A filozófia mint tanítható
gondolkodásmód és életforma –
Boros János: Filozófia!
Noha a filozófiát története során mindvégig a tudománnyá válás igézete
hajtotta, szűkebb értelemben soha nem vált/válhatott tudománnyá. A
filozófia nem a világ egy fogalmilag jól körülhatárolható részét
vizsgálja. Tárgya a világ a maga teljességében. Feladata a lét és a
megismerés alapproblémáinak meghatározása, fogalmi megragadása. A
filozófiai gondolkodás ilyenformán elsősorban problematizálás, s nem
végleges válaszok keresése. A filozófiának fontosabbak a kérdései,
mint a feleletei: egy olyan gondolkodásmód, életforma, amelyet az
igazság folytonos keresésének igénye hat át évszázadok óta. Ezért is
vált a filozófiai önreflexió egyik állandó tárgyává a filozófiai
gondolkodás taníthatóságának problémája: az a kérdés, hogy oktatható-e
a filozófia mint gondolkodásmód és életforma, s ha igen, miként.
A Pécsi Tudományegyetem filozófiaprofesszora, Boros
János legújabb, Filozófia! című könyvében világos feleletet
kapunk erre a kérdésre. A szerző nem kisebb dologra vállalkozik, mint
hogy bevezesse olvasóját a filozófiai gondolkodás módjába. Módszertani
alapvetése, hogy a filozófiai gondolkodás megismeréséhez és
elsajátításához vezető egyik leghatékonyabb eljárás ma is az, ha
számba vesszük az emberi gondolkodás történetének legfontosabb
problémáit; azokat a létünk alapjait, lényegét, célját, értelmét
firtató kérdéseket, amelyek a filozófusok szerint leginkább
foglalkoztatják az embereket. E kérdések újrafogalmazása révén válhat
igazán nyilvánvalóvá a filozófiát tanulmányozók számára, hogy a
filozófia olyan ismeret kiapadhatatlan forrása, amelynek segítségével
tudatosabban vagyunk képesek formálni életmódunkat és meghatározni
cselekvési alternatíváinkat, és amely segítségére lehet az egyénnek
saját gondolati és cselekvési szabadsága kivívásában.
Boros olyan alapvető bölcseleti problémák
áttekintésére vállalkozik, amelyek mit sem veszítettek
aktualitásukból, s amelyek ezért a ma emberét is a filozófiai
gondolkodás módjának és történetének megismerésére sarkallhatják. A
könyv első nagy fejezetét a filozófiai gondolkodás módjába való
általános bevezetésnek szenteli a szerző. Ennek keretében alapvető
filozófiai kérdéseket tesz vizsgálódás tárgyává a kiváló kortárs
filozófus, Ernst Nagel műveit segítségül híva. Mégpedig olyan módon,
hogy elsősorban a kérdések tartalmi oldalára és nem a velük
kapcsolatos filozófiatörténeti megoldási javaslatokra koncentrál. Azt
mutatja be rendkívül szemléletesen és olvasmányos formában, hogy ezek
a problémák miként fogalmazódnak újra napjainkban, s miért lehetnek
érdekesek a ma emberének. Így kerül egy-egy rövid alfejezet erejéig új
megvilágításba a rajtunk kívüli világ megismerésének, a tudatok
viszonyának, az agy és a tudat (test és lélek) kapcsolatának, a nyelv
mibenlétének, az akarat szabadságának, a morálisan helyesnek és
helytelennek, az igazságosságnak, az elmúlásnak és az élet értelmének
problematikája.
Boros János több önálló alfejezetet is szentel a
nyugati filozófiában klasszikusnak minősülő és Nagel műveiben is
központi szereppel bíró témának, a szubjektivitás–objektivitás
problémának. Miként Nagel, Boros János is a tudat, az értékek és az
etika kérdésével kapcsolatban vizsgálja az objektivitás határait, s
fogalmazza meg a konklúziót: az objektivitásnak voltaképpen két oldala
van, a szubjektív és az objektív, a belső és a külső perspektíva.
Attól függően, hogy mely perspektívát részesítették előnyben,
születtek meg a filozófia történetének olyan meghatározó irányzatai,
mint az idealizmus, realizmus, szkepticizmus vagy szolipszizmus. Ezek
a perspektívák ugyanakkor nem redukálhatók egymásra, és ezért azok a
filozófusok, akik csupán egyetlen nézőpontot hangsúlyoznak, eleve
lemondanak az igazságot a maga teljességében megközelítő, tiszta
fogalmi nyelvre épülő filozófia lehetőségéről. A filozófia akkor jár
helyes úton, ha elfogadja több perspektíva egymás melletti létét, és
ezáltal a teljességet szem előtt tartva egy időben több nyelvet próbál
meg beszélni.
