Történeti-földrajzi bevezető
A Kárpátok íve egybeöleli a két magyar alföldet és Erdély zárt
medencéjét, és kialakítja ezzel a Kárpát-medence együttesét. Ezek
együttes területe 300–350 ezer km2, aszerint, hogy déli
határát hol húzzuk meg. Kiterjedésre a medence nagyobb, mint a
Brit-szigetek, és nagyobb Itália félszigeténél is.
A terület központi nagy kamrájában a magyar állam
alakult ki a 10. században, és megmaradt ott a mai napig. Határa olyan
állandóságot mutatott ez idő alatt, mint egyetlen más államé sem ilyen
hosszú ideig a kontinensen. Európában a Kárpátok ívén futó
országhatárhoz hasonlót csak a Pireneusok hegyvidéke alkotott
Spanyolország és Franciaország között. Tizenegy évszázad távlatában a
magyar állam jelentette a Kárpát-medence határait. A Kárpát-medence
területe a magyar államalapítás óta jó hétszáz éven keresztül egyetlen
ország politikai szervezetébe tartozott, és csak az oszmán birodalom
terjeszkedése során szakadt három részre, majd létezett megfelezve. A
19. század közepén újra összetartozott nagy tájként, és egyetlen
politikai testté egyesült, ám 1920-ban öt részre szakadt. A központi
területtől elhatárolt részei egyikéből sem lett önálló állam: a
Kárpát-medencén túli területekhez csatolták őket.
A Kárpát-medence és környéke mértani középhelyet
foglal el Európa kontinensén. Olyan tájegyüttes, amely Európa néprajzi
tájainak érintkezési vonalában fekszik. Itt szomszédol a kontinensen
megtelepedett három nagy nyelvcsalád, a germán, a latin és a szláv a
közbeszorult kisebbekkel. E nyelv- és népcsaládok képviselői között
egy mindegyikkel szemben idegen származású nép, a magyarság lakja
Belső-Európa magterületét. A magyarság különleges színt jelent a
Kárpát-medencében.
Az etnikai (nemzetiségi) téképezés kezdetei
1784-ben II. József népszámlálást rendelt el Magyarországon, és
ugyanígy Erdélyben és Horvátországban is. A népszámlálást a központi
hatóságok 1784 és 1787 között a katonaság segítségével hajtották
végre. Magyarországon a lakosság száma 6,5 millió, Erdélyé 1,5 millió
és Horvátországé 650 ezer, összesen több mint 8,5 millió fő volt. Ez a
szám meghaladta a korabeli becsléseket.
A népszámlálások nyomán Magyarország etnikai
térképeinek hosszú sora Korabinszky János (1740−1811) térképével
kezdődik, az 1:1 milliós Wasser- und Producten Karte des
Koenigreichs Ungarn. Als ethnographische Karte adjustirt 1791-es
bécsi kiadásával. A geológus-térképész Korabinszkynek ezzel még aligha
lehettek különösebb politikai céljai. Érdekesség azonban, hogy utána a
nemzetiségi mozgalmak megjelenésével és erősödésével az ország etnikai
térképei jó ideig nemzetiségi szerzőktől kerültek ki. Csaplovics János
1821-ben publikált műve, a Gemälde von Ungarn második kötetéhez
mellékelt Ethnographische Karte des Königreichs Ungarn sammt
Croatien, Slavonien, der Ungarischen Militärgrenze und der Seeküste
már éles vonalakkal határolja el a nemzetiségeket a magyarságtól, de
választóvonalai még tárgyilagosnak tekinthetők. Pavel Josef Šafárik
propagandacélú nemzetiségi térképe 1842-ben Olmützben, a Slovenský
Zemevid című munkájában jelent meg. Az egész osztrák–magyar birodalmat
ábrázoló térképnek nincsen tudományos értéke, hiszen a nemzetiségi
határvonalakhoz ekkor még hiányoztak a néprajzi adatok, de ebből a
térképből születtek azok a nemzetiségi választóvonalak, amelyek végül
Trianonban országhatárokká váltak (Fodor, 1952–1954). A korabeli
nemzetiségi propaganda szélsőséges példája a hírhedett Gáj Lajosnak
1838-ban napvilágot látott, már inkább politikai, mint etnikai
térképe, amelyen Új-Illyriát tüntette fel, és az 1848 körül
Besztercebányán név nélkül kiadott Slavonia inferior saeculi X.
című térkép, amely a 10. században Magyarország területén élő népeket
ábrázolja a szlovák nacionalisták elgondolása szerint.
