iskolák 5. osztályaiban Ukrajna történetét két
nyelven kell oktatni: anyanyelven, illetve ukránul (a fakultatív órák
terhére). A 6. osztályban (2009. szeptember 1-től) már csak ukrán
nyelven kell oktatni ezt a tárgyat. A 6. osztályban a földrajzot kell
két nyelven oktatni, a 7.-ben a matematikát, majd a következő
osztályban teljesen át kell állni ezen tantárgyak államnyelven történő
oktatására (lásd Csernicskó, 2009). Amint Csernicskó (2009, 39)
megállapítja: „Ukrajna […] a mai nemzetiségi és nyelvi sokszínűség
helyett inkább a nemzetiségi szempontból színes, ámde nyelvileg
homogén (mégpedig ukrán egynyelvű) állam modelljét tekinti mintának. A
szovjet internacionalizmus köntösébe bújtatott oroszosítás után az
álcázott ukránosítás következik.” Ami ma Ukrajnában zajlik, nem más,
mint az államilag szervezett nyelvi genocídium az oktatásban.
Pedagógiai szakkifejezéssel az átirányító oktatást tették kötelezővé
az őshonos nyelvi kisebbségek számára is, ennek fő célja a nyelvi
asszimiláció. Gyakran részesítik átirányító oktatásban az Egyesült
Államokba bevándorló kisebbségeket is, és ez az a „kétnyelvű” oktatási
modell, amit a Világbank támogatott például 1992-ben Dél-Afrikában
(szemben a nyelvi jogi szempontból sokkalta kívánatosabb hozzáadó,
anyanyelv-erősítő programokkal), lásd Phillipson (2009).
A mai Szlovákiában nemigen
találunk példát arra, hogy az oktatást az erőszakos nyelvi
asszimiláció szolgálatába állítják. Az igaz, hogy a (cseh)szlovák
állam évtizedek óta módszeresen és következetesen lingvicista
politikát folytat, s az is kétségtelen, hogy az 1995-ös szlovák
államnyelvtörvény lingvicista volt, mai „javított” változata szintén
az. Az államilag támogatott lingvicizmus11
2006 óta újból virul Szlovákiában. Ennek egyik következménye a sok
közül a szlovákiai magyaroknak a szlovákokénál alacsonyabb
iskolázottsága: a 2001-es népszámlálási adatok szerint alapfokú
végzettséggel rendelkezett a szlovákok 19,7%-a de a magyarok 30,5 %-a,
felsőfokú (egyetemi és főiskolai) végzettsége volt a szlovákok
8,2%-ának de a magyarok 4,5%-ának (Gyurgyík, 2006, 54). Magyarul ez
azt jelenti, hogy a Szlovák állam úgy van berendezve, hogy részben a
kisebbségek finanszírozzák a többség oktatását is. Mivel magyarok és
szlovákok egyformán fizetnek adót Szlovákiában, de a magyarok
lényegesen iskolázatlanabbak, a diszkriminált kisebbség fizeti a
domináns többség magasabb iskolázottságának költségeit. Így van ez
egyébként Romániában, Szerbiában, s persze Magyarországon is.
