Mielőtt Csoma 1822 januárjában India földjére
lépett volna, nem tanult szanszkritul. Göttingeni tanulmányai idején
Európában csupán Londonban, Párizsban és Bonnban lehetett szanszkritot
tanulni, az első nyelvtanok és nyomtatott szövegek pedig az 1820-as és
30-as években jelentek meg Európában.
Csoma legkorábban az első tanulmányútján (1823.
június 26. – 1824. október 22.) találkozott a szanszkrit nyelvvel,
amikor a „lámától” megtanulta a beszélt és klasszikus tibeti nyelvet,
és megismerkedett a tibeti kanonikus irodalommal. Charles Pratt
Kennedy századosnak írt első levelében megállapítja, hogy a tibeti
„tudományosság és vallás alapját” alkotó mind a háromszázhúsz kötet
„az indiai szanszkritból vétetett s fordíttatott le tibetire.”
Ugyanitt tesz első ízben említést a Mahávjutpatti-ról, a
szanszkrit–tibeti buddhista terminológiai szótárról.
A Kennedynek írt második levele egy sor fontos
újabb információval szolgál. A Mahávjutpatti-ról a következőt
írja: „Ez a szótár, terv szerint beosztályozva, magában foglal több
ezerre menő és mindenféle tárgyakra vonatkozó szavakat, melyek nagy
érdekkel bírnak a buddhista rendszer és elveknek megértésére.” A
szanszkritból fordított tibeti buddhista kánonban, a Kandzsur-ban
és a Tandzsur-ban felsorolt öt fő tudományág szanszkrit nevét
helyesen írja és fordítja. Az a megjegyzése viszont, hogy a Védák
magukban foglalják „Shakyának tantételeit és erkölcsi előírásait,
amint halála után legfőbb tanítványai rendszerbe foglalták, „a láma”
pontatlan tájékoztatásának tulajdonítható. Kiderül, hogy tudott az
Amaraszinha-féle Amarakósá-ról, a leghíresebb hagyományos
szanszkrit szótárról. Pontos az az értesülése is, hogy ezt
Kathmanduban fordították tibetire, de a szótárat magát nem ismerte,
ezzel magyarázható az is, hogy Buddha nevét összekeverte a budha
köznévvel, amelynek jelentése valóban „senex, sapiens” „öreg, bölcs”.
Buddha nevei olvashatóak az Amarakósa I, 1, 15-ben, erre
azonban Csoma nem utal.
Az a tény viszont, hogy a Tandzsur-ból
kiválasztott mintadarabok között egy nyelvtani szemelvényt is közöl,
ami „a húsz szanszkrit előragról szól, amelyek a névszókhoz vagy
igékhez kapcsolva megváltoztatják azok értelmét,” és „a láma” közlése
alapján tudni véli, hogy ezt „egy híres régi pandit vagy tudós,
Chandra Komi (helyesen: Csandragómin) írta bengáli nyelven, Csomának a
szanszkrit nyelv szerkezete és az indiai hagyományos nyelvtudomány
iránti érdeklődését jelzi. Ezt az érdeklődést azonban ott és akkor
csak igen korlátozott mértékben elégíthette ki. Ugyanebben a levélben
jelennek meg először a nyelvrokonságra vonatkozó gondolatai,
amelyekben a szanszkrit központi tényező lesz. Az a megjegyzése,
miszerint „Ázsia az a központi tartomány, ahonnan, Sir William Jones
véleménye szerint a kínaiak, a tatárok, az indiaiak, a perzsák, a
szírek, arabok, egyiptomiak, görögök, rómaiak, gaulok, gótok, germánok
s szlávok civilizációja, s a művészetekben és tudományokban elért
kultúrája származott” azt sejteti, hogy Csoma valamilyen formában már
Göttingenben értesült az összehasonlító nyelvtudomány első
eredményeiről és talán a szanszkrit nyelv jelentőségéről is.
Harmadik tanulmányútja során, 1828 februárjában
találkozott Dr. James Gilbert Gerard angol orvossal, aki a Delhiben
működő kormánytitkárhoz, Gerard William Fraserhez írt levelében
megemlíti, hogy Csoma a Kalkuttából kapott szakirodalmat tanulmányozva
lelkesen beszélt neki a Mahábháratá-ról, az indiaiak nagy
nemzeti eposzáról.
Amikor Csoma 1831. május 5-én Kalkuttába érkezett,
pezsgő tudományos életet és a tudományos munka számára kedvező
körülményeket talált.
