Fábry Zoltán életművének hatása meghatározónak bizonyult a cseh/szlovákiai magyar irodalom kialakulására és további fejlődésére. Az alábbi vázlatos áttekintés – nagyobb tanulmány részleteiként – csak főbb vonásaiban követheti nyomon a hatás jelenlétét.

Fábry alapozó volt; két ízben bizonyosan. A két világháború utáni történelmi-társadalmi periódusban. A mindennapok vonzásában élt; szuverén alkat volt, s ilyen gondolkozású íróként rányomta szellemi bélyegét – törekvésein, írásain, figyelmeztetésein keresztül – a szlovákiai irodalom szellemi életére.

A kor által felvetett kérdésekre válaszolni kellett, s azokra Fábry válaszolt is. Élénken reagált a kor kérdéseire a kialakult feltételrendszernek megfelelően.

Az közismert, hogy Fábry Zoltán gondolatait, írásait az emberirodalom, a vox humana, majd az antifasizmus szolgálatába állította. A vox humana (s ezzel szinte egyidőben az emberirodalom) fogalmát is ő vezette be, és erősítette a kor irodalmi életében. A vox humana forrásvidéke: a háborút túlélt ember hirdetett új programot, az emberirodalomét. Ennek megfelelően: a szlovákiai, „szlovenszkói” más-ság szorosan összefüggött az új, teremtő ember képével, azéval, aki az új erkölcsi és társadalmi rend, az új valóság megteremtője lehet, és lett. Mindennek megfelelően Fábry évtizedekkel később úgy fogalmazott, hogy „a vox humana az író nélkülözhetetlen alapállása és az irodalmi folytonosság következetessége…”

*

Ha végigtekintünk a cseh/szlovákiai magyar írók és költők életén, művein, elmondható: szemléletük kialakulásában meghatározó szerepet játszott/játszik a szülőföld, a környezet, s a történelem gondolkodásformáló ereje. Ha figyelmünket az 1945 utáni korszakra fordítjuk, elegendő felütni a Csallóköztől a Bodrogközig, vagy a Jelenlét gyűjteményes, nemkülönben a Vita és vallomás című interjúkötetek lapjait, vagy megemlíteni Turczel Lajost, aki szép és tisztes fejezet(ek)et szentelt az ipolyszalkai szülőföldnek és tájnak, az emlékezéseknek. Említhetjük a bodrogközi költő, Török Elemér líráját, amelyben a szülőföldet úgy emlegeti, „akár anyánk képét”, s el-elcsodálkozik „egy-egy délceg jegenyén”.

Ami az első korszakot (az I. Köztársaság) illeti: nem térünk ki Trianon következményeire, az új államiságra stb. Csupán azt rögzíthetjük, hogy a szlovákiai magyar irodalom sokáig fehér foltnak látszott, s megkésettsége kétségtelen ténynek bizonyult. Mindez, főként az utóbbi különösen szembetűnő volt az 1950-es évekig.

Ugyanis 1945 után a táj és a történelem – mint élményforrás – ötvözetében a súlypont áttolódott a történelem „javára”. Mint ismeretes: az ezt követő esztendők a jogfosztottság évei voltak (1945–1948). Nem véletlen, hogy ennek az időszaknak egyetlen reprezentatív műve A vádlott megszólal lehetett. A leendő irodalmi alkotások élményforrásai a megaláztatás, a sértések, az arculcsapások lehettek. Egy új társadalmi rend kialakításában a bosszú és a nacionalista gőg vezette a nemzeti többséget, s ebben a hivatalosan irányadó jogi alap – jobb esetben – a Kassai Kormányprogram volt (annak hírhedt VIII. fejezete). Amikor pedig – úgy-ahogy – rendeződni látszottak a vitás kérdések, akkor „a magyarokkal szemben elkövetett visszaélések korrigálása… egybeesett a szektás pozíciók erősödésével. Ez is hamis elképzelések forrása lett a csehszlovákiai magyarok körében” (Arató, 1969 , 79.).