A könyv második nagy fejezetében az emberi
cselekvés legáltalánosabb fogalmi teóriáját kínáló filozófiai
diszciplína, az etika eszméjéről olvashatunk összefoglaló történeti
áttekintést. Ennek keretében egyrészt a legnagyobb etikai gondolkodók
elméleteit tanulmányozva követhetjük nyomon az etika fogalmának és
fogalmi készletének változásait, másrészt képet kaphatunk a kortárs
etikai diszkussziók tárgyát képező kérdésekről, fogalmi problémákról.
Boros János történeti vázlatának kiindulópontja az
a tétel, hogy az etika eszméjét, az emberi cselekvések értelmezésével
és megítélésével kapcsolatos fogalmi elemzéseket nem érthetjük meg az
etika története nélkül. Más szóval, az etika mint filozófiai
diszciplína elsajátításának alapvető feltétele az etikai kérdések,
problémák történetének tanulmányozása. A szerző e megfontolás jegyében
tér ki a Szókratész előtti (Thalész, Anaximandrosz), a szókratészi és
platóni, az arisztotelészi, a keresztény (Órigenész, Ágoston, Aquinói
Tamás), az újkori (Francis Bacon, Descartes, Hobbes, Hume) és a kanti
etika fontosabb problémáira, téziseire.
A rövid történeti összefoglalás megfelelő alapokat
kínál az etika legfontosabb aktuális kérdéseinek áttekintéséhez, amire
Boros János oly módon vállalkozik, hogy egyfelől pillanatfelvételt
készít a kortárs etikai irányzatokról, másfelől kiemel egy manapság
egyre többeket érdeklő témát (a társadalmi igazságosság és a
demokrácia kérdését) a mai etikai diszkussziók köréből. Arra
törekszik, hogy az etikát ne egy zárt diszciplínaként, hanem az
értékrendünket formáló, aktív, közösségi gondolkodásként mutassa be.
Ez a törekvés teszi meggyőzővé azt a körképet a könyvben, amit a
morális állítások természetét, az etika eredetét vizsgáló metaetikai
irányzatokról (kulturális relativizmus, szubjektivizmus,
szupernaturalizmus, intuicionizmus, emotivizmus, preskriptivizmus), a
cselekedetek megítéléséhez általános szabályokat kereső normatív
etikai felfogásokról (kötelességetika, konzekvencionalizmus), a
morálfilozófiát különböző karaktereket bemutató elbeszélésnek tekintő
narratív etikáról vagy a Jacques Derrida-féle dekonstruktív etikáról
kapunk.
Ebben a megközelítésben válik igazán érzékelhetővé
annak a kísérletnek a jelentősége is, amely az etikai és
társadalomfilozófiai vizsgálatok összekapcsolására irányult az
angolszász filozófiai tradíció keretein belül. Ennek a kortárs etikai
gondolkodást meghatározó és John Rawls átfogó társadalomfilozófiai
elméletének megjelenéséhez köthető kísérletnek a gyümölcse egy, a
demokratikus társadalom igazságosságára alapozott etika megszületése.
Ez az új alapokra felépített etika azzal, hogy kilép az elvont fogalmi
elemzések sokak számára zártnak tűnő világából, tág teret kínál az
igazságosságra, a jogokra, a társadalom intézményes elosztási
szerkezetére vagy az autonóm cselekvés lehetőségére irányuló, valóban
aktív közösségi gondolkodásnak. Egy olyan paradigmaváltáshoz kínál
fogalmi, módszertani kereteket, amely révén az etika mint filozófiai
diszciplína érdekes kutatási témákkal szolgálhat több szaktudomány
számára is.
Boros János hiánypótló könyve tehát a filozófiai
gondolkodás módjának megismeréséhez és elsajátításához vezető egyik
lehetséges út dokumentuma. Egyaránt érdekes és tanulságos olvasmány a
filozófiát tanító és tanulni vágyó olvasónak: mindenkinek, aki a ma
emberét foglakoztató általános problémák számba vételével kívánja
magának felfedezni vagy újrafelfedezni ezt a folyamatos önreflexió
jegyében formálódó, különös életformát. (Boros János: Filozófia!
Veszprém–Budapest: Iskolakultúra–Gondolat, 2009, 93 p.)
Szécsi Gábor
tudományos főmunkatárs, egyetemi magántanár
Hogyan fejlődött és hol tart
a nukleáris tudomány?
