„A nyári szél fájdalmas hírt vitt tova szárnyain; geográfusok, földrajztanárok, egykori és jelenlegi tanítványok szerte e hazában, rokontudományok művelői, búcsúzzatok!” E szavakkal kezdjük fájdalmas megemlékezésünket, melyekkel közel fél évszázada búcsúztatta mesterét, Bulla Béla akadémikust az akkor 33 éves Marosi Sándor. Ez év július 5-én, néhány héttel 80. születésnapja és hosszan tartó, nagy önfegyelemmel viselt betegsége után Marosi Sándor, az MTA rendes tagja, a Földrajztudományi Kutatóintézet (FKI) valóságos megszemélyesítője, a honi természetföldrajz egyik legsokoldalúbb egyénisége, a Somogy, a Mezőföld, a Balaton és a Duna–Tisza köze nagy természet-búvárja rendkívül gazdag, tudományos munkásság-ban, tartalmas és emberségben példamutató, hosszú élet után csöndben elment közülünk. A magyar tudományos élet megint elvesztett egy kiváló földrajztudóst.

Marosi Sándor egy soltvadkerti család hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot, majd a kiskunhalasi érettségi után 1947 és 1951 között a Pázmány Péter Tudományegyetem földrajz-történelem szakán végezte felsőfokú tanulmányait. Már egyetemi hallgató korában megnyilvánuló tehetségének köszönhetően 1951-ben alapító tagja lett a mai Földrajztudományi Kutatóintézetnek (1952-ig Földrajzi Könyv- és Térképtárnak, 1967-ig Kutatócsoportnak), melynek, mint első és utolsó munkahelyének nyugdíjazásáig, de valójában haláláig munkatársa maradt.

Szinte nincs a természetföldrajznak olyan ágazata, amelyben kiváló munkatársaival (főként Ádám Lászlóval, Góczán Lászlóval, Pécsi Mártonnal, Somogyi Sándorral, Szilárd Jenővel) együtt ne alkotott volna maradandót. Több száz tudományos mű közül – amelyeket mély tárgyi tudás és világismeret hatott át – kiemelkednek azok, melyek a Mezőföld természeti földrajzával, a ma­gyar természetföldrajz időszerű kérdéseivel, a tájkutatási irányzatokkal és a tájértéke­léssel, a Belső-Somogy felszínalaktanával, a domborzatnak a gazdálkodásra és a településre gyakorolt hatásaival és a Balatonnal kapcsolatosak, melyek a honi geográfusok, geológusok és a rokontudományok művelőinek legismertebb, legtöbbet idézett alapműveivé váltak. A kezdetben felszínalaktani, 1965-ben kandidátusi disszertációban is összefoglalt kutatásai később komplex tájföldrajzi, táj- és agroökológiai jellegűvé váltak. Ezen jelentős mértékben alkalmazott kutatási eredményeit 1980-ban gyűjtötte csokorba és védte meg a Tájkutatási irányzatok, tájértékelés, tájtipológiai eredmények különböző nagyságú és adottságú hazai típusterületeken című akadémiai doktori értekezés formájában.

E nagyívű, fáradhatatlan kutatómunka szerteága-zó és tartalmas szerkesztői, tudományszervezői-irányítói, tudománynépszerűsítő, és szakmai, köz-életi tevékenységgel egészült ki. Alaposságának, anyanyelvünkhöz fűződő mélységes alázatának, szeretetének, lenyűgöző tehetségének köszönhetően ő lett az FKI Koch Ferenc igazgató-főszerkesztő által alapított folyóiratának, a Földrajzi Értesítő (mai nevén Hungarian Geographical Bulletin) első szerkesztője, majd 1973 és 2001 között főszerkesztője. Ilyen jellegű tevékenységét dicséri még az FKI Földrajzi tanulmányok, Magyarország tájföldrajza sorozatának tagjai mellett számos szakkönyv, atlasz is, melyek közül az 1989-ben megjelent Magyarország nemzeti atlasza és az 1990-ben megszületett, szívéhez talán legközelebb álló, Somogyi Sándorral közösen gondozott Magyarország kistájainak katasztere emelkedik ki.

