A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM


 KÖNYVSZEMLE

X

    Sipos Júlia gondozásában

 

Van-e a történelemnek elmélete?
Történetelmélet I–II.
Szerkesztette Gyurgyák János
és Kisantal Tamás

Az 1990-es évektől kezdődően a magyar társadalomtudományos irodalomban, illetve a könyvkiadásban jelentősen megszaporodott a történelem elméleti kérdései (azaz a történetelmélet) iránt való érdeklődés. Az itt ismertetendő kötetek kapcsán mindenekelőtt az a kérdés vetődik fel, hogy van-e a történelemnek tulajdonképpen elmélete? A kötetek ugyanis ezt a címet kapták, jogos tehát annak a kérdésnek a felvetése, hogy beszélhetünk-e egyáltalán ilyesmiről; másrészt ez a probléma szerintem a kötet beosztását, az itt bemutatott igencsak terjedelmes anyag elrendezését alapvetően befolyásolja.

Meglátásom szerint a kérdés (elsősorban persze történészi/történeti szempontból) alapvetően nemmel válaszolható meg, s mind­ez előrevetíti már a kötetekkel kapcsolatos legfontosabb kifogásomat.
Szerintem ugyanis ebben a formában a kötetek használhatósága (bármilyen szemszögből) igencsak kérdéses. Hiszen az anyag elrendezése a következőképpen valósult meg: az első kötetben egy alapvetően bibliografikus jellegű bevezetés (ami persze – s ez az én, továbbiakban kifejtendő tézisemet erősíti – nagyrészt kronologikus) után találhatók a Mi a történelem?, Mi a történeti tény?, majd A történelem értelme, iránya, és haszna című fejezetek. A másodikban pedig A történeti megismerés, megértés és magyarázat (önmagában is külön kötettel felérő, több mint nyolcszáz oldalas alfejezet), majd A történeti elbeszélés és a történelem retorikája, illetve A történelem védelmében című fejezetek.

Értem én, hogy a rendszerezés itt olyasmi alapon történt, hogy a történetelmélet foglalkozhat a történeti tény mibenlétével, a történelem általános menetével (mondjuk a történelmet mozgató fő tényezőkkel, a történelem ontológiájával) vagy a történelem megismerésének, ismeretelméletének a kérdésével. Kérdéses viszont máris, hogy a történelem ismeretelméleti jellegű problémái mennyiben választhatók el a történeti tény problémájától, és mi indokolja a történeti elbeszélés és a történelem retorikája külön fejezetekbe történő illesztését, hiszen ezek alapvetően elválaszthatatlanok az ismeretelméleti kérdésektől. Ráadásul, ebbe az elrendezési módba igen nehezen illeszthetők a történészek véleményei, akik a megelőző történetelméleti-történetfilozófiai fejezetekben természetesen alulreprezentáltak, s akik ilyenformán mintegy tisztes kívülállókként az utolsó fejezetbe, egyfajta függelékként kerülnek.

Véleményem szerint ugyanis a történelemnek (történészi, de részben talán filozófusi szempontból) nincsen a tulajdonképpeni értelemben vett elmélete, hanem „csupán”/„pusztán” története van, s e kötetek feldolgozása, értelmezése és „hasznosítása”/„megemésztése” (végül is egyetemi tankönyvnek készültek) csak ebben a tekintetben, tehát csak történeti alapon lehetséges.

(Megjegyzem: mindezzel nyilván a kötetek szerkesztői is szembesültek, hiszen az egyes fejezeteken belül immár kronologikus rendben haladva mutatják be az általuk legjelentősebbnek/leginkább reprezentatívnak tartott szerzőket. Itt viszont az a megjegyzés tehető, hogy – Benedetto Crocét felidézve – a kronológia még nem történelem.)

Tehát úgy gondolom, hogy az itt kiadott (egyébként még a nemzetközi szakirodalmat tekintve is páratlanul gazdag) anyag feldolgozása, „megemésztése” mindenekelőtt történeti alapon lehetséges, s aki ezzel próbálkozik, nem spórolhatja meg azt, hogy valamilyen összefüggő képet alakítson ki a történetfilozófia 18. századtól való kialakulásától kezdve a további „fejlődéséről”, valamint a történetírás/történettudomány ennél lényegesen hosszabb alakulási folyamatáról. Tisztában vagyok persze azzal, hogy a „fejlődés” fogalma egyesekben mindjárt averziót kelt, s valamiféle identitás megalapozásának gyanúja merül fel. De a „fejlődést” további explikálás nélkül egyelőre idézőjelben használom, s az már valamit sejtet, hogy a „haladás” fogalma fel sem merült.

Úgy vélem, hogy ezen „fejlődési” vonal keretén belül értelmezhetők olyan fogalmak, mint historizmus, pozitivizmus, szellemtörténet, neopozitivizmus, strukturalizmus, hermeneutika, posztmodern, posthistoire stb. Úgy vélem, hogy lehetetlen mindezen fogalmak esetén a történetírásra való lecsapódás vizsgálatát mellőzni, s ezért – felfogástól függően – nyilván utalni kell felvilágosodásra, romantikára, liberalizmusra, marxizmusra, konzervativizmusra stb., de – úgyszintén felfogástól függően – kritikai történetírásra, professzionalizmusra vagy szcientista történettudományra is.

