gábor elokvens ökológiai lábnyom kifejezését az én munkám szemlélete szerint jobban tükrözi a termesztés-ökológiai lábnyom (Cselőtei, 2002). Ennek elsődleges terméke a ma oly sokszor hangsúlyozott asszimilátum. Az a szénhidrát, amely adott termőhelyen, termőföldön, az ottani természeti erőforrások – a föld, a víz, a tűz (energia), a levegő (benne a fény, a sugárzás, a hő és a szén-dioxid stb.) összhatásának eredményeként jön létre. Ez az, amit másként biomasszának is nevezünk.

Eddigi tevékenységem során, de különösen az elmúlt egy–másfél évtizedben a korábbiakra is építve, e témakörben végzett munkám jelentős része írásban is megjelent (Cselőtei, 2000, 2005a, 2005b, 2008a, 2008b). Most ezek összefoglalása – néhány gondolattal, a kontúrokat kifejező ecsetvonással – hozzájárulás kíván lenni tudományterületem, szemléletem bemutatásához, vele jövőképének alakításához.

A növény–víz (környezet) kapcsolata

A növény–víz kapcsolatrendszerben felhalmozódó ismeretek Magyarországon a 1900-as évek első harmadáig nagyrészt a termesztési gyakorlat tapasztalataira épültek. Az 1930-as években meginduló szervezett öntözésfejlesztés során Kisújszálláson öntözési kutatóállomás alakult, amely az 1940–50-es évek fordulóján a Szarvasi Öntözési Kutató Intézetté fejlődött tovább.

Ugyanebben az időben indult meg az Agrártudományi Egyetem Kertészettudományi Karának Zöldségtermesztéstani Tanszékén a zöldség-, az Agronómiai Karon pedig a szántóföldi növényekkel – és mindkét esetben az ezt alapozó-, kiegészítő- és társtudományi területeken – a szervezett kutatómunka.

A növény és a víz kapcsolatát végeredmé­nyében a növényi asszimilátummal – az asszimilált szén-dioxid szárazanyagtartalmát és a hozzá felhasznált víz arányát jelző transzspirációs együtthatóval – fejezzük ki. A vízfogyasztási együttható egy másik közelítés, amely a termés és a transzspirált víz arányát mutatja.

A transzspirációs együtthatók alakulását példaként azonos évjáratban, ugyanazon időjárási körülmények között három eltérő hőigényű zöldségfajjal mutatom be (1. ábra).

Más problémát jeleznek a zöldségnövények termesztésében az eltérő ökológiai körülmények között – például a szakaszos vetésnél – lejátszódó termelési változatok folyamatai, mutatói (1. táblázat). E kutatásaink arra is ráirányítják a figyelmet, hogy az időjárás és az egyéb környezeti hatások eredőjeként milyen jelentősek a különbségek a végproduktum tömegében, minőségében, és ezek hatására az értékében. Ez is megerősítette termelési ismereteinket, miszerint a növény növekedése és fejlődése folyamán érvényesülő eltérő környezeti hatások alakítják ki a terméskomponenseket, amelyek meghatározzák a termést. (2. ábra). A termelés segítése tehát a növény élettevékenységének folyamatos befolyásolásával történhet. A termelési cél megvalósításához ezért a teljes technológiával – a termőhely megválasztásával, az oda megfelelő fajtával, az agro- és fitotechnikával stb. – kell alkalmazkodnunk, hogy a növény törzsfejlődése során asszimilált körülmények hatására kialakult tulajdonságok a termelési cél érdekében az egyedfejlődésben érvényesülhessenek. A termesztésben tehát úgy igyekszünk szabályozni a környezeti körülményeket, ahogy azt a természeti, gazdasági, vele a technikai adottságok szükségessé és lehetővé teszik. A produktum végeredményét így annak kialakulási, kialakítási folyamatával befolyásoljuk.