Szemelvények a nukleáris tudomány történetéből
A kötet huszonhárom tanulmánya – ha az Ajánlást is a tanulmányok közé
soroljuk, ami indokoltnak tekinthető – tudományos igényességgel
(minden esetben részletes szakirodalmi hivatkozásokkal) mutatja be
nemcsak a mai nukleáris kutatás legaktuálisabb területeit, de
történetét is: kialakulását és fejlődését is a kezdetektől fogva. A
könyvben azt a részt, amelyben a tanulmányok inkább a történeti
vonatkozásokkal foglalkoznak, nem lehet élesen elhatárolni a másik
résztől, amelyben egyes jelenségek, alkalmazási területek részletes
bemutatására kerül sor. Mégis azt mondhatjuk: nagyjából a könyv
terjedelmének egyharmada sorolható az előbbi – mondjuk így: történeti
– részbe, amely tizenkét tanulmányt foglal magába. Az elhatárolás
kétségtelenül kissé önkényes, hiszen a mai aktuális kutatási
területekkel foglalkozó tanulmányok is tartalmaznak történeti
elemeket.
Az első rész tanulmányai közül nyolcat maga a kötet
szerkesztője, Vértes Attila írt. Az Ajánlásban, amely maga is – mint
már utaltunk rá – tanulmánynak tekinthető, hangsúlyozza a nukleáris
tudományok jelentőségét, megfogalmazza azt, „… hogy ez a
tudományterület volt a 20. század természettudományának motorja”. Az
itt közölt táblázat szerint ötvenkilencen kaptak Nobel-díjat a
nukleáris tudományokban elért eredményeikért, éspedig ötvenen a
fizikában, nyolcan a kémiában és egy kutató az orvostudományokban.
Ezután következnek Vértes Attila további
tanulmányai, s közéjük iktatva négy írás más szerzőktől is.
Az Ajánlás utáni első (A kezdetek) – amelynek
szerzője Vértes Attila – Henri Becquerel 1896-os Wilhelm Conrad
Röntgen felfedezésével csaknem pontosan egyidejű felismeréséről és a
Curie-házaspár, valamint Ernst Rutherford első eredményeiről számol
be. Itt kell megemlítenünk azt a nyomdatechnikai megoldást – amely az
egész könyvön végigvonul –, hogy az egyes jelentős tudósok életrajzát
(általában fényképükkel vagy a róluk készült rajzzal kiegészítve),
illetve jelentős eredeti cikkek újraközlését, vagy speciális
berendezések és módszerek ismertetését, illetve különleges
megjegyzéseket, bizonyos nyomdai jelekkel elkülönítve, a szöveg
folytonosságától kiemelve jeleníti meg. Vértes Attila most tárgyalt
írásában például ilyen formában közli Henri Becquerel és Maria
Skłodowska-Curie rövid életrajzát, valamint az előbbi egy és az utóbbi
– munkatársakkal írt – két, a Comptes Rendus-ben 1898-ban megjelent
cikkét a polóniumról és a rádiumról – magyar nyelven.
Az első részben a sort ugyancsak Vértes Attila
zárja a transzurán elemek és a maghasadás felfedezéséről szóló
beszámolójával. Közben lépésről lépésre haladnak az egyes tanulmányok
a radioaktivitásra vonatkozó első ismeretek gyarapodásának (ezt
Schiller Róbert írta) és az atommag felfedezésének bemutatásával. Ez
utóbbi szerzője Vértes Attila, majd külön-külön tanulmányokban
bemutatja Hevesy György munkásságát, továbbá a magsugárzás anyaggal
történő kölcsönhatását, a neutron felfedezését, végül az anyag
alapvető részecskéire vonatkozó alapvető ismereteket
(„részecskefizika”). Mindezt a fejlődést nagyjából időrendben követve.
Ebbe a többé-kevésbé időrendi sorrendbe illeszkedik
bele Berei Klára cikke a Szilárd–Chalmers-effektusról és Lévay Béláé a
mesterséges radioaktivitásról. Külön tanulmány szól a magyar
vonatkozásokról (Radnóti Katalin és Inzelt György) ebben a részben.
Itt jegyezzük meg, hogy a tanulmányokban általában szinte kivétel
nélkül szó esik az adott terület magyar kutatóiról és eredményeikről.
A következő tizenegy tanulmány közül az első a nukleáris
energiahasznosítással foglalkozik (Szatmáry Zoltán) az első
reaktoroktól a legmodernebbekig bemutatva a fejlődést.
Lévay Béla második tanulmánya a pozitronannihiláció
és a pozitrónium fundamentális jelentőségével és alkalmazásaival
foglalkozik.
A Mössbauer-effektus egyike a legszélesebb körben
alkalmazott fizikai jelenségeknek. Erről ír részletesen Klencsár
Zoltán.
