Dénes Iván Zoltán: Liberális kihívásra adott
konzervatív válasz
A könyv első változata, Közüggyé emelt
kiváltságőrzés. A magyar konzervatívok szerepe és értékvilága az
1840-es években címmel, 1989-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál.
Ezt frissítette fel és egészítette ki a szerző, figyelembe véve az
utolsó húsz év historiográfiai eredményeit. A könyv tárgya a magyar
konzervativizmus történetének kilenc éve, az a kilenc év (1839–1848),
amelynek során majdnem sikerült tartósan kormányképessé szervezni a
politikai osztálynak a liberális reformot elvető részét, a jobboldalt.
Dénes úttörő munkát végzett. A bibliográfiában felsorolt több mint
hétszáz könyv és cikk közül alig tíz ad teret a konzervatív gondolat
ismertetésének.
A magyar nemzeti emlékezet mindmáig nem fogadta be
a kiegyezéssel záruló Habsburg–magyar konfliktusok dialektikáját. Csak
a Bécs elleni küzdelmet vállalja, ennek minden formájával: sérelmek,
polgári engedetlenség, felkelés, szabadságharc, passzív ellenállás,
majd 1867 után parlamenti obstrukció. A megbékülési tervekben és
megegyezésekben a nemzeti emlékezet vagy elkerülhetetlen lemondást,
szükséges megalkuvást lát, vagy árulást. Csak a vesztett ügy melletti
hűséggel tud igazán azonosulni.
A nemzeti emlékezet maga is a történelem terméke. A
négyszáz évig tartó Habsburg-korszak alatti ellenzékiség és ellenállás
kultusza érthető, az ország intézményes létét a birodalmon belül
valóban a képviseleti intézmények biztosították a bécsi kormány
ismételt beolvasztási kísérleteivel szemben. Az ellenzéki „kuruc”
látásmód tehát nem indokolatlan, de félrevezető. Kimondva vagy
kimondatlanul azt szuggerálja, hogy a szatmári békétől kezdve, az
ország politikában részt vevő lakosságának (arisztokrácia, megyei
nemesség, patrícius polgárság, hivatalnokok, katonatisztek, papok,
lelkészek, ügyvédek, tiszttartók stb.) többsége a történelmi
dualizmus, a magyar rendek és a bécsi kormány közötti – innen is onnan
is ismételten megkérdőjelezett – hatalmi egyensúly ellen foglalt
állást. A megyei és országgyűlési adatok, a cenzúrázott és
cenzúrázatlan irodalom és sajtó, a magánlevelek és memoárok viszont
inkább arra utalnak, hogy az olyan kivételes pillanatoktól eltekintve,
mint II. József uralkodásának utolsó évei, az országban nem volt
Habsburg-ellenes konszenzus. A régi rendszer végéig a katolikus
egyházi hierarchia, az arisztokrácia és a nemzetiségi nemesség zöme
feltétel nélkül támogatta a kormányt, a hangadó megyei nemességnek
mintegy fele, a dicastériumok és felsőbíróságok személyzetének, a
kiváltságos városok polgárságának, továbbá az egyházi, világi és
állami nagybirtok nemesi és honorácior alkalmazottainak többsége
pedig, lelkesen vagy lelkesedés nélkül, de lojálisan viselkedett.
A liberális kihívásra válaszoló „fontolva haladó”
koncepciót Dessewffy Aurél dolgozta ki, és ő vezette a liberalizmus
elleni polémiát az 1839/40-es országgyűlésen, a sajtóban és a
büntetőjogi bizottságban 1842-ben bekövetkezett haláláig (39–75.).
Dénes elutasítja Szekfű Gyula sokak által átvett értékelését a
liberális és a fontolva haladó program konvergenciájáról, de azt is
hangsúlyozza, hogy Dessewffy Aurél elképzelése valóban új volt. A
„csontkonzervatív” (Dénes kifejezése), minden változást elutasító
magatartással szemben, a Habsburg-államrezonnal összeférő reformok
keresztülvitelét javasolta a magyar intézményrendszer működési
szabályai szerint. Az 1839/40-es országgyűlés törvényalkotási mérlege
ezt a koncepciót igazolta.