Hogy mindennek milyen konkrét megvalósítási lehetőségeire gondolok, arra csak egy példát szeretnék felhozni, mégpedig a szellemtörténetét.

Amint az idevágó kutatásokból kiderül, a szellemtörténetet számtalan aspektusból körüljárta már a szakirodalom (mégha, mint azt már felbukkanásakor sokan kritizálták, soha senki nem adta meg egyöntetű meghatározását), s a kötetben felhozott számos szerző és szöveg értelmezhető a szellemtörténet fogalmát és kategóriáját használva. Főként akkor, ha kitérünk a 19. századi historizmushoz, de legalább ennyire a pozitivizmushoz való viszonyára, a vele szinte egykorú neopozitivizmusra s később a posztmodernre, amely – Frank Ankersmit meggyőző, noha persze vitatott érvei szerint – ennek egyenes ági leszármazottja.

A szellemtörténet kapcsán (értelmezéstől, hangsúlytól függően, amely természetesen nyitott, több-, de nem határtalan és végtelen szólamú) lehet elemezni annak előzményeit, például a kötetben szereplők közül számosat, így Johann Gottfried von Herdert és Giambattista Vicót a 18. századból.

A 19. századból azután lehet folytatni Georg Hegellel, Leopold von Rankéval, Jacob Burckhardttal, Friedrich Nietzschével stb. (hogy – Nietzsche kivételével – csak a kötetekben szereplőket említsem). Itt nyilván lehet érzékeltetni, hogy (értelmezéstől függően) ki milyen szemszögből előzmény. Például Herder a „népszellem” fogalmával, ha a nemzeti jellemtant a szellemtörténet organikus összetevőjének tekintjük; illetve Rankét említhetjük, ha fontosnak tartjuk Friedrich Meineckét és a „külpolitika elsőbbségét” valló konzervatív felfogást; valamint Vicót, Nietzschét, Burckhardtot, ha a kultúr-, de inkább a civilizációkritikához és a hanyatláselméletekhez keresünk előzményeket.

Jól lehet érvelni amellett is, hogy a szellemtörténetnek van egy többé-kevésbé körülhatárolható ismeretelméleti pozíciója. Mert (bármilyen nagy különbségek vannak is közöttük)

 

 

kétségtelen, hogy Wilhelm Dilthey, Wilhelm Windelband, Heinrich Rickert, Georg Simmel, Max Weber megegyeznek a természettudományokkal szembeállított, önálló kultúr-, illetve szellemtudományok tételezésében. Ez par excellence szellemtörténeti pozíció, s szövegszerűen bizonyíthatjuk egymásra való nagy hatásukat (épp a kötetek textusai alapján) az élmény, „beleérzés”, idiografikus és nomotetikus tudományok megkülönböztetése, értékvonatkoztató módszer, valamint a nevezetes toposz, az „ideáltípus” kapcsán. Utóbbi áll leginkább közel a „racionális” fogalmakat alkotó szociológiai megközelítéshez, de alapjában mégis a szellemtörténeten belül marad.

Ezzel az ismeretelméleti pozícióval, amely (a számos különbség ellenére) mégiscsak a művészetek felé közelítheti a történelmet, szoros összefüggésben áll a szellemtörténetnek a történelem mibenlétéről, ontológiájáról, fő mozgatórugóiról való elképzelése. Ennek egyik alapvető konstituense például Dilthey Weltanschauung-ról, a világnézetekről szóló tana, vagy Max Webernek, Ernst Troeltschnek, Werner Sombartnak és másoknak a protestantizmus, helyesebben a kálvinizmus és a kapitalizmus kialakulásáról, de főként összefüggéséről való elképzelése.

A világnézetekről való tannak különösen a művészettörténetben volt nagy lecsapódása (összhangban persze a szellemtörténet alapvető pozíciójával, amely többnyire a magas művelődésre összpontosított s az itt testet öltő eszmékben látta a történeti vizsgálódások tulajdonképpeni tárgyát), elég csak Aby Wartburg, Max Dvorak, Heinrich Wölfflin, John Ruskin, Erwin Panofsky, Ernst Cassirer nevét megemlíteni. Ekkortól kezdődik – például Jules Michelet, Jacob Burckhardt, Karl Lamprecht nyomán – a román, gótikus, reneszánsz, barokk, felvilágosodás, romantika fogalmainak/korszakainak/világnézeteinek

módszeres kutatása, szétválasztása, „fejlődési” sorba való rendezése – szinte az összes szellem­tudományi ágban, tehát nem csak a művészettörténetben. A kötetek sajnos mindebből mit sem mutatnak be, jóllehet az itt felemlített szerzők közül számosat tárgyalnak, például Johan Huizingát, akinél ezek a kérdések alapvetőek.