„Ma már több-kevesebb pontossággal képesek vagyunk
megmagyarázni a természetet felépítő kémiai elemek
gyakoriságeloszlását…” írja Fülöp Zsolt és Gyürky György abban a
tanulmányban, amely beszámol az elemek létrejöttéről a
világmindenségben.
A részecskefizika fejlődése, jelen helyzete és
megoldatlan problémái a tárgya Horváth Dezső írásának, amely a könyv
egyik leghosszabb tanulmánya. Az elméleti kérdések tárgyalásán
túlmenően a tanulmány a gyorsítók fejlődését és más fontos kísérleti
technikákat és megoldásokat is bemutatja.
Az atommagok hiperdeformált állapotaikban nem gömb
vagy ellipszis, hanem körte alakúak. Ezekről és más egzotikus alakú
magokról, illetve magállapotokról ír Krasznahorkay Attila.
A kötet másik leghosszabb tanulmánya, a Fúziós álom
című, a könnyű atommagok egyesülésén alapuló fúziós energiatermelés
megvalósítására vonatkozó kísérletekről szól a kezdetektől a széles
nemzetközi összefogással Cadarache-ban 2007-ben elkezdett ITER
építéséig, amely még mindig csak „előfutára” az energiatermelő
demonstrációs erőműnek. Ez utóbbi elkészülte csak 2030-ra várható. A
szerző Zoletnik Sándor röviden kitér a fúziós energiatermelés másik
lehetőségére is, az ún. inerciális megoldásra, ami mikrorobbantásokkal
valósítható meg.
A sugárkémiával, illetve a sugárbiológiával
foglalkozik Wojnárovits László és Köteles György két következő
különálló tanulmánya. Minkét terület nagyon fontos a gyakorlati
alkalmazások szempontjából is. Az előbbi széles körű ipari
alkalmazásra talál például a polimerizáció révén bevonatok
készítésével vagy autógumi vulkanizálásánál a tartósság növelésére, az
utóbbi nélkül viszont nem képzelhető el a sugárvédelem, illetve a
káros és a tolerálható dózisok megállapítása.
Az utolsó két tanulmány az orvosi alkalmazásokkal
foglalkozik, éspedig Környei József, Sárándi István, Szilvási István
és Tóth Gyula a szervezetbe bevitt radioaktív készítmények
felhasználásával gyógyászati és diagnosztikai célra (PET), Zaránd Pál
pedig a terápiás besugárzásokkal a rákok különböző fajtáinak a
kezelésében. Ez utóbbi különös súllyal tárgyalja a megfelelő
magyarországi fejlődést és helyzetet.
A könyv szerzői között a szakterületek „széles
spektruma” van képviselve, éspedig fizikusok, kémikusok, biológusok,
orvosok, mérnökök, jelezve a nukleáris tudományok valóban
interdiszciplináris jellegét és egyúttal széleskörű alkalmazásait is.
A könyvben közölt egyes tanulmányok tulajdonképpen
önállóan is megállják a helyüket, de így együtt egy kötetben
kézikönyvként szolgálhatnak, és „… érdekelni fogják a szakterületen
munkálkodó kollégákat, sőt, talán még más, természettudományos
területek kutatói számára is hasznos olvasmányok lesznek…” – írja a
kötet szerkesztője az Előszóban. Éppen ezért egy tárgymutató nagyon
hasznos lett volna, és emelné a könyv használhatóságát.
(Szemelvények a nukleáris tudomány történetéből – Gondolkodók,
gondolatok, eredmények. Bp.: Akadémiai Kiadó, 2009. 487 p.)
Berényi Dénes
az MTA rendes tagja
|
|
Jobboldali? Hagyomány?
A Romsics Ignác szerkesztette, A magyar jobboldali hagyomány című
kötet 17 tanulmányt tartalmaz. Ifj. Bertényi Iván A századelő
politikai irányzatai és Tisza István, Püski Levente A választási
rendszer és parlamentarizmus a Horthy-korszakban, Olasz Lajos A
kormányzói jogkör, Turbucz Dávid A Horthy-kultusz, Ablonczy Balázs
Bethlen István és Teleki Pál konzervativizmusa, Spannenberg Norbert A
politikai katolicizmus, Békés Márton A legitimisták és a legitimizmus,
Vonyó József Gömbös Gyula jobboldali radikalizmusa, Paksa Rudolf
Szélsőjobboldali mozgalmak az 1930-as években, Ungváry Krisztián
Szociálpolitika, modernitás és antiszemitizmus Imrédy Béla
politikájában, Kerepeszky Róbert A Turul szövetség, Ujváry Gábor
Klebesberg Kuno és Hóman Bálint kultúrpolitikája, Romsics Gergely
Történetpolitikai gondolkodók, Gyurgyák János Szélsőjobboldaliság a
népi mozgalomban, Zeidler Miklós Revíziós tervek és irredenta
kultusz, Egry Gábor Erdély-képek és mítoszok, Nicolas
Bauquet A mindszentyzmus címen tette közzé írását.
