Szilágyi Mihály, Magyarország kormányzójának követe
1458 áprilisában érkezett meg Firenzébe, hogy hírül adja Mátyás
királlyá választását. Firenze Szilágyinak írott válaszában utalt a
királyság és a városállam mindenkori jó kapcsolatára, különös
tekintettel a király apjára, Hunyadi Jánosra. Reményüket fejezték ki,
hogy Mátyással sem lesz ez másként. Néhány hónappal később a
városállam egyik polgárát, a kereskedelmi célzattal Magyarországra
menő Jacopo del Benét hatalmazta fel, hogy követeként a köztársaság
nevében üdvözölje Mátyást.
Az első lépések tehát megtörténtek, de a
kapcsolatok tényleges felvétele még váratott magára. Az itáliai
államok közül Mátyás, uralkodása első éveiben Velencével alakított ki
szorosabb politikai együttműködést. A török veszély növekedése
szövetségbe tömörítette a két államot. A hatvanas évek első felében
Mátyás a török elleni küzdelemre összpontosította figyelmét, és ebben
a küzdelemben Firenzére nem számíthatott. Firenze ugyanis
Konstantinápoly török kézre kerülése után, élvezve a szultán,
II. Mehmed támogatását, a rivális Velencével szemben komoly előnyökre
tett szert az Oszmán Birodalommal való kereskedelemben. Ebből
következett, hogy gyakorlatilag törökbarát politikát folytatott, és
török kapcsolatait jól kamatoztatta Velence ellenében, amellyel 1451
óta az itáliai politikai életben is meglehetősen feszült volt a
viszonya. Így 1463-ban a Perában tevékenykedő firenzeieknek nagy
részük volt abban, hogy a szultán támadást intézett Velence
égei-tengeri birtokai ellen. A velenceiek a háború folyamán hiába
kérték Firenzét Konstantinápollyal való kereskedelme felfüggesztésére,
a firenzeiek nem tettek eleget a kérésnek. Végül, engedve a pápa és az
itáliai közvélemény nyomásának, 1467-ben számolták fel, de akkor is
csak részben és átmeneti időre, törökországi kereskedelmüket.
Bizonyság erre a milánói követ 1467 májusában Velencéből küldött
jelentése egy Törökország felé tartott anconai hajó elfogásáról, amely
genovai és firenzei árukat szállított.
A firenzeiek közömbös magatartását a törökök ellen
folytatott háborúval szemben megtapasztalhatták Mátyás követei is,
akik a törökkel hadakozó királyuk segélykérelmét vitték a pápának, és
menet-jövet megfordultak Firenzében. 1465-ben II. Pál pápa hiába
szólította fel Firenzét, hogy 10 ezer forinttal járuljon hozzá ahhoz
az összeghez, amelyet a magyar követeknek kiutalt a háború
költségeire, Firenze nem fizetett. A magyar követek ugyan szívélyes
fogadtatásban részesültek, de pénzt a városállamtól nem kaptak.
Velence egyébként minden alkalmat megragadott, hogy rossz színben
tüntesse fel Firenzét szövetségese, a magyar király követei és a
magyar udvarban tartózkodó követein keresztül a magyar király előtt,
törökbarát politikával, az itáliai államok között viszály szításával
vádolva a köztársaságot. Velence részben megalapozott vádjai azonban
nem tarthatták vissza Mátyást attól, hogy a hatvanas évek második
felében Firenzéhez közeledjen, ami összefüggésben lehetett a közte és
Velence között támadt ellentétekkel. 1467 decemberében kipróbált
diplomatáját, Kosztolányi Györgyöt küldte Firenzébe, aki Nápoly
firenzei követe előtt nem éppen előnyösen nyilatkozott a
velenceiekről. A nápolyi követ jelentéséből az is kiderül, hogy
Kosztolányi előtt nem volt ismeretlen Velence meghatározó szerepe az
1467. évi itáliai háborúskodás kiújulásában, hiába akarta a magyar
udvarban tartózkodó velencei követ a felelősséget ezért
Firenze–Milánó–Nápoly 1467 januárjában létrejött ligájára hárítani.
Kosztolányi hangot adott azon meggyőződésének is, hogy a liga államai
rosszul teszik, ha követeik vagy leveleik útján nem cáfolják meg
Velence rágalmait. Kosztolányi ezt a véleményét a Signoria előtt is
elmondhatta, mert Firenze, 1468. január 12-i keltezésű levelében,
kimerítően tájékoztatta Mátyást a velenceiek szerepéről az itáliai
háborúskodás kiújulásában, igyekezve kedvező színben feltüntetni és
megmagyarázni a törökkel szemben követett firenzei politikát is.
Számítva Firenze iránt táplált rokonszenvükre és a királyra gyakorolt
befolyásukra, Vitéz Jánosnak és Janus Pannoniusnak is írtak, hogy
pártolják ügyüket a király előtt, és tanúskodjanak „de animis nostris
religiosis et piis” (vallásos és kegyes lelkületünkről), valamint a
király iránti nagy tiszteletükről, akit „beneficentissimus pater
noster”-nek tituláltak.
