Bonyolult világban élünk. Az életünket átszövő, ember alkotta rendszerek igen bonyolultak, és egyre inkább képesek vagyunk felmérni a természet bonyolult működésének titkait. Ebbe persze nem tekint bele mindenki, hiszen hol ennek az elmélyülésnek a szándéka, hol az erre való képesség hiányzik. A világ pedig inkább igényli a leegyszerűsítő, helyenként primitív, de jól közvetíthető válaszokat, semmint azt az üzenetet, hogy valamit megérteni érdemes és szükséges.

Nincs is baj ezzel addig, míg a közvéleményt érdemben nem befolyásoló emberek adnak a maguk számára megnyugtató egyszerű magyarázatokat a világról. Az már azonban súlyos probléma, ha egyébként jó képességű és elismert, illetve véleményformálásra hivatott emberek sodorják a kevésbé tájékozott többséget olyan álláspontok felé, amelyek mindenkire nézve károsak.

A jelenség ékes példája a múlt év derekán megjelent cikk egy internetes lapban (Segget kellene nyalni a Roosevelt téren, http://index.hu/tudomany/2009/07/12/te_mi_leszel_
ha_nagy_leszel/). Az interjú egy fiatal és bizonyítottan igen tehetséges fiatalemberrel készült, aki eddigi eredményeiről és motivációiról nyilatkozik. Az illető által elért eredmények valóban nem hétköznapiak, ezért gondolom, véleményét mások is komolynak tekinthetik. A megnyilatkozás egyes elemeinek stílusa és tartalma azonban enyhénszólva is kívánnivalót hagy maga után.

E lap olvasói közül valószínűleg mindenki tudja, hogy a Roosevelt téren a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) székháza áll. Erre céloz a riportalany, mikor azt elemzi, hogy tudományos tevékenység kiemelt támogatásához Magyaror-szágon csak nemtelen eszközökkel lehet hozzájutni.

Tekintsünk azonban kissé a dolgok mélyére. A riportalany biokémiai jelenségekkel kezdett foglalkozni középiskolás korában, és ehhez két Magyarországon működő kutatási centrumban is megtalálta az együttműködő partnereket. Felteszem, nem volt szüksége rá, hogy nemtelen eszközökhöz folyamodjon. A két említett egyetemen foglalkozni tudott olyan kérdésekkel, amelyekkel ő maga állt elő, nem meglévő „tekintélyek” folyó kutatási témáiba kapcsolódott bele. Visszatetsző hát az a kitétel, miszerint nincs módja támogatáshoz jutni.

Mint tudjuk, a tudományos alapkutatás támogatása Magyarországon mintegy kétharmadrészt közpénzekből működik, amelyek egy részét az MTA elkülönített költségvetési tételként kezeli az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) támogatásaiként. Az OTKA pályázati rendszere önkormányzati alapon működő, független bírálatokon alapuló és nyilvános döntéshozatalt magában foglaló eljárás. A bírálatok az utóbbi években ráadásul egyre inkább nemzetköziek, egyes területeken pont emiatt kötelező angol nyelvű ügykezeléssel. Nagy felelőtlenség tehát úgy nyilatkozni, hogy támogatás elnyeréséhez az OTKA rendszerén belül nexusok kellenének. Ha a magyar kutatói közösség hosszú évek óta képes eredményesen együtt élni az OTKA pályázati rendszerével és annak szelekciós hatásával, akkor miért kellene azt gondolnunk, hogy kimagasló eseti támogatások pályázati rendszeren kívüli felajánlása demokratikusabb és ellenőrizhetőbb, pláne hatékonyabb forráskihasználáshoz vezetnének?

Ha már a közpénzeknél tartunk: érdemes lenne szem előtt tartani azt is, hogy míg a közbeszer-zéseket állandó botrányok és visszaélések kísérik, az önkormányzati jellegű rendszerben elosztott alapkutatási támogatások évi kb. negyvenmilliárdos tétele kimutatható visszaélések nélkül jut el a címzettekhez. Szemben a közbeszerzésekkel, kartellezési vagy vesztegetési ügyek egyáltalán nem merültek fel. Igaz, a pályázati támogatáshoz nem jutó kutatók ugyanúgy elégedetlenek, mint a közbeszerzési eljárások vesztesei.
 

