A protestáns világfelfogás kialakulása sokoldalú kapcsolatban állt az előző századok nagy szellemi áramlataival, a reneszánsszal és a humanizmussal. Ugyan maga is a változások sürgetőjének szerepkörében működött, ám a nagy megújulás, a reneszánsz irányával és eredményével elégedetlen volt, miután a XV–XVI. század változásait sok tekintetben mohónak és felszínesnek, sőt – bármennyire meglepő a humanizmus korában – embertelennek tartotta (Hankiss – Makkkai, 1965). Persze a protestáns gondolkodásban több kritikai irány fűződött egy csokorba, melyek történetileg egymást követve tűntek fel, Luther fellépésétől Kálvin jelentkezéséig és tovább, ugyanakkor az internacionális keretekben a kisebb-nagyobb közösségek jelentőségének elismerése komoly regionális különbségekkel járt. A különbözés értelmezésekor nyilvánvaló módon számolni kell azzal az eltérő szociális-hatalmi háttérrel, amelyben a nagy irányzatteremtő személyiségek működtek, hiszen Luther elsősorban világi és egyházi hatalmasságokkal hadakozva, világi fejedelmi udvarokban alkotta meg elgondolásait, míg Kálvin a társadalom kisebb közösségeihez közelebb állva, pár tízezres városi polgári közösségek (például Genf) számára fejtette ki teológiai tételeit, illetve ezzel összefüggésben hatalomról és emberi viszonylatokról vallott nézeteit, reformjavaslatait.

A protestáns nézetek az újkori társadalom- és államfelfogás több területén új utat nyitottak. Ismert és valószínűleg nem túlzás a XIX. századi protestáns szakirodalom ama megállapítása, hogy „A francia forradalmat filozófusok csinálták, az angol forradalmat a protestánsok. Franciaország teoretikusai a politikai szabadságot tekintik elsődlegesnek. Angliában a vallásszabadság volt minden politikai szabadság szülőatyja” (Szathmáry, 2009). Hollandia későbbi miniszterelnöke 1874-ben ugyancsak hangsúlyozta, hogy „a »dicsőséges forradalom« […] az independens harcok szellemi gyümölcse” (Kyper, 1923), s mindezt az individuális és a közösségi jogok világos megkülönböztetése mellett az újabb politikai-filozófiai szakirodalom is elismerte (Ludassy, 1992), oly módon is, hogy a vallásszabadságot az ún. első generációs jogok között tartja számon (Paczolay, 2003).

A kálvini gondolkodás azáltal hozott nagy fordulatot, hogy minden felsőbbség szuverenitását Istennek rendelte alá, így megszűnt a hatalom korábbi korlátlan jellege, és ezáltal bírálhatóvá és szabályozható vált. A Kálvin Institutio-jában kifejtettek szerint a felsőbbség nem juthat korlátlan uralomra az engedelmességgel elsősorban Istennek tartozó egyénnel szemben, hiszen az egyén jogai Isten kezében vannak, ez pedig az egyén lelkiismereti szabadságának általános elismerése felé mutat. Kálvin értelmezése szerint a szabadsággal való élés az önkéntes engedelmességre épül, amely szerint az individuum szabadsága akkor a legnagyobb, ha önmagát megtagadva cselekszik, s ez biztosítja a társadalom egységes működését. Eme szabadságfelfogás az újkor állam- és társadalomfilozófiájának szerves részévé vált, mélyen és intenzíven. S hogy egy gondolat milyen hosszú utat járhat be, azt jól mutatja, amikor a széles európai filozófiai hagyományra (Oakeshott, 2001) támaszkodó Széchenyi politikai identitásának leírása során is feltűnik hasonló érvelés: az erényes életű férfiról van szó, „aki maga senki, és akinek semmije sincs; sem rangja, sem kitüntetései”, aki „önnön érdekei ellen beszél – és e győzelmet saját magán aratja” (Széchenyi, 1978).

