Reneszánsz hölgyek (és urak)
Vígh Éva: Híres hölgyek az itáliai
reneszánsz és barokk korban

Egyszerű és világos felépítésű könyvet vesz kezébe, aki belelapoz Vígh Éva legújabb munkájába, az olasz reneszánsz és barokk híres és hírhedt asszonyairól írott életrajzgyűjteménybe. Tizennyolc élet- és pályarajz került a kötetbe, melyek autonóm egységekként, önálló írásokként sorakoznak, szépen egyik a másik után, egymással látszólag csupán laza kapcsolatot tartva, és a bemutatott hölgyek születésének kronológiáját követve.

A 10–15 oldalas fejezetek szerkezete is egységes: a lineárisan végigkövetett életrajzba ágya­zottan beszélik el a bemutatandó személy életművét, a lehetőségekhez és terjedelmi korlátokhoz képest bőven adagolva az idézeteket az érintettek szövegeiből. A szerkezeti egységesség mindenképp jót tesz a könyvnek, hiszen maguk az életrajzok nem mutatnak sok közös vonást, inkább a szerencse forgandóságát és az emberi sorsok változatosságát példázzák: olvashatunk fiatal, de magányra ítélt szépségről, akit hamar elrabol szerelmese, hogy aztán kiábránduljanak egymásból, és az asszony magában a firenzei nagyfejedelemben leljen először csak kitartóra, aztán férjre is: Bianca Cappello. Megismerhetünk egy tisztes kurtizánt, aki azonban még­sem csak mesterségbéli jártasságával és szépségével nyer magának hírnevet, hanem inkább ihletett petrarkista verseivel: Gaspara Stampa. Láthatunk barokk festőnőt, aki saját korára nem jellemző függetlenséggel irányítja életét, melyet szinte teljesen a művészetnek szentel: Artemisia Gentileschi. És természete­sen olvashatunk köztiszteletnek örvendő családanyáról, aki egyben bölcs és messzire tekintő uralkodónő is: Lucrezia Tornabuoni.

Felsorolhatnám mind a tizennyolc történetet, mert valójában mindegyik romantikus fordulatokkal, ellentmondásokkal tűzdelt, és sokszor nem várt csattanóval zárul. Ugyanakkor egyáltalán nem az egyes élettörténetekben rejlő minél mélyebb ellentétek és a legendák világába sorolható fordulatok bemutatása a könyv célja. A köztudatban a gonosz, vérfertőző ledér asszony ősmintájaként élő Lucrezia Borgia életrajza például pontosan, csupán a dokumentálható tényekre alapozva mutatja meg, hogy milyen is volt valójában e nem szent, de messze nem is sátáni asszony. A regényesség kívánalmainak és a történelmi hitelesség igényének ilyen ötvözése és egymásba olvasztása szokatlan eredményt szül, nehéz ugyanis meghatározni a megírt élettörténetek műfaját: ha nagyon megszorongatnának, talán tudományos ismeretterjesztő novelláknak nevezném az írásokat. S ahogy egy novelláskötet egyes darabjai sem kapcsolódnak mindig szervesen egymáshoz, itt is azt tapasztaljuk, hogy nehezen tudjuk megragadni azt a vezérfonalat, amelyre a kötetben helyet kapó élettörténetek felfűzhetők. Holott ilyen vezérfonálnak lennie kell, ellenkező esetben épp tudományossága és komolysága sérülne a könyvnek.

Ha a címből indulunk ki, talán megfogalmazódhat bennünk egy olyan előzetes elvárás, amely szerint e könyvnek valamiképp a női emancipáció előtörténetét kellene bemutatnia, vagy esetleg a feminista irodalom és művészet korai szakaszába nyújthatna betekintést. Ilyenről azonban valójában szó sincs: Vígh Éva már az Előszóban figyelmezteti olvasóját, hogy bár a reneszánszban érezhető némi pozitív változás a nők társadalmi helyzetében, „e változások súlyát és minőségét gyakran eltúlozták, és a reneszánszkutatók egy része egy-egy kivételes esetből általános érvényű következtetésekre jutott” (7.). Vagyis anakronizmus lenne az a fajta bemutatás, amely az egyes női sorsokban tételesen próbálná tetten érni a mai kultúra ideológiai előzményeit, s ezek alapján kísérelne meg restaurálni vagy felépíteni egy olyan épületet, amelynek legfeljebb egy-egy tégláját látjuk.

