A hazai történéseket a médiában nyomon követő
olvasók ritkán találkozhattak még egy olyan nagy port felvert
eseménnyel, mint az MTA Filozófiai Intézetének igazgatói kinevezése.
Csak a Népszabadság január 15-i számában három részletes véleményt
olvashattunk erről a témáról jeles filozófusok tollából.
1. A magam részéről elfogadom azt a tételt, hogy „a
filozófia a legmagasabb rendű szellemi tevékenység”. Igaz, a
rendszerváltozás előtt némi gondom volt ezzel a megállapítással,
amikor az egyetemek filozófiai tanszékeinek az MTA intézetével együtt
elődleges feladatuk volt, hogy a hallgatóságot, a társadalmat
bevezessék a marxista filozófia rejtelmeibe, meggyőzzenek mindenkit
annak igazságáról. Filozófusaink aligha hirdethettek más nézetet.
Feltételezem, hogy a diktatúra puhulásakor, majd a demokrácia
beköszöntekor többségük fellélegzett: végre olyan filozófiai témákban
mélyedhettek el, alkothattak újat, amelyeket korábban nem
engedélyeztek nekik. Az intézet beszámoló jelentéseit olvasva azonban
meglepődve tapasztalom, hogy kiváló koponyák egyikemásika nem egészen
szakmájával, hanem sokkal inkább publicisztikák írásával foglalkozik:
tömegével és alig követhető mértékben jelennek meg cikkeik különböző
lapok hasábjain. Nem értem, hogy az e tématerületen írt, pártokkal,
politikai nézetekkel foglalkozó, százat is meghaladó számú dolgozat(?)
mit keres az intézet beszámolóiban? Aggódom: nem herdálják-e el
kiemelkedő képességeiket, pontosabban marad-e idejük saját szakmájuk
művelésére. Nemzetközi folyóiratokban közzétett tanulmányokkal ugyanis
csak elvétve találkozunk. Nem hiszem, hogy a filozófiát a szakma
nemzeti tudományágnak tekintené.
Azzal – gondolom – minden kutató egyetért, hogy az
akadémiai intézetek, egyetemek, tanszékek élére olyan szakembereket
kell találni, akik – szervező- és intézményirányító képességeik
mellett – szakterületükön is a jobbak, a kiválóbbak közé tartoznak.
Ellenkező esetben alig várható el tőlük, hogy a vezetésük alatt álló
intézmények munkatársait – hitelesen – az aktív, nemzetközileg is
kiemelkedő kutatómunkára ösztönözzék. Ez a vezetői feladat valamivel
könnyebb a társadalomtudományi intézetekben, ahol elsősorban egyéni,
és nem csoportmunka folyik, ahol a korszerű kutatáshoz nem kellenek
bonyolult, drága műszerek. Nem vagyok kompetens annak megítélésében,
hogy a Filozófiai Intézet vezetésére ki a legalkalmasabb.
Szakterülettől függetlenül azonban azt azért le lehet szögezni, hogy a
napi- és hetilapokban közölt publicisztikák megírása nem tartozik az
intézet, a kutatók alapvető feladatai közé.
Ha elfogadjuk a fenti eszmefuttatást, abból az is
következik, hogy az igazgatók kiválasztásában a legmegfelelőbb
grémiumoknak a szakmai fórumok tekinthetők: a kémia területén a Kémiai
Osztály, a filozófia terén pedig a Filozófiai és Történettudományok
Osztálya. Minden olyan bizottság, amelyben a szakma nincs, vagy csak
egyetlen egy emberrel van képviselve, könnyen hozhat hibás döntéseket,
hiszen az se biztos, hogy az egyetlen „szakmabeli” feladata magaslatán
áll, és nem saját egyéni elképzelését adja elő. Természetesen a szóban
forgó intézet munkatársainak véleményét is meg kell hallgatni. Az ő
szavazatukban azonban szerepet játszhat a megszokott, esetleg számukra
kényelmes állapothoz történő ragaszkodás és a változásoktól való
félelem. A szakmai testületek javaslata alapján kell – jogkörének
megfelelően - az akadémia elnökének a végleges döntését meghoznia.
Előállhat az a helyzet, hogy a jelölt tudományos tevékenységét
megvizsgálva a más területen dolgozó elnöknek kételyei támadhatnak a
javasolt személy alkalmasságáról. Meggyőződésem, hogy az osztállyal, a
tudományterület jeles tagjaival történő alapos véleménycsere után
végül a kiválósági szempontok győzedelmeskednek.