A termesztés-ökológiai lábnyom alakulása Magyarországon

Hazánk területe 9,3 millió hektár, amelyből mintegy 9 millió részben vagy egészben igen eltérően fedett növényzettel. Ebből 1 millió hektár a bel-, és 8 millió hektár a külterület.

Ez a jogi és gazdasági megfogalmazás biológiai szempontból nagyon különböző képet mutat. A belterület házzal, udvarral, kerttel, közkerttel stb. más-más arányban, de ugyanolyan változatos, mint a külterület a maga növényzetével, útjaival, építményeivel. Termelési szempontból a külterület a döntő, de a belterület is fontos, sőt a legintenzívebb termelés (zöldséghajtatás, dísznövénytermesztés, házikertek) jelentős része belterületen van.

A helyzet mélyebb megismeréséhez elemezzük most a 8 millió hektár mezőgazdaságilag művelt területet főágazatonként (3. ábra). Az ábrát jellemző adatok állandóan változnak, így nagyságrendileg az 1990–2000-es évek fordulójának helyzetét mutatják (Cselőtei, 2007). Ebből mintegy

• 1,1 millió hektár a gyep,

• 4,5 millió hektár a szántóföldi növények területe,

• 0,35 millió hektár a kertészeti növényeké,

• 2 millió hektár erdővel borított.
Az itt termelt biomasszának azonban értéke van. Statisztikai adatok szerint ebből mintegy

• 5 milliárd Ft a gyep,

• 400-450 milliárd Ft a szántóföldi növények,

• 350-400 milliárd Ft a kertészeti növények,

• 50 milliárd Ft az erdő értéke.
A földön viszont nemcsak szépen élni, ha­nem a földből megélni is akarunk. A mezőgazdasági termelésben igen jelentős a részfoglalkozásúak aránya. Az összehasonlíthatóság érdekében ezt is főfoglalkozásúra átszámítva, a növénytermesztésben (az úgynevezett elsődleges kibocsátásban) 300 ezer fő dolgozik (Balázs et al., 2005). Ebből mintegy

• 200 ezer fő (a létszám kétharmada) a kertészetben,

• 80 ezer fő (az egyharmadból) a szántóföldi növénytermesztésben,

• 15 ezer fő az erdőművelésben és

• 5 ezer fő a gyepgazdálkodásban talál munkát.

A növénytermelésnek azonban egyéb hatásai (értékei) is vannak. Ezeket a természeti, környezeti, tájképi stb. – összefoglalóan jóléti – hatásokat a mezőgazdaság a létével nyújtja a társadalomnak. Ahonnan tehát a növénytermesztés bármely gazdasági vagy egyéb okból kivonul, ott „nem lesz lyuk a Földön”, azt külön költséggel, pótlólagos ráfordítással lehet, illetve kell helyettesíteni. Hangsúlyozni kívánom, hogy egyes helyeken ezeknek a mennyiségi és minőségi hatásoknak az értéke nagyobb lehet, mint a korábbi termelési vagy más tevékenységé. Amikor tehát adott terület növénytermelését megítéljük, az előzőek eredőjét együttesen kell figyelembe venni.

A víz szerepe a növénytermesztésben

Magyarországon a víz szerepéről a különböző forrásokból rendelkezésünkre álló vízkészlet és annak felhasználása ad képet. A felszíni vizeknek 95%-a határainkon túlról származik, amit megnövelve mi is oda engedünk tovább.

Vízkészletünk másik forrása az ország területére hulló csapadék. Termesztési szempontból igen jelentős az a mindkettőből származó, felszín alatt mozgó, nehezen meghatározható víztömeg, amely részben az itt lehullott csapadékból, részben – nem ismerve országhatárt – külföldről jön hozzánk, és tőlünk oda megy tovább (2. táblázat).