A tanulmányok jó színvonalúak, minden esetben
látható, hogy a szerzők alaposan ismerik kutatásaik tárgyát. A
szerkesztőt dicséri, hogy olyanokat kért fel, akik választott
témájukban már elmélyült, monográfiákban összegzett kutatásokat
végeztek. A közölt ismeretanyag megbízható, az értelmezések a hazai és
nemzetközi összefüggések ismeretét bizonyítják, az értékelések
visszafogottak és tárgyszerűek, jórészt mentesek a megszokott
ideológiai sémáktól. A kötetet jó szívvel ajánlhatjuk a Magyarország
huszadik századi története iránt érdeklődő olvasóknak, de a
szakmabelieknek is.
Egy recenzió keretében természetesen nem térhetünk
ki a tanulmányok által felvetett egyes témákra. Ám nem kerülhetjük ki,
hogy ne tegyük fel a kérdést: mi az, ami egy kötetbe szervezi ezeket
az írásokat. Mi az, ami összefüggést teremt például Tisza István és
Szálasi Ferenc, Szekfű Gyula és Sértő Kálmán, az (elitista)
liberalizmus és a hungarizmus, a („régi” vagy „új”) konzervativizmus
és a („jobboldali”) radikalizmus között, illetve az, ami ezt a
„hagyományt” elválasztja egy másik „hagyománytól” vagy
„hagyományoktól”. És mi magyarázza, hogy például bekerült a kötetbe a
„mindszentyzmus”, de kimaradt a Barankovics-féle kereszténydemokrácia
vagy az 1945 utáni Kisgazdapárt? Hiszen létezésükkor mindkettő
„jobboldalinak” számított. Azaz: mit jelent a könyv címében megjelenő
„jobboldali”, és mit a „hagyomány” ebben az összefüggésben.
A válasz nem egyszerű. Munkám során magam is
tapasztalom, hogy a politikai gondolkodás-történet művelésének talán
legnagyobb nehézségét az a szemantikai probléma jelenti, amit Szűcs
Jenő a „szavakban rejlő zsarnokság”-nak nevez. „A fogalmak, s a hozzá
kapcsolódó intellektuális és emocionális tudattartalmak nem a
történelem felett lebegő platóni ideák gyanánt, hanem meghatározott
struktúrák és gondolati mechanizmusok szükségleteit fejezik ki. Vannak
fogalmak, melyek történetisége kevesebb problémát jelent. Ha azt
mondjuk: szék vagy asztal, kevesebb óvatosságra van szükség, mert […]
lényegében ugyanazokat a szükségleteket elégítették ki, mint manapság.
[…] Nem ilyen egyszerű a dolog afféle fogalmak esetében, mint
‘társadalom’, ‘nemzet’ vagy ‘haza’. Ezek olykor lényegi tartalmukat,
domináns képzeteiket tekintve mást jelentettek, mint ma, mert a
társadalom és a gondolkodás egészen más struktúráját tükrözvén, más
szükségletek szolgálatában álltak.” (Szűcs Jenő: A nemzet historikuma
és a történelemszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához.
In: Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Budapest: Gondolat, 1974, 121.)
A politikai nyelv szavainak használatánál még
nagyobb nehézségekbe ütközünk. Megszokhattuk, hogy e szavak
egyidejűleg is kettős jelentést hordoznak. Például a pártok
elkülönítésére szolgáló fogalmak merőben mást jelentenek, ha egy
politikai erő önmeghatározásként, vagy ha ellenfele megnevezésre
használja. Mintha nem is ugyanarra vonatkozna; más tartalmat fejez ki
a „liberális”, ha egy liberális, és mást, ha egy konzervatív mondja.
És természetesen így van fordítva is.
Hasonlóan viselkedik politikai műszóként a „jobb”
és a „bal” is. E szavak jelentése mindig egy politikai struktúrához és
az ezáltal meghatározott politikai látószöghöz, azaz a politikai
gondolkodásra jellemző fogalomalkotás és fogalomhasználat
sajátosságaihoz kötött. A politikai gondolkodás fogalomalkotásának
egyik jellegzetessége pedig az, hogy – Reinhart Koselleck szavait
használva – aszimmetrikus ellenfogalmakat hoz létre. A görögnek
ugyebár a barbár, a kereszténynek a pogány, a mensch-nek az unmensch
az ellenfogalma; természetesen a fogalompárok második tagját az első
tag nézőpontjából szemlélve. (Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus
ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest: Jószöveg,
1997) Így van ez a jobb és a bal esetében is a politika nyelveztében.