Fábry Zoltán és a csehszlovákiai magyarság történelmének (talán) legtragikusabb szakaszát élte át a második világháború utáni években: a jogfosztottságot. Negyedszázad múltán a második traumát kellett át- és végigélnie – félelmetes erők támadásai közepette. A második Palackposta, A vádlott megszólal és a Noteszlapok üzeneteinek korszaka ez. 1944-ben és 1945 elején a moszkvai tanácskozáson sok minden eldől (Gustáv Husák), majd a Kassai Kormányprogram meghirdetésében, utóbb a hírhedt elnöki dekrétumokban – a végrehajtásban.

Az új Csehszlovákia (a felújított állam) – nemzetközi támogatással – megszabadult a német nemzetiségeitől, s arra törekedett, hogy a magyarok is erre a sorsra jussanak. Mivel ez utóbbit a nemzetközi szerződéssel nem hagyták jóvá, a „kollektív bűnösség” elvének meghirdetésével a „lakosságcseréhez”, illetve a csehországi „deportáláshoz” folyamodtak. Végső esetben a „reszlovakizációt” tartották helyes útnak. A magyarság zömét megfosztották állampolgárságától.

A reszlovakizálás „valójában erőszakos kísérlet volt arra, hogy… belpolitikai »eszközökkel« oldják meg a szlovákiai magyarok helyzetét” (Arató, 1969, 73–74.). Minderre mi lehetett Fábry Zoltán válasza? – A vádlott megszólal, az Üresjárat naplójegyzetei, a Noteszlapok üzenetei mint egy új kor palackpostái.

A vádlott megszólal „sajnálatos grimasza volt a sorsnak, hogy a profetikus hittel… hadakozó Fábry első szava 1945 tavaszán nem az eszme, a közös harc győzelmét köszönhette, hanem panaszkiáltás volt nemzetisége kollektív bűnhődése miatt…” . Fábry hite megrokkant, megtört, az illúziók tovaszálltak. A vádlott megszólal című röpiratát a „nemzeti tudat, nemzeti önérzet sérelme váltotta ki”. Fábry a kollektív bűnösség elvét elutasította, s a kollektív büntetlenség elvét hirdette meg: a magyarság a vox humana népe. Ő úgy értékelte a kialakult történelmi és politikai helyzetet, hogy a „fasizmus jegyeire hasonlító »új barbarizmus« megnyilvánulásai” (Fónod, 1993, 110.). Fábry noteszei valóban erre utalnak (Üresjárat, Fábry, 1991).

*

Az elnémítottság, leszorítottság után, a mélyponton – az irodalom szempontjából külső tényezőként – felszabadultságot jelentett az Új Szó 1948. december 15-i megjelenése. Ekkor és itt jelent meg Fábry első nyilvános írása, Az első szó. „Az első szót hosszú hallgatás után leírni, mérlegelni, kimondani nem könnyű… A hallgatás: betegség, a görcs nehezen enged, első nekifutásra nem múlik, még ha el is jött a pillanat, amikor szólni kell, és beszélni lehet; társulni újra, ember- és munkasorba állni újra, élni felemelt fővel és közösséget építeni, oszthatatlan békét…”

Innen és ekkor lehet újra indulni, behozhatatlan hátránnyal. „Mi majd négyéves késéssel lépünk a béke küszöbére. Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indulunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk. Némák voltunk és embertelen hang nem hagyta el szánkat…”

Érthető, hogy közel tíz év múltán, 1958 szeptemberében, egy újabb indulást köszöntve – már az irodalomra helyezi a hangsúlyt. Útjára indult az Irodalmi Szemle. Beköszöntőjét is Fábry írta: „Ideje már bizony” – idézve az Ady-sort. Ekkor a távlatok is megnőttek: míg 1948 telén négyéves hátrányról szólt, itt és ekkor „negyven év mulasztását kell pótolni, behozni, megszüntetni.” Bizonyos folytonosságot szem előtt tartva, teszi fel a kérdést: „Miért nincs elhatározó, döntő eredményekkel kiálló, önmagát mutató, láttató magyar irodalom Szlovákiában? Miért nem volt, nem lehetett igazi irodalmi folyóirat? Ennek önmagunk elégtelenségén, torzó voltán kívül, úgy gondolom, az örökös mostohagyereksors az oka. Egész életünkben nem ismertük a napos oldalt, a változások hideg léghuzatos posztjára állítva, épp a meglátás, a megértés melege hiányzott a legjobban…” Fájdalmasan említi fel, hogy „Erdély csupa tradíció: irodalma egy kipróbált, önbiztos alapra épülhetett.”