Kosztolányi követségének célját illetően csak
feltételezésekbe bocsátkozhatunk. A milánói herceg velencei követe
1468. március 26-i jelentésében arról számolt be, hogy Velencében
egyesek azt tartják, hogy a magyar király Firenze közvetítésével
egyezségre lépett volna a ligával Velence ellenében. Bár a követ ezt
nem tartotta valószínűnek, az kétségtelen, hogy a hatvanas évek végén
Mátyás követei egymást érték Firenzében. A Signoria 1468 augusztusában
írott feljegyzése szerint Mátyás azért, hogy „animam et voluntatem
suam erga hanc urbem manifestius ostendat” (lelkületét és akaratát a
város irányában jobban kifejezésre juttassa), szövetséget – fedus –
ajánlott Firenzének. A városállam azonban a szokásos, a királyt
dicsérő szavak után kitért az ajánlat elől. 1468 májusában ugyanis a
liga és a Velence által támogatott Colleoni békét kötött egymással, és
így Firenze nyilván nem látta értelmét a szövetségnek. Ha Firenze nem
is volt hajlandó szövetségről tárgyalni Mátyással, megtette azt
ligatársa, a nápolyi király, aki 1468 nyarán követet küldött hozzá, és
leánya kezével együtt szövetséget ajánlott számára. Mátyás, 1468.
szeptember 15-i levelének tanúsága szerint késznek mutatkozott a
tárgyalásokra, és 1469 januárjában útnak indította követét, Bánfi
Miklóst. A tárgyalások részleteiről nem sokat tudunk, csak a velencei
források szolgálnak némi felvilágosítással. A követ ugyanis, hogy
Velence gyanakvását eloszlassa, tájékoztatta a szenátust a tervezett
szövetségről, biztosítva őket, hogy az sem ellenük, sem a pápa ellen
nem irányul, mert Mátyás az új barátság kedvéért nem akarja a régit
elveszíteni. Bánfihoz Rómában csatlakozott Handó György, a királynak a
pápai udvarnál lévő követe, és együtt kezdték meg a tárgyalásokat
Nápolyban. Bánfi március végén már újra Velencében volt, és itt
beszámolt azokról az ügyekről – communicatio rerum – amelyeket
Ferdinánddal intézett. A forrásnak ebből a meglehetősen lakonikus
közléséből arra lehet következtetni, hogy a tárgyalások egyelőre nem
hoztak eredményt. Erre gondolhatunk egyébként a Magyarországra menő
velencei követnek 1469 júniusában adott utasítás alapján is, amelyben
azzal bízták meg a követet, hogy szerezzen értesüléseket a
Ferdinánddal folytatott házassági alkudozásokról és mindarról, ami
Velence kárára lehet.
A Nápollyal folytatott tárgyalásokkal egy időben
Mátyás Firenzével is összeköttetésben állt. 1469 februárjában követe,
Bajoni István Rómába mentében a király levelével felkereste Firenzét
is, és a király barátságáról biztosította a városállamot.
Hasonlóképpen járt el 1469 júniusában is, amikor Rómából jövet újra
megállt Firenzében, és tájékoztatta a várost a király csehországi
győzelméről. Firenze a király irántuk tanúsított nagy jóindulatát
Vitéz és Janus Pannonius befolyásának tulajdonította, és
köszönőlevelükkel a király mellett őket is felkeresték. Értesítették
az érseket Mátyásnak küldött ajándékukról is, mert, miként írták, még
kedvesebb lesz az ajándék, ha Vitéz szavaival felékesíti. Mindez
azonban nem változtatott azon a tényen, hogy Mátyásnak egyelőre a
Velencével szembenálló liga egyik tagjával sem sikerült kapcsolatát
szövetség szintjére emelni. Időközben újabb háborúskodás kezdődött
Itáliában, ezúttal a pápa, II. Pál volt a konfliktus előidézője.
II. Pál 1469 májusában huszonöt évre szövetséget kötött Velencével,
hogy támogatásával az egyházi állam egykori tartozékát, Riminit
visszaszerezze. Velük szemben Nápoly–Firenze–Milánó ligája állt.
Habár Mátyás követe, Handó György még 1469 októberében is tárgyalt a
nápolyi udvarban, a tárgyalásoknak tulajdonképpen már nem sok értelmük
volt. Nem valószínű ugyanis, hogy Mátyás akkor már szorosabb
kapcsolatot akart volna kiépíteni Nápollyal. A cseh háborúba
belebonyolódott király nem nélkülözhette a pápa pénzügyi és
diplomáciai támogatását, ezért nem köthetett szövetséget egy olyan
állammal, amely az egyházfővel ellenséges viszonyban állt. A liga 1470
júliusában kötött békét a pápával és Velencével.