Gyakran tapasztaljuk, hogy jobb- vagy baloldali politikus számára a
másik oldal a „rossz”, enyhébb esetben az ostobaság megtestesítője.
Olyan megkülönböztetésről van szó, amely nem a leírást, hanem a
megbélyegzést szolgálja.
Számunkra ugyancsak kérdéses az efféle fogalmaknak
a tudományban való alkalmazhatósága. Egyrészt persze használatuk
elkerülhetetlen. A „jobb” és a „bal” vagy kétszáz éve kétségtelenül
folyamatosan jelen van önmeghatározásként és ellenségképként az
európai típusú társadalmi fejlődés keretein belül kialakuló politikai
rendszerekben. Nemritkán olyan formában, hogy elvetve e dichotómia
mindkét elemét, egy politikai erő önmagát „középként”, vagy „harmadik
útként” határozza meg.
A történésznek, a politológusnak valamit kezdenie
kell a politikai diskurzusok szóhasználatával. A politika
nyelvezetében feltűnnek e szavak, s a kutató nem tekinthet el a
vizsgált korszak szótárától. Ám korántsem mindegy, hogy e kategóriákat
hogyan alkalmazza. Úgy-e, hogy feltárja a korszakban érvényes
jelentéseiket önképként és ellenségképként egyaránt, vagy pedig –
miként Romsics Ignác teszi az európai és a magyar jobboldal
alaptípusai leírására vállalkozó bevezető írásában – meghatározza az
„igazi” jobboldaliság és az „igazi” baloldaliság karakterisztikumát,
azaz megalkotja az „örök” jobboldaliság és az ugyancsak „örök”
baloldaliság fogalmát.
De vajon lehetséges-e ez? Változtathatók-e
„megismerési kategóriáivá” (Kosseleck), a politikai tagoltság
leírására alkalmas „rendszertan” szimmetrikus fogalmaivá e
kategóriapár elemei? Alkalmassá tehetők-e arra, hogy a politikai
tagoltság tértől és időtől, szituációtól függetlenül alkalmazható
osztályzás alapjai legyenek? Kiiktathatók-e belőlük azok az
„intellektuális és emocionális tudattartalmak”, amelyek „meghatározott
struktúrák és gondolati mechanizmusok szükségleteit fejezik ki”?
Nos, erről sem a bevezető tanulmány, sem pedig az
egyes tanulmányok szóhasználata nem győzött meg. A kötet elolvasása
után sem tudom, mi köti össze Tisza Istvánt Szálasival, Szekfű Gyulát
Sértő Kálmánnal, a (konzervatív? elitista?) liberalizmust a
hungarizmussal, túl azon, hogy nem baloldaliak. Azaz nem válik
világossá, hogy mi a jobboldaliság „örök”, korokon és határokon
átívelő „igazi” tartalma, s persze az sem, hogy mik volnának
ellenfogalmának, az „igazi” baloldaliságnak változatlan tulajdonságai.
Igaz, a mérsékelt/szélsőséges kategóriapár bevezetésével a kötet
lehetőséget teremt bizonyos különbözőségek megjelölésére, ám ezt
mégiscsak egy dichotóm szerkezetben teszi. Azt hiszem, egy ilyen
rendszertan legalább annyi problémát vet fel, amennyit megold, s nem
ad segítséget a politikai családok meghatározásához és
elkülönítéséhez. Így vagyunk természetesen más politikai fogalmakkal
is, például a liberalizmussal, a konzervativizmussal, a
szocializmussal is. Ezek „igazi”, „örök” tartalmának meghatározása
ugyanilyen nehézségekkel jár. Ez esetben sem jelölhetjük meg ugyanis a
végső ítélet kimondásra hivatott legfelső fórumot.