Lényeges változással járt, hogy az osztrák császári
állam 1840-ben hivatalos, központi statisztikát hozott létre
(Klinghammer et al., 1995). Az 1850-ben végrehajtott birodalmi
népszámlálás eredményeinek alapján szerkesztette a kiváló osztrák
statisztikus, Karl Czoernig (1804−1889) az 1855-ben megjelent,
módszertanilag figyelemre méltó, a nyelvi és nemzetiségi térképek
területén pedig mérföldkőnek számító négylapos Ethnographische
Karte der Oesterreichischen Monarchie 1 : 846 ezres méretarányú
művét. (A térkép 1:1 584 000 kicsinyítésben is megjelent.)
A kiegyezéstől az I. világháborúig
Az 1867-es kiegyezés szelleme lendületet adott a nemzetiségi térképek
szerkesztésének. A dualista államszervezet intézményesen összekötötte
a Kárpát-medence népeit, és segítette őket, hogy meginduljanak a
felzárkózás útján. A kiegyezés államrendszere felgyorsította azt a
polgárosítási folyamatot, amelyet a 18. század második felében az
abszolutizmus indított el. Már az 1850-es években megfigyelhető egy
bevándorlási hullám az örökös tartományokból (osztrákok, csehek,
morvák), ami 1867 után felgyorsult. Ez az időszak volt a tatárjárás,
majd a törökök utáni kor harmadik bevándorlási hulláma. És megindul
egy belső migráció is. 1910-ben a lakosság több mint 30%-a máshol él,
mint ahol született. Magyarország népessége a dualizmus fél évszázada
alatt 4,9 millióról 10,1 millióra nőtt. Ez 107%-os növekedés az
európai 70%-os növekedéshez képest. A magyarok aránya pedig 1910-re
42%-ról 55%-ra emelkedett.
Az asszimiláció kölcsönös folyamat. Nem az egyik
idomul a másikhoz, hanem egymáshoz igazodnak. Egy új magyar nemzet
születésének kezdete ez, amely a legnemesebb hagyományra, a nemzeti
toleranciára épült (Glatz, 1996).
A kiegyezés utáni első kezdeményezés Keleti Károly
akadémikus (1883−1892), a magyar statisztikai szolgálat létrehozójának
nevéhez fűződik. A Hazánk népe… c. művét az MTA 1871-ben
nagydíjával tüntette ki. Kb. tíz évvel később, a hetvenes évek végén,
esetleg a nyolcvanas évek elején készült Magyarország ethnographiai
térképe kb. 1:2 milliós méretarányban. Erről az Országos Széchényi
Könyvtár térképtárában őrzött térképről nem derül ki, hogy ki a
szerzője, és mikor készült. Az is lehet, hogy nem önállóan jelent meg,
hanem csak melléklete lehetett valamely könyvnek. A térképnek
különösebb értéke nincsen, szerzője a lakatlan területek fogalmát még
nem ismeri, és minden területet lefed valamely nemzetiség színével.
Az első ismert magyar szerző, aki számottevő
néprajzi térképet már valós népszámlálás alapján készített, Réthey
Ferenc volt. Műve az 1880-as népszámlálás alapján készült, amely
először kérdezett a lakosság anyanyelvére. A Magyar Sz. Korona
Országainak Ethnographiai Térképe című munkát a fiatal Kogutowicz
Manó (1851−1908) kartografálta. Az 1886-ban kiadott, 1:1,15 milliós
méretarányban készült térképen Kogutowicz tizenkét nemzetiséget
tüntetett fel tizenkét színnel. A nemzetiségeket a városokban
5−10%-tól, a kis településeken pedig 15−20% aránytól ábrázolta. Fodor
tanulmányában a mű számos hiányosságra mutatott rá. Az ábrázolás a
horvátokat és a szerbeket nem választotta el egymástól, és mivel
Horvátországban a politikai községek voltak a népszámlálás egységei,
amelyek néha tíz helységet is magukban foglalnak, az ottani magyar és
német népesség kevesebb színnel szerepel a térképen, mint amennyi volt
a valóságban. Magyarország nyugati peremén a horvátokat és a vendeket
együtt tüntették fel, holott ezek nem azonosak. Erdélyben a románok
által lakott területek lakatlan magas hegységeit sem vették
figyelembe, és így arányszámukon felüli zöld színt kaptak a térképen.