Hazai vízfelhasználásunk a teljes vízkészlet mintegy harmadát teszi ki. Ebből a növényzet párologtatása és a párolgás kb. 50 km³. A felhasznált ipari víz – amely ma már nagyrészt megtisztítva visszakerül a körforgásba – 4,5 km³ körül van. A vezetékes víz – az ún. humán vízfelhasználás – kb. 1 km³, a mezőgaz­daságé pedig szintén akörüli, vagy meghaladja azt. A mezőgazdaságban tógazdasági vagy egyéb célra 0,5 km³, szabadföldi öntözésre ugyancsak 0,5 km³, zöldséghajtatásra és a jelentős részben szintén fedett területen végzett dísznövénytermesztésre 0,1 km³ vizet használunk fel.

A 8 millió hektár tágabb értelemben vett mezőgazdasági terület vízellátásának zöme tehát a csapadékból származik. A vele való gazdálkodás döntően befolyásolja a megtermett növény tömegét, minőségét, a termés ingadozását, végső soron az értékét és vele a növénytermelés és a ráépülő feldolgozás, felhasználás lehetőségeit, gazdaságosságát. A növény vízellátottsága szempontjából ma döntő a talajra lehulló, abban tározódó víz, amely a vízfelhasználás zömét adja. Ezt egészítheti ki a talajban mozgó víz, amely a termőhely változatos adottságaitól függően és az ott lévő növényzet sajátosságai szerint helyben vagy tovább mozogva hozzájárul annak vízellátásához. Példaként a zöldségnövények termesztési lehetőségeire vonatkozóan hazánk egy korábbi időszakából bemutatom ennek akkori alakulását (3. táblázat). Ugyanez a jelenség tájanként és termőhelyenként más növényeknél hasonlóan jelentkezett és jelentkezik.

Kiegészítő vízellátás – öntözés

Az előzőekben A növénytermesztés helyzetképe és mutatói című ábrán a földművelés, a mezőgazdasági vízgazdálkodás, benne az öntözés hatása együtt jelenik meg. Ebből a kiegészítő vízellátásra jutó mintegy 2% öntözővíz látszólag említést sem érdemel. Pedig a mi aszályosságra hajló, rendkívül változatos időjárási körülményeink között ez nagyon fontos lehet.

Az öntözéses gazdálkodás fontosságának megítéléséhez induljunk ki a mai helyzetből, amikor a közel 100–120 ezer hektár öntözhető területből évjárattól függően annak felét–kétharmadát öntözzük. Az öntözés hatása így, közvetlenül, sok év átlagában a teljes terület mintegy 1%-át érinti. Az öntözött terület meg­oszlását, növényszerkezetét és termelési értékét a 4. ábra mutatja.

A teljes növénytermelésen belül a 1,5% öntözésre berendezett terület felén szántóföldi növények találhatók. Itt az intenzív és a nem intenzív növények kétharmad–egyharmad arányban szerepelnek. Értékük a teljes öntözött terület termésének 10–15%-át teszi ki. Értelemszerűen, a terület másik felén lévő kertészeti növények nyújtják az öntözött terület termelési értékének 85–90%-át.

A kertészeti öntözésben a szabadföldi növények az érték közel felét jelentik. Annak nagyobb részét azonban az össz mezőgazdasági terület alig egy ezrelékén, a 8 ezer hektáron lévő üveggel vagy fóliával fedett területről kapjuk, ahol hajtatott zöldség- és dísznövénytermesztés található.

Más összefüggésben: a teljes mezőgazdasági növénytermelés értékének 25%-ából, 200 milliárd Ft-ból 100 milliárdot az öntözés befolyásol, a másik 100 milliárdot pedig a 8 ezer hektár fedett terület adja. A termesztés-ökológiai lábnyom keretében tehát a következőkben ennek a ma 100–120 ezer hektár öntözhető területnek a kialakulását, termelésének jelentőségét, jellemzését, az ott folyó termelés fejlesztését és a ma még nem öntözött terület lehetőségeit, sorsát érintem.