A protestáns tanok Magyarországon a XVI. század második felében tűnnek fel, amikor a mohácsi csatavesztés után az államhatalom széthullik, s a magyar nemzet egésze és kisebb közösségei komoly veszélybe kerülnek. A kibontakozó általános veszélyérzet a magyar társadalmat nagymértékben fogékonnyá teszi a reformáció tanításai iránt, amely mindinkább sajátos nemzeti indentitástudatot is kölcsönöz számára. Az irányzatok egymással szorosan összefonódva terjednek el, bár bizonyos időrend mégis létezik, hiszen előbb Luther tanai jelennek meg, s csak később terjednek el Kálvin nézetei. Területi, regionális elrendezettségük ugyancsak mutat bizonyos sajátosságokat: Luther nézetei, melyeket kezdetben még a Habsburg-udvar sem utasít el oly szélsőségesen, az ország nyugati felében, azontúl a városok elsősorban német lakosságának körében találnak visszhangra, míg Kálvin felfogása az ország középső és keleti részének kisebb-nagyobb közösségeiben, elsősorban mezővárosokban kelt komoly figyelmet. A két nagyhatalom határán elhelyezkedő Erdélyben figyelemre méltó vallási sokszínűség és tolerancia alakul ki, amelyet jól jellemez, hogy a vallási villongások után a fejedelmi udvarban gyakran egyszerre jutnak szerephez katolikus, református, sőt szombatos papok.

A magyar társadalom jelentős része a reformációban viszonylag rövid időn belül önmagára talált, s kialakult az az egyházszervezet, amely az ország bizonyos régióinak megragadható sajátosságokat kölcsönzött. Az intézmények és prédikátoraik nem kötődtek kizárólag Kálvinhoz, hanem nagy szabadsággal válogattak a helvét hitvallás személyiségei: Melanchton, Bullinger, Béza és Kálvin tanításaiban, s ebből elég hamar kialakult egy, a magyarsághoz szorosabban kötődő, sajátos reformáció. Az egymásra találásban kiemelkedő szerepet játszott a magyar reformátorok ferencesektől átlépő első nemzedéke, Dévai Bíró Mátyás, Szkhárosi Horváth András, Sztárai Mihály, akik egyaránt híveik sorsára alkalmazták a szentírás tanítását. A mezővárosokban ugyanaz a bibliai mondanivaló és társadalmi valóság kötötte össze őket nemzedékeken át (Makkai, 1972).

A nagy prédikátorok első nemzedékének jellegadó személyisége, Méliusz Juhász Péter különösen erős társadalmi tartalommal ruházta fel a magyar reformációt. A társadalmi berendezkedés igazságtalanságairól szólva az urakhoz így beszélt a debreceni prédikátor: „lássátok urak, királyok, Isten a bálványozásért rontja, szaggatja kétfelé országunkat” (Makkai, 1972). Méliusz helyi hagyományra támaszkodott, amikor a Várad közelében kolostorral rendelkező obszerváns ferencesek hangján szólt („urak, a bűnt, hamisságot, dúlást, a szegénység nyúzását, fosztását, a pártolást, részegséget, Isten igéjének megutálását elhagyjátok, mert még az maradékába sem kaphattok a magyar országnak”). Olyan éles kifejezések, mint „hitlen, pogány urak” korábban valószínűleg csak Dózsa táborában hagozhattak el; egy ferences atya ilyen hangon szólt a parasztháború táján a főurakhoz: „Ó ti előkelő urak, kik a szegények verejtékéből virultok, a szegények böjtjén és éhségén híztok, ha az elsorolt igazságtalanságokkal bűbánóan nem hagytok fel […] az Úr dicsőséges arcát nem látjátok meg” (Szűcs, 1974).

A magyar társadalom elitjében egy jól körülírható csoportnak múlhatatlan érdemei vannak a XVI–XVII. században, hogy Magyarország bármilyen keretek között egyáltalán a történelem színpadán maradhatott. Közöttük valamiféle csoport- (nemzeti) szolidaritás a vallási különbségek ellenére határozott formában működött, melynek keretében a katolikus főpap, Pázmány Péter a protestáns Erdély jelentőségéről a következőképpen vélekedett: „tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontul mindjárt contemptusba jutván, gallérink alá pökik az német” (Kemény, 1959). Ebben a csoportban nem csekély számban foglalnak helyet református prédikátorok és erdélyi fejedelmek. A nemzeti szolidaritás működését kétségtelenül megkönnyítette, hogy az erdélyi protestáns fejedelmek korszerű társadalom- és államfelfogás jegyében látták el hívatásukat.