Módszertanilag még bizony eléggé kezdetlegesnek mondható első
nemzetiségi térképünk…
Tíz évvel később, 1896-ban, a magyar államiság
ezredéves országos kiállítása alkalmával a Statisztikai Hivatal
kiadott egy atlaszt Magyarország kulturális és közgazdasági
állapotát feltüntető térképek és grafikonok sorozata címen. A
huszonegy darab 50×35 cm méretű térképet tartalmazó mű nyolcadik lapja
Magyarország etnográfiai térképe volt, amelyen az 1890-es népszámlálás
adatai alapján a nemzetiségeket hét színnel ábrázolták. A szép
térképsorozat nemcsak a kiállításon szerepelt, hanem az oktatási
kormányzat megküldte minden iskolának is. A nemzetiségi viszonyok
bemutatását olyan fontosnak tartotta a korabeli politika, hogy Balogh
Pál A népfajok Magyarországon című művét 1902-ben maga a
közoktatásügyi miniszter adta ki. A mű számos térképmelléklete között
van olyan is, amelyik a nemzetiségek területi elterjedését tünteti
fel. Módszerében még ez a munka is meglehetősen kiforratlan, és inkább
csak statisztikai ábrázolásnak tekinthető.
Igaz, Balogh Pál a néprajzi térképek szerkesztését
illetőleg még nem kaphatott útmutatást a kor jeles geográfusaitól,
hiszen műve négy évvel megelőzte a Brózik Károly (1849−1911)
szerkesztette Nagy magyar atlaszt, amelybe Cholnoky Jenő
(1870−1950) tudományegyetemi professzor megrajzolta Magyarország
néprajzi térképét, az atlaszt szerkesztőként jegyző Brózik pedig az
egész Monarchiáét. (Szerkesztői hiba, hogy a két térkép egyező
területei lényeges ellentmondásban vannak egymással.) Cholnokynak ez
az 1906-ban megjelent, de valószínűleg sokkal előbb tervezett néprajzi
térképe Balogh művéhez képest már figyelemreméltó módszertani
fejlődést mutat. Tudománytörténeti vita, hogy Cholnoky ennek az
atlasznak néprajzi térképét tervezte-e előbb, vagy azt, amelyik
1902-ben Kogutowicz Teljes atlasz-ában is megjelent. Az utóbbi
térkép ugyanis az 1900-ban kiadott Iskolai atlasz-ból fejlődött ki,
viszont a Nagy magyar atlasz egyes lapjait már 1901-ben bemutatták a
Magyar Földrajzi Társaságban, de a teljes mű csak 1906-ban jelent meg.
Cholnokynak a Teljes atlasz-ban publikált munkája az 1900-as
népszámlálás adatai alapján készült. Az 1:2,4 millió méretarányú
térképen nyolc nemzetiséget különböztet meg, a többit egyéb néven
összevonja, valamint a horvátokat és horvátországi szerbeket sem
választja el egymástól. További probléma, hogy a lakatlan területeket
nem hagyja ki az ábrázolásból, így a nemzetiségek elterjedése és a
színezett térképi terület nincsen arányban. Mindezek ellenére ezt kell
az első olyan magyarországi nemzetiségi térképnek tekinteni, amelynek
már nemcsak komoly statisztikai alapjai vannak, hanem kartográfiában
jártas szakember is készítette!
A 20. század fordulóját követően annyira a
politikai viták előterébe került a nemzetiségi kérdés Magyarországon,
hogy a tényleges helyzet bemutatására a közoktatási miniszter
szükségesnek tartotta az iskolákat néprajzi falitérképpel is ellátni.
