A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM


 CHOMSKY, A FONOLÓGUS?

X

    Siptár Péter

     az MTA doktora, tudományos tanácsadó, MTA Nyelvtudományi Intézet • siptar(kukac)nytud.hu

 

Ha a fenti címet úgy értjük, hogy vajon mi is a mai kerekasztal-beszélgetés ünnepeltjének „főfoglalkozása”, akkor a válasz csak nemleges lehet: Noam Chomsky terjedelmes és minden szempontból nagyhatású életművében – mintegy kitérőként, sőt „melléktermékként” – egyetlen igazán jelentős fonológiai munkát találunk, a Morris Halle társaságában írt The Sound Pattern of English-t (SPE) (Chomsky – Halle, 1968). Ha viszont a fonológiaelmélet története felől nézzük a dolgot, akkor nem kevesebbet állapíthatunk meg, mint hogy ő a huszadik század fonológiatörténetének egyik legkiemelkedőbb alakja; mindenesetre „a közfelfogás úgy tartja, hogy a fonológiaelmélet egész eddigi történetében nem akad jelentősebb könyv”, mint az SPE (Hayes, 2009, 45.).

Kettős jubileumot ülünk tehát: maga Chomsky nyolcvanéves lett, az SPE pedig éppen negyvenéves. Ebből az alkalomból 2008 augusztusában a Tolna megyei Szálkán nemzetközi konferenciát is rendeztünk az SPE negyvenéves jubileuma tiszteletére (David Odden, Curt Rice, Bruce Morén és a magyar fonológustársadalom színe-java részvételével).

Az SPE megjelenése óta természetesen sok víz lefolyt a Charles Riveren. Könnyű volna elsorolni, mi mindenben nem értünk ma már egyet a benne foglaltakkal – annál is inkább, mivel a mű megjelenésének pillanatától fogva heves viták és ellenvetések kereszttüzében áll. Már a hetvenes években megindult – és enyhénszólva nem az absztrakt álláspont győzelmével zárult – az absztraktság-vita, s a külsődleges (extrinszikus) szabályrendezéssel (tápsorrend, gátsorrend stb.) kapcsolatos nézeteltérések is hamar kialakultak. A szótag mint fonológiai összetevő létezésével vagy nemlétezésével kapcsolatos SPE-állás­pontot is igen gyorsan vitatni kezdték, majd elvetették. A természetes és a természetes generatív fonológia, a lexikális fonológia, az autoszegmentális és a metrikus fonológia, a kormányzásfonológia és az optimalitáselmélet, a laboratóriumi fonológia és más kísérletes vagy számítógépes irányzatok, akárcsak a fonetikai alapú és/vagy funkcionális, a paradigma-alapú és/vagy analógiás, a sztochasztikus, konnekcionista stb. elméletek mind-mind valamilyen értelemben az SPE-t, pontosabban az SPE felfogásának tagadását tekintik kiindulópontjuknak.

Azt sem könnyű megállapítani ma már, hogy az SPE lenyűgöző építményében mi az, ami személyesen Chomskynak és mi az, ami a szerzőtársának, Hallénak köszönhető. Annyi bizonyos, hogy Chomsky – Zellig S. Harris tanítványa lévén – hozta magával az amerikai strukturalizmus szigorúan formális, procedurális és disztribúciós hagyományát, míg Halle – mint Roman Jakobson tanítványa – az európai tradícióban nőtt fel: együttműködésük révén mindkét hagyománytól eltérő, de mindkettőben gyökerező új elmélet jött létre.

Miben hozott újat ez az elmélet? – Könnyebb, ha először arra vetünk egy pillantást, miben nem hozott újat. Minden fonológiaelméletnek két nagy kérdéskörrel kell számot vetnie (bár a gyakorlatban a legtöbb konkrét elmélet vagy az egyikre, vagy a másikra összpontosítja a figyelmét): a reprezentáció (ábrázolás) és a deriváció (levezetés) kérdéskörével. Ami a fonológiai ábrázolásokat illeti, ebben az SPE legfőbb mondanivalója az, hogy a fonológiai leírás alapegységei nem a szegmentumok (hangok, fonémák), hanem a megkülönböztető jegyek. Csakhogy ez nem új gondolat: első részletes kidolgozása Roman Jakobson, Gunnar Fant és Morris Halle (1952) nevéhez köthető. Ráadásul az SPE-ben a szegmentumok (illetve az ezeket képviselő jegymátrixok) úgy követik egymást, mint gyöngyök a zsinegen, akárcsak a klasszikus strukturalizmus bármely változatában. Csak az autoszegmentális

