Markó Péter:
Modernizáció, racionalizálódás
(szociológiaelméleti előadások)

A szerző, mint elmondja könyve előszavában, a kilencvenes évek első felében kezdett óraadóként tanítani a szombathelyi szociálismunkás-képzésben, majd a főiskolán. Tanított szociológiatörténetet és társadalomtörténetet. A hallgatók részéről merült fel az igény, hogy jó lenne előadásait írásba foglalni. Így születtek a kötetbe foglalt írások jórészt a kilencvenes évek elején–közepén. Közben azonban politikai pályára lépett, de mindig megmaradt intellektuelnek, amit az is mutat, hogy könyvet is megjelentetett (például „Áron vett szabadság”. Szombathely: Genius Savariensis, 2008), amelyben alkalmi előadásait, elemzéseit adta közre. Ezekből az írásokból (melyek jó tollú és érzékeny írói kvalitásokat csillantanak fel, és például kiállítások megnyitóit, rövid úti élményeket stb. tartalmaznak) egy olyan ember képe bontakozik ki, aki küldetésnek vállalta a politikát, de mindig megmaradt érzékeny világfigyelőnek. Aki eltöpreng azon, hogy az osztrákokat nyárspolgároknak tartják, de a gemütlichkeit mégis vonzó; vagy Münchenben a sörfesztiválon afölött elmélkedik, hogy mi is a német állhatatosság titka; vagy Hamburgban észreveszi, hogy az észak-német parasztokról olyan vicceket mondanak, mint nálunk a székelyekről; és arra is felfigyel, hogy németek előítéletei velünk ellentétben befelé irányulnak, nem kifelé.

Ami az előttünk fekvő könyvet illeti, nagyszabású vállalkozás. A könyv három nagy részre oszlik: elméleti fejezetek, történeti fejezetek és ezen belül a 6. alfejezetben van a tudományelméleti kitekintés (ennek akad egy-egy előzménye, egy vázlatos előadás, lásd „áron vett szabadság”, 125–134.). Itt az a probléma vetődik fel, hogy miért nem előzik meg a történeti fejezetek az elméletieket, ahogy az a szociológia könyvek általános szokása (mint például a szerző szerint is említett Andorka-könyv, de ugyanez érvényes Antony Giddens nagy bevezetésére a szociológiába). Ha pedig tudományelméleti részeket is beiktatott könyvébe, szerintünk ennek a résznek kellett volna megelőznie a történeti részeket is. Tehát a helyes sorrend szerintünk ez lett volna: 1. tudományelmélet, 2. történeti fejezetek, 2.1. egyetemes szociológiatörténet, 2.2. magyar szociológiatörténet. Hogy nem így osztotta be a könyvét a szerző, annak valószínűleg az volt az oka, hogy (egyébként jogos és indokolt) meggyőződése szerint a szociológia kialakulása maga is a modernitás terméke, tehát a szociológiatörténet maga kifejezi a modernizációt. Ez így is van, mint ezt Jürgen Habermas is kifejezetten állítja a kommunikatív cselekvéselméletről szóló munkája bevezetésében, amikor rámutat arra, hogy a szociológia a polgári társadalom keletkezésével együtt jött létre, annak anómikus tünetei fölötti eszmélkedés nyomán, ami egyfelől Émile Durkheimhez, másfelől pedig a racionalitás-problematikához, azaz Max Weberhez kapcsolja. Mint Habermas kifejti: metateoretikus, metodológai és empirikus jellege miatt a szociológia kitüntetetten volt alkalmas arra, hogy „Max Weber az okcidentális racionalizmus történeti, mindenesetre kutatáspszichológiailag véletlenszerűen felvetődött kérdéseit, azokat, amelyek a modernitás jelentőségére és az először Európában bevezetett modern kapitalista modernizáció társadalmi okainak és mellékkövetkezményeinek vizsgálatára vonatkoztak, kényszerítő okokból a racionális cselekvés, racionális életvezetés és racionális világképek szempontjából tárgyalja” (Habermas, Jürgen: Theorie des kommunikativen Handels. Handlungsratinalität und Gesellschaftliche Rationalisierung. 2. Auflage. Frankfurt: Shurkamp, 1977. Band 1. 23.). Vagy A filozófiai diskurzus a modernségről első bevezető fejezete nem Weberrel kezdődik-e, meg Durkheimmel és Albert Schütz-cel folytatódik-e? Nem vezeti-e át a weberi modernizáció fogalmát a kornak az eredeti modernség posztmodern és anarchista tagadásáig? (Lásd Habermas, Jürgen: Filozófiai diskurzus a modernségről. Budapest: Helikon, 1998, 7–10.). Vagyis nem mindenhol a modernizációról van-e szó – vetődhetett fel a szerzőben a kérdés könyve szerkezetének konstruálásakor. S valóban, Habermas könyve a kommunikatív cselekvésről szociológiatörténetként is olvasható lenne. Hiszen nem kezdi-e el Weberrel, majd folytatja Lukács Györggyel, Durkheimmel és Schütz-cel, Talcott Parsonsszal és így tovább. Tehát túlnyomórészt azon teoretikusokkal, akiket szerzőnk is tárgyal. Csakhogy Habermasnál vörös fonálként húzódik végig a könyvön a racionalitás problémája mint középponti téma, és majdnem úgy, mint Hegel, ő is történetileg mutatja meg a szellem új és új alakjait, ahogyan eljutnak a mához, vagyis a posztmodernhez, miközben kibomlik előttünk a racionalizáció legújabb alakja, nevezetesen a kommunikatív racionalitás. Habermas zseniálisan egyesíti a logikai és történeti megközelítést.