Fábry Zoltán ebben, ezekben látja bizonyítottnak az irodalmi megkésettség okát, említi fel a fehér foltokat, az ismeretlenséget. Pedig ekkor (1958) már jelentkeztek az első ígéretes jelek az induló szlovákiai magyar irodalomban. Elegendő Dénes Györgyre vagy Bábi Tiborra utalnunk. Fábry hiányérzete nem is e vonatkozásban merült fel velük és pályatársaikkal kapcsolatban.

*

Fábry Zoltán az induló irodalomban meglátta az ígéretes tehetségeket, s ennek tudatában és felelősségében merte és tudta őket megbírálni. Egy évtizedet ölelt fel e szigorú mérce állandó használata; a stószi mérték. Miben? Miért? Így sorjáztak e témában írott cikkei: Harmadvirágzás (1954), Fiatalok antológiája (1954), Kevesebb verset – több költészetet (1955), Res poetica (1959), Az igényesség műfaja (1960); hogy mindezeket kövesse majd a Stószi délelőttök-ben megjelent nagy formátumú írása, az Antisematizmus, amely eredetileg 1964-ben jelent meg.

A Harmadvirágzás-ban arról ír, hogy költőink mondanivalójának nincs elég élményrealitása, mélységtartalma, a felületet még ének fodrozza, szavalat díszíti. Vegyünk egy konkrét példát: Török Elemér költészetét, aki 1954-ben Ozsvald Árpáddal és Veres Jánossal egy kötetben indulva mutatkozott be. Fábrynak a „frázishínár” jut eszébe Török Elemér akkori verseit olvasva: „a pontosság lelkesedése”, mely „a plakátstílus nyomdafestékével van felmázolva”. Sorai nyersek – írta Fábry – „ki nem daloltak” s többnyire „lírai fogalmazásokkal” váltakoznak. A stószi kritikus szerint csupán „szerelmi lírája felfigyeltető”.

Turczel Lajos már úgy értékeli, hogy Tö­rök Elemér – Ozsvalddal és Veressel együtt – „a harmadvirágzás úttörő lírikusai” közé tartozik. Fogyatékosságai ellenére a kritikus arról szól, hogy „mi bízunk ebben a fiatal költőben”, hiszen „a kemény elszántság… bizakodóvá tesz bennünket. A „pedagógiai kritikus” Turczel tanár úr a szigorú kritikus Fábry Zoltán szavaival biztatja az indulót, a fiatal verselőt: „Légy költő, légy névadó, a szlovákiai magyar verselő… nézz és törj nagyobbakra: névadásra! Kevesebb verset és több költészetet: ez legyen a jelszó!”

Ezekben az – ötvenes-hatvanas – években Fábry Zoltán mellett Turczel Lajos foglalkozott behatóan – pedagógiai kritikusként – a szlovákiai magyar irodalommal, tágabban az irodalmi élettel és hatásaival. Egyik tanulmánya, Lemaradottság, sematizmus, utósematizmus azonos évben jelent meg Dobos László első regényével, 1963-ban. Rövid elemzésében Turczel szerencsésen ötvözi a politikai dogmatizmus és az irodalmi sematizmus – adott esetben – egymástól elválaszthatatlan kapcsolatát. Objektív okokat említ az 1945–1948-as évekből (ezeket mi már érintettük). Továbbá az általános – embert, költőt és írót körülvevő – politikai hátteret bizony figyelembe kell venni. Ugyanis – mint Turczel Lajos magyarázatként megállapította: „a sematizmus virágkora idején (1950–1956) a mi… irodalmunkban az erkölcsi bátorság problémája fel sem merült. Művészileg és politikailag tapasztalatlan költőink (és íróink) a sematizmus által kitűzött egyoldalú eszmei posztulátumokat lelkesen és meggyőződéssel tették magukévá, mert azok mögött egyrészt a magyarság jogait visszaadó Február fedezetét, másrészt a szocializmus perspektíváit érezték”. (Turczel, 1965, 256.)