2. Mindenképpen szükséges röviden érinteni Heller
Ágnes fejtegetéseit (Pálinkás József esete Nyíri Kristóffal,
Népszabadság, január 15). Nehezményezi, hogy „az új akadémiai törvény
olyan nagy hatalmat ad az elnöknek, mint az MTA történetében soha. Ezt
a törvényt a magyar
|
|
parlament egyhangúlag megszavazta, a magyar
demokrácia szégyenére”. Hozzátehetjük, hogy az Akadémia Közgyűlése is
elfogadta a benne foglaltakat, amelynek kidolgozását nem a jelenlegi,
hanem a megelőző vezetés kezdeményezte. A közgyűlésen mindenkinek
jogában állt véleményét elmondania, emlékezetem szerint Heller Ágnes
nem szólalt meg a vitában. Sőt ennél lényegesen fontosabb pont
korrigálását, – mely szerint az új akadémikusok megválasztásában nem
az osztályoknak, hanem az elnökségnek adott volna döntő szerepet – a
jelen szerző felszólalása után módosította a közgyűlés.
3. Hogy mennyire fontos az Akadémia vezetőinek,
elnökének szerepe, a tudományos eredményesség alapos analízise, és
hogy milyen alapvetően hibás döntéseket hozhatnak a különböző
tudományterületek képviselőiből álló grémiumok, ennek szemléletes
példája a szegedi egyetemen működő, és néhány éve a szerző tanítványa
által vezetett ~15 tagú akadémiai kutatócsoport kálváriája. A több
évtizeden keresztül tevékenykedő csoportot az MTA korábbi főtitkára
2007. január 1-én – egy ad hoc bizottság javaslata és a
teljesítményelv szellemében(?) – megszüntette, munkatársainak
felmondott, köztük azoknak az akadémiai doktoroknak is, akiket az MTA
néhány évvel korábban kiemelkedő kutatói tevékenységükért akadémiai
díjban részesített! Az ország egyik legaktívabb kutatócsoportjáról van
szó, amelyik a kémia területén minden hazai és nemzetközi felmérés
szerint a legeredményesebben dolgozó egység, amelynek mutatói az
1981-89-es időszakban a Berkeley-i egyetem kémiai intézetének
mutatóival egyeztek meg, Az amerikai ICI intézet rangsorolása szerint
dolgozatainak idézettsége alapján szakterületén, amelyen több mint
100.000 kutató dolgozik, a 11. helyre került. A csoport dolgozatai
nagyobb visszhangot váltottak ki, mint a világ számos híres egyetemén
működő kutatóegységek munkái. Tagjai több mint 20 esztendőt töltöttek
a világ jeles egyetemein, és tértek haza (a devizában szűkölködő
időszakban) közel 400-450.000 német márka értékű ajándék műszerekkel,
amelyek révén Közép-Kelet-Európában egyedülálló, modern
felületvizsgáló laboratóriumot építettek fel. A csoportot – nem kis
erőfeszítésem eredményeként – az MTA korábbi elnöke végül megmentette,
átmenetileg a Központi Kémiai Kutatóközponthoz csatolta, és vezető
kutatóit egy illetve két évre (!) szóló szerződéssel alkalmazta.
Hogyan fogadták a megszüntető döntést a csoport
világot járt és – követve tanítómesterüket – tanulmányútjaikról már a
rendszerváltozás előtt is mindig hazatért kutatói? Egyik kérte korai
nyugdíjazását, azóta – vérig sértve – be sem tette a lábát abba a
laborba, ahol évtizedekig dolgozott. A másik kutató professzor
depresszióba és az ezzel járó betegségbe esett. A harmadik akadémiai
doktor idejének nagy részét külföldön tölti. A többiek végletesen
megalázva dolgozgatnak. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a végzősök
közül alig tudunk tehetséges fiatalt a csoporthoz csábítani, hiszen ki
akar egy megszűnésre ítélt kutatócsoporthoz csatlakozni? Mindezt
persze nem hagyhattam szó nélkül, és tőlem telhetően igyekeztem akkora
lármát csapni, amekkora erőmből tellett. Érdekes azonban, hogy az
akadémiai, az egyetemi közösség, és a szűkebb szakma is némán(!)
szemlélte erőfeszítéseimet, nem volt pro és kontra vita az országos
lapokban és a televíziókban. Igaz, hogy itt nem egyéni
presztízskérdésről volt szó, mint a filozófiai intézetben, hogy A vagy
B kutató vegye át az intézet vezetését, hanem csupán arról, hogy egy
nemzetközileg is élenjáró kutatóegységet megszüntettek, munkatársainak
felmondtak. Ebből számos szakmai és politikai következtetés vonható
le, ezek felsorolása nélkül maradjunk a kiinduló tételnél: a
„filozófia a legmagasabb rendű értelmi tevékenység”, művelőik
összefogása, érdekérvényesítő képessége pedig példaértékű.
A szerző tagja a Magyar és az Európai (London) Tudományos Akadémiának.
|
|