A hetvenes években Mátyás diplomáciai tevékenysége
a liga államait illetően elsősorban Milánó és Nápoly felé irányult,
Firenze háttérbe szorult. Míg a hatvanas években követei többször
megfordultak Firenzében, 1470 októbere és 1478 novembere között
egyetlen követe sem jelent meg a városban. Úgy ítélhette meg, hogy
Firenze sem Velence, sem a császár, III. Frigyes ellen nem tud
számára kellő támogatást nyújtani. Azok felé az államok felé
tájékozódott elsősorban, amelyektől saját politikai céljai
megvalósításához remélt támaszt. 1471 augusztusában lépéseket tett,
hogy házassági és szövetségi kapcsolatot létesítsen Milánóval. A
szövetséget a császár ellen akarta felhasználni. Milánó azonban nem
kívánta éppen akkor szorosabbra fűzni kapcsolatát a királlyal, amikor
annak kül- és belpolitikai helyzete egyaránt rosszra fordult. Mátyás
egyébként is rosszul számított, amikor a milánói herceg császárellenes
politikájára próbált építeni. A hercegségbe való beiktatás elmaradása
szembeállította őt ugyan a császárral, de ellenséges magatartása az
invesztitúra elnyeréséért folytatott tárgyalások mindenkori állásától
függött. A herceggel folytatott tárgyalásai csak 1473-ban vezettek
eredményre, amikor Velence ellen kötöttek egymással szövetséget.
Nápollyal 1474 tavaszán kezdett újabb tárgyalásokat. Miután a lengyel
udvarnál a leánykérő Mátyást kikosarazták, a nápolyi udvarral vette
fel a kapcsolatot. Ferdinánd szeptember 4-én jelentette a tárgyalások
során őt tanácsaival segítő Firenzének, hogy Mátyás követeivel
megállapodott a házasság megkötésében Mátyás és Beatrix között.
Firenze akkor még Nápoly szövetségesének számított, de 1473-tól
kezdődően már kialakulóban voltak azok az ellentétek, amelyek a
korábbi szövetségrendszert felbomlasztották. Nápoly akkor már a
pápához közeledett, Firenze viszont szembekerült az egyházfővel, és
némiképp feszült volt a viszonya Milánóval is. Ez utóbbi azonban nem
akadályozhatta meg abban, hogy tagja legyen annak az új hatalmi
csoportosulásnak, amelyet Velence Milánóval alkotott. 1474. november
2-án kötötték meg az új ligát. Velük szemben kevéssel utóbb létrejött
a pápa, IV. Sixtus és Nápoly szövetsége, amelyhez tulajdonképpen
Mátyás is csatlakozott. 1475 nyarán, amikor követei – Vetési Albert
veszprémi püspök, Laki Thúz János szlavón bán és Francesco Fontana – a
házassági szerződést Nápolyban megkötötték, Firenze Velencében lévő
követe arról tudósított, hogy egyben szövetség, liga is létesült a
nápolyi király és Mátyás között.
A Magyarországon tevékenykedő firenzei kereskedők
helyzetéből ítélve, úgy tűnik, hogy Mátyás és Firenze jó kapcsolatán
nem változtatott az a tény, hogy az itáliai politikai életben nem
egyazon politikai csoportosuláshoz tartoztak. Ennek oka az lehetett,
hogy nem elsősorban a politika volt a meghatározó kettőjük
kapcsolatában. Mátyás ilyen jellegű próbálkozásai elutasításra
találtak Firenzében, és ő sem erőltette a dolgot. Firenze számára
pedig az volt elsősorban fontos, hogy Magyarországon tartózkodó
polgárai biztonságban legyenek. S ha ebben a vonatkozásban probléma
adódott, levél útján intézkedtek, mert követet, ellentétben
Velencével, nem tartottak a magyar királyi udvarban. Ennek ellenére,
pontos ismeretekkel rendelkeztek mindarról, ami a királyi udvarban
történt. Az ismereteket részben Velencében tartózkodó követük
jelentéseiből, részben Magyarországon tartózkodó polgáraik leveleiből
szerezték be. A tájékozódásra különösen 1475-ben volt szükség, amikor
a pápai politika középpontjába újra a török elleni harc kérdése
került. Firenze a török elleni harc finanszírozásából lehetőség
szerint ki akarta vonni magát, ezért fontos volt számára, hogy a
magyarországi előkészületekről tudomást szerezzen. 1475 júniusa és
októbere között a Velencéből jelentő firenzei követ részletesen
beszámolt mindarról, amiről a Magyarországon tartózkodó velencei követ
tudósított. 1475-ben ugyanis, egyes hírek szerint, a török Caffa
elfoglalása után Moldva és Magyarország megtámadására készült. 1475
decemberében a milánói követ jelentette Rómából, hogy a pápa jelentős
pénzek folyósítását ígérte meg Mátyásnak. Mivel a pénzt az itáliai
államoknak kellett összeadniuk, a követ nem sok reményt fűzött a
vállalkozás sikeréhez. A követnek igaza volt, az itáliai államok
közötti ellentétek ezen a téren is éreztették hatásukat. A milánói
herceg egyenesen vonakodott a pápa felszólításának eleget tenni, mert
nem nézte jó szemmel, hogy az egyházfő, aki inkább Ferdinánd, mint az
egyház érdekeit nézi, ilyen nagy szolgálatot tegyen a nápolyi király
vejének. Velence is sokallta a 400 ezer forintot, amelyet a pápa össze
akart gyűjtetni a magyar királynak, és azon a véleményen volt, hogy
Mátyás kevesebbel is beéri. Az összeget 200 ezer forintra
csökkentették, de Firenze ezt az összeget is soknak találta. Végül is
az 1476 nyarán Budára érkezett pápai legátus 71 577 aranyforintot
nyújtott át Mátyásnak, amelyet Nápoly, Firenze és Velence adott össze.