Dobos László is kitér a cseh/szlovákiai sematizmus problémáira. A Gondok könyvében: „Irodalmunkkal együtt megéltem a sematizmus idejét: keserű, tanulságos élmény… A megaláztatások nyomása alól szabadulva az otthon, a haza, az élet öröme terjedt közénk. A sematizmus ezt fokozza fel, ezt torzítja éjjel-nappali tapsolássá, éljenzéssé… heves lázként hirtelen lobbant fel a túláradó dicsőítés, szépítés… nyelvünkön a hála éneke (bűn és bűnhődés nélkül) – borzongató ellentétek”.

Ebbe a társadalmi és főként irodalmi állapotba lépett (be) Fábry Zoltán. „A sematizmus heveny állapota – folytatja Dobos László – irodalmunkban viszonylag rövid. Fájó, hogy egybeesett az indulással…” (Dobos, 1983, 201–202.)

Két esemény rövidítette a szlovákiai irodalmi sematizmus idejét. Az egyik: „Köszönhető ez Fábry Zoltánnak, aki a háború utáni első írásaitól haláláig minden sematikus gondolat ellensége és irtója. Két kiemelkedő jelentőségű, Kevesebb verset – több költészetet és Antisematizmus című tanulmányával torlaszt emel e zsákutca bejáratához. Mondván: erre irodalmi út nem vezet. Fábry a sematizmus ellenmérge…”

A másik, időt rövidítő tényező: „Rövid volt a sematizmus ideje, köszönhető ez Tőzsérék, Cselényiék költői belépőjének is, akik vad haraggal vetették el a dogmatikus élet- és irodalomszemléletet”.

Erre a felismerésre jut Görömbei András is, aki összefoglaló monográfiájában arról ír: „Az igényeket Fábry esszéi, Turczel Lajos kritikái és Dobos László »szélesebb irodalmi látóhatárt« követelő, határozott koncepcióról tanúskodó írásai jelentették be elsősorban, de egyre nagyobb szerepet kaptak ebben a még fiatalabbak, főleg Tőzsér Árpád és Cselényi László”. (Görömbei, 1982, 169.)

Csupán emlékeztetni szeretnénk arra, hogy az 50-es évek elején Magyarországon is a sematizmus volt az irodalom egyik fő gondja (Lukács György, Révai József szerepe a sematizmus felszámolásában, a pozitív hős szerepe stb.). Az esztétikumot s mindazt, ami abból következik: kevéssé kérték számon (ez már Lukácsnál is feltűnő volt). Sajátos értékrendjével Fábry Zoltán előttünk (magyar irodalom) járt. Ugyanis: Fábry számára többnyire a művek mögött föllelhető írói magatartás erkölcsi súlya volt fontos. A bonyolult kölcsönhatások gyakran zavarják egymást, a mondanivaló világos megértését. Azt, hogy voltaképpen az esztétikai (értékrend) vagy a művek erkölcsi (magatartás) súlya a fontosabb, a vizsgálandó.

Az ötvenes évek közepén írt tanulmányaiban Fábry Zoltán – érthetően – állandóan a viszonyítási pontokat keresi. Így méri a „harmadvirágzás” értékeit is. Úgy látja, hogy az első, illetve a második virágzás költőihez képest az indulók – „talán az egy Bábi Tiboron kívül” – még nem jutottak túl a középszeren, ami azonban nem azt jelenti, hogy „legújabb fejlődésünkben ne lássunk határozott felfelé ívelő vonalat”. Ennek bizonyságául idézi föl Dénes György, Gyurcsó István és Veres János költészetét, új köteteik ürügyén.