Kalkutta az Indiában 1818 után hegemón helyzetbe
került brit hatalom fővárosa, ahol Warren Hastings 1781-ben iskolát is
létesített az arab és a perzsa nyelv oktatására. Itt dolgozott egészen
a 18. század végéig, Angliába történő hazatelepüléséig Sir Charles
Wilkins, az az első európai, aki igazán tudott szanszkritul. 1784 óta
itt működött az Ázsiai Társaság, amit Sir William Jones, az
indoeurópai összehasonlító nyelvtudomány megalapítója, több szanszkrit
szöveg első fordítója hozott létre, és ahol később Csoma is élt és
dolgozott kalkuttai éveiben. 1800-ban a Fort Williamben létrehoztak
egy College-ot, ahol 1801-től William Carey és Henry Thomas Colebrooke
tanítottak szanszkrit nyelvet. Carey szanszkrit olvasókönyve, amelyben
a Hitópadésa, a Dasakumáracsarita részletei és
Bhratrihari bölcs mondásai kaptak helyet, 1804-ben, szanszkrit
nyelvtana pedig 1806-ban jelent meg Szirámpurban. Colebrooke
szanszkrit nyelvtana 1805-ben Kalkuttában látott napvilágot. Ugyancsak
ő volt az Amarakósa első kiadója (Kalkutta, 1808). Colebrooke,
akit Sir William Jones méltó örökösének és a szanszkrit filológia
igazi megalapítójának tartanak, 1814-ben visszatért Angliába.
A Kalkuttában működő legendás tudós hármas harmadik
tagja, Horace Hayman Wilson az Ázsiai Társaság főtitkára volt, akivel
Csoma 1833-ig hivatalos kapcsolatban volt. Wilson 1818–1819-ben
Benáreszben, az 1792-ben Jonathan Duncan által alapított Benares
Sanskrit College-ban tökéletesítette korábbi szanszkrit tudását, és
szerzője lett az első tudományos szanszkrit–angol szótárnak (Kalkutta,
1819). A szótár alapját a hagyományos szanszkrit szótárak (kósák és
dhátupáthák) alkották. A gyűjtőmunkát a panditok Raghumani
Bhattácsárja vezetésével 1800 és 1809 között végezték el, majd ezt
Wilson angolra fordította, és – Colebrooke tanácsára – kiegészítette
az igetövekkel, amelyek az említett kósákban természetszerűen nem
szerepeltek. A szótár második, 1832-es, fólió méretű kiadása 982 oldal
terjedelmű, és Wilson az első kiadáshoz képest kibővítette több
fontos, irodalmi szanszkrit szöveg szóanyagával, ezek a
Sisupálavadha, Kirá-tárdzsuníja, Hitópadésa, Mánavadharmasásztra,
Bhagavadgítá, Gítagóvinda, Amarusataka, Sziddhántakaumudí,
Bhattikávja és a Mitáksará című jogi kommentár egyes
részei. A szótárban levő szócikkek száma ötvenhatvanezer között mozog,
de mindez csupán a klasszikus szanszkrit nyelvre korlátozódik, a
védikus szóanyag nem került feldolgozásra. Ez a munka Csoma
rendelkezésére állt, egy példányát magával vitte utolsó útjára. Wilson
több szanszkrit dráma, és a Visnupurána fordítója, s egy sor értékes
irodalom és drámatörténeti tanulmány szerzője volt. Ezen túlmenően ő
volt a korabeli brit-indiai kultúrpolitika azon irányzatának egyik
szószólója, amely a perzsa, arab és szanszkrit tudományosság és
irodalom kiemelt támogatásának fontosságát hangsúlyozta. Mint
ismeretes, nem sokkal az ő 1833-as távozása után a helyzet alapvetően
megváltozott. A kormányzat hamarosan elsősorban az angol nyelvű
kultúrát és oktatást támogatta anyagiakkal. Talán ez az egyik oka
annak, hogy a Mahávjutpatti kiadására nem került sor Csoma
hátralévő kalkuttai éveiben.
Csoma a tibeti–angol szótár előszavában fontos
megállapításokat tesz a szanszkritról tibetire való fordítás
technikájáról. Az itt jelentkező kongruenciaproblémákat helyesen
ítélte meg. „Sanskrit kifejezések csak ritkán fordulnak elő a tibeti
könyvekben, kivévén néhány főnevet: személyeket, helyeket,
drágaköveket, virágokat és növényeket jelezve, ha tudniillik a
fordítók nem voltak képesek meghatározni a megfelelő tibeti szót.”
Magáról a fordítási technikáról pedig ezt mondja: „Meg kell itt
jegyezni, hogy minden tudományos sanskrit műszó szótagról szótagra van
a tibetire lefordítva; ez eltér azon szokástól, a mely Európában
divatos, ha a görög vagy latin nyelvből fordítunk. Minden tibeti
fordítás tehát azon minta szerint történik, melyet az első fordítást
eszközlő Panditok
|
|
specialiter megállapítottak. Tapasztaljuk ezt több
meglevő sanskrit és tibeti szógyűjteménynél, melyeknek egyik
terjedelmesb példányát a szerző maga fordította angol nyelvre és az
Asiatic Societynek fölajánlott.”