Az előttünk fekvő könyv elmulasztja tartalmilag elemezni a modernizációt, pedig képes lenne ennek tárgyalására, hisz másik könyvében nagyszerű elemzéseket ír például a magyar gazdaság állapotáról vagy a területi közigazgatás továbbfejlesztéséről (lásd „Áron vett szabadság”. 90–124.,135–155.) Viszont ezzel szemben alaposan interpretálja a történeti sorrendben egymásra következő szerzőket, ezért munkáját – szerintünk – mint szociológiatörténeti tankönyvet kell olvasni. És annak kiváló. Tehát a továbbiakban ebből a szempontból nézzük a művet.

Először is: a cím a mondottak értelmében nem pontos: Modernizáció, racionalizálódás. Szociológiaelméleti előadások. Nos, ha megnézzük a könyv tartalmát, azt kell mondanunk, hogy elvéti tárgyát. Mert először is, mint előbb kimutattuk, nincsen tematizálva benne a modernizáció problémája, noha a könyvben tárgyalt szerzők fontos kezdeteit adják a modernizációnak (mint például Max Weber az Ausdifferenzierung fogalmával), vagy hozzájárultak a modernizáció tematizáláshoz (például Parsons, amikor beviszi az AGIL-rendszerbe a változás elemét). Jobb lett volna az alcímet főcímmé tenni, kimondva a valódi tartalmat: „A szociológiaelmélet története”. Van ilyen című könyv, az amerikai szociológiatörténésztől, Jeffrey Alexandertől (Szociológiaelmélet a II. világháború után. Budapest: Balassi Kiadó, 1996).

S valóban, mert a könyv két nagy részre oszlik, s az első rész az Elméleti fejezetek címet viseli. Az egyes fejezetek megfelelnek a XX. század jelentős szociológusainak, így sorrendben: Max Weber, Talcott Parsons, Émile Durkheim, Mannheim Károly, Alfred Schütz, Jürgen Habermas, Norbert Elias, Pierre Bourdieu, s végül egy áttekintés a posztmodern szociológiáról. Minden fejezetben alapos és igen részletes interpretációkat olvashatunk, amelyek különösen a szociológiatörténetet hallgatóknak lehetnek hasznosak.

Az egészet megelőzi egy bevezető fejezet A történelem értelméről. Itt is az ezt tematizáló szerzőket látunk: Bibó Istvánt, Immanuel Wallersteint, Francis Fukuyamát, Karl Poppert, és kakukktojásként Braun Róbertet (nem a szociológia első magyar műhelyének Braunját, A falu lélektana szerzőjét, hanem egy mai tehetséges szervezőt), és végül Vitányi Iván egy előadását idézi a szerző. Ezek a szerzők ide valók, de mivel csak sporádikusan vannak kiemelve, a fejezet megmarad esetlegesnek. Mert miért nem szerepel, csak találomra: Oswald Spengler, Ortega y Gasset, Arnold Toynbee, vagy magyarok közül Szabó Dezső, Németh László, vagy Babits Mihály. De ha úgy fogom fel a dolgot, hogy a szerző itt egyetemi hallgatókat akar megismertetni néhány mértékadó felfogással, akkor a fejezet a helyén van. Van ezután egy fejezet, amely tematizálja a modernizációt, de ezt is csak Habermas alapján, alig másfél oldalon. Na most, ez a fejezet kiválóan szemlélteti a szerző könyvének fő hibáját: azt, nevezetesen, hogy a szerző megmarad a korrekt interpretáció síkján, de 

