„Egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen hazaszeretet, zarándoki önmegtagadás és vasakarat. Vegyetek példát hazánk nagyjai és gazdagjai egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással.”

Ezeket a sorokat olvashatjuk ma Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi síroszlopának jobb oldalán, a Magyar Tudományos Akadémia emléktábláján.

Akadémiánk alapítója, Széchenyi István 1858-ban egy fényképet kapott ajándékba fiától, amely Kőrösi Csoma Sándor sírját ábrázolta. Széchenyi a fényképről egy kis alakú festményt készíttetett, és ennek aranyozott rézkeretére vésette a fenti mondatokat.

Kőrösi Csoma élete jól példázza azt, hogy egy szegénysorú család fia, aki első iskoláját még szolgadiákként kezdhette, nélkülözések és megpróbáltatások között hogyan őrizheti meg méltóságát, és hogyan vívhatja ki az egész világ elismerését. Mindenek előtt tehát a tudós állhatatosság, kitartás példája ő, amellyel egy nemes gondolat megvalósításának szentelte egész életét. Nem a nagyravágyás, hanem a kimeríthetetlen tudásszomj és kötelességtudat vezette, olyan elkötelezettség, amely súlyt ad a céloknak, örök emlékezetet a tetteknek.

Szerénysége és alázata a kortársakat is lenyűgözte. A felfedezés, az eredmény zajos sikere, a szakma és a nyilvánosság figyelme nem mindenkinek jut osztályrészül. Ám, aki végül megbecsülést kap, csak a tudomány szeretete, a kemény munka és az ismeretlennel szembeni alázat gyümölcseként arathatja le azt. Minden haladás alapja az a lelki erő, és tűrőképesség, amely Eötvös József emlékbeszédéből idézett szavai szerint „a látszólag legreménytelenebb pályán is mindig magasra vezet”. (Eötvös, 1843)

Kőrösi alaptézise, hogy a Góbi pusztáin, a Himalája lábainál megtalálhatja azt a népet, amely a mi nyelvünkön szól, s amelyben a mi vérünket ismerheti fel, téves volt. S ezt soha nem tagadta. Nem habozott megosztani kétségeit és sokszor lehangoló felismeréseit azokkal, akik bíztak benne, s várták híreit. Minden külső és belső tusája ellenére sem adta fel; sőt kortársai, személyes ismerősei

bizonysága szerint annál nagyobb szorgalommal vetette bele magát az épp előtte álló feladatba, mindig bízva abban, hogy előfeltevései téves volta ellenére munkája valami újat hozhat. Nem a kutatás szabályait edzette saját véleményéhez, inkább alávetette magát a tudomány követelményeinek, soha nem hamisítva a tényeket vagy erényként hangsúlyozva emberfeletti erőfeszítéseit. Toldy Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia titkára emlékbeszédében már hangsúlyozta, hogy az „igazi dicsőséget nem a nagy múltú ázsiai népekkel való kétes rokonság feltárásával, az őshaza nyomozásával szerezte nemzetének, hanem éppen az egyetemes tudomány egy új aknájának megnyitásával…” A későbbi kutatók így már könnyen építkezhettek azokra az alapokra, amelyeket ő fektetett le. A fagyos szobában végzett munkája végül meghozta gyümölcsét. Szilágyi Ferenc szavai szerint „a tudomány Kolumbusza volt ő, mást – többet – fedezett fel, mint amiért indult.”

Több mint negyvenezer tibeti szót írt össze, megismerte azokat a nyelveket, amelyek irodalmától azt remélte, hogy nemzetünk eredetének felderítésében segítségére lehet. A tibeti nyelv első grammatikája és szótára, amelyet ő készített, a filológia egyik csúcsteljesítménye.

A munka értéke nehezen mérhető a haszonelv rideg szabályai szerint. Ha erőfeszítéseit más irányba fordítva idegen hatalmak szolgálatába áll, az elismerést és jólétet hozhatott volna számára. Azonban – ismét Eötvös Józsefet idézve: „vannak emberek, kiknek hivatása, hogy midőn nehéz pályájukon átfutnak, emberi természetünk egész nagyságát tüntessék föl. Az emberi nemnek nemcsak nagy tettekre, melyeknek következéseit mindenki észreveszi – de nagyszerű példákra is szüksége van, hogy a serdülő maga előtt látva a férfiút, fölfelé tekinteni, nemes célokért lelkesedni, nekik áldozni tanuljon; s kinél ezt tehetjük, annak napjai nem hasztalan folytak el.”

Kőrösi Csoma Sándort csodálatos egyénisége, elszántsága, szerénysége és lelkiismeretessége keleten a szentek sorába emelte. Dardzsilingi sírja valóságos zarándokhely: még ma is rengeteg tibeti és indiai keresi fel. E kiállítás és konferencia alkalmat ad arra, hogy lélekben mi is csatlakozzunk hozzájuk, s lerójuk tiszteletünket és hálánkat e kiváló tudósember előtt.
 

IRODALOM

Eötvös József: Kőrösi Csoma Sándor – Emlékbeszéd. Elhangzott: 1843. október 8-án, az MTA. XII. közülésén.