Noha arra nemigen találunk példát, hogy egy
felvidéki településen a 21. században a magyar szülőket megfosztották
volna a tannyelvválasztás lehetőségétől, vagyis hogy egy magyar
iskolát bezártak volna, minek következtében a magyar gyerekek immár
csak szlovák tannyelvű iskolába járhatnának, arra sok példa van, hogy
a magyarok nem érvényesítik meglevő nyelvi jogaikat. A felvidéki
magyarok számottevő része nem él a magyar anyanyelvi oktatás jogával
és lehetőségével: közismert, hogy a magyar szülők körülbelül
egynegyede szlovák tannyelvű iskolába íratja gyermekét „s ezt a
szlovákoktól átvett érvrendszerrel indokolja” (Lampl, 2008, 118),
vagyis: nem jó, ha magyar iskolába jár a gyerek, mert akkor nem tanul
meg szlovákul és nem fog tudni érvényesülni. Erdélyben is hasonló a
helyzet, Sorbán Angella (2000) tanulmánya arra is fényt derített, hogy
a román tannyelvű általános iskolába járó magyar
vagy vegyes családból származó gyermekek egyharmada magyar nyelven
kezdte a tanulást (óvoda, I–IV. osztály), majd ez után íratták át
szüleik őket román tagozatra. Kárpátalján is több
helyen (pl. Nagydobrony, Verbőc) előfordul, hogy a korábban magyar
tannyelvű iskolában a helyi magyar szülők kérvényei alapján indítanak
a magyar mellett ukrán tannyelvű osztályt is.12
Fontos megjegyeznünk, hogy emberi jogi szempontból nem találhatunk
semmilyen kivetnivalót abban, hogy például a dunaszerdahelyi magyarok
jelentős része asszimilációs pályára állítja óvodás korú gyermekeit,
amint ezt az 1. ábra mutatja:
Az ilyen esetekben nem a többségi
nemzet által működtetett nyelvi genocídium okozza a magyarok
fogyását (hisz a magyar szülőknek van lehetőségük a tannyelv
megválasztására), hanem a bizonyára jó szándékú, de a választásuk
következményeit felmérni képtelen magyar szülők. És ők sokan vannak,
nagyon sokan. Pukkai László (2009, 130–131) adataiból szerkesztettem a
2. ábrát:
Skutnabb-Kangas (2000, 502) szerint egy nyelvi
emberi jogi nyilatkozatnak többek között azt is tartalmaznia kellene,
hogy „minden anyanyelv-csere önkéntes (beleértve, hogy az érintettek
tudatában vannak az anyanyelv-csere hosszú távú következményeinek is),
nem kierőszakolt”. A galántai, nagyfödémesi, peredi stb. magyar szülők
döntései többé-kevésbé önkéntesek, de nem állíthatjuk, hogy a szülők
tisztában vannak döntéseik hosszú távú következményeivel. S ezért nem
a szlovák nacionalisták felelősek, hanem azok a magyarok, akik
szakszerűen és hatékonyan tájékoztathatnák őket e döntés várható
következményeiről, de nem teszik.
IRODALOM
Application = Application of the Charter
in Hungary. 3rd monitoring cycle. ECRML (2007) 5. Strasbourg, 20 June
2007.
Baker, Colin – Jones, Sylvia Prys (1998):
Encyclopedia of Bilingualism and Bilingual Education. Multilingual
Matters, Clevedon/Philadelphia
Bartha Csilla – Hattyár Helga – Szabó
Mária Helga (2006): A magyarországi siketek közössége és a
magyarországi jelnyelv. In: Kiefer Ferenc (főszerk.): Magyar nyelv,
852–906. Akadémiai Kiadó, Budapest
Capotorti, Francesco (1979): Study of the
Rights of Persons Belonging to Ethnic, Religious and Linguistic
Minorities. United Nations, New York
Csányi Yvonne (1995): Gondolatok a
jelnyelv alkalmazási lehetőségeiről a súlyos fokban hallássérült
gyermekek és fiatalok nevelése során. Gyógypedagógiai Szemle. 1995/2,
105–114.
Csernicskó István (2009): Az ukrajnai
oktatáspolitika a nyelvi asszimiláció szolgálatában. Korunk. 2009/2,
33–40.
Gyurgyík László (2006): Népszámlálás 2001.
A szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és
társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. Kalligram
Könyvkiadó, Pozsony
Hágai ajánlások = A nemzeti kisebbségek
oktatási jogairól szóló hágai ajánlások és értelmező megjegyzések
(1996): Interetnikai Kapcsolatok Alapítvány, The Hague
Kardos Gábor (2003): Az emberi jogokat
védő nemzetközi jogi intézmények. In: Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila
(szerk.): Emberi jogok, 137–189. Osiris Kiadó, Budapest
Karmacsi Zoltán (2009): Kutatási
beszámoló: Egy család – két nyelv. (2008/A/02 sz. pályázat). Kézirat,
készült az MTA Határon Túli Magyar Tudományos Kutatások Kuratóriuma
számára.
Kemény István (1996): A romák és az
iskola. Educatio. 1996/1, 71–83.
