Van-e a történelemnek elmélete?
Történetelmélet I–II.
Szerkesztette Gyurgyák János
és Kisantal Tamás
Az
1990-es évektől kezdődően a magyar társadalomtudományos irodalomban,
illetve a könyvkiadásban jelentősen megszaporodott a történelem
elméleti kérdései (azaz a történetelmélet) iránt való érdeklődés. Az
itt ismertetendő kötetek kapcsán mindenekelőtt az a kérdés vetődik
fel, hogy van-e a történelemnek tulajdonképpen elmélete? A kötetek
ugyanis ezt a címet kapták, jogos tehát annak a kérdésnek a felvetése,
hogy beszélhetünk-e egyáltalán ilyesmiről; másrészt ez a probléma
szerintem a kötet beosztását, az itt bemutatott igencsak terjedelmes
anyag elrendezését alapvetően befolyásolja.
Meglátásom szerint a kérdés (elsősorban persze
történészi/történeti szempontból) alapvetően nemmel válaszolható meg,
s mindez előrevetíti már a kötetekkel kapcsolatos legfontosabb
kifogásomat.
Szerintem ugyanis ebben a formában a kötetek használhatósága
(bármilyen szemszögből) igencsak kérdéses. Hiszen az anyag elrendezése
a következőképpen valósult meg: az első kötetben egy alapvetően
bibliografikus jellegű bevezetés (ami persze – s ez az én,
továbbiakban kifejtendő tézisemet erősíti – nagyrészt kronologikus)
után találhatók a Mi a történelem?, Mi a történeti tény?, majd A
történelem értelme, iránya, és haszna című fejezetek. A másodikban
pedig A történeti megismerés, megértés és magyarázat (önmagában is
külön kötettel felérő, több mint nyolcszáz oldalas alfejezet), majd A
történeti elbeszélés és a történelem retorikája, illetve A történelem
védelmében című fejezetek.
Értem én, hogy a rendszerezés itt olyasmi alapon
történt, hogy a történetelmélet foglalkozhat a történeti tény
mibenlétével, a történelem általános menetével (mondjuk a történelmet
mozgató fő tényezőkkel, a történelem ontológiájával) vagy a történelem
megismerésének, ismeretelméletének a kérdésével. Kérdéses viszont
máris, hogy a történelem ismeretelméleti jellegű problémái mennyiben
választhatók el a történeti tény problémájától, és mi indokolja a
történeti elbeszélés és a történelem retorikája külön fejezetekbe
történő illesztését, hiszen ezek alapvetően elválaszthatatlanok az
ismeretelméleti kérdésektől. Ráadásul, ebbe az elrendezési módba igen
nehezen illeszthetők a történészek véleményei, akik a megelőző
történetelméleti-történetfilozófiai fejezetekben természetesen
alulreprezentáltak, s akik ilyenformán mintegy tisztes kívülállókként
az utolsó fejezetbe, egyfajta függelékként kerülnek.
Véleményem szerint ugyanis a történelemnek
(történészi, de részben talán filozófusi szempontból) nincsen a
tulajdonképpeni értelemben vett elmélete, hanem „csupán”/„pusztán”
története van, s e kötetek feldolgozása, értelmezése és
„hasznosítása”/„megemésztése” (végül is egyetemi tankönyvnek
készültek) csak ebben a tekintetben, tehát csak történeti alapon
lehetséges.
(Megjegyzem: mindezzel nyilván a kötetek
szerkesztői is szembesültek, hiszen az egyes fejezeteken belül immár
kronologikus rendben haladva mutatják be az általuk
legjelentősebbnek/leginkább reprezentatívnak tartott szerzőket. Itt
viszont az a megjegyzés tehető, hogy – Benedetto Crocét felidézve – a
kronológia még nem történelem.)