Az önálló gondolkozású, magát kezdeményezésre
jogosító Dessewffy Aurél halála után a kormányhű jobboldal vezér
nélkül indult el a pártalakítás felé. Dénes érdeme, hogy széles
anyagismeretre épített biztos elemző képességgel mutatja be a vezér
nélkül maradt konzervatív gárda szellemi vezérkarának eszméit és
írásait. Gondolatmenetük szánalmasan abszurd. Azt próbálják önmagukkal
és választóikkal elhitetni, hogy a régi rendszer két pillérét, a
birodalmi abszolutizmust és a feudális jog- és kiváltságrendszert
bizonyos korszerűsítő intézkedések árán fenn lehet tartani, s azt,
hogy
|
|
fenntartásuk az ország létérdeke (172–178). A nagy
történeti szintézisek kellő figyelmet szentelnek a Kancellária, a
Helytartótanács, a főrendi és a követi tábla kulcsfiguráinak, akik
Metternich 1844-ben megfogalmazott irányelvei szerint szervezték –
eredménytelenül – a kormánypárt győzelmét a megyei és országgyűlési
választásokon (Apponyi György, Jósika Samu, Majláth György, Szőgyény
László, Zsedényi Ede, Babarczy Antal, Somssich Pál). Arról a két
konzervatív tollról, Kállay Ferencről és Lipthay Sándorról, akik a
Nemzeti Újságban és a Budapesti Híradóban számtalan cikkben támadták
és cáfolták a liberális érveket és célokat, a tízkötetes magyar
történelem hallgat, a Hóman–Szekfű ötödik kötetében a nevüket csak a
bibliográfiában lehet megtalálni.
Dénes bőven idézi mindkét szerzőt. Érveik a
liberális ellenzék belső reformtervei ellen súlytalanok voltak, ezt
nyilván maguk is tudták, ezért jobban bíztak a nemzetközi érvek
meggyőző erejében. Hogy az Osztrák Császárság nagyhatalmi állása
összeurópai érdek, ezt a baloldal sem vonta kétségbe. Kállay és
Lipthay, mint a két másik vezető konzervatív cikkíró, Dessewffy Emil
és Szécsen Antal, ennél továbbmentek. A felülről irányított, nyugodt
porosz és osztrák haladás (és az arisztokráciát tisztelő angol
alkotmányosság) követését javasolták, a magyar elmaradottságnak a
birodalomba való betagolódással, a rendezett osztrák modernizáció
átvételével lehetne szerintük véget vetni (121–178.). Lipthay egy
mérsékelt arisztokratikus és egy mérsékelt demokratikus pártból álló,
és a kormánnyal együttműködő centrum hegemóniájáról álmodott (140.) –
a birodalmi államrezont elfogadó konzervatív realizmus erre az
utópiára épült.
Kérdés, hogy a konzervatív publicisták mennyiben
saját nézeteiket fejtették ki, és mennyiben vették át a
kormánydiskurzust. Kállay zsidóemancipáció elleni offenzívája 1847
nyarán (134–136.) nagy valószínűséggel spontán, közvetlen oka
pártpolitikai. Az ortodoxiától távolodó zsidó elit egységesen és
országosan a liberális ellenzéket támogatta.
Az idézetek nyilvánvalóvá teszik, hogy 1842 után a
konzervatív tábornak egyetlen nagytehetségű politikusa volt, Szécsen
Antal. Ő lépett fel, 1843-ban majd 1847-ben, a horvátok és a többi
nemzetiségek számára elfogadhatatlan magyar nyelvi követelések
mérsékléséért (84–88. és 148–152.), és 1846-ban ő fogalmazta meg
teljes világossággal az alakuló konzervatív párt ultimátumnak is
felfogható üzenetét a politikai osztályhoz: amíg az alsótáblán az
ellenzéké a többség, a reformok nem vihetők keresztül, mert nincs
egyeztetésre lehetőség a kormány és az ellenzék között. A reform
feltétele tehát konzervatív többség az országgyűlésen (184.).
Valószínűnek tűnik, hogy a történeti irodalom azért
hanyagolta el Kállay, Lipthay, Szécsen és Dessewffy Emil
cikksorozatait, mert ellentétben a két nagy, azóta is gyűrűző
Széchenyi–Kossuth- és centralista–municipalista polémiával, az 1849
utáni kurzus a konzervatív propagandát végzetesen kompromittálta,
megfosztotta az utóélet lehetőségétől. Az Asbóth János óta többször
útjára indított konzervatív mítosz soha nem számíthatott igazi
közönségsikerre. Nem volt, és ma sincs számára hely. A mindenki által
legitímnek tekintett, százhatvan év óta egymással rivalizáló és
egymást erősítő Széchenyi-, Kossuth- és Deák-kultusz betölti a teret.
mindeddig nem akadt kutató, aki vállalkozott volna a
konzervatív–liberális sajtóviták (Világ, Budapesti Híradó, Nemzeti
Újság versus Pesti Hírlap, Hetilap) anyagának a kiadására. A Liberális
kihívásra adott konzervatív válasz és Dénes Iván Zoltánnak a
vitacikkekből szintén bőven idéző másik monográfiája, Európai
mintakövetés – nemzeti öncélúság. Értékvilág és identitáskeresés a
19–20. századi Magyarországon (Új Mandáum, 2001), azt bizonyítják,
hogy egy ilyen forráskiadvány, akár papíron, akár a hálón gazdagabbá
és pontosabbá teszi a magyar pluralizmus történetének ismeretét.
(Dénes Iván Zoltán: Liberális kihívásra adott konzervatív válasz.
Eszmetörténeti Könyvtár. Budapest: Argumentum Kiadó–Bibó István
Szellemi Műhely, 2008.)
Kecskeméti Károly
történész, levéltáros
|
|