Így keletkezett 1909-ben a Magyar Földrajzi Társaság javaslatára
miniszteri megbízásból Bátky Zsigmondnak (1874−1939) A magyar szent
korona országainak néprajzi iskolai fali térképe. Az 1:600 ezer
méretarányú térképet a Földrajzi Intézet adta ki. Még ez is az 1900-as
népszámlálás adataira épült. Bátky községhatáros felbontásban
dolgozott, olyan részletességgel, mint előtte még senki sem. Egy
község színfoltjaiból csak akkor maradt el valamely nemzetiség, ha
aránya ott a lakosság 10%-a alatt maradt, sőt Budapesten még ezen
érték alá is mentek. Ilyen részletes térkép szerkesztéséhez még ez a
méretarány sem volt elegendő, ezért a tervezés a lényegesen nagyobb
méretarányú 1:260 ezres közigazgatási térképen történt, és ezt
kisebbítették a kinyomtatott térkép számára. Ez a falitérkép volt az
első kísérlet arra is, hogy bizonyos lakatlan területeket kihagyjanak
a színezésből (általában a 800 m-es szintvonalon felüli régiókban
fekvő erdőségeket, amely magasságon felül alig néhány település volt
található a régi Magyarország területén). Először Bátky törekedett
arra, hogy a lakosságszámot és a lakott területeket egymással arányba
hozza. Ő választotta el először egymástól a horvátországi szerbeket és
a horvátokat, akiket a statisztika addig nem különböztetett meg.
Térképén összesen tizenkét nemzetiséget ábrázolt, és a térkép két
sarkában egy, a nemzetiségek arányát bemutató grafikont és egy
Cholnoky által szerkesztett népsűrűségi térképet helyezett el.
Néprajzi térképéhez magyarázó füzetet is csatolt. Bátky később az
1910-es népszámlálást is feldolgozta, és ez a kis térképe számos
atlaszban megjelent. Ez a térkép látható például a Kogutowicz-féle
iskolai atlaszok későbbi kiadásaiban is.
Az etnikai térképek kérdése a nemzetiségi megyékben
is időszerűvé vált, ezért nem egy megyében készültek ilyenek. Bár
nagyobb részük csak kéziratban maradt, néhányat kiadtak, például
1911-ben Arad megyéét.
Az I. világháború lezárásától a II. világháborúig
Az I. világháború megrázkódtatásai szétrepesztették az államrendszert.
Megindult a harc a határok átrendezéséért. A térség feloldatlan
etnikai feszültségei már a világháborúban alkalmat adtak az
antanthatalmaknak, hogy céljaiknak megnyerjék a Monarchia területén
élő elégedetlen nemzeteket. Feltámad Csehország és magával ragadja a
Felvidéket, a román fejedelemségek 1856-ban újjászervezett állama
megkapja Erdélyt, a világháborút kiprovokáló Szerbia pedig a
dél-magyarországi vidékeket (Glatz, 1996). Magyarországon a
kormányzati hatalom szétmállott. A magyar államszervezetet a győztes
antanthatalmak igényeinek megfelelően konszolidálták, az új
államhatalom pedig aláírta a békeszerződést. 1920-ban szétdarabolták
Európának ezt a tartós államterületét.
A felosztás 23,4 millió lakost érintett: 300 ezer
került Ausztriához, 3,5 millió Csehszlovákiához, 5,3 millió
Romániához, 4,1 millió Jugoszláviához, ahová Horvát-Szlavónország is
került 2,6 millió lakossal. Magyarországnak az összmagyarság alig
kétharmada, 93 ezer km2 -en 7,6 millió lakosa maradt.
Az I. világháború után szétzilált országban rövid
idő alatt a néprajzi, illetve nemzetiségi térképeknek egész sora
készült. Ezeknek jellemzője – írja Fodor −, hogy valamennyi keresi azt
a módszert, amellyel igazságosan lehet ábrázolni Magyarország
nemzetiségeinek térbeli eloszlását, a néprajzi határoknak a valóságban
a legtöbb helyen való elmosódását, a magyarság néprajzi szigeteit a
nemzetiségi vidékeken, és a területek igazságos néprajzi megoszlását,
aminek képét a lakatlan területek vagy a különböző sűrűn lakott
területek nem torzítják el (Fodor, 1952−1954).