A Res poeticá-ban Fábry a költészetet részesíti előnyben. Ugyanis azt írja: „A költészet: névadás. Maradandó definíció… A névadás: névteremtés… A költő csak így – e névadással – lehet milliók szava”. A magunk részéről a kört inkább tágítjuk, s nem csak a költészetre vonatkoztatjuk, hanem az irodalmi művekre általában. Abban egyetérteni lehet Fábryval, amikor a provincializmussal szemben a világra nyitottságot szorgalmazza mint igényességet.

Az Antisematizmus-ban Fábry Zoltán mindvégig éberen tartva jelenti ki saját értékrendjét. Ez pedig: az irodalmi alkotás (költészet, epika stb.) művészi értékében realizálódik. A művészet és a valóság kapcsolatában Fábry Zoltán megismétli: „A költő csak névadó. A vers: törvény”. (Fábry, 1968, 33.) De ő is messzi kiáltja – miként Turczel Lajos korábban megállapította –, hogy „a sematizmusról nem lehet a dogmatizmus nélkül beszélni. Összetartoznak. A sematizmus: okozat; okát a dogmatizmusban kell keresni. A sematizmus nem más, mint felhígított, vulgarizált dogmatizmus”. (Turczel, 1965, 258.)

Az Antisematizmus: hatalmas összegzés. Abban az értelemben is, hogy az előbbi négy tanulmány egész követelményrendszere benne foglaltatik. Abban az értelemben is: összegzésével bizonyos nyugvópontra juttatja a szlovákiai magyar irodalom korabeli problémáit. A továbbiakban megkerülhetetlen lesz/lett: „a költészet az őszinteség műfaja. A sematizmus: alkalmazkodás, sablonalkalmazás, frázis, őszintétlenség. A költészet ipso facto: antisematizmus… A költészet: lélek, szellem, ember. A költészet a humánum műfaja. A kötészet a vox humana… A lényeg az emberiség. Az írás lényege és értelme, mértéke és értéke: a vox humana”. (Fábry, 1968, 337. )

„Beszéljen a vers és a novella, bizonyítson a dráma és a regény”. (Fábry, 1968, 367. )
 

Kulcsszavak: szülőföld, táj, történelem, kisebbségi szerepkör, irodalom, irodalmi hatás, sematizmus, antisematizmus
 

IRODALOM

Arató Endre (1969): A magyar–cseh–szlovák viszony ötven éve. Kossuth, Budapest

Arató Endre (1977): Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918–1945. Magvető, Budapest

Csanda Sándor (1971): Harmadik nemzedék. Madách, Bratislava

Dobos László (1983): Gondok könyve. Madách, Bratislava

Fábry Zoltán (1963): Harmadvirágzás. Bratislava

Fábry Zoltán (1968): Stószi délelőttök. Madách, Bratislava

Fábry Zoltán (1991): Üresjárat 1945–1948. Regio–Madách–Kalligram, Budapest–Pozsony

Fónod Zoltán (1987): Megmozdult világban. Madách, Bratislava

Fónod Zoltán (1993): Perben a történelemmel. Madách, Pozsony–Bratislava

Fónod Zoltán (2003): Számvetés. Madách-Posonium, Bratislava–Pozsony

Fónod Zoltán (2004): Önarcképek. Madách-Posonium, Bratislava–Pozsony

Görömbei András (1982): A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Akadémiai, Budapest

Kovács Győző (1973): A Fábry-életmű kutatásáról. Problémák és feladatok. In: Fábry Zoltán kortársai szemével. Madách, Bratislava

Kovács Győző (2007): A vox humana forrásvidéke. Magyar Tudomány, 168, 4, 490–495.

A Magyar írók első kongresszusa (1951). Művelt Nép, Budapest, 133–143., 267–275.

Szeberényi Zoltán (1986): Visszhang és reflexió. Madách, Bratislava

Szeberényi Zoltán (2000): A magyar irodalom Szlovákiában 1945–1999. Ab-Art, Bratislava

Turczel Lajos (1958): Írások mérlegen. Szlovákiai Szépirodalmi, Bratislava

Turczel Lajos (1965): Írás és szolgálat. Szlovákiai Szépirodalmi, Bratislava