Közhely: Chomsky fellépése alapvető fordulatot hozott a nyelvtudományban.

Nem mindig gondolunk azonban arra, hogy azoknak a nyelvészeti diszciplínáknak a megjelenése nélkül, amelyeket a generatív nyelvelmélet ’generált’, a generatív nyelvelmélet (az újgrammatikus iskolához és a strukturalizmushoz hasonlóan) talán nem lenne sokkal több, mint egy újabb elmélet a nyelvtudomány történetében.

A generatív nyelvelmélet a korábbi nyelvelmé-letektől eltérően a nyelvtudomány egészének fejlődésére gyakorolt döntő hatást. Új nyelvészeti diszciplínák egész sora jött létre, de a már létező diszciplínák sem vonhatták ki magukat a generatív nyelvelmélet hatása alól. Íme néhány példa.

A 60-as évek végén, a 70-es évek elején számos új nyelvészeti diszciplína jött létre, amelyek vagy az ún. mélyszerkezet szerepének következetes végiggondolásából, vagy a klasszikus generatív elmélet egy-egy alaptételének bírálatából vezethetők le. Ilyen diszciplína a formális szemantika, a pragmatika és a kognitív szemantika.

A formális szemantika

A generatív grammatikának a 60-as években kialakult első, ún. sztenderd elmélete szerint a mondatjelentést a mélyszerkezet határozza meg. A 60-as évek második felében mondattani és szemantikai meggondolásokból a mélyszerkezet egyre absztraktabbá vált, és egyre inkább emlékeztetett a predikátumkalkulusból ismert formulákra. A mélyszerkezetben csak a predikátum és a bővítményeiként funkcionáló főnévi szerkezetek szerepeltek. Például az Egy férfi meglátogatott egy nőt mondat mélyszerkezete így festett:

A mondat szemantikai szerkezete tehát lényegében egy kétargumentumú predikátummal jellemezhető: P(x1 , x2 ).

A predikátumkalkulus azonban nem volt alkalmas a természetes nyelvi jelentések ábrázolására. Ezért több irányban indultak el a kutatások: (a) egyes kutatók egy „természetes logika” megalkotását tűzték ki célul (Lakoff, 1972; (b) mások Richard Montague logikai elméletének „megszelídítésére” törekedtek (Partee, 1975; Dowty, 1979). A kettő közül Montague logikája bizonyult életképesnek. A 70-es évek végére megszületett a nyelvi tényeket is figyelembe vevő formális szemantika.

A pragmatika

A nyelvészeti pragmatika szintén a Chomsky-féle mélyszerkezet továbbfejlesztéséből jött létre. Megnyilatkozásainkkal beszédaktusokat hajtunk végre és minden beszédaktusnak van pragmatikai jelentése (Austin, 1962; Searle, 1969). Ha a mélyszerkezet meghatározza a jelentést, akkor a beszédaktus-jelentésnek is meg kell valahol jelennie a mélyszerkezetben. A Hozzál nekem egy pohár vizet! mondat mélyszerkezetének ezért egy beszédaktust jelző predikátumot is tartalmaznia kell. (1. ábra)

A generatív nyelvelmélet (akkoriban divatos ’generatív szemantikának’ nevezett irányzata) ily módon felfedezte magának a beszédaktus-elméletet (amely filozófiai elméletként az ötvenes évek óta létezett [vö. Ross, 1970]), és létrejött a nyelvészeti pragmatika (Gazdar, 1979).

A kognitív szemantika

A generatív nyelvelméletben is használatos szófaji kategóriák feltételezett egyértelműségével, illetőleg a kategóriák bináris voltával (például [+V], [-V]) szemben a generatív szemantika a kategóriák fokozatosságát hangsúlyozta. A nyelvtani kategóriák nem választhatók el egymástól egyértelműen: a kategóriák nem dichotómiát, hanem kontinuumot alkotnak. A fokozatosság a nyelvtani kategóriákra is kiterjed: a főnév, ige, melléknév kategóriáihoz való  tartozás is fokozatosság kérdése. A felforralás