Külön kérdés azután a szellemtörténeten belül az egyfajta konzervatív politikai filozófia, amelyet a leginkább talán Friedrich Meinecke reprezentál. (Meineckétől sajnálatos módon szintén nem szerepel szöveg a kötetekben, pedig ő a huszadik századi német történetírás leginkább kiemelkedő személyisége, s mondjuk a Persönlichkeit und die geschichtliche Welt című tanulmánya/esszéje a historizmus, illetve a szellemtörténet számos problémájának bemutatására adna lehetőséget. Arról nem is beszélve, hogy életműve a magyar problémákra való kitekintést is lehetővé tenné, hiszen magyar pendant-ja a magyar szellemtörténet vezető alakjának számító Szekfű Gyula.)

További külön és önálló konstituense lehet a szellemtörténetnek az ún. kultúrkritikán és/vagy kultúrpesszimizmuson, esetenként a körforgás elvén alapuló történetfilozófia, amelyet a kötetekben leginkább természetesen Oswald Spengler és Arnold Toynbee fémjelez, de mindenképpen e helyütt lenne említendő a kötetekben úgyszintén fájdalmasan nem szereplő José Ortega y Gasset.

A kultúrkritikus/kultúrpesszimista filozófiák egy tipikusan szellemtörténeti pozíciót fogalmaznak meg (s így lehet mondjuk Nietz­sche vagy Vico a közvetlen elődjük), amennyiben alapvető és közös jellemzőjük a történelem általános „értelmére” vagy értelmetlenségére vonatkozó s Karl Popper által oly kategorikusan visszautasított kérdés feltevése, amelynek másik közös szüzséje a modernitásból való kiábrándulás, a modernitás kritikája, kultúra és civilizáció számos kérdés elemzését lehetővé tevő szembeállítása, a „modern” tömegtársadalom mindennemű jelenségének elutasítása.

Végül lehetne utalni mindennek a konkrét/empirikus történetírásban való lecsapódására is. Persze a fent említettek közül is számosan – például Dilthey, Meinecke, Troeltsch, a művészettörténészek, Toynbee – elsőrendű történésznek/történetírónak számítanak, de feltétlenül meg kell említeni a kötetben szereplők közül Burckhardt, Lamprecht, de legfőképpen Huizinga nevét (a nem szereplők közül pedig számosat, az osztrák Heinrich von Srbiktől és Egon Friedelltől, a német Ernst Kantorowitztól kezdve egészen az orosz Michael Ivanovitch Rostovzeffig (Mihail I. Rostovcev), az olasz Guglielmo Ferreróig és Federico Chabodig, vagy a francia Paul Hazard-ig), akiknek életműve értelmezhetetlen a szellemtörténetről általánosan kialakított (hogy a kötet szóhasználatánál maradjak: kolligált [William Henry Walsh] vagy szinoptikus ítélet [Louis Mink] alapján megalkotott) fogalom nélkül. Hiszen az ő életművükre szinte egyformán jellemző a szellemtörténet nyomvonalából majdhogynem nyílegyenesen kikövetkeztethető esztéticizmus, a magas, elit kultúrára összpontosító (persze inkább szellemi) arisztokratizmus, általában a történelem nevelő erkölcsi célzatainak előtérbe állítása. Leginkább közös bennük azonban a mindnyájuk által tudatosan művelt kultúrtörténet műfaja, amely a sok tekintetben a társadalomtörténettel, de mindenképpen a politikatörténettel (s főként a politikai eseménytörténettel) szembenálló szellemtörténeti alapállás logikus történetírói genre-ja.

Természetesen az itt felsorolt/felhozott anyag számos más elrendezése is lehetséges, illetve számosan vannak (például Benedetto Croce, Robin George Collingwood vagy az ún. angolszász vita képviselői/résztvevői), akik ebből az elrendezésből kimaradtak, s akiket viszont például a nemzeti historiográfiák bemutatásánál tárgyalni lehet. Mindez viszont sejteti, hogy történeti alapon igenis lehetséges az anyag olyan elrendezése, amely lehetővé teszi ennek (akár didaktikai szempontból való) megemésztését.

Befejezésül azért meg kell jegyezni, hogy az itteni kötetek, például a szerzőkre vonatkozó irodalmi apparátussal, eligazítással stb. hihetetlen módon elősegítik a historiográfiai tájékozódást és vizsgálatokat. Azonban – mondjuk a német címfordításokat illetően – egy nyelvi átfésülés nem ártott volna, s igen nehezen tudnának elszámolni a szerkesztők mondjuk Paul Veyne híres, Comment on écrit l’histoire című művének Kommentár a történetírásról való fordításával, vagy Theodor Lessing Az emberiség története – bűncselekmények értelmetlen sokasága (eredetiben: Geschichte als Sinngebung des Sinnlosen) című írásának ilyetén formában történő magyarításával. (Történetelmélet I–II. Szerkesztette Gyurgyák János és Kisantal Tamás. Budapest: Osiris Kiadó, 2006, 792+1208 p.)

Erős Vilmos

egyetemi docens

Debreceni Egyetem Történelmi Intézet