Mátyásnak feltehetően nem volt tudomása ezekről az
alkudozásokról, és így nem zavarhatták meg a közte és a városállam
közötti jó kapcsolatot, amelyet főként gazdasági és kulturális téren
igyekezett kamatoztatni. A hetvenes évektől kezdve több ízben is
elküldte megbízottait, hogy számára különböző dolgokat, főként drága
kelméket vásároljanak Firenzében, és rendszerint kedvező elbírálást
kért mind az áruk ára, mind a vámfizetés tekintetében. Firenze és
annak koronázatlan ura, Lorenzo Medici mindannyiszor igyekezett a
kedvében járni, és kívánságait teljesíteni. Mátyás ezt úgy hálálta
meg, hogy az országát a hetvenes évektől egyre növekvő számban
felkereső firenzei kereskedőknek kedvező feltételeket biztosított
kereskedelmük gyakorlásához. Ugyanakkor szívesen vette, ha
környezetében firenzeiek tartózkodtak, esetenként különböző
megbízásokat is adva nekik. Firenze 1477-ben két alkalommal is
hálálkodott a királynak, amiért két polgárát, az előkelő családból
származott Domenico Giugnit és az ismert humanistát, kiváló jogtudóst,
Francesco Bandini Baroncellit szolgálatába fogadta, „multis magnisque
beneficiis” (számos jótéteményben) részesítette őket, és „in honore et
dignitate” (tisztességben és méltóságban) vannak nála. Domenico Giugni
forrásaink szerint 1475-től kezdve követhető nyomon a királyságban. A
királynak egy 1481-ben kelt oklevele Giugnit „tricesimator in regno
Sclavonie” (szlavóniai harmincados)-nak mondja. Az is feltételezhető,
hogy már korábban betölthette ezt a tisztséget, mert 1477-ben
Nedelicéből keltezte levelét, és a helység a szlavóniai harmincad
hivatalok egyikének a székhelye volt. 1480 októberében Zágrábból írott
levelében „consiliere del re”-nek, a király tanácsosának mondja magát,
ami arra vall, hogy a király szűkebb környezetéhez tartozhatott.
Ugyanezt mondhatjuk Bandiniről is, akit Firenze levele szerint a
király „ad sua negotia tractanda et ad cognoscenda regia consilia
admisisse” (ügyei tárgyalásánál jelen lehetett, megismerhette
döntéseit). Marsilio Ficino 1487-ben azt írta Bandiniról, hogy a
király követi megbízásokkal tüntette ki, 1488-ban pedig maga Mátyás
„familiaris meus-”nak aposztrofálta. Mindketten Lorenzo Medici
környezetéhez tartoztak, elsősorban őt tudósították leveleikkel,
hasznos szolgálatot téve neki és rajta keresztül Firenzének egyrészt
azzal, hogy hírekkel szolgáltak a királyról, másrészt kedvezően
hangolták őt Firenze iránt. Erre különösen akkor volt szükség, amikor
Firenze a Pazzi-összeesküvést követően támadt háború célpontja lett,
és félő volt, hogy Mátyás is beavatkozik az ellenfél oldalán. Mind
Nápoly, mind pedig a pápa megkereste Mátyást, hogy támogatását a
háborúban a maguk számára biztosítsák. A firenzeiek pedig a háborút
megelőző események részletes leírásával, Giuliano Medici
meggyilkolásában a pápa szerepének bemutatásával igyekeztek hatni a
királyra, és őt az ellenfél oldalán való beavatkozástól eltéríteni. A
levelek tanúsága szerint az események megdöbbentették a királyt, és
együttérzéséről biztosította Firenzét. Bandini 1478 májusában arról
számolt be Lorenzónak, hogy Mátyás nagy megbecsüléssel viseltetik
iránta, és igen jó véleménnyel van róla. 1478 júliusában Firenze a
király együtt érző levelére válaszként a város nehéz helyzetéről írt,
és arról, hogy Mátyást a város támogatójaként tartják számon, akihez
bajukban fordulhatnak.
|
|
Mátyás a háborúba való beavatkozás helyett a
békeközvetítést választotta, így próbálva mindkét fél kedvére tenni.