Tudományszervezői-irányító feladatköre elsősor-ban intézetéhez és az MTA-hoz kötődött: például tudományos titkár (1968–1972), igazgatóhelyettes (1973–1993) az FKI-ban, az MTA Földrajzi Tudo-mányos Bizottságának tagja, titkára, alelnöke, majd több ciklusban elnöke (1966-tól), az MTA Doktori tanács földrajzi és meteorológiai szakbizottságának elnöke (1984–1995), az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának tagja.

Szakmai közéleti tevékenysége elsősorban a Magyar Földrajzi Társasághoz (MFT) kötő­dött, melynek 1952. évi újjáalapításától tagja, később választmányi tagja, 1993 és 2001 között elnöke volt. Az MFT a Földrajzi Közlemények szerkesztőbizott-ságában végzett munkáját, ragyogó szakmai előadásait, a társasági tanártovábbképzésben való aktív szerepét 1970-ben a Szocialista földrajzért oklevéllel, 1982-ben Lóczy Lajos-éremmel, 1989-ben tiszteleti tagsággal, 2003 tiszteletbeli elnöki címmel ismerte el.

Több mint fél évszázados szakmai tevékenysége során a magyar természetföldrajz, főként geomorfológia és tájkutatás egyik „nagyköveteként” külföldi tudományos rendezvények gyakori előadója volt, aminek eredményeként számos nemzetközi társaság, egyesület, bizottság, munkacsoport választotta tagjává (például Nemzetközi Földrajzi Unió/IGU, Kárpát-Balkán Geomorfológiai Bizottság, INQUA Löszbizottság, Geomorfológusok Nemzet-közi Szövetsége/IAG, Nemzetközi Tájökológiai Szövetség/IALE).

Ilyen nagyívű, lenyűgöző eredményességű szakmai pályafutás állami és akadémiai szintű elismerése sem váratott sokáig magára. 1990-ben megosztott Széchenyi-díjban, 1991-ben megosztott Akadémiai Díjban részesült, 1995-ben az MTA levelező, 2001-ben rendes tagjává választották. 1996-ban megtartott, a földrajzi tájkutatások összetettségéről és alkalmazhatóságáról szóló akadémiai szélfoglaló előadása révén vált az MTA X. (Földtudományok) Osztályának tagjává.

Nagy teljesítőképességű, leplezett érzékenységű, önzetlen geográfus volt. Nem volt a külsőségek embere. Kutatómunkájában a csendben dolgozó tudóst képviselte. A hírnevet és a médiát kerülte. A tényleges hatalom gyakorlásától mindig tartózkodott. Tudományos pályája közepétől több évtizedes igazgatóhelyettesi beosztás után a földrajztudomány szürke eminenciásaként tartották számon. Mértéktartó, egyensúlyteremtő, az emberi értékeket mindig előtérbe helyező, munkatársai botlásait megbocsátó, békességtartó és -teremtő ember volt. Nevét hallva a pályatársaknak főként a hűség jutott eszükbe, amely élete során az egyetlen munkahelyéhez, az FKI-hoz, a földrajztudományhoz és a családjához való hűséget jelentette. Szerettük benne a puritán, segítőkész, nyíltszívű embert, családfőt és tiszteltük benne az alkotó tudóst.

Munkájára emlékeznek a balatoni turzások, a kataszterbe vett patakok és források, a kitaposott ösvények és utak, hőn szeretett hazájának majd minden szeglete. Volt munkatársai, a magyar földrajzos társadalom képviselői, az MTA, különösen a Földtudományi Osztály tagjai kegyelettel őrzik puritán, tudós életművét, szeretetét, barátságát s mindazt, amit örökbe ránk hagyott.