Tehát úgy gondolom, hogy az itt kiadott (egyébként
még a nemzetközi szakirodalmat tekintve is páratlanul gazdag) anyag
feldolgozása, „megemésztése” mindenekelőtt történeti alapon
lehetséges, s aki ezzel próbálkozik, nem spórolhatja meg azt, hogy
valamilyen összefüggő képet alakítson ki a történetfilozófia 18.
századtól való kialakulásától kezdve a további „fejlődéséről”,
valamint a történetírás/történettudomány ennél lényegesen hosszabb
alakulási folyamatáról. Tisztában vagyok persze azzal, hogy a
„fejlődés” fogalma egyesekben mindjárt averziót kelt, s valamiféle
identitás megalapozásának gyanúja merül fel. De a „fejlődést” további
explikálás nélkül egyelőre idézőjelben használom, s az már valamit
sejtet, hogy a „haladás” fogalma fel sem merült.
Úgy vélem, hogy ezen „fejlődési” vonal keretén
belül értelmezhetők olyan fogalmak, mint historizmus, pozitivizmus,
szellemtörténet, neopozitivizmus, strukturalizmus, hermeneutika,
posztmodern, posthistoire stb. Úgy vélem, hogy lehetetlen mindezen
fogalmak esetén a történetírásra való lecsapódás vizsgálatát mellőzni,
s ezért – felfogástól függően – nyilván utalni kell felvilágosodásra,
romantikára, liberalizmusra, marxizmusra, konzervativizmusra stb., de
– úgyszintén felfogástól függően – kritikai történetírásra,
professzionalizmusra vagy szcientista történettudományra is.
Hogy mindennek milyen konkrét megvalósítási
lehetőségeire gondolok, arra csak egy példát szeretnék felhozni,
mégpedig a szellemtörténetét.
Amint az idevágó kutatásokból kiderül, a
szellemtörténetet számtalan aspektusból körüljárta már a szakirodalom
(mégha, mint azt már felbukkanásakor sokan kritizálták, soha senki nem
adta meg egyöntetű meghatározását), s a kötetben felhozott számos
szerző és szöveg értelmezhető a szellemtörténet fogalmát és
kategóriáját használva. Főként akkor, ha kitérünk a 19. századi
historizmushoz, de legalább ennyire a pozitivizmushoz való viszonyára,
a vele szinte egykorú neopozitivizmusra s később a posztmodernre,
amely – Frank Ankersmit meggyőző, noha persze vitatott érvei szerint –
ennek egyenes ági leszármazottja.
A szellemtörténet kapcsán (értelmezéstől,
hangsúlytól függően, amely természetesen nyitott, több-, de nem
határtalan és végtelen szólamú) lehet elemezni annak előzményeit,
például a kötetben szereplők közül számosat, így Johann Gottfried von
Herdert és Giambattista Vicót a 18. századból.
A 19. századból azután lehet folytatni Georg
Hegellel, Leopold von Rankéval, Jacob Burckhardttal, Friedrich
Nietzschével stb. (hogy – Nietzsche kivételével – csak a kötetekben
szereplőket említsem). Itt nyilván lehet érzékeltetni, hogy
(értelmezéstől függően) ki milyen szemszögből előzmény. Például Herder
a „népszellem” fogalmával, ha a nemzeti jellemtant a szellemtörténet
organikus összetevőjének tekintjük; illetve Rankét említhetjük, ha
fontosnak tartjuk Friedrich Meineckét és a „külpolitika elsőbbségét”
valló konzervatív felfogást; valamint Vicót, Nietzschét, Burckhardtot,
ha a kultúr-, de inkább a civilizációkritikához és a
hanyatláselméletekhez keresünk előzményeket.