1478 novemberében követe, Francesco Fontana érkezett Firenzébe, és
kifejtette a város előtt királyának a háborúval kapcsolatos
álláspontját. Bár a városállam iránti szeretete folytán a háborút
kiváltó események nagy visszatetszést keltettek benne – dispiacere e
molestia grandissima –, a háborút azonban elítéli, mert ösztönzést
adhat a töröknek a keresztények megtámadására, és mert a pápa ellen
irányul, aki minden hivő atyja. A király nem utasíthatja el a pápa
segélykérelmét, de ugyanakkor Firenzének sem szeretne ártani, ezért a
béke mielőbbi megkötésére buzdít, amiben kész Firenze érdekében
közreműködni. A király azonban nem fedte fel a tényleges okokat,
amelyek a háborútól visszatartották, és arról sem nyilatkozott, hogy
nem volt tőle teljesen idegen a háború gondolata sem, ha nem is
közvetlenül Firenze, hanem ligatársa, Velence ellen. Erről tanúskodik
a császártól 1478 nyarán és 1479 januárjában kért engedély, hogy
Velence ellen támadó katonái átvonulhassanak területein. A császár az
engedélyt nem adta meg. A támadás elmaradásának azonban más okai is
lehettek. Időközben úgy ítélhette meg az itáliai erőviszonyokat, hogy
azok a Velencével való végleges leszámolást, amelyre tulajdonképpen
törekedett, nem teszik lehetővé. Ugyanakkor függőben voltak a cseh
királlyal folytatott tárgyalásai; a brandenburgi fejedelem és a sagani
herceg viszályának elsimításában is szerepet vállalt, így kevés esélye
volt az itáliai fegyveres beavatkozásnak. Ez azonban nem jelentette
azt, hogy diplomáciai úton ne legyen a pápa és Nápoly segítségére. Míg
Firenzét békére buzdította, addig Milánót ugyancsak 1478 őszén arra
akarta követe, Cavitello útján rábírni, hogy lépjen ki a ligából, és
álljon a pápa és Nápoly oldalára. Követe azonban eredmény nélkül
távozott Milánóból, mert a milánói kormányzat Velencével és a
császárral való együttműködés mellett volt, és elutasította Mátyás
javaslatát. Bár Firenze elfogadta Mátyás ajánlkozását a
békeközvetítésre, nincs nyoma annak, hogy a békeközvetítők – a francia
és angol királyok, a császár – között ő is szerepelt volna. A
közvetítők közreműködésére tulajdonképpen már nem volt szükség, mert
Lorenzo Medici kiegyezett Nápollyal. Nápolynak több okból – az egyházi
állam terjeszkedésének megakadályozása, az újra fenyegető Anjou
támadás kivédése miatt – szüksége volt Firenze barátságára, így a
kiegyezés nem ment nehezen. 1480. március 25-én hirdették ki a békét,
amely az itáliai államok újabb hatalmi átcsoportosulását vonta maga
után. Firenze Nápollyal és Milánóval került egy csoportba, a pápa,
IV. Sixtus pedig Velencével szövetkezett. 1480 áprilisában Velence és
a pápa, júliusában pedig Nápoly–Firenze–Milánó ligája alakult meg.
Firenze tehát arra az oldalra került, ahol Mátyás is állt. Ez a tény
kapcsolatukban nem hozott számottevő változást, legfeljebb Mátyás
dolgát könnyítette meg, mert egy újabb háborúskodás esetén nem kellett
Firenzével szembekerülnie.
Az újabb háborúskodásra 1482-ben került sor. IV.