Azonnal emlékezetünkbe ötlik, hogy Bethlen Gábor megtiltotta a földesurak számára a tanulni vágyó jobbágyifjak iskoláztatásának akadályozását, őmaga pedig intézmény alapításával egyengette útjukat. Bethlen és magyar református kortársai politikai eszmények dolgában nem Machiavellire, hanem a kálvinista skót királyra, I. Jakabra tekintettek, akinek Királyi ajándék című műve Szepsi Korocz György fordításában már 1612-ben megjelent magyarul, s ebben többek az olvasható, hogy „az kegyetlen és istentelen fejedelem pedig arról megismertetik”, hogy „nem magát az községnek”, hanem „az közönséges községet néki adottnak tartja lenni”. Bethlen Gábor a kálvini értelemben vett törvénytisztelő államférfi volt, és hallgatott prédikátorára, Pataki Füsüs Jánosra, aki Lipsius belga filozófusból merítő, Királyoknak tüköre című 1626-ban megjelent művében Kálvin felfogása szerint értekezik a politikáról: „mindenek a törvények alá vannak vettetvén, csak egyedül az törvények szerzője, az Isten az törvények felett” (Makkai, 1980). Bocskai pedig a kontinens által is elismerten a korszerű szellemben működő magyar rendi mozgalmak segítségével a vallásszabadságot a törvény rangjára emelte (Benda, 1971).

A reformáció a közösségi szolgálat részének tekintette az oktatást és a tudományok művelését, amely elsősorban a kollégiumok falai között öltött testet. A kollégiumok a teológiai oktatás mellett világi tudományok művelését is vállalták, s bár az kétségtelenül nem ment „a hit és az ész birkózása nélkül”, az intézmény falai között igen jelentős tudományos eredmények születtek. A kapcsolat bizonyságául említhetjük, hogy a nemzeti művelődés nagy teljesítményének, Károli Gáspár bibliafordításának megszületését nyilvánvalóan a szótáríró, kitűnő sárospataki klasszika-filológus professzorok munkássága alapozta meg. Őket nyelvészprofesszorok hosszú sora követte, akik pedig az etimológia és a fonetika területén jutottak figyelemre méltó eredményekre, akik pedig Kazinczy felé nyújtották kezüket, s ezek után talán az sem lehet véletlen, hogy később ennek a régiónak a nyelvjárása emelkedhetett az irodalmi nyelv rangjára. A természettudományok területén ugyancsak figyelemre méltó nyitottságot lehetett tapasztalni. A gyulafehérvári, a sárospataki, a debreceni és a pápai kollégiumban Descartes természetfilozófiáját, Newton kísérleti fizikáját a felismerések születésének időszakában tantárgyként tanították, s Bolyai Farkas, az első nagy magyar matematikus a marosvásárhelyi kollégiumban működött.

A XVIII–XIX. század fordulóján új korszak kezdődött, miután a felvilágosodás és a romantika megjelenésével a vallás politikai jelentősége csökkent. Magyarországon a polgárosodás programjának a megalkotása során a vallási hovatartozás már nem játszott döntő szerepet, miközben a változás hívei a vallási egyenlőség megteremtését persze elsőrendű feladatnak tekintették. Kossuth a vallásszabadságot alapjognak tekintette, s jelentőségéről hosszan értekezett. A protestáns egyházak persze önálló tényezőként is felléptek a vallási egyenlőség megteremtése érdekében, ám követeléseik már szélesebb társadalmi átalakulás részeként, az érdekegyesítés programjában jelentek meg: 1790-ben a Pest megyei rendek a felekezeti egyenlőséget a polgári átalakulás követelményei között sorolták fel, s úgy érveltek, hogy „a polgártársak egyesítése a közbiztonság egyetlen kapcsa” (Irinyi, 1857). A reformkori országgyűlések az egyenlőség megteremtésében fokozatosan haladtak előre, míg 1848-ban ezen a téren is döntő fordulat következett be. Az alkotmányos átalakulás korlátok közé szorításával próbálkozó királyi udvar a protestánsok jogainak kiterjesztését a katolikus hierarchia érdekeinek rendelte alá, így próbálva kivonni a vallásszabadsággal összefüggő kérdéseket a modern szabadságteremtés folyamatából, végeredményben azonban kevés sikerrel, mivel egy idő után maguk a protestáns vezetők kapcsolták össze saját ügyüket a politikai szabadság általános kéréskörével. 1848 januárjában, majd májusában például a Tiszántúli Református Egyházkerület Konzisztóriuma – megérezve a változások irányát – egyenesen a „bevett felekezet” fogalmának eltörlését terjesztette a nyilvánosság elé, hogy ezáltal is kifejezze „az általános lelkiismeret szabadságot, hitfelekezetek közötti teljes és tökéletes egyenlőséget” (Veliky, 2009). Az érdekegyesítés vallásszabadságot magában foglaló hálója a forradalom és szabadságharc leverése után fragmentálódott, hosszú egyházpolitikai küzdelem kezdődött, amelynek a végén az egyház és az állam szétválasztása megtörtént, ám a szabadságteremtés 1848–49-ben elkezdődött folyamata nem fejeződött be, miután a teljes politikai egyenlőséget nem mondták ki.