Az öntözött technológiák
és a (termesztés) ökológiai lábnyom

A termesztés-ökológiai lábnyom adott időben és helyen a termesztési folyamat egészének eredményét jelenti. Kialakulásának, kialakításának jellemzésére első közelítésként tekintsük át a kérdést az öntözött termesztési mód oldaláról. Hogyan és milyen hatásokra alakult ki ez a 20. század második felében, majd hol és miért rekedt meg a rendszerváltás idején, és ma honnan és hová lehet tovább indulnunk (5. ábra).

Ebben az időszakban a fejlődést két több­szörösen összetett görbe jellemzi. Az egyik a kb. félmillió hektáros csúcsot mutató öntözésre berendezett, a másik ezen belül a számos tényező hatására kialakult ténylegesen öntözött terület. Utóbbi felső határa 300 ezer, az alsó pedig 100 ezer hektár körül mozgott. Mélyebben vizsgálva az összetevőket, azok egyrészt az időjárás alakulásától, másrészt az öntözött terület növényi szerkezetétől függnek.

Amint az ábra mutatja, az öntözés átlag tízévenként annak céljától, módjától és a benne felhasznált anyagtól, technikától függően gyökeresen megváltozott. Mindezt döntően befolyásolták az időszak társadalmi-gazdasági viszonyai, benne az ember szerepe, hogy az adott munkára milyen feltételek mellett vállalkozott, mennyiért volt hajlandó elvégezni.

Egy másik tényezőcsoport a termesztett növények, azok értéke és társadalmi elismertsége. Ahol ezek nem érték el a termeszthetőség gazdaságossági határát, hogyan támogatta azt a társadalom.

A harmadik a víz szerepe, annak értéke, szállításának költsége a felhasználás, az öntözés helyéig. Adott időszakra vonatkozóan a problémakör összetettsége miatt az általam fő hatásnak ítélt 1. és 2. helyen ⊕, , a 3., 4., 5. helyen pedig • jelzést alkalmaztam. Növényenként mindez természetesen más-más eredményt jelentett. Növénycsoportonként például a fejlődés fő időszakában – 1960 és 1980 között – a szabadföldi zöldségtermesztés területe sok év átlagá­ban mintegy 20, a szántóföldi növényeké 80%-kal ingadozott. A területegységenként nagyobb értékű, öntözés­igénye­sebb zöldségnövények tehát többször igényelték, illetve tették lehetővé a kiegészítő vízellátást, az öntözést, mint a szántóföldiek.

A termesztéstechnológiák szerkesztésének folyamata

Az eddigiek jobb megértéséhez tekintsük át, mit is értünk öntözés alatt. Röviden megfogalmazva ez olyan agrotechnikai eljárás – mai kifejezéssel résztechnológia –, amellyel a növény természetes vízellátottságát adott időjárás mellett a termelési célnak megfelelően kiegészítjük. Ezzel új, öntözött technológia alakul ki, amely megkívánja a termelés többi elemének az új vízellátottsági szinthez való igazítását. Innen kezdve tehát valamennyi környezeti hatás ebben az új helyzetben érvényesül, például a sok összetevőjű aszály is ennek megfelelően fejti ki hatását.

Ha nem öntözünk, a technológiát a várható időjárás sokéves átlaga szerint tervezzük, és benne a szélsőséges környezeti hatásokat más agrotechnikai eljárással – talaj- és növényápolással stb. – igyekszünk ellensúlyozni.

Az öntözött technológia szerkesztése – az öntözési igény megállapítása – az időjárás, benne főként a csapadékviszonyok, vele a légnedvesség, a sugárzás, a hőmérséklet, a légmozgás stb. elemzésével indul (6. ábra). A másik tényezőcsoport a talaj tulajdonságai: főként annak vízgazdálkodása, víztartóképessége, sok helyen a talajvíz szintje és mindezek változása. Az öntözés vízforrásait is itt szerepeltethetjük.

A harmadik tényezőcsoport az öntözés módja és technikája. Ez teszi lehetővé, hogy térben, időben, mennyiségében és minőségében a gazdaságosság határáig simuljunk a növény vízigényéhez.