Sixtus rokonát, Girolamo Riariót akarta Nápoly trónjára emelni, és a
támogatás fejében Ferrarát ígérte a köztársaságnak. A háborút 1482
tavaszán Velence indította meg, megtámadva Ferrarát, amely szintén
tagja volt Nápoly–Firenze–Milánó ligájának. A háború csakhamar
kiterjedt Lombardiára is, mert a liga döntése értelmében Milánó is
hadba szállt. A háborúskodás működésbe hozta a liga diplomáciai
gépezetét. Diplomáciájuk elsősorban Mátyást vette célba. Ezúttal
Firenze is aktivizálódott, és 1482 áprilisában úgy határozott, hogy
Nápoly mellett ő is küld követet Mátyáshoz. A követ személyét illetően
a választás Domenico Giugni személyére esett, aki egyébként is Mátyás
udvarában tartózkodott, és aki most a Signoria megbízólevelével,
követi minőségében jelent meg Mátyás előtt. Megbízatása értelmében, a
nápolyi követtel együttműködve, Mátyást a ligához való csatlakozásra,
vagy legalább a liga katonai megsegítésére kellett rávennie. Arra is
felhatalmazták, hogy eljárjon Mátyás és a császár között a béke
létrehozatalában. Giugni ugyanis arról tájékoztatta a Signoriát, hogy
közre tudna működni – hogy miképpen, az nem derül ki – abban, hogy
Mátyás és a császár békét kössön. Firenze a tárgyalások során azt
kívánta elérni, hogy Mátyás a legrövidebb időn belül, egy betörés
erejéig intézzen támadást Velence ellen Friuliban, és így segítse
Ferrarát és Milánót a háborúban. Mátyás belépése a ligába Firenze
számára nem volt elsődleges szempont. A maga részéről a háborút minél
kisebb anyagi áldozattal szerette volna megúszni, és ezért volt az
előbbi megoldás mellett. Bár késznek mutatkozott a beavatkozásra,
Mátyás egy nagyobb mérvű, nagyobb előkészületeket igénylő
vállalkozásban volt érdekelt, amelynek eredményeként Velencével
szemben átütő sikert érhetett volna el. 100 ezer arany ellenében kész
lett volna 10 ezer svájci gyalogost és hatezer magyar lovast küldeni a
liga megsegítésére. Ha további 100 ezer aranyat kap, kiállít egy másik
sereget is, amellyel hátba támadná Velencét. Ő maga sem riadna vissza
az áldozatvállalástól, hogy a velenceiek „se sentano danificati piu
che non pensano danificare altrui” (a velenceiek olyan mértékben
károsodjanak, hogy mások megkárosítására ne gondolhassanak). Firenze
azonban továbbra is ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, és 1482
júliusában ilyen értelemben utasította Giugnit a tárgyalások
folytatására. A tárgyalások meglehetősen hosszúra nyúltak, míg végül
szeptemberben a nápolyi követnek sikerült Mátyással megállapodásra
jutni, amelyet Firenze is elfogadott. Eszerint ha három-négy évig
évente 100 ezer dukátot kap, hajlandó a velenceiek ellen Friuliban
háborút inditani. Reményei szerint hamarosan békét köt a császárral,
de ha mégsem, akkor is folytatni fogja a harcot Itáliában. Firenze
mindezt 1482 szeptemberében közölte milánói követével, akinek a
levélben foglaltakról tájékoztatni kellett a herceget, hogy ő is
jóváhagyását adja a megállapodáshoz. Milánó hercege azonban nem
sietett a válasszal, és Firenze sem sürgette a dolgot. 1483
februárjában újabb levelet menesztettek a követnek, amelyben a herceg
szándéka felől érdeklődtek. A herceg késlekedésének az lehetett az
oka, hogy időközben az erőviszonyok megváltozni látszottak a liga
javára. A pápa 1482 decemberében különbékét kötött velük, és 1483
áprilisában csatlakozott az ellentáborhoz, magára hagyva korábbi
szövetségesét, Velencét. Ekkor már nem volt olyan sürgős határozni
Mátyás beavatkozásáról, és a diplomáciai tevékenységet is
felfüggesztették. Firenze nem utasította Giugnit a tárgyalások
folytatására, és Mátyással való érintkezésében kizárólag a térségben
tartózkodó kereskedői ügyeiről esett szó. Mátyás azonban 1484
márciusában újabb, nem kevésbé meglepő javaslattal hozakodott elő,
amelyből egy Velence elleni háború fő indítékát is megismerhetjük.
Amennyiben a pápa felhatalmazná őt, hogy miután Dalmáciát
visszaszerezte, békét köthet Velencével, eláll pénzkövetelésétől, a
háborút pénzsegély nélkül is kész folytatni. A javaslat 1484
júniusában mind Firenzében, mind Milánóban kedvező fogadtatásra
talált, megvalósítására azonban nem került sor. A hadi helyzet akkor
már egyértelműen a ligának kedvezett, és lépéseket tettek a béke
előkészítésére is. Ugyanakkor Mátyás ajánlatainak a gyakorlatban való
megvalósítása is megkérdőjelezhető. A Velencével való háború túl nagy
áldozatot követelt volna tőle, békét kellett volna kötnie a
császárral, ami – Beatrix szavaival élve – nem járt volna különösebb
előnyökkel a számára, és a Velencén aratott esetleges győzelem sem
kárpótolhatta volna az így elszenvedett veszteségekért. Mátyás pedig a
császárral való háború folytatásához ragaszkodott. Erre nézve érdekes
adalékkal szolgál egy követjelentés, amelyet 1482 szeptemberében
Lorenzónak küldtek Milánóból. A követ beszámol Ferdinánd nápolyi
király annak érdekében tett erőfeszítéseiről, hogy béke vagy
fegyverszünet jöjjön létre Mátyás és III. Frigyes között. A
tárgyalások során Ferdinándnak arról kellett meggyőződnie, hogy a
fegyverszünet megkötése elé inkább Mátyás, mint a császár gördített
akadályt annak ellenére, hogy a velenceiek 200 ezer dukátot ajánlottak
fel Frigyesnek, ha a háborút folytatja Mátyás ellen. Mátyás
javaslatának komolytalanságára vall az is, hogy két hónappal később,
1484 májusában Velencének tett szövetségi ajánlatot, így próbálva
talán megakadályozni, hogy a köztársaság a császárt támogassa.