A református egyház intézményei (például a kollégiumok diáksága és tanárai) az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban politikai szerepet is vállaltak. Ezután a megtorlás az egyházkerületeket komolyan érintette. A félelem általános volt, amelyet megnövelt a korábbi rendszer tényezőinek a visszatérése: például amikor Zichy Ferenc, a megszűntetett Helytartótanács korábbi ideiglenes elnöke közeli birtokáról, Bihardiószegről dölyfösen Debrecenbe hajtatott, hogy a „rebellis” kálvinistákat hódoltassa, a püspök megrettenve fogadta, s előzetesen az egyházkerület 1849-es levéltári anyagát gyakorlatilag megsemmisíttette.

A kálvinista egyház társadalmi szerepvállalása a század második felében és a XX. században nagyobb súllyal a szociális kérdések körére helyeződött át, bár hívei révén politikai közéletre hatást tudott gyakorolni, és előljárói kinevezéssel az országgyűlés felsőházában rendszeresen megjelentek. A trianoni békeszerződés teremtette új helyzetben pedig a Kárpát-medencében a határon túli magyarság érdekeinek képviseletében máig jelentős, sőt megújuló szerepet tölt be.
 

Kulcsszavak: Kálvin, kálvinizmus, magyar kultúra
 

IRODALOM

Benda Kálmán (1971): A kálvini tanok hatása a magyar rendi ellenállás ideológiájára. Helikon, Budapest

Ludassy Mária (1992): A toleranciától a szabadságig. Magvető, Budapest

Hankiss Elemér – Makkai László (1965): Anglia az újkor küszöbén. Gondolat, Budapest

Irinyi József (1857): Az 1790/1-ki 26-ik vallásügyi törvény keletkezésnek történelme. Pest

Kemény János (1959): Önéletírása és válogatott levelei. (bev., jegyz. V. Windisch Éva). Szépirodalmi, Budapest

Kyper, Abraham (1923): A kálvinizmus politikai jelentősége, (fordította Miklós Ödön). Holland–Magyar Református Bizottság, Budapest

Makkai László (1972): A kálvini reformáció társadalmi mondanivalója a XVI. századi Magyarországon. Református Egyház.

Makkai László (1980): A nagy erdélyi fejedelmek kormányzásának keresztyén szociáletikai alapvetése. Református Egyház.

Oakeshott, Michael (2001): Politikai racionalizmus. Új Mandátum, Budapest

Paczolay Péter (2003): A lelkiismereti és vallásszabadság alapjai. In: Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila (szerk.): Az emberi jogok. Osiris, Budapest

Szathmáry Béla (2009): Kálvin a kortársunk. In: Fazakas Sándor (szerk.): Kálvin időszerűsége. Kálvin, Budapest

Széchenyi István (1978): Napló, (szerk., bev. Oltványi Ambrus). Gondolat, Budapest

Szűcs Jenő (1974): Dózsa parasztháborújának ideológiája. In: Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Gondolat, Budapest

Veliky János (2009): A változások kora. Új Mandátum, Budapest