A közpénzeken alapuló támogatás természetesen sok gyakorlati kényelmetlenséggel is jár. Ilyen például az elszámoltathatóság és felelősség kérdése. Emiatt alakult úgy az OTKA támogatási rendszere, hogy támogatás csak tudományos fokozattal rendelkező személynek ítélhető oda. Jogos az a társadalmi elvárás, hogy a közpénzeket megfelelő képesítéssel rendelkező felhasználókhoz kell juttatni. Mint a riportalany eddigi tevékenysége is mutatja, ha elképzelései megalapozottak, talál olyan befogadó intézményt Magyarországon, ahol tehetségét pályázatképes vezető irányítása mellett bontakoztathatja ki. Az a tény, hogy a fiatal (uram bocsá’, kezdő) kutató irányítás mellett dolgozik, a világon mindenütt természetes – mint a riportból kiderül, ott is, ahol a riportalany jelenleg tanul. Maga mondja el, hogy egy doktorjelölt munkáját kell segítenie, még csak nem is egy tudományos fokozattal rendelkező kutatóét.

Különösen érdekes, hogy a riportalany összemossa az OTKA, az MTA és az NKTH rendszereit. Emlékezetes, hogy az NKTH és az MTA közötti viszony mennyire feszült volt, mikor néhány évvel ezelőtt az akkori elnök élesen bírálta az MTA-t. Az ilyen értelmű nyilatkozat bizony a helyzet ismeretének hiányára is utal.

Amivel viszont végképp elveti a sulykot a riportalany, az a megnyilatkozás hangneme. A használt kifejezések nem valók magára valamit is adó, értelmiségi pályára készülő ember szájába. Gyanítom persze, hogy a kifejezés nem a tizenkilenc éves fiatalember találmánya. A tudományos fokozat hiánya miatt a nyilatkozó nyilvánvalóan nem menedzselt még saját kutatási pályázatot, így saját tapasztalatról nem lehet szó. Sokkal inkább illenek az obszcén szavak egy befutott, de mégsem a saját elvárása szerinti mértékben sikeres, megkeseredett kutató szájába, aki ilyen módon üzen az Akadémiának, miközben maga háttérben marad. A magatartás erkölcsi értékelését az olvasóra bízom. Arra azonban kíváncsi volnék, mennyi pozitív médiamegjelenésre volna szüksége a magyar tudománynak és az MTA-nak, hogy ellensúlyozni legyen képes egyetlen ilyen summás megjegyzést a közvélemény szemében. A nyilatkozó által elhintett mítosz ugyanis a közvélekedésben – sajnos – biztosan termékeny talajra hullt.

Végezetül pedig lássuk, milyen a megnyilatkozás társadalmi hatása. Magyarországon az MTA köztesületének tízezernél valamivel több tagja van, ami a lakosság elenyésző része. A többség nemigen foglalkozik tudományos kérdésekkel és tudományszervezéssel. A tudományos kutatók azonban – mint ahogyan bizonyára maga a riportalany is tevékenykedni fog a jövőkben – sokszor élethosszig tartó igényes szellemi tevékenységgel érik el a maguk helyét és megbecsülését a tudomány világában. Ezt a munkát egyszerű hatalmi kérdéssé és ráadásul önkénnyé egyszerűsíteni olyan felelőtlenség, amit a riportalany talán csak akkor fog bánni, mikor az ő tevékenységéről nyilatkozik majd valaki a későbbiekben – ugyanígy.

Az írás hatásait boncolgatva felmerül a hírforrás munkatársának súlyos felelőssége is a tájékoztatás helytálló mivoltával kapcsolatban. Hasonló riportoknál nemcsak a hangzatosságra és a figyelemfelkeltésre alkalmas elemek továbbadására kellene törekedni.

Véleményem szerint a riportalany nyilatkozatával nemcsak független intézmények vezetőit bántotta meg, hanem a tudományos kutatásban az ország egészének hátrányával jócskán birkózó, de ennek ellenére hazai pályázati forrásokból élő kutatók nagy többségét is. Jó lenne nekik is némi gyógyír arra, hogy tevékenységüket nemcsak a kívülállók, a mindenkori politika, de helyenként a várt utánpótlás sem becsüli már meg.

Kulcsszavak: tudománypolitika, akadémia, közgondolkodás, média, tudományos utánpótlás