 

 

 fonológia (Goldsmith, 1976) korszakának bekö-szöntével történt ezen a téren alapvető változás. Ami pedig a fonológiai levezetéseket illeti, itt az SPE legfontosabb ismertetőjegye a folyamatelvűség, csakhogy ez sem új: az amerikai strukturalizmuson belül az ún. „elem és folyamat” megközelítések (Hockett, 1954; de tulajdonképpen már Sapir, 1930 is) ugyanezen az elven alapultak.

Tehát akkor: miben hozott mégis újat az SPE? Elsősorban is abban, hogy itt valóban elmélettel, nem pusztán módszertannal van dolgunk, s hogy a fonológiai leírást Chomsky és Halle az amerikai strukturalizmussal szemben a fejéről a talpára állította: náluk a fonológia a generatív nyelvtan egyik értelmező komponense, nem pedig a nyelvleírás kiindulópontja. Tőlük származik a szoros értelemben vett fonológiai levezetés gondolata is: a mögöttes és a felszíni ábrázolás elkülönítése, az újraíró szabályok mint leíró eszköz bevezetése, a mögöttes ábrázolás redundancia­mentességének igénye, valamint a részletes szabályírási és szabályalkalmazási konvenciók kidolgozása, és ezzel összefüggésben a fonológiai leírással szemben támasztott követelményül felállított egyszerűségi mérce. A manapság olyannyira központi helyet elfoglaló jelöltség (markedness) fogalma is az SPE-re, mégpedig annak híres kilencedik fejezetére megy vissza. Az is új gondolat, hogy – a strukturalisták három szintjével (morfofonémák, fonémák, allofónok) szemben – elvileg végtelen számú közbülső szint lehetséges a mögöttes (szótári) és a felszíni (fonetikai) szint között. Ide tartozik még a taxonomikus fonémafogalom elvetése (Halle, 1959) és helyette a mögöttes (avagy szisztematikus fonemikus) szint bevezetése, amely amannál absztraktabb lehet, ha szükséges.

A mai fonológiaelméleteknek a fentiek (és az itt nem említett számos egyéb újítás és felismerés) már nem, vagy legalábbis nem úgy és nem annyira jellemző tulajdonságai, mint az SPE-nek; de annyi bizonyos, hogy ez a monumentális mű ma is kiindulópontként és lingua franca gyanánt szolgál: a különböző elméleti keretek között dolgozó fonológusok mindmáig SPE-stílusú (bár egyszerűsített) újraíró szabályok segítségével tudják a legegyszerűbben megértetni magukat egymással, és minden újabb elmélet vagy elméletvariáns az SPE-hez képest határozza meg magát, nem pedig valamely későbbi, időben hozzá közelebb eső elmélethez képest. Röviden szólva tehát: a nyolcvanéves Chomsky (és persze a nyolcvanöt éves Halle) negyvenéves könyve ma is a fonológiai gondolkodás megkerülhetetlen alapműve és máig legnagyobb egyedi teljesítménye.
 



Kulcsszavak: fonológiaelmélet, generatív fonológia, The Sound Pattern of English, absztraktság, szabályrendezés, ábrázolás, levezetés, újraíró szabályok, jelöltség, taxonomikus fonémafogalom
 


 

IRODALOM

Chomsky, Noam – Halle, Morris (1968): The Sound Pattern of English. Harper and Row, New York

Goldsmith, John (1976): An Overview of Autosegmental Phonology. Lingustic Analysis. 2, 23–68.

Halle, Morris (1959): The Sound Pattern of Russian. Mouton, The Hague

Hayes, Bruce (2009): Introductory Phonology. Wiley–Blackwell, Malden–Oxford

Hockett, Charles (1954): Two Models of Grammatical Description. Word. 10, 210–231.

Jakobson, Roman – Fant, Gunnar – Halle, Morris (1952): Preliminaries to Speech Analysis. The MIT Press, Cambridge, Mass.

Sapir, Edward (1930): Southern Paiute: a Shoshonean Language. Proceedings of the American Academy of Arts and Sciences. Vol. 65, Nos. 1–3.