Az első világháborút követő összeomlás idején a
legjobb magyar geográfusok álltak készen egy részletes néprajzi térkép
elkészítésére, amelyet a közelinek látszó béketárgyalásra szántak.
Teleki Pál (1879−1941) indítványára Kogutowicz Károly (1886−1948),
Bátky Zsigmond és Littke Aurél (1872−1944) vettek részt a
szerkesztésben, de a munkálatokba később más geográfusok is
bekapcsolódtak. A kiváló szakemberek munkájukhoz a Monarchia 1:200
ezres méretarányú topográfiai térképművét választották térképi
alapnak, és e térképmű lapjaiból az Államnyomdában, hasonló
méretarányban, de már magyar helynevekkel, negyvenöt szelvényt
sokszorosíttattak. Vállalkozásuk rendkívüli méretére jellemző, hogy a
lakosság adatfelvételében nemcsak az ország minden egyes településéig,
hanem ezen túlmenően a százfős lélekszámú lakott helyek adataiig
mentek le. Az egész térkép 13 ezer települést és még további hétezer
lakott helyet jelöl. (Horvátországot nem vonták be az adatfelvételbe.)
A negyvenöt térképlapon százezernél több köralakú térképjelet kellett
elhelyezni a népesség ábrázolására. Az értékarányos körök ötven, száz,
ötszáz és ezer lakost jelölnek. A szerkesztők arra is gondot
fordítottak, hogy a jeleket a település alakjának megfelelően, a
település kontúrján belül helyezzék el. Csak Budapestnek, Pozsonynak,
Sopronnak, Szombathelynek, Győrnek és Temesvárnak volt több lakosa,
mint amennyi a település rajzának térképi felületén ábrázolható volt,
így a körjelek egy része ezeknél kívül került a város határán. A
kéziratos térképet huszonöt-harminc rajzoló készítette, és huszonhárom
példányban készült el. Valamennyi megkülönböztethető nemzetiség kézi
festéssel külön színt kapott. Ez akkor a világ legnagyobb méretarányú
és legnagyobb méretű néprajzi térképe volt! Soha, egyetlen térkép sem
ment el a százfős lélekszámú lakott helyek részletességéig. Ez az
egyik nagy jelentősége ennek a munkának. A másik az, hogy ezzel
megoldódott a legfőbb módszertani probléma: ugyanis nagy térképi
pontossággal maradtak ki az ábrázolásból a lakatlan területek, és így
kitűntek a népsűrűségi viszonyok. Mindenkoron dicsősége marad a magyar
kartográfiának ennek a nagy néprajzi térképnek ilyen rövid idő, pár
hét alatti előállítása! Ez a korabeli nemzetközi szakirodalomban nagy
feltűnést keltet. Mivel a mű csak kevés kéziratos példányban készült,
ezért felmerült az igény, hogy a térkép nyomtatásban is napvilágot
lásson.
A térkép nyomtatásban a Földrajzi Intézet
kiadásában kicsinyítve jelent meg. A térkép címe Magyarország 1:300
000 néprajzi térképe. Dedinszky Vladimir, Ferenczi István, Halász
Gyula, Herbst Ernő, Kogutowicz Lajos, Littke Aurél, Madarassy László,
Marczell György, Schmidt Tibolt, Steiner Lajos közreműködésével
szerkesztették Bátky Zsigmond és Kogutowicz Károly. Ez Magyarország
legnagyobb nyomtatott néprajzi térképe, amely francia és angol
kiadásban is megjelent.
Ennek a nagy térképnek szinte területi kiegészítése
az 1919-ben Györffy István (1884− 1939) saját kutatásai és személyes
adatgyűjtése alapján szerkesztett A moldvai csángók néprajzi térképe.