Az előzőekre is épül az öntözés szervezése és gazdaságossága, amelyet ágazati, vállalati és nemzetgazdasági szinten vizsgálhatunk. Valamennyi hatás központjában a növény, annak termelése, termesztés-ökológiája áll, amelyet a termelési célnak megfelelően kívánunk szabályozni. Ennek rendeljük alá a tenyészterületet, a szaporításmódot, a tápanyagellátást, a növényvédelmet stb. A technológia és benne a résztechnológiák végső célja a termés, annak tömege, minősége, ingadozásának csökkentése, éréskezdete, érésdinamikája, szóval mindaz, ami végső soron a termés értékét befolyásolja, amire az öntözéssel hatni kívánunk.

Újabban egyre inkább érték- és eredmény­alakító tényezőként számolhatunk azzal a termőhelyet és annak környezetét befolyásoló, összefoglalóan jóléti hatással, amelyet a termelés szolgáltatásaként támogatás címén ismer el a társadalom. Végül az egész folyamatrendszer legfontosabb megélője, megítélője és befolyásolója az ember, annak érdekeltsége, úgy mint a föld tulajdonosa, használója, a termelés irányítója, szellemi és fizikai végrehajtója, más oldalról a termelés eredményeinek felhasználója. Az ember, aki idővel maga is változik, akivel és akiért ez az egész folyamat létezik.

A növénytermelés – a termesztés-
ökológia – szemlélete

Befejezésül hadd térjek vissza a növénytermelés – sőt talán az egész agrártermelés és agrárvertikum – szemléletéhez Vida professzor több korábbi munkájára, amelyekben a biológiai szerveződési szintek kutatásának kontrasz­tos különbözőségét mutatta be az egyed alatti és az egyed feletti tartományokban (7. ábra).

Az egyed alatti, „felülnézetből” kutatott területek ismeretekké kristályosodott eredményei az azokra is épülő klasszikus élet- (agrár) tudományok számára elengedhetetlenek. Az „alulnézetből” kutatott problémát azonban a termelést, annak törvényszerűségeit, majd fejlesztését – tudományterületük jellegéből adódóan – a mindig változó helyzetekben és feltételek között csak változó valószínűséggel, nagy bizonytalansággal határozhatjuk meg. A termelési folyamat tudományos közelítésénél, majd a tervezés, szerkesztés, fejlesztés folyamán így kell közelítenünk, így tudjuk, néha csak kellő intuícióval, megérteni, megbecsülni a hatások eredőjét (Korach, 1972). Ahogy ezt Balogh János professzor „a rész és az egész” egységes szemléletéből kiindulva a mezőgazdaság vonatkozásában egy előadásában erre is utalva megfogalmazta: „Akármilyen részletről beszélek egy agrárszakemberrel, ő közben mindig az egészet tartja szem előtt”. Az agrártermelésben, hozzá az agrárkutatásban, végül az agrároktatásban ezzel a szemlélettel kell dolgoznunk (Cselőtei, 2001).

Gondolatok az összefoglalás-
következtetések helyett

1. A mezőgazdaságban két gazda van. Az egyik: a hívőknek az Isten (a másként hívőknek a természet); a másik az ember.

2. A természethez közeli külterjes termelésben inkább a növény tűrőképességére, a belterjes termelésben és a növénynemesítésben a teljesítőképességére való törekvés az indokolt.

3. Az öntözést nem az aszály ellen, hanem a termelés adott szintjén a hatékonyabb vízfelhasználás miatt a termés érdekében alkalmazzuk. Az aszály mint soktényezős természeti jelenség részhatásai öntözött körülmények között az így kialakuló vízellátási helyzetben érvényesülnek.

4. A termesztéstechnológia, azon belül a termelési célnak megfelelő kerettechnológiák, és adott üzemekben azok változatai más-más megvaló-sítási, megvalósulási lehetőséget nyújtanak. Mindegyik a termelési körülményektől függően az eltérő külső (természeti, társadalmi-gazdasági) hatások között érvényesíthető, érvényesül.