Már csak azért sem lehet e kötet a női emancipáció előtörténetének ideologikus kibontása, mert ha alaposabban végigolvassuk, azt látjuk, hogy bizony majdnem akkora tér jut e könyvben a férfiaknak, mint a hölgyeknek. A megfestett kép előterében persze mindig egy női alak tűnik fel, de a háttérben férfiak, ráadásul sokszor ugyanazon férfiak körvonalai fedezhetők fel. A XV. század első felétől a XVII. közepéig terjedő időszak egymást váltó korszakainak jelentős férfiúi; a humanista, reneszánsz, manierista és barokk kor irodalmi, művészi és politikai irányvonalait meghatározó művészek, gondolkodók és uralkodók ott sorakoznak a bemutatott hölgyek árnyékában. A kötetben sajnos nincs tárgymutató, de ha lenne, akkor igen sok oldalmegjelölés kapcsolódna a könyv elején Pietro Bembo, Baldassare Castiglione, Lorenzo de’ Medici, a későbbiek folyamán pedig Tasso, Della Casa vagy Marino nevéhez. Nagy tanúsága ugyanis e női sorsokat összeállító munkának, hogy a női hírnév a reneszánsz és barokk korban – ritka és jelentéktelen kivételtől eltekintve – a férfiak küzdőterén elért eredményekért és teljesítményekért járt, és férfiak ítélték oda az arra érdemesnek gondolt versenyzőnek. A festőnő, Sofonisba Anguissola Michelangelónak küldi el a rák csípését fájlaló, síró gyermekről mintázott képét, s a témát később Caravaggio dolgozza fel a Gyíkcsípte fiú című festményén. A költőnő, Veronica Gambara Pietro Bembónak tulajdonítja, hogy egyáltalán megszületett benne a költészet iránti vonzalom. De a férfiak döntő hatását talán a humanista témákban levelező Isotta Nogarola és a nagy pedagógus, Guarino Veronese kapcsolata jellemzi leginkább. Isotta félve ír a nagyhírű humanistának, majd amikor nem kap választ, újabb, immár szemrehányó levelet küld neki. A válasz ezúttal nem marad el: Guarino irodalmi tanácsokkal látja el a hölgyet, s egy mondatával mintegy kijelöli Isotta feladatát. A jó tanács talán a kötetben bemutatott összes hölgyre érvényes lehetne, s mintegy szimbolikusan példázza a reneszánsz értelmiségi nő helyzetét. Guarino ugyanis azt tanácsolja Isottának, hogy próbáljon meg elfeledkezni saját neméről, nőiségéről, és alkosson úgy, mintha „férfi lenne asszonyi testben” (18.).

Olyan hölgyekről szól tehát e kötet, akik kicsit férfiakká tudtak válni egy olyan korban, amikor az értelmiségi lét a férfiak kizárólagos terepe volt. S ha ez így van, akkor a férfiak világában érvényesülő nő alakja képes szimbolikusan kiemelni, megmutatni, mintegy önmagába sűríteni mindazt, ami az adott korban a művészi vagy politikai érvényesüléshez szükséges. De hogy a hírnév megszerzésének, az érvényesülés lehetőségének valós keretei megmutatkozhassanak, a bemutatásban arra is szükség volt, hogy a női élettörténetek a pontosan és árnyaltan rekonstruált történelmi valóságból nőjenek ki. Így válik Vígh Éva könyve a reneszánsz és barokk irodalmi, művészeti, s főképp kultúrtörténeti összefoglalójává, amelynek – legalábbis a fenti olvasatban – csak látszólag főszereplői a hölgyek.

Ha a tizennyolc külön történetet lineárisan kezdjük olvasni és valóban a kronológiá­nak megfelelően haladunk, világossá válik, hogy valójában maga az itáliai reneszánsz és barokk korszak a könyv főszereplője. Ha csak a bemutatott nők születésének és életének színtereit kísérem végig, akkor is egyértelmű, hogy az elénk táruló Itália-térkép eszmetörténeti narratívát kínál: a humanizmus bölcsőjéből, Veronából indulunk, Firenzébe, majd Ferrarába érkezünk, hogy onnan már a reneszánsz és barokk Rómába és Nápolyba vegyük utunkat.

Örömteli, hogy szép hölgyek kísérnek utazásunk folyamán, és szórakoztató, hogy szaftos szerelmi históriákról is értesülünk, de nagyot tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy női magazint olvastunk. (Vígh Éva: Híres hölgyek az itáliai reneszánsz és barokk korban. Budapest: Balassi Kiadó, 2008, 248 p.)

Mátyus Norbert

irodalomtörténész