Kontra Miklós (1991): Előszó. In: Ugyanő
(szerk.): Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről, 7–10.
Magyarságkutató Intézet, Budapest
Kontra Miklós (2004): Nyelvi emberi jogi
polémiák. Korunk. 2004/11, 103–114.
Kontra Miklós (2009): A nyelvi genocídium
fogalma és mai magyarországi megvalósulásai/megvalósításai. Kritika.
2009/5, 22–25.
Lampl Zsuzsanna (2008): Magyarok és
szlovákok: Szociológiai tanulmányok nem csak az együttélésről. Fórum
Kisebbségkutató Intézet, Somorja
Matalin Dóra (2009): „Önálló nyelv lehet a
jelbeszéd” Népszabadság. 2009. július 30., 4. lap.
Phillipson, Robert (2009): English: from
British empire to corporate empire. Kézirat.
Phillipson, Robert – Skutnabb-Kangas, Tove
(1997): Nyelvi jogok és jogsértések. Valóság. 1997/1, 12–30.
Pukkai László (2009): Melléklet: Kiút a
megmaradásba. In: Tóth Károly (szerk.): Hatékony érdekérvényesítést,
121–138. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja
Skutnabb-Kangas, Tove (1997): Nyelv,
oktatás és a kisebbségek. Teleki László Alapítvány, Budapest
Skutnabb-Kangas, Tove (1998): Nyelvi
sokféleség, emberi jogok és a „szabad piac”. Fundamentum. II, 1-2,
7–25.
Skutnabb-Kangas, Tove (2000): Linguistic
genocide in education – or worldwide diversity and human rights?
Lawrence Erlbaum, Mahwah, N.J.
Sorbán Angella (2000): „Tanuljon románul a
gyermek, hogy jobban érvényesülhessen”: Az asszimiláció
természetrajzához. Magyar Kisebbség. 2000/1, 167–180.
LÁBJEGYZETEK
1 Nyelvi emberi jogok
abban az értelemben (ma még?) nem léteznek, ahogyan léteznek emberi
jogok, mivel az ENSZ elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát
1948-ban, de még messze vagyunk attól, hogy elfogadjon egy nyelvi
emberi jogi nyilatkozatot is. Mindazonáltal a nyelvi emberi jogokról
szóló nemzetközi szakirodalom az utóbbi évtizedekben jelentős méretűre
nőtt, magyarul lásd pl. Kontra (2004).
<
2 Vö. Romanian Global
News. 2007. január 9. Az olyan állítások, hogy „A magyarok olyan
jogokat követelnek maguknak a határon túl, amelyeket határon belül nem
biztosítanak” nem teljesen légből kapottak. Aki valamelyest ismeri a
hazai nemzetiségek múltját s jelenét, tudja, hogy a nyelvi emberi
jogok tekintetében Magyarországnak bőven van söpörnivalója a maga háza
táján. Nyelvi emberi jogi szempontból semmi különbség nincs egy
negyedi (Szlovákia) magyar, egy pusztaottlakai román, és egy
alsószentmártoni cigány között. Pontosabban: vannak köztük különbségek
az elszenvedett jogsértések tekintetében, de nem lehet különbség
abban, hogy melyiküket milyen jogok illetnek meg. Aki szerint „az
erdélyi magyarságot egészen más (különb) jogok illetik meg az
anyanyelvi iskoláztatásban, mint például a magyarországi cigányokat”
(lásd Kontra 1991, 7), az kulturális rasszista, vagy szimplán csak
ostoba ember, akinek fogalma sincs a mai európai sztenderdekről,
például a Hágai ajánlásokról. Az igaz, hogy a romániai magyarok
esetében korábbi használati színterekről (pl. egyetem, közigazgatás,
igazságszolgáltatás) szorították és szorítják ma is ki a magyart, a
magyarországi cigányok esetében viszont nem erről van szó (mert nálunk
még mindig nincs empátia, stratégia és cselekvőképesség a nem-magyar
anyanyelvű cigányok nyelvi jogainak érvényesítésére). Vagyis az első
esetben a korábbi jogokat szűkítik, a másodikban viszont meg se adja a
többség a jogot a kisebbségnek – ez a különbség azonban nyelvi emberi
jogi szempontból egyszerűen irreleváns.