A ferrarai háborút a bagnolói béke zárta le, a liga
azonban nem oszlott fel. A béke egyúttal Mátyás és Firenze politikai
ügyekben való érintkezésének is a végét jelentette. Igaz ugyan, hogy
Mátyás a liga másik két tagjával, Nápollyal és Milánóval továbbra is
kapcsolatban maradt, és Firenze, itteni követei révén, értesült Mátyás
itáliai politikájának fejleményeiről. A nyolcvanas években érdekei
Mátyást Milánóhoz közelítették. 1486 áprilisában Guicciardini, Firenze
milánói követe, terjedelmes beszámolót küldött Milánó hercege és
Mátyás követe között folyt tárgyalásokról, és a tárgyalásokat követő
megbeszélésről közte és a herceg között. A magyar követ Mátyás azon
kívánságát közvetítette a herceg felé, hogy a fia és a herceg
unokahúga között tervezett házasság kapcsán be akar lépni a ligába, és
egyben Velencét is szeretné oda beléptetni. A herceg a követtel
egyetértésben azon a véleményen volt, hogy a ligában csak Mátyásnak
van helye. A liga segítséget nyújtana Mátyásnak, ha bármely itáliai
állam megtámadná, és Mátyás is hasonló támogatásban részesítené a
ligát az itáliai államok támadása esetén. Mátyásnak ez az újabb
javaslata összefüggésben lehetett a pápa, VIII. Ince és Nápoly között
kitört háborúskodással, amelyben Velence a pápa oldalán állt, míg
Milánó és Firenze Nápolyt segítette. Mátyás is nyújtott némi katonai
segítséget apósának, de inkább diplomáciai úton igyekezett őt
támogatni. Ez a javaslata tulajdonképpen Velence semlegesítését
célozta volna, így próbálva megakadályozni, hogy Velence Nápoly
ellenében a pápát, vele szemben pedig a császárt támogassa. Követének
adott válaszában Firenze a javaslattal kapcsolatban gondolkodási időt
kért. Úgy tűnik azonban, hogy nem járulhatott hozzá Mátyás ligához
való csatlakozásához, mert a király a hercegnek 1486 augusztusában
írott levelében már csak a vele kötendő szövetségről tett említést,
amiről a firenzei követ 1488. március 5-én kelt jelentésében már mint
befejezett tényről számolt be. A jelentésből az is kiderül, hogy a
szövetség elsősorban a herceg érdekeit szolgálta, aki aziránt
érdeklődött Mátyásnál, hogy Velencével való háborúja esetén hány
katonát tudna a rendelkezésére bocsátani. Firenze elutasító
magatartását az indokolhatta, hogy a firenzei külpolitika
tulajdonképpeni meghatározója, Lorenzo Medici VIII. Ince pápával igen
jó viszonyban volt, és Firenze ezért csak módjával támogatta Nápolyt a
pápa ellenében. Feltehető, hogy Firenze azért ellenezte Mátyás
belépését a ligába, mert nem tartotta kívánatosnak, hogy a nápolyi
királynak elkötelezett Mátyás a liga tagja legyen. 1486 augusztusában
egyébként is békét kötöttek a szembenálló felek, és így Mátyás
javaslata is részben értelmét vesztette.
Firenze még egy alkalommal foglalt állást Mátyás
itáliai politikájával szemben. 1487 tavaszán Ancona Mátyás védnöksége
alá helyezkedett, és a király hozzájárult, hogy a város a magyar
felségjeleket használja. Mivel Ancona az egyházi államhoz, a pápa
fennhatósága alá tartozott, a város magatartása és egyben a magyar
király eljárása az egyházfő felháborodását váltotta ki. Lanfredini,
Firenze római követe 1488 áprilisában jelentette, hogy a pápa
összehívatta az itáliai államok követeit, és tudtukra adta, hogy az
eseményt nemcsak az egyházi államra, hanem egész Itáliára nézve
veszélyesnek tartja, kérve egyben az olasz államok véleményét és
tanácsát az ügyben. Firenze római követének adott utasításában
elítélően nyilatkozott Mátyás akciójáról. „Ellenérzésünk főleg egész
Itália azon közös érdekéből ered, hogy idegen hatalom ne vesse meg a
lábát házunkban” – hangzott Firenze véleménye az ügyet illetően.
A városállam azonban, híven óvatos politikájához,
tanácsot nem adott az egyházfőnek, arra hivatkozva, hogy egyelőre nem
világos előttük, milyen további lépésekre szánja el magát Mátyás.