Nem tudjuk elnyomni gyanúnkat, hogy a kötet címéből
kiemelt másik fogalom, a ’hagyomány’ adja meg e számunkra kétséges
eredményekhez vezető módszertani vállalkozás magyarázatát. Úgy látjuk,
ez köti össze a jelent múlttal, a mai magyar párttagoltságot az „örök”
jobbal és ballal. Mi legalábbis úgy véljük politikai
gondolkodástörténeti kutatásaink alapján, hogy a hagyomány a
mindenkori jelenhez kötődik, teremtett, és nem azonos a megtörtént
dolgok halmazával, a múlttal. A hagyomány nem a mi és hogyan történt,
hanem a kik vagyunk? (esetleg: kik ők?) kérdésére ad választ, s ha jól
sejtem, e válasz mindenekelőtt a cselekvéshez, a politikai hagyomány a
politikai cselekvéshez kötődik. A hagyományteremtés nem a múlt
megértésére, leírására irányul, hanem a múlt értelmezésére egy,
politikai értékek és érdekek által meghatározott „látószög” és
céltételezés alapján. Így van ez akkor is, ha egy politikai erő
önmagának, s akkor is, ha ellenfelének teremti meg a hagyományt. Tehát
nem a múltra, hanem a jelenre és a jövőre irányul. Ezért gondoljuk,
hogy a hagyomány a politika és nem a történettudomány kategóriája, e
tevékenység nem a tudományos, hanem a politikai gondolkodás körébe
tartozik, ezen belül értelmezhető.
Megelégedésünkre szolgál, hogy a kötet tanulmányai
jórészt mentesek a tudományon kívüli szempontoktól. A történettudomány
eredményeit foglalják össze a szélesebb olvasóközönség számára, s ez
akkor is jó eredmény, ha nem kapunk választ a mi a magyar jobboldali
hagyomány kérdésére. (Romsics Ignác szerk.: A magyar jobboldali
hagyomány, 1900-1948, Osiris Kiadó, 2009., 576 oldal)
Schlett István
egyetemi tanár
Versengő városok. A várostérségi versenyképesség társadalmi
tényezői
A Dialóg Campus Kiadó Studia Regionum sorozatának legújabb kötete a
várostérségi versenyképesség társadalmi tényezőit elemzi. A
szerkesztő, Szirmai Viktória professzor asszony valóban alkotó
szerkesztő volt. Felvázolt egy tanulmányértékű kutatási koncepciót
erős nemzetközi szakirodalmi, elméleti és módszertani megalapozással –
ez az első fejezet –, szervezett egy tizenkét főből álló
kutatócsoportot – még csak nem is volt babonás, hogy vele együtt
tizenhárman voltak –, és sokoldalú vizsgálattal kerestek választ az
alapvető kérdésre: a globalizált világ városainak gazdasági versengése
milyen társadalmi feltételek között sikeres, és a gazdasági sikert
milyen társadalmi konfliktusok kísérhetik, gyengíthetik? A válasz
elméletileg jól alátámasztott, és gyakorlati hasznú is: a vizsgálat
kilenc, százezer lakosúnál népesebb magyar város városrégiójának
részletes elemzésén s összehasonlításán alapul, jól illusztrálva, hogy
a társadalomtudományi kutatásokban az alapkutatások alkalmazhatóvá
tétele (a fejlesztési kutatás) viszonylag egyszerűen összekapcsolható
folyamat. Itt azért megjegyzendő, hogy nemzetközi összehasonlításban
csak egyetlen nagyvárosi régióról beszélhetünk (a budapestiről), a
többi: viszonylag kis városok vonzásterületükkel, melyek az
agglomerációvá válás különböző szintjéig jutottak csak el. A magyar
városhálózat vizsgálatában természetesen indokolt e hazai
városközpontok s vonzásterületük összehasonlító elemzése – még ha a
nagyvárostérség kifejezés (így, egybeírva) sérti a nyelvérzékemet.
A vizsgálati cél nagyon időszerű. A gazdasági
versenyképesség vizsgálata ugyancsak elterjedt, a vállalati szinttől a
nemzetgazdasági vagy multinacionális szintekig. A regionális
tudományok művelői régiók és városok gazdasági versenyképességét
mérlegelik. E témában hazánkban is számos értékes mű született, hadd
említsem, a teljesség igénye nélkül, Beluszky Pál, Horváth Gyula,
Lengyel Imre, Nemes Nagy József, Rechnitzer János munkásságát. A
versenyképességet, jól ismerten, olyan gazdasági mutatók mérhetik,
mint a gazdaság ágazati szerkezete, a tudásalapú ágazatok jelentősége,
a munkaerő képzettsége, az exporthányados stb. A gazdasági verseny
befektetőkért, piacokért, transznacionális hálózatok csomópontjaiért,
végső soron, profitmaximalizálásért folyik. Ám a versenyben – minden
versenyben – vannak győztesek és vesztesek. Úgy tűnik, egyre több a
vesztes: a globális hálózatokból kinnrekedő városok, a sikeres
városokban is az emelkedő ágazatokból – esetenként a helyi városi
társadalomból – kiszoruló, a várostesten belül szegregálódó társadalmi
csoportok. A gazdasági haszon maximalizálásának egyoldalúsága
szaporodó társadalmi konfliktusokat okoz, roncsolja a társadalom
szövetét, ami a gazdasági sikert hosszú távon aláássa, közgazdasági
szakszóval, negatív externáliákat jelentenek. A jelen világgazdasági
válság ezt jól igazolja. Ezért nagyon időszerű a versenyképesség
társadalmi tényezőinek alapos vizsgálata. Csak a társadalmilag (és
környezeti szempontból) fenntartható gazdasági versenyképesség lehet
tartós és sikeres, amint ezt a LEADER-program is megfogalmazza.