A Mahávjutpatti kiadás, amit már csak halála
után adott ki az Ázsiai Társaság, ugyancsak adalékkal szolgál Csoma
szanszkrit filológiai felkészültségére vonatkozóan. Az általam
találomra kiválasztott Pariskára-námáni című fejezetben CXXXVI
(220), ahol a szerszámok és eszközök nevei szerepelnek, a huszonhat
tétel közül tizenkettő torz alak, vagy ortográfiailag hibás. Mindez
arról árulkodik, hogy Csoma nem élt Kalkuttában azzal a lehetőséggel,
hogy a szanszkrittudós panditokkal konzultálhasson. Zárkózott
életének pillanatfelvétele a francia Théodore M. Pavie találó
megjegyzése: „Szobája cellára emlékeztetett, s ő sohasem hagyta el,
kivéve, amikor rövid sétákat tett az épület folyosóin.” Nagyjából
ugyanerről számolt be Schoefft Ágoston, az egyetlen hiteles
Csoma-portré készítője is, amikor 1839-ben felkereste Csomát
Kalkuttában.
Csoma szanszkrit nyelv iránti érdeklődésének fontos
dokumentuma az 1833-ban összeállított szanszkrit–magyar szójegyzék. A
mű nyelvészeti vonatkozásairól 1984-ben részletesen írtam a fakszimile
kiadásához készített bevezető tanulmányomban. Itt most csupán arra
szeretnék ismételten utalni, hogy a szójegyzék fő forrása, William
Yates tiszteletes Kalkuttában, 1820-ban megjelent szanszkrit–angol
szótára volt. A munkában felbukkanó torz szanszkrit alakok arról
árulkodnak, hogy Csoma nem használta Wilson előbb említett szótárát,
és a panditok segítségét sem vette igénybe.
Csomának az Ázsiai Társaság folyóiratában
1834–35-ben megjelent tanulmányaiban a szanszkrit nevek vagy rövid
kifejezések között több, feltűnően pontatlan szóalakkal találkozunk:
Maudgaljájana (páli Móggalána) helyett Magajyan, Mongalyana áll,
szautrántika helyett sutrátika, szambhógakája helyett sambhoakaya, de
ami ezeknél súlyosabb, Pánini vjákarana helyett Páni-vjákarana,
illetve Mahábhásja helyett Mahábhána. Mindez feltűnően eltér attól a
pontosságtól, ami Csoma tibeti tárgyú írásaira jellemző.
Csoma 1835–1837-es észak-bengáli tanulmányútja
számos megválaszolatlan kérdést vet fel. A James Prinsephez intézett,
Dzsalpáiguriban, 1836. március 7-én kelt levelében fő
feladatának a szanszkrit és a bengáli nyelv tanulmányozását jelöli
meg. George William Aylmer Lloyd őrnagy visszaemlékezése szerint az ő
tanácsára Csoma bengálit, majd 1837 novemberéig Titaljában bengáli
mellett szanszkritot és maráthít is tanult. Úgy látszik, ekkorra már
felhagyott a tibeti tanulmányaival. Kérdés viszont az, hogy bengáliul
miért nem Kalkuttában, vagy annak közelében tanult; ott könnyebben
elsajátíthatta volna az irodalmi nyelvet, amely lényegesen eltért a
köznapi, beszélt nyelvjárásoktól. De a minket leginkább foglalkoztató
kérdés az marad, hogy miért nem a Kalkuttától délre fekvő Nadiába (ma:
Navadvípa) ment szanszkritot tanulni, ahol a 15–20. sz. között az
indiaszerte kiemelkedő színvonalú, szanszkrit tudományos központ
működött, jóllehet ennek létezéséről személyes ismerősétől, a
hittérítő William Careytől is pontos információkat szerezhetett volna,
hiszen Carey korábban felkereste ezt a helyet, és írt is róla. A
legegyszerűbb válasz az lehet erre a kérdésre, hogy Csomának a
szanszkrit nyelv iránti érdeklődése elsősorban az összehasonlító
nyelvészetre és a buddhista szanszkrit terminológiára irányult.