Mátyás anconai kapcsolatait egyrészt Velence, másrészt a pápa
ellenében kívánta kamatoztatni. A nápolyi királlyal ismét harcban álló
VIII. Incére apósa, de még inkább saját érdekében akart nyomást
gyakorolni. Mátyás felrótta a pápának, hogy a francia királyt Dzsem
herceg, török trónkövetelő kiadatásának megtagadására kötelezte,
Ancona városát egyházi átokkal sújtotta, és amit magára nézve a
legsérelmesebbnek tartott, elismerte Miksa és Ulászló királyságát.
Mátyás minden igyekezete arra irányult, hogy az időközben Rómába
került értékes túszt a pápától megszerezze. A király kérelmére adott
pápai válaszról, amely találkozott Firenze egyetértésével is, a
firenzei követ 1489 júniusában írott jelentéséből értesülünk. A pápa
Dzsem kiadatásának elutasítását azzal indokolta, hogy a túszra
Itáliának is szüksége van, mert így költségek nélkül biztonságban
lehetnek a török támadástól.
A politikai életben történtek azonban nem
befolyásolhatták negatív értelemben Mátyás és Firenze kapcsolatait a
gazdaság és a kultúra területén. A királyi bevásárlások a nyolcvanas
években sem szüneteltek Firenzében, és Magyarország továbbra is a
firenzei kereskedők kedvelt célpontja maradt. Egy, az országban
tartózkodó firenzei, Bernardo Vespucci szerint, a király az olaszok
nagy barátja, az országban előforduló olaszok mindenütt nagy
tiszteletnek örvendenek, és a király az, aki számukra ezt biztosítja.
Természetesen ez nem zárta ki, hogy egyesek összeütközésbe kerüljenek
a királlyal, mint Domenico Giugni is, aki követi megbízatása lejárta
után is az országban maradt. Domenico Giugni a király szolgálatában
állt, különböző ügyekben járhatott el, és az ügyek intézése során
ellenségeket szerezhetett, és bajba kerülhetett. Ez utóbbit
valószínűsíti 1486 januárjában Lorenzónak írott levele, amelyben
amiatt panaszkodott, hogy a firenzeiek helyzete Budán sohasem volt
olyan rossz, mint akkortájt, megvetésnek, rágalmaknak vannak kitéve.
Tehát éppen az ellenkezőjét állította annak, amit két évvel később
Vespucci. Hogy személy szerint őt érhette sérelem, kiderül Firenze
1486 szeptemberében Mátyáshoz írott leveléből. Kérik a királyt, hogy
az őt hosszú ideje hűségesen szolgáló Giugninak szolgáltasson
igazságot, és engedje hazatérni Firenzébe. Firenze közbenjárása
azonban nem járt eredménnyel, mert Giugni még 1488-ban is Budán volt,
és ráadásul őrizetben tartották. A mindezt hírül adó Bernardo Vespucci
szerint a királyné keze volt a dologban. Ez az eset azonban nem
ingathatta meg a városállamot abbeli meggyőződésében, hogy polgárai
kedvező elbírálásban részesülnek Mátyás országában, és ez
mindenekelőtt a király érdeme. 1489-ben, amikor egy polgárukat
ajánlották a figyelmébe, úgy nyilatkoztak, hogy jótéteményei folytán,
amelyekben a városállam polgárait részesítette, apjukként, méltóságuk
védelmezőjeként tisztelik. Ugyanezekkel a szavakkal aposztrofálták
Mátyást Beatrixnek küldött kondoleáló levelükben is: Mátyásban
barátjukat, patrónusukat, méltóságuk védelmezőjét veszítették el.
Kulcsszavak: Mátyás követei Firenzében: Kosztolányi György, Bajoni
István, Francesco Fontana, Domenico Giugni követsége Budán, Firenze és
Vitéz János kapcsolata, Firenze török politikája, Firenze
állásfoglalása Mátyás itáliai politikájával szemben, Mátyás és az
itáliai államok ligái
IRODALOM
Források
Simonyi Ernő: Flórenczi Okmánytár. I–II.
Nagy Iván – B. Nyári Albert (1876–1878):
Diplomáciai emlékek Mátyás király korából. I–IV. Budapest
Fraknói Vilmos (1893, 1895): Mátyás király
levelei. I–II. Budapest
Feldolgozások
Fraknói Vilmos (1890): Hunyadi Mátyás
király. 1440–1490. (Magyar történeti életrajzok) Magyar Történelmi
Társulat, Budapest
Fraknói Vilmos (1898): Mátyás király
magyar diplomatái. Athenaeum, Budapest
Balogh Jolán (1966): A művészet Mátyás
király udvarában. I–II. Akadémiai, Budapest
Rázsó Gyula (szerk.) (1990): Hunyadi
Mátyás. Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Zrínyi,
Budapest
|
|