Noam Chomsky túl nagy jelentőségű tudós ahhoz, hogy
tíz percben megkísérelhetném akár csak a szintaxiselméleti munkásságát
méltatni. Ezért inkább azok példáját követem, akik ez alkalomból
kritikai megjegyzéseikkel emelik ki Chomsky tudományos fontosságát és
megkerülhetetlenségét.
I.
Jó alkalom egy kerekasztal, hogy az ember hangosan gondolkozzon
valamilyen kedvenc vesszőparipáján – már meglehetősen régóta az egyik
kedvenc vesszőparipám az elméleti elegancia fogalma és kérdésköre. A
kérdés Chomsky munkáiban is mindig jelen volt valamilyen formában, és
munkásságának eddigi utolsó szakaszában, a minimalista korszakban, a
probléma az ő érdeklődésének is egyértelműen a homlokterébe került.
Az ember evolúciós szempontból némiképp rejtélyes
elméletgyártó képessége szorosan összefonódik az elegancia fogalmával.
Amikor az ’elmélet’ szót nem egyedi események okainak feltételezett
leírására, hanem a világ eseményei vagy mintázatai mögött
feltételezett szabályrendszerekre alkalmazzuk, akkor az ’elegáns
elmélet’ kifejezés szinte tautológia: ha és amennyiben nem elegáns a
posztulátumunk, akkor és annyiban nem is igazán tekinthető elméletnek.
Ámbár, nem tudjuk precízen megmondani, hogy mit jelent az elegancia,
egy redundáns szabályrendszert nem tekintünk elegánsnak. Nem tekintjük
elegánsnak, ha ad hoc kisegítő hipotézisekre van szükség ahhoz, hogy a
leírt jelenségeket és a szabályrendszerünket összhangba hozzuk. Minden
egyebet egyenlőnek véve, annál elegánsabb egy elmélet, minél
kevesebből minél több következik. (Elegáns elméletek esetében – ebből
következően – a magyarázat tárgya általában bonyolult módon
kapcsolódik a magyarázó elvekhez.) Továbbá, általában annál elegánsabb
egy elmélet, minél több szimmetriát találunk benne.
Láthatjuk: az elegancia kívánalmai tulajdonképpen
mind gazdaságossági elvek, valamilyen módon mindegyik egy „minél
többet minél kevesebből” típusú elv rokona.
II.
Chomsky munkásságának korai szakaszában a nyelvelsajátítást az
elsajátító gyermek általi speciálisan behatárolt elméletalkotásnak
tekintette. A méltán híres és paradigma-megalapozó
stimuluselégtelenségi érv alapján szembefordulva a behaviorista
paradigmával, meghatározó módon egy gazdagon struktúrált kezdő
állapotot feltételezett.
Ez a kezdő állapot azonban a nyelvelsajátító
számára még mindig egy végtelen halmaznyi elérhető nyelvtant engedett
meg. Beemelve a metodológiai meggondolást az elméleten belülre,
Chomsky feltételezte, hogy a kezdő állapotot leíró univerzális
grammatika és az elsődleges nyelvi adatok által megengedett nyelvtanok
között egy, az elméleten belül specifikált, értékelő mérték választja
majd ki az optimálisat, más szóval, hogy a nyelvelsajátító a
veleszületett értékelő mérték alapján választ a számára – a
veleszületett UG és az elsődleges nyelvi adatok által behatárolt –
lehetséges nyelvtanokból.
A stimulus-elégtelenségi érv és az erre alapozott
veleszületett univerzális grammatikát feltételező elméleti keret
vitathatatlanul forradalmi és korszakalkotó megközelítés volt. Az az
elképzelés azonban, hogy a nyelvelsajátító egy bár megszorított, de
mégis végtelen halmazból választ nyelvtant egy értékelő mérték
segítségével, bár a természetes nyelvek látszólagos sokfélesége miatt
elkerülhetetlennek látszott a maga idejében, mai szemmel már
egyértelműen rossz lépésnek tűnik.
Már a nyolcvanas évek elején is felvetődött a
következő probléma. A magyarázó adekvátság fogalma a most vázolt
elméleti keretben azt jelenti, hogy olyan univerzális grammatikával
rendelkezünk, amely minden természetes nyelvre elérhetővé tesz egy, az
értékelő mérték által kiválasztandó deskriptíve adekvát nyelvtant. A
magyarázó adekvátság kívánalma azonban kielégíthető olyan
nyilvánvalóan nem kielégítő módon is, hogy minden természetes nyelvre
megadunk egy vagy több, a többi nyelv grammatikájától teljes mértékben
független nyelvtant, és az univerzális grammatikát ezen nyelvtanok
konjunkciójának tekintjük. Egy ilyen modell, amely csak formálisan
tartalmaz univerzális grammatikát, nyilvánvalóan nem adhat semmilyen
szinten sem reális képet a nyelvelsajátítás pszichológiai
folyamatáról. Ugyanakkor az elmélet, amely szerint a nyelvelsajátító
az univerzális grammatika által rendelkezésére bocsátott végtelen
halmazból választ optimális nyelvtant, ezt a lehetőséget is megengedi.