Ennek a feltevésnek akár ellent is mondhatna az a
tény, hogy Csoma hagyatékában klasszikus szanszkrit szövegek maradtak
ránk, mint például: a Mahábhárata négykötetes, ma is
standardnak számító, kalkuttai kiadása, továbbá a Harsa király nevéhez
fűződő Naisadhacsarita, ami nyelvi virtuozitásával nem éppen a
könnyű olvasmányok közé tartozik, és amihez nem kevesebb, mint húsz
szanszkrit kommentárt írtak; a kásmíri királykrónika a Kalhana-féle
Rádzsataranginí, egy terjedelmes, közepesen nehéz szöveg; a
Szusrutaszamhitá, az egyik legnépszerűbb ókori ind orvosi
szakkönyv. Csoma elvben olvashatott volna ezekből, legalábbis
részleteket, ha igénybe vette volna panditok segítségét, vagy
megpróbált volna a hagyatékában fennmaradt kézikönyvek, a Yates-féle
szanszkrit nyelvtan és a Wilson-szótár második, bővített kiadásának
segítségével boldogulni a szövegekkel. Ám minderről semmit sem
tudunk.
Az MTAK Csoma gyűjteményének 38. tétele, amit
Terjék József Csoma utolsó éveiből származtat, s tartalmilag egy
tibeti szöveg, amely a szanszkrit szövegek recitálásának lényegéről
szól, Csomának a szanszkrit nyelv iránti érdeklődéséről tanúskodik.
Bármennyire értékes is ez a tibeti szöveg, a tanulás hatékonyságát
tekintve összehasonlíthatatlanul alkalmasabb módja is lehetett volna a
szanszkrit szövegek helyes recitálása elsajátításának, ha Csoma ezt a
panditoktól élőben tanulta volna meg.
Az ismert életrajzi adatok és saját írásai fényében
meg kell állapítanunk, hogy Csoma teljes mélységében nem tanulmányozta
a szanszkrit nyelvet, és így nem is válhatott a szanszkrit filológia
művelőjévé. A hagyatékában megmaradt, imént említett szanszkrit
szövegkiadások az Ázsiai Társaság kiadványai. Ezeket Csoma ajándékba
kaphatta, és azzal a szándékkal vihette magával utolsó útjára, hogy a
későbbiekben majd tanulmányozni fogja őket. Csoma szanszkrit iránti
érdeklődése elsősorban az összehasonlító nyelvészetre és a buddhista
irodalomra korlátozódott, ehhez pedig elegendőnek tűnt a Mahávjutpatti
és Yeats szótárának tanulmányozása.
Mindez természetesen semmit sem von le Csoma tudósi
nagyságából, és talán segít a valóságnak megfelelően értékelni azt az
állítást, ami Hübner bárótól ered, miszerint Csomát élete végéig
keserűség töltötte el amiatt, hogy élete kockáztatásával a szanszkrit
helyett annak csak egy „romlott dialectusát,” a tibeti nyelvet
tanulmányozta. A Csoma elhivatottságát nagyra értékelő báró Eötvös
József 1843. október 8-án elmondott emlékbeszédében a következő
gondolatot fűzte ehhez a vélekedéshez: „De Körösi nem tartozott azok
közé, kiket fájdalom földre sújt, ’s habár annyi hasztalan fáradozás
emléke élte’ végeig keserűséggel tölté lelkét, megismertetve működése’
eredményeit a’ tudományos világgal, miután tibeti grammaticáját és
szókönyvét az ázsiai társaság’ pártfogása alatt kiadta, újabb erővel
fordult a ’sanskrit nyelv’ megtanulásához.” Mint fentebb láttuk,
Csomának ez a terve nem valósulhatott meg.
Kulcsszavak: Kőrösi Csoma Sándor, szanszkrit, Bengáli Ázsiai
Társaság, Kalkutta, Horace Hayman Wilson, William Yates, Amarakósa,
Mahávjutpatti, szanszkrit–magyar szójegyzék
IRODALOM
Dodson, Michael, S. (2007): Contesting
Translations: Orientalism and the Interpretation of the Vedas. Modern
Intellectual History. 4, 1, 43–59.
Duka Tivadar (1885): Kőrösi Csoma Sándor
dolgozatai. MTA, Budapest
Terjék József (szerk.) (1984): Emlékek
Kőrösi Csoma Sándorról. (Levelek, okiratok, emlékezések) KCST–MTAK,
Budapest
Vogel, Claus (1979): Indian Lexicography.
A History of Indian Literature Vol. V. Fasc. 4. Otto Harrassowitz,
Wiesbaden
Windisch, Ernst (1917): Geschichte der
Sanskrit-Philologie und indischen Altertumskunde. Grundriss der
indo-arischen Philologie und Altertumskunde I. Band, I. Heft B. Erster
Teil. Karl J. Trübner, Strassburg
Wojtilla Gyula (1984): Kőrösi Csoma Sándor
szanszkrit–magyar szójegyzéke. MTAK, Budapest
Wojtilla Gyula (2000): Kőrösi Csoma Sándor
könyvesládái. Magyar Könyvszemle. 116, 3, 389–395.
|
|