Jól lehet érvelni amellett is, hogy a
szellemtörténetnek van egy többé-kevésbé körülhatárolható
ismeretelméleti pozíciója. Mert (bármilyen nagy különbségek vannak is
közöttük) |
|
kétségtelen, hogy Wilhelm Dilthey, Wilhelm
Windelband, Heinrich Rickert, Georg Simmel, Max Weber megegyeznek a
természettudományokkal szembeállított, önálló kultúr-, illetve
szellemtudományok tételezésében. Ez par excellence szellemtörténeti
pozíció, s szövegszerűen bizonyíthatjuk egymásra való nagy hatásukat
(épp a kötetek textusai alapján) az élmény, „beleérzés”, idiografikus
és nomotetikus tudományok megkülönböztetése, értékvonatkoztató
módszer, valamint a nevezetes toposz, az „ideáltípus” kapcsán. Utóbbi
áll leginkább közel a „racionális” fogalmakat alkotó szociológiai
megközelítéshez, de alapjában mégis a szellemtörténeten belül marad.
Ezzel az ismeretelméleti pozícióval, amely (a
számos különbség ellenére) mégiscsak a művészetek felé közelítheti a
történelmet, szoros összefüggésben áll a szellemtörténetnek a
történelem mibenlétéről, ontológiájáról, fő mozgatórugóiról való
elképzelése. Ennek egyik alapvető konstituense például Dilthey
Weltanschauung-ról, a világnézetekről szóló tana, vagy Max Webernek,
Ernst Troeltschnek, Werner Sombartnak és másoknak a protestantizmus,
helyesebben a kálvinizmus és a kapitalizmus kialakulásáról, de főként
összefüggéséről való elképzelése.
A világnézetekről való tannak különösen a
művészettörténetben volt nagy lecsapódása (összhangban persze a
szellemtörténet alapvető pozíciójával, amely többnyire a magas
művelődésre összpontosított s az itt testet öltő eszmékben látta a
történeti vizsgálódások tulajdonképpeni tárgyát), elég csak Aby
Wartburg, Max Dvorak, Heinrich Wölfflin, John Ruskin, Erwin Panofsky,
Ernst Cassirer nevét megemlíteni. Ekkortól kezdődik – például Jules
Michelet, Jacob Burckhardt, Karl Lamprecht nyomán – a román, gótikus,
reneszánsz, barokk, felvilágosodás, romantika
fogalmainak/korszakainak/világnézeteinek
módszeres kutatása, szétválasztása, „fejlődési”
sorba való rendezése – szinte az összes szellemtudományi ágban, tehát
nem csak a művészettörténetben. A kötetek sajnos mindebből mit sem
mutatnak be, jóllehet az itt felemlített szerzők közül számosat
tárgyalnak, például Johan Huizingát, akinél ezek a kérdések
alapvetőek.
Külön kérdés azután a szellemtörténeten belül az
egyfajta konzervatív politikai filozófia, amelyet a leginkább talán
Friedrich Meinecke reprezentál. (Meineckétől sajnálatos módon szintén
nem szerepel szöveg a kötetekben, pedig ő a huszadik századi német
történetírás leginkább kiemelkedő személyisége, s mondjuk a
Persönlichkeit und die geschichtliche Welt című tanulmánya/esszéje a
historizmus, illetve a szellemtörténet számos problémájának
bemutatására adna lehetőséget. Arról nem is beszélve, hogy életműve a
magyar problémákra való kitekintést is lehetővé tenné, hiszen magyar
pendant-ja a magyar szellemtörténet vezető alakjának számító Szekfű
Gyula.)
További külön és önálló konstituense lehet a
szellemtörténetnek az ún. kultúrkritikán és/vagy kultúrpesszimizmuson,
esetenként a körforgás elvén alapuló történetfilozófia, amelyet a
kötetekben leginkább természetesen Oswald Spengler és Arnold Toynbee
fémjelez, de mindenképpen e helyütt lenne említendő a kötetekben
úgyszintén fájdalmasan nem szereplő José Ortega y Gasset.