Tehát látható volt, hogy valami ezzel a képpel nyilvánvalóan nincs
rendben.
A következő hasonlat talán megvilágítja, hogy mi
nem volt rendben. Képzeljük el, hogy Isaac Newton az égitestek
pályájának leírására az általa javasolt megközelítés helyett inkább a
következőket feltételezi: van egy gazdagon strukturált univerzális
fizika, amely erősen megszorítja a tárgyak/égitestek számára elérhető
individuális fizikákat, amelyeknek egy adott tárgy/égitest
engedelmeskedik. Mivel azonban a tárgyak viselkedése/az égitestek
pályája igen változatos, minden tárgy számára végtelen sok fizikát
kell elérhetővé tenni, amelyek közül a tárgyak/égitestek
tulajdonságaik alapján konvergálnak a számukra elérhető individuális
fizikák közül egy általános értékelő mérték alapján kiválasztott
optimális saját fizikára.
Nyilvánvaló, hogy az a fizika, amelyet Newton
javasolt, sokkal jobb, mint az itt vázolt változat, éspedig azért,
mert nemcsak tartható, hanem szigorúbb is. A szigorúság abban áll,
hogy jobban lecsökkenti a lehetőségek terét, azaz elvileg is kevesebb
változatosságot enged meg. Prediktív ereje ebből következően jóval
nagyobb. Valószínűleg nem helytelen párhuzamot vonni e kétféle
megközelítés és a generatív grammatika korai szakasza, illetve az
„elvek és paraméterek” teóriastruktúrája között. Az „elvek és
paraméterek” rendszerben tudniillik csak egyetlen nyelvi szintaxis,
azaz egy szabályrendszer van, amelyet az individuális nyelvek saját
tulajdonságaik, paramétereik alapján követnek. Ugyanúgy, mint ahogy
Newton univerzális törvényeinek az égitestek mindannyian saját
inherens tulajdonságaik által meghatározott módon engedelmeskednek.
Az elméleten belüli értékelő mérték, véleményem
szerint, szerves részét képezte annak a távolról sem optimális
magyarázó adekvátsági elméletnek, amelyben az univerzális grammatika
elvben végtelen számú nyelvtant tett elérhetővé. Chomsky
|
|
azonban ezt az összefüggést nem, vagy másképp
látta. Ezt onnan tudhatjuk, hogy az elméleten belüli értékelő mérték
újra előkerül a minimalista programban, a derivációs nyelvtant
megszorító gazdaságossági elvek képében. Ezek a minimalista
gazdaságossági elvek bár a maguk idejében meglehetős népszerűségnek
örvendtek a kutatók körében, lényegében kidolgozatlanok és gyakran
egymásnak is ellentmondóak voltak. Jellemző példa erre a derivációs
lépések számának és hosszának egyszerre történő megszorítása. Ezektől
a problémáktól eltekintve sem tűntek a derivációs ökonómia elvei már
kezdetben sem ígéretesnek; azt gondolom, hogy egy meghaladott elméleti
keret némiképp újrafazonírozott kövületeinek voltak csak tekinthetők.
III.
A minimalista program feltételezi, hogy a nyelvtan egy közel tökéletes
módon kapcsolja össze a fonetikai és a logikai formát, tehát a hangok
és a jelentés előre adott reprezentációit. A megfogalmazás, éspedig
leginkább a „közel-tökéletesség” fordulata, hol kimondott, hol
kimondatlan evolúciós biológiai sugallatot hordoz. Ha egy élő
organizmus valamilyen aspektusa egyszerre komplex és valamilyen
(mérnöki) értelemben „közel tökéletes”, azt a biológusok gyakran
tartják szükségszerűen az evolúciós mechanizmusok által szelektáltnak.
A feltételezett releváns analógia tehát például a gerincesek
„közel-tökéletes” konstrukciójú szeme – ha úgy tetszik a szerv, amely
a külső optikai világ szintje és az agy mélyebb vizuális feldolgozó
moduljai közt közvetít.
Mindjárt megmagyarázandó okból felvetnék itt egy egész más analógiát
is. Azt, amely az emberi nyelv és más biológiai mintázatok közt áll
fenn. Olyan mintákra gondolok, mint például a napraforgótányér vagy a
fenyőtoboz Fibonacci-soros merisztikus szériái vagy a drosophilaembrió
ritmikus csíkozása a pair-rule vagy segment polarity gének proteinjei
által. Azt gondolom, hogy ezekben a természettudományok matematikai és
fizikai határszabályai ütnek át az élet hozzájuk képes esetleges
konstrukcióin, és kivételesen szembetűnően nyilvánulnak meg.