A kutatási megközelítésben számomra rokonszenves
volt az erős terepi munka. A kutatók a vizsgált településeket nem
statisztikai adatsoroknak vagy tervdokumentációnak tekintették, hanem
sokszínű, rétegzett, sokféle véleményű helyi társadalmaknak, életteli
épített környezetnek. Több mint 5200 kérdőívet vettek fel és
értékeltek ki, 180 mélyinterjút készítettek. Megvizsgálták a kilenc
várostérség belső társadalmi-térbeli egyenlőtlenségeit (III. fejezet).
Megismertették a helyi társadalom konfliktusérzékenységét, a
konfliktusokra adott válaszokat (IV. fejezet). Nagyon eredeti az V.
fejezet: a helyi elit versenyképesség-felfogásával, a civil
szervezetek működésével, a lakosság városával kapcsolatos
elégedettségével foglalkozik. Nem gyakori eset, hogy nemcsak a kutatók
véleményét ismerjük meg a városok versenyképességéről, hanem a helyben
élőkét is; e kétféle vélemény nem mindig esik egybe. Akarnak-e a
helybéliek versengeni s mely célokért? Jellemző például, hogy a
lakossági kérdőívek kiértékelése szerint csak nagyon kevesen kötik
össze a település fejlődését a helyi gazdaság teljesítőképességével, a
multinacionális vállalatok letelepítésétől pedig kifejezetten
idegenkednek. A város fejlődése szempontjából a válaszadók a
legfontosabbnak a város szeretetét vélik (hogy lakói szeressenek ott
élni), azután – sorrendben – a közbiztonságot, az életminőség
javítását és az egészségügyi ellátás színvonalát. Csupán az
elégedettségi listán jelenik meg előkelő helyen gazdasági szempont:
sokan elégedetlenek a munkalehetőségekkel. A nagyvárosi elit
véleményében (az elit tagjaival mélyinterjúk készültek) már erős a
gazdasági szempont: a legfontosabbnak a helyi kis- és középvállalatok
támogatását tartják, s előkelő helyen áll a felsőoktatási intézmények,
a K+F szektor jelenléte, fejlettsége is. Unikális annak vizsgálata is,
hogy hogyan változnak a vélemények, preferenciák a nagyvárosi régiókon
belül, attól függően, hogy a válaszadó hol lakik: a belvárosban, az
átmeneti övezetben, külvárosban; fejlett vagy elmaradott városkörnyéki
településekben. Versenyképességi sorrendet is felállítottak a kilenc
nagyvárosi térség között. Érdekes a gazdasági és a társadalmi
versenyképesség szétválása. A gazdasági versenyképesség szempontjából
az elmúlt évtizedben Budapest és Győr egymást váltogatva vezette a
mezőnyt, míg a társadalmi versenyképesség szempontjából a fővárosnak
csak az ötödik–hatodik hely jutott, jelezve, hogy egyetlen globális
nagyvárosunk nemcsak a tőkét s az innovációkat, de a társadalmi
konfliktusokat is koncentrálja. A budapesti agglomerációs gyűrű
viszont – erős középosztályi jellege miatt – kiemelkedően a legjobb a
társadalmi versenyképességi rangsorban. Továbblépve, a nagyon hasznos
VI. fejezet a társadalmi-területi egyenlőtlenségek kezelési
eszközeivel – konfliktuskezelés, várostervezés – foglalkozik, ezután
zárja a kötetet a szerkesztő szép szintézise.
A kötet sokoldalú képet ad a hazai városversenyről az 1990-es évek
közepétől 2006-ig. Lehet, hogy egy most lezáródó világgazdasági
korszak dokumentuma lesz. Feltehető, hogy a jelen válságból való
kilábalás után változnak a versenycélok, a módszerek s a hazai
nagyvárosok pozíciói is.
A kötet kiválóan szerkesztett, rendkívül korrekt a
hivatkozása – talán megérdemelt volna egy név- és tárgymutatót is.
(Szirmai Viktória, szerk.: A várostérségi versenyképesség társadalmi
tényezői. Studia Regionum. Budapest–Pécs: Dialóg Campus, 2009, 319 p.)
Enyedi György
az MTA rendes tagja
|
|