ugyanakkor neki vannak saját gondolatai vagy utalásai a jelen problémáira, de ennek kifejtését meghagyja magának. Például itt, miután interpretálja Habermas nézetét arról, hogy a rendszer- és életvilág szembekerülnek egymással, és kifejti, hogy Habermas szerint „a rendszer úgy válaszol erre (már tudniillik arra, hogy a rendszervilág behatol az életvilágba), hogy önmaga fejlesztésének céljait egyre kevésbé hajlandó beengedni az életvilág kommunikatív nyilvánosságába, de ezzel gyengíti saját legitimitását” (18–19.), úgy folytatja az interpretációt, hogy ha vita tárgyává teszi ezeket a célokat, akkor azok megsemmisülnek, majd példa gyanánt az atomerőmű-építéseket, a dunai vízlépcső ügyét és a Bokros-programot hozza fel. Na most, nem nagyon értjük, hogy miként jönnek ide ezek a példák, miközben Habermas az elméletét a fejlett nyugati társadalmakra dolgozta ki, és ezért lehet, hogy a volt szocialista országokra nem áll. Hogy csak a Duna-ügyet említsük, itt például a rendszerváltás egész esszenciájában bontakozott ki, ugyanis ez a gyűlölt vízi erőmű koncentrálta magába az egész szocialista rendszer minden arroganciáját és egyben szervilizmusát. A témát ráadásul nem a párt engedte be, hanem azt a civil társadalom tette nyilvános vita tárgyává. Attól eltekintve, hogy ez arra is felhívja a figyelmet, hogy egy elmélet, már tudniillik, a Habermasé, mennyire nem univerzális, hanem csak a nyugati társadalmak problémáiból született, s bár mi nem értünk egyet az interpretációval, de lehetséges, hogy a szerző tudott volna érvényes magyarázatot adni, ha adott volna magának a kifejtésre elég teret. De persze ezzel egy más könyvet írt volna, nevezetesen tényleg a modernizációt tematizálta volna. Tehát úgy vetődhetett fel számára a kérdés: tankönyv vagy probléma-könyv. Szerintünk a szerző az elsőt választotta, de minduntalan kibújt belőle az elemző készség, és – ismételjük – ezt nem fojtotta magába. Ami viszont neki nem volt a tulajdonképpeni célja, hanem igazában neki a szociológiaelmélet története volt a valódi célja. Ami, még egyszer hangsúlyozzuk, teljesen legitim vállalkozás, de ezek a közbevetések a szövegben zavaróak. Vagy, hogy találomra egy másik példát is kiragadjunk, a 66. oldalon, Mannheimet tárgyalva egy, a parlamentre vonatkozó idézet előtt megjegyzi „Mintha napjaink (1990-es évek) magyar parlamentjének jellemzésére íródtak volna ezek a sorok” stb.

Hasonló a másik probléma is, amely abból fakad, hogy a szerző csak a legkiválóbb szociológusokat interpretálja, az, hogy a másodlagos irodalom bemutatása is éppoly esetleges, mint volt az első bevezető fejezetben, a „történelem értelméről”. Már ott sem értettük, hogy miért pont Braun Róbert meg Vitányi Iván kerül Popper és Fukuyama mellé. Ez az egész könyvre jellemző, az tudniillik, hogy a szerző önkényesen válogatja ki a másodlagos irodalmat, ezért az embernek hiányérzete támad. Például Erdei Ferencet tárgyalva nekem hiányzik Borbándi Gyula könyve, és hozzá a Bibó-interpretáció, vagy modernek közül Gyáni Gábor, aki több írásában bírálta Erdei kettős társadalom elméletét.

Mármost ami a szociológiatörténeti tankönyvnek felfogott műben a szerzők sorrendjét illeti, itt van egyfajta törés. Mert először van Weber, aztán Parsons majd Niklas Luhmann, tehát ahogy Habermas viszi előre a racionalitás témáját Webertől Parsonsig, majd ideveszi Luhmannt mint a rendszerelmélet fontos alkotóját. Ezután folytatja Durkheimmel, Mannheimmel, Schütz-cel, majd jön Habermas, Norbert Elias és Bourdieu, végül a posztmodern szociológia. Ha szociológiatörténetnek fogom fel a könyvet, márpedig annak kell, akkor itt Durkheimnek kellene következnie Weber után. De ez csak akkor probléma, ha a szerző tényleg szociológiatörténetet akart volna írni. De hát nem azt akart, ezt már tárgyaltuk.