<
3 Vö. Foaia Românescă.
2007. november 16., 4.
<
4 A 2001. évi népszámlálás
szerint pedig 48 685-en vallották magukat „cigány anyanyelvűnek”.
Valójában ez a szám a cigány anyanyelvűek és a beás anyanyelvűek
együttes száma. A beás cigányok beás nyelve a románnak egy archaikus
nyelvjárása. Amikor a hazai kisebbségek anyanyelvi felsorolásában a
Központi Statisztikai Hivatal a beás és a romani válaszokat egyaránt a
cigány megjelölésű adatok között szerepelteti, annak ellenére, hogy a
beás és a romani (=cigány) nyelv az indoeurópai nyelvcsalád külön
ágaiba tartoznak (mivel a beás a kentum-ág latin nyelvei közé
tartozik, a cigány viszont a szatem-ág ind nyelvei közé), akkor
homogenizál. Föltehető, hogy a KSH az 1993. évi kisebbségi törvény
szövegét követi, de ez nem mentség, hiszen ha a cigányt és a beást
összevonják, akkor még inkább összevonhatnák a szerbet és a szlovákot
(mint szláv nyelveket), vagy összevonhatnák a németet és a románt
(mint a kentum-ághoz tartozó nyelveket). A KSH ezen eljárása
hozzájárul a beások láthatatlanná tevéséhez (vö. Phillipson –
Skutnabb-Kangas 1997, 25). Ily módon a KSH eljárása diszkriminatív,
más szóval lingvicista: egyes nyelveket összevon a táblázatokban,
másokat nem. A romani és beás nyelvek ilyen együttes kezelését a
magyar jelentést értékelő strasbourgi szakemberek is kifogásolták a
Magyar Kormánynak A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai
kartájával kapcsolatos jelentése kapcsán, lásd Application 9.
<
5 Hágai ajánlások, 17.
<
6 Bartha – Hattyár – Szabó
(2006, 897) ezt írják: „A siketoktatás hazánkban a mai napig erősen
oralista elveken nyugszik. A siketség a hallás hiányából eredő
probléma, amelyet a hangzó magyar nyelvre alapozott fejlesztő
technikákkal kell korrigálni. A kétnyelvűség filozófiája hivatalosan
nem jelenik meg a nevelési–oktatási folyamatban. A siketek hét
speciális iskolájában többnyire halló tanárok tanítanak, akik a
jelnyelvnek a magyar nyelv elsajátítására gyakorolt káros hatására
hivatkozva – hivatalosan – tiltják a jelnyelv használatát az iskolai
tanulás folyamatának első, érzékeny szakaszában, akkor, amikor azt
leginkább szükséges volna támogatni.”
<
7 2/2005. (III.1.) OM
rendelet a Sajátos nevelési igényű gyermekek óvodai nevelésének
irányelve és a Sajátos nevelési igényű tanulók iskolai oktatásának
irányelve kiadásáról. Magyar Közlöny. 2005. március 1. (26. szám),
967–1040. Idézet: 992.
<
8 Lásd
„Diszkriminációgyanús a Maros megyei tanfelügyelőség döntése”,
Krónika. 2009. január 25.
<
9 2001-ben Fancsika 2059
lakosából 770 volt magyar nemzetiségű. A magyar nyelvet 1991-től
kezdték újra tanítani a faluban – fakultációként, az ukrán tannyelvű
iskolában (lásd Karmacsi 2009).
<
10 Lásd „Magyar osztályok
(újra) vannak”…, Magyar Szó. 2009. január 24.
<
11 A lingvicizmus a
rasszizmus, szexizmus stb. analógiájára alkotott szakkifejezés, nyelvi
alapon meghatározott embercsoportok közötti diszkriminációt jelent.
<
12 Csernicskó István
személyes közlése, 2009. aug. 5.
<
13 „Csökken a magyar
ovisok száma”, Új Szó. 2008. szeptember 24.
< |