Kulcsszavak: szekunder kutatás, őselemek – természeti erőforrások, ökológiai lábnyom – termesztésökológiai lábnyom, növényi asszimilátum – biomassza, vízlábnyom, vízkészlet – vízfelhasználás, termesztéstechnológia

IRODALOM

Balázs Sándor – Cselőtei L. – Papp J. – Z. Kiss L. (2005): A kertészeti ágazatok szerepe a vidékmegtartásban. Kertgazdaság. 37, 2, 73–77.

Cselőtei László (1965): Az öntözési rendszer kidolgozásának néhány tényezője a kertészeti növényeknél. Agrártud. Egyetem Karának Közleményei. 155–167.

Cselőtei László (1971): Az öntözés fejlesztésének alapjai a zöldségtermesztésben. Agrártudományi Közlemények. 30, 53–66.

Cselőtei László (1978): Új irányok és feladatok a növények vízellátásában. Agrártudományi Közlemények. 37, 45–67.

Cselőtei László (1982): Az öntözés fejlődése és fejlesztése a zöldségtermesztésben. Agrártudományi Közlemények. 41, 42–47.

Cselőtei László (1988): Az öntözési technológiák szerkesztésének alapjai a zöldségtermesztésben. (Az öntözéses gazdálkodás újabb kutatási eredményei). ÖKI, Szarvas, 76–94.

Cselőtei László (1991): Az öntözés alapjai a zöldségtermesztésben. GATE Gödöllő, 209.

Cselőtei László (1992): Az aszályról a kertészetben. Kertgazdaság. 24, 3, 2–14.

Cselőtei László (2000): Vízgazdálkodás – mezőgazdasági vízgazdálkodás – öntözés. Felolvasó ülés az MTA-n. Magyar Tudomány. 6, 699–708.

Cselőtei László (2000): A paradicsomtermelés fejlesztése és fejlődése (1948–1990). Agrártörténeti Füzetek 5. Szarvas

Cselőtei László (2001): A „rész” és az „egész” a tudományban. Szent István Egyetem Lapja, Gödöllő, II, 28, 3, 3–4.

Cselőtei László (2002): Ökológia – termesztés-ökológia. Szent István Egyetem lapja, Gödöllő. 9, 13.

Cselőtei László (2004a): Gondolatok a változás – hatás – válasz lehetőségeiről a paradicsom példáján. AGRO–21 füzetek 33. 36–48.

Cselőtei László (2004b): A mezőgazdaság vonzásában. Agroinform, Budapest, 335.

Cselőtei László (2005a): Az öntözés története Magyarországon (1935–2005). Fejlesztés, fejlődés – jövőkép. Hidrológiai Közlöny. 85, 5, 37–40.

Cselőtei László (2005b): Víz(hiány) a Homokhátságon. (Táj, termelés, gazdaság, társadalom). Erdei Ferenc III. Tudományos Konferencia, Kecskemét, 345–352.

Cselőtei László (2007): Aszály után az öntözésről. Magyar Mezőgazdaság. X, 31, 14–16.

Cselőtei László (2008a): Vízgazdálkodási igények és lehetőségek Magyarországon (Földművelés, vízgazdálkodás, öntözés). Hidrológiai Közlöny. 88, 4, 1–4.

Cselőtei László (2008b): A föld és népe. AGTEDU, Bács-Kiskun megyei Tudományos Fórum, Kecskemét, I. 11–16.
Erdei Ferenc (1971): A város és vidéke. Szépirodalmi, Budapest, 444.

Korach Mór (1972): Egy dinamikus rendszerekre vonatkozó ismeretelméleti feltevés. Magyar Tudomány. 3, 142–144.

Vida Gábor (1996): Humánökológia: Bioszféra és biodiverzitás. Eötvös, Budapest, 68.

Vida Gábor (2007): Fenntarthatóság és a tudósok felelőssége. Magyar Tudomány. 12, 1600–1606.