deverbális főnév nem többesíthető (*felforralások), és nem engedi magához a határozatlan névelőt (*egy felforralás). A felforralás ezért a kanál főnévnél kevésbé tipikus főnév, mivel az utóbbi lehetővé teszi a többesítést és a határozatlan névelő használatát. Innen már csak egy lépés kellett az antropológiai nyelvészet eredményeinek, mindenekelőtt a prototípuselmélet felfedezéséhez (Rosch, 1973; Labov, 1973). Az antropológiai nyelvészet képviselői (a kognitív nyelvészet elnevezés a hetvenes évek elején még ismeretlen volt) elsősorban a szójelentést vizsgálták, és arra az eredményre jutottak, hogy a tárgyak, állatok, növények elnevezései nem egyértelműek. Az emberi elme nem a logika szabályai szerint kategorizál, a kategorizálásban döntő szerepet kapnak a szóban forgó kategória tipikus példányai. A prototípuselmélet nyelvészeti diszciplínává vált, és megszületett a generatív elmélettel szemben, annak alternatívájaként fellépő kognitív nyelvészet.

Az említett új diszciplínák létrejöttén kívül a nyelvtudományban 1965-tól számos más változás is végbement: a The Sound Pattern of English (Chomsky – Halle, 1968, rövidítve: SPE) bírálata a fonológia önállósodásához és új fonológiai elméletek létrejöttéhez vezetett; a pszicholingvisztika a 60-as évek végétől szintén külön utakon járt, és már nem (vagy nem feltétlenül) a generatív elmélethez igazodott; az „ideális beszélő/hallgató”-val szembeni ellenállásként a szociolingvisztika „összezárt”, és egyre fontosabb nyelvészeti diszciplínává vált. A morfológiával az SPE különösen mostohán bánt (ami azért is meg­lepő, mert a strukturalista iskolák a morfológiát a nyelvleírás egyik legfontosabb területének tekintették). A hetvenes évek folyamán a morfológusok tábora is megnőtt, és a morfológia hamarosan önálló diszciplínává vált, mivel azonban önálló, mindent átfogó elmélettel nem rendelkezett, a kutatások hol inkább a szintaxishoz, hol inkább a fonológiához igazodtak. A generatív nyelvelmélettel szemben mindenkinek állást kellett foglalnia, minden valamirevaló konferencia a generatív nyelvelméletről (is) szólt.

A nyelvtudományban az igazi paradigmaváltás (vagy mondjuk inkább így: a nyelvtudományi diszciplínák teljes átrendeződése, új nyelvészeti diszciplínák létrejötte) az 1965-től kb. 1980-ig terjedő időszakban következett be.

A nyelvtudomány fejlődése az utolsó fél évszázad alatt a vázoltnál természetesen lényegesen bonyolultabb volt, de ahhoz nem fér kétség, hogy az új nyelvészeti diszciplínák lét­rejöttében, a meglévők megerősödésében a Chomsky-elméletet ért kritikák is döntő szerepet játszottak. Chomsky nélkül a nyelvtudomány fejlődése bizonyára másképp alakult volna. Az, hogy ez a fejlődés a Chomsky-féle elmélet elleni reakciónak is köszönhető, inkább erősíti, mint gyengíti Chomsky jelentőségét.
 

Kulcsszavak: generatív nyelvelmélet, nyelvi jelentés, logika, szemantika, pragmatika, kognitív szemantika
 

IRODALOM

Austin, John L. (1962): How to Do Things with Words. Oxford University Press, Oxford

Chomsky, Noam – Halle, Morris (1968). The Sound Pattern of English. Harper and Row, New York

Dowty, David (1979): Word Meaning and Montague Grammar. D. Reidel, Dordrecht

Gazdar, Gerald (1979): Pragmatics. Academic Press, New York

Labov, William (1973): The Boundaries of Words and Their Meanings. In: Fishman, Joshua (ed.): New Ways of Analyzing Variation in English. Georgetown University Press, Washington, D. C.

Lakoff, George (1972): Linguistics and Natural Logic. In: Davidson, Donald – Harman, Gilbert (eds.): Semantics of Natural Language. D. Reidel, Dordrecht

McCawley, James D.: A program for logic. In: Davidson, Donald – Harman, Gilbert (eds.): Semantics of natural Language, D.Reidel, Dordrecht.

Partee, Barbara H. (1975): Montgaue Grammar and Transformational Grammar. Linguistic Inquiry. 6, 203–300.
Rosch, Eleanor (1973): Natural Categories. Cognitive Psychology. 7, 532–547.

Ross, John R. (1970): On Declarative Sentences. In: Jabobs, Frederick – Rosenbaum, Peter (eds.): Readings in English Transformational Grammar. Ginn, Boston

Searle, John (1969): Speech Acts. Cambridge University Press, Cambridge