A kultúrkritikus/kultúrpesszimista filozófiák egy
tipikusan szellemtörténeti pozíciót fogalmaznak meg (s így lehet
mondjuk Nietzsche vagy Vico a közvetlen elődjük), amennyiben alapvető
és közös jellemzőjük a történelem általános „értelmére” vagy
értelmetlenségére vonatkozó s Karl Popper által oly kategorikusan
visszautasított kérdés feltevése, amelynek másik közös szüzséje a
modernitásból való kiábrándulás, a modernitás kritikája, kultúra és
civilizáció számos kérdés elemzését lehetővé tevő szembeállítása, a
„modern” tömegtársadalom mindennemű jelenségének elutasítása.
Végül lehetne utalni mindennek a konkrét/empirikus
történetírásban való lecsapódására is. Persze a fent említettek közül
is számosan – például Dilthey, Meinecke, Troeltsch, a
művészettörténészek, Toynbee – elsőrendű történésznek/történetírónak
számítanak, de feltétlenül meg kell említeni a kötetben szereplők
közül Burckhardt, Lamprecht, de legfőképpen Huizinga nevét (a nem
szereplők közül pedig számosat, az osztrák Heinrich von Srbiktől és
Egon Friedelltől, a német Ernst Kantorowitztól kezdve egészen az orosz
Michael Ivanovitch Rostovzeffig (Mihail I. Rostovcev), az olasz
Guglielmo Ferreróig és Federico Chabodig, vagy a francia Paul
Hazard-ig), akiknek életműve értelmezhetetlen a szellemtörténetről
általánosan kialakított (hogy a kötet szóhasználatánál maradjak:
kolligált [William Henry Walsh] vagy szinoptikus ítélet [Louis Mink]
alapján megalkotott) fogalom nélkül. Hiszen az ő életművükre szinte
egyformán jellemző a szellemtörténet nyomvonalából majdhogynem
nyílegyenesen kikövetkeztethető esztéticizmus, a magas, elit kultúrára
összpontosító (persze inkább szellemi) arisztokratizmus, általában a
történelem nevelő erkölcsi célzatainak előtérbe állítása. Leginkább
közös bennük azonban a mindnyájuk által tudatosan művelt
kultúrtörténet műfaja, amely a sok tekintetben a
társadalomtörténettel, de mindenképpen a politikatörténettel (s főként
a politikai eseménytörténettel) szembenálló szellemtörténeti alapállás
logikus történetírói genre-ja.
Természetesen az itt felsorolt/felhozott anyag
számos más elrendezése is lehetséges, illetve számosan vannak (például
Benedetto Croce, Robin George Collingwood vagy az ún. angolszász vita
képviselői/résztvevői), akik ebből az elrendezésből kimaradtak, s
akiket viszont például a nemzeti historiográfiák bemutatásánál
tárgyalni lehet. Mindez viszont sejteti, hogy történeti alapon igenis
lehetséges az anyag olyan elrendezése, amely lehetővé teszi ennek
(akár didaktikai szempontból való) megemésztését.
Befejezésül azért meg kell jegyezni, hogy az itteni
kötetek, például a szerzőkre vonatkozó irodalmi apparátussal,
eligazítással stb. hihetetlen módon elősegítik a historiográfiai
tájékozódást és vizsgálatokat. Azonban – mondjuk a német
címfordításokat illetően – egy nyelvi átfésülés nem ártott volna, s
igen nehezen tudnának elszámolni a szerkesztők mondjuk Paul Veyne
híres, Comment on écrit l’histoire című művének Kommentár a
történetírásról való fordításával, vagy Theodor Lessing Az emberiség
története – bűncselekmények értelmetlen sokasága (eredetiben:
Geschichte als Sinngebung des Sinnlosen) című írásának ilyetén
formában történő magyarításával. (Történetelmélet I–II.
Szerkesztette Gyurgyák János és Kisantal Tamás. Budapest: Osiris
Kiadó, 2006, 792+1208 p.)
Erős Vilmos
egyetemi docens
Debreceni Egyetem Történelmi Intézet |
|