Szeretném tehát megkülönböztetni a megközelítést,
amely a nyelvet mint elme(beli)-szervet fogja fel attól, amely a
nyelvet mint elme(beli)-mintát vizsgálja. A feltételezésem az, hogy
szemben azzal, amit Chomsky jellemzően javasolni látszik, könnyen
lehet, hogy hiábavaló lesz (közel-)tökéletességet keresni az
elme-szervként felfogott nyelvi képességben. Tökéletességet,
eleganciát a nyelv mint elme-minta fog mutatni.
A gerincesek szeménél jóval jellemzőbb és nagyobb
megvilágító erejű példának gondolom a DNS kettős spirálját. Ha
tetszik, a génkészletet felfoghatjuk, mint egy „közel-tökéletes”
megoldást az örökítésre. Párhuzamosan az eddigi példákkal, az X
generáció génkészlete összekapcsolja az X és az X+1 generáció
fenotípusait. A DNS esetében azonnal szembetűnik: a kettős
spirál-minta elegáns, de a leképezés X és X+1 generáció közt, vagy
speciálisabban, a gének és az általuk kódolt proteinek viszonya
távolról sem az.
A tökéletesség, illetve elegancia három fogalma
keveredik itt össze. Ha egy organizmus egy adott szervére azt mondjuk:
„közel tökéletes”, ezt érthetjük úgy, hogy funkcióját közel
tökéletesen teljesíti, azaz hatékonyan, eredményesen csinálja, amit
csinál (A értelem). De érthetjük úgy is, hogy a funkcióját
metodológiai értelemben elegánsan látja el – jelesül redundáns,
illetve ad hoc segédmechanizmusok nélkül, szimmetriákat is felmutatva,
gazdaságosan (B értelem). Harmadsorban állításunkat érthetjük úgy is,
hogy az nincs kapcsolatban a szerv célorientált voltával, annak
valamilyen szinten elemzett belső struktúrájára, architektúrájára, más
szóval a mintázatára vonatkozik (C értelem).
Nos, a genetikai kód esetében (és különösen az
eukariotáknál) nyilvánvaló, hogy a kód az első és a harmadik
értelemben tökéletes, de a másodikban közel sem az. Szinte – vagy tán
teljesen – tautológia, hogy a genetikai kód a funkcióját tökéletesen
látja el (A). A kettős spirál mintázatának eleganciája is egyértelmű
(C). A géneknek az epigenezis során történő interpretációja viszont
egy hosszú történelem során alakult folyamatos bricolage összes jelét
mutatja: minden, csak nem elegáns (B).
Azt gondolom, hogy a helyzet a gerincesek szemével
sincs másképp, arra is igaz, hogy találunk olyan elemzési szintet,
ahol funkciófüggetlen mintázata elegáns (C), továbbá, hogy funkcióját
sikeresen és eredményesen látja el (A). De ha nem figyelünk fel
egyelőre különösebben arra, hogy a mód, ahogy funkcióját teljesíti,
semmiképpen sem elegáns (B), az legföljebb csak releváns tudásunk
korlátozott voltával magyarázható.
Chomsky azonban a nyelv esetében célorientált
tökéletességet feltételez, ahol a célt az optimális
kapcsolatteremtésben jelöli meg, az előre adott fonetikai és logikai
szintek között. Jellemző példa a feltételezés következményeire a
teljes interpretáció elve. A genetikai kód esetében, – amelyet, mint
említettem, szintén felfoghatunk biológiai kapcsolatteremtő
struktúrának organizmusok (rendszerei) közt –, láthatjuk, hogy az
evolúciós történelem esetlegességei mennyire lehetetlenné tesznek
minden, a gének teljes interpretációjához hasonló elv fennállását. Nem
látom, hogy a nyelv esetében a teljes interpretációnak mitől lennének
sokkal jobbak az esélyei.
Az evolúció alapján tehát úgy tűnik, általában az
élő organizmusok szervei esetében, és így a nyelv esetében sem érdemes
célorientált tökéletességet és eleganciát várni (B), csak eredményes
és hatékony működést (A). Mivel az evolúció lehetőségeit a
természettudományok háttértörvényei korlátozzák, és ezek a törvények a
rájuk jellemző elegáns mintázatokat megbízhatóan létrehozzák az élő
szervezetekben is, feltehető, hogy találunk olyan pontokat, ahol az
evolúciós véletlenek ezeket nem fedik el (C). Azt gondolom, hogy mai
tudásunk alapján talán feltehetjük, hogy a nyelv és különösen a
szintaxis bizonyos aspektusai éppen olyan struktúrák, ahol a
természettudományok háttérszabályai valamilyen módon átlátszanak, ahol
az evolúció esetlegességei aránylag kis mértékben tudják ezeket
elfedni.
Kulcsszavak: biológiai mintázatok, elméleti elegancia, értékelő
mérték, evolúció, magyarázó adekvátság, minimalista program, teljes
interpretáció
|
|