De nézzük most már tartalmilag az interpretációkat. Tehát ezek korrekt és pontos interpretációk. Nincs itt terünk ezeket bemutatni, csak egyet hadd emeljünk ki, akit a szerző szemmel láthatólag igen kedvel – Mannheim Károlyt. Már a másik könyvben is van egy vázlat róla (lásd „Áron vett szabadság”, 126.). Mannheim liberális tudásszociológiája címmel kezdi, majd egy másik fejezetben a konzervativizmusról szóló művet interpretálja. Liberális, antitotalitáriánus és racionális – állapítja meg Papp Zsolt nyomán, majd röviden beleszövi Max Scheler tudásszociológiáját is. Ezután tér rá Mannheimre, és főként a szabadon lebegő értelmiség fogalmát tárgyalja. Érdekes felvetése az, hogy Mannheim már az Ideológia és utópia előtt felfedezi – az egyébként Alfred Webertől eredő – freischwebende Intelligenz-et, és ennek kapcsán azt fejtegeti, hogy a „műveltségkultúra” vezethet olyan eredményre, mely szerint „az egyén más csoportakarás szolgálatába áll, mint amelyikből származik, mint például az elszegényedett dzsentri és a zsidóság képviselői”. Vagy a szerző által idézett alakban: „Életútjaink és meggyőződéseink oda hatnak, hogy a műveltségnek ezen a szintjén bizonyos mértékig szabadon lebegővé lett, így lehetséges, hogy kivált a szociálisan szabadon lebegő egzisztenciák, az elszegényedett dzsentri és a zsidóság képviselői akár meggyőződésből, akár érdekből új törekvést (intenciót) tegyenek sajátjukévá” (70., Mannheimnél: A gondolkodás struktúrái. Bp., Atlantisz, 1995, 307.)

Ezután a szerző tesz megint egy első pillanatra meggondolatlannak látszó aktualizáló megjegyzést: „Mintha Mannheim elfogulatlanabbul szemlélte volna a dzsentrit, mint azt Bibó Istvánon felnőtt tudósnemzedék a ’70-es, ’80-as években szemlélte” (70.). Itt azonban a szerző ráhibázott. Mint e sorok írója már a kilencvenes évek elején kimutatatta: volt itt egy „nemzeti urbánus” réteg, jórészt kisnemesi származású értelmiségiek, akik a magyar szellemi élet kiválóságai lettek. Például Ady Endre és Babits Mihály, de Bibó István is, akik mind – ha tetszik – elszegényedett kisnemesi családokból származtak, és mentesek voltak minden antiszemitizmustól, és valóban népben-nemzetben, sőt Európában gondolkodtak (lásd Nagy J. Endre: Elhajló pályaképek: Bibó István és Horváth Barna. – In: Dénes Iván Zoltán (szerk.): A hatalom humanizálása: tanulmányok Bibó István életművéről. Pécs: Tanulmány K. 1993. 84–90.).

A történeti fejezetek meglepő témával kezdődik: a zsidókérdés „mint a beteg magyar társadalomfejlődés »tünetegyüttese«”. Kétségtelen, hogy a zsidóság fontos szerepet játszott Magyarország modernizálásában. Ezt azonban szélesebb perspektívában kellett volna felvetni: Lengyelország és Oroszország hasonló helyzetben volt, mint mi. Lehetséges persze, hogy egy ilyen kitekintés szétfeszítette volna a munka kereteit. Mindenesetre a szerző bemutatja a zsidóság történeti fejlődését Magyarországon, majd ismerteti a Huszadik Század zsidókérdés és antiszemitizmus vitáját, végül Bibó István nagy tanulmányát interpretálja.

A következő fejezet foglalkozik a magyar szociológiatörténet néhány jelentős alakjával (Pulszky Ágost, Somló Bódog, Jászi Oszkár), illetve a két világháború – Borbándi Gyula által elnevezett – „harmadik reform nemzedékével”. Innen csak a szerzőnek azt az új interpretációját emeljük ki, amellyel behozza Jászi Oszkár A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja című 1935-ös cikkét. Ennek kapcsán megjegyzi, hogy 1996-ban is ehhez hasonló vita bontakozott ki a szólásszabadság korlátozhatóságáról (sőt mi hozzá tehetjük: még ma is!), azonban Jászi ezen cikkét senki sem ismeri.

Összegezve: ha a könyvet mint a szociológia elmélettörténetét bemutató könyvet tekintjük, és nem a címében foglaltakat tárgyalónak, akkor a könyv jó és nagyon hasznos olvasmány lesz főként a szociológiatörténetet tanuló egyetemi hallgatók számára. (Markó Péter: Modernizáció, racionalizálódás. (Szociológiaelméleti előadások). Szombathely: Savaria Univ. Press, 2008. 258. p.)

Nagy J. Endre

szociológiatörténész, egyetemi tanár