A néprajzkutató egyetemi tanár kilenc fokozatban, 10%-os lépcsőkben
ábrázolja a csángók arányát az egyes falvakban. Ahol nem érte el a
csángók száma a 10%-os küszöböt, ott aláhúzta a helynevet. A mű helyet
kapott az első világháborút lezáró béketárgyalásokra kiadott térképek
között.
|
|
A kartográfia területén is kiváló geográfus
szakember, Teleki Pál 1918-ban Magyarország néprajzi térképe a
népsűrűség alapján című műve szerkesztésénél egy módszertani
újdonsággal jelentkezett (Teleki, 1935). Az 1910-es népszámlálás
alapján szerkesztett 1:1 milliós térképén arra törekedett, hogy a
nemzetiség számaránya és a lakott területük aránya közötti viszonyt
megjelenítse, hogy így a népsűrűség is kitűnjék a lakatlanul maradt
terület nagyságából. Térképén minden járás területéből csak annyi mm2
térképi felületet töltött ki az ott élő nemzetiségek színével, ahány
száz fő élt ott. Tehát térképén minden mm2 száz lakost
jelent. Ahol a népsűrűség nem érte el a száz főt, ott bizonyos
nagyságú terület fehéren, azaz lakatlanul maradt. Így jól kitűnik
például a hegyvidékek ritka lakossága. Viszont ahol meghaladja a száz
fő/km2 értéket a népsűrűség, például a városokban, ott a
lakosságszám nem fér bele a település térképi vonatkozási felületébe.
Teleki ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy a népesség számát mértani
idomokba rendezve helyezte el a város körül, azaz nem mindenütt
jelenik meg a lakosság pontosan azon a területen, ahol a valóságban
él. Mivel nem pontos helyén van minden nemzetiséget jelölő színfolt,
ezért inkább csak kartogramnak tekinthetjük a művet. Néprajzi határok
kijelölésére tehát nem alkalmas, de az ország vagy egyes részei
igazságos és valóságos nemzetiségi képének megítélésére nagyszerűen
megfelel, mert egyetlen nemzetiség sem kapott arányán felüli vagy
aluli színfoltot. A munka, amely tizenkét színnel jeleníti meg a
nemzetiségek képét, számos kiadást ért meg. Megjelent magyar, német,
francia és angol szöveggel is, és ez volt az egyetlen térkép, amelyet
az 1920-as párizsi béketárgyaláson megtekintettek. Ott kapta a nevét
is a magyar nemzetiséget jelölő színről: Carte rouge.
Ugyancsak a párizsi
béketárgyalásokra készült az a hat térkép, amelyeket a román kormány
által benyújtott erdélyi néprajzi térkép cáfolatául szántak. Ezek a
Fodor Ferenc (1887−1962) kiváló kartográfus és történész
szerkesztésében készült lapok is részei voltak a magyar béketárgyalási
anyagnak.1 Érdekesség, hogy a térképlapok
1937-ben kisebbített formában újra megjelentek a Földrajzi
Közleményekben, amikor is Teleki Pál szakmai vitába bocsátkozott
Someşan román statisztikussal, aki megtámadta a Carte rouge
nemzetközi szakirodalomban elismert szerkesztési módszerét (Kish,
1987).
A béketárgyalásokat segítendő jelentette meg
1919-ben Magyarország néprajzi térképét két jó szándékú amatőr is,
Dörre Jenő vasúti főmérnök és Lux Ernő vasúti felügyelő. 1:900000-es
méretarányú térképükön az 1910-es népszámlálás adatait hasonló
módszerrel ábrázolták, mint az 1:200 ezres kéziratos nagy térkép
néhány hónappal korábban, de a kisebb méretarány miatt térképükön a
kör alakú jelek már ezer lakost jelölnek. A szerkesztésében korrekt
munka azonban komoly térképolvasási nehézséget okoz, mivel a szürke
alapnyomású térképen pl. a román nemzetiséget kékesszürke színnel
jelenítették meg.
Az 1918−1919-es évek utolsó, immár hetedik néprajzi
térképét a Magyar Földrajzi Intézet adta ki. Az 1:1 milliós
méretarányban készült hosszú című munka: Magyarország néprajzi
térképe. Az 1910. népszámlálás alapján. Nemzeti többségek,
kisebbségek, népsűrűség. Móricz Miklós tervezte népsűrűségi térkép
alapján szerkesztette Kogutowicz Károly. Az abban az időben már
Szegeden geográfus egyetemi tanár Kogutowicz nem éppen sikeres
szerkesztői elve az volt, hogy minden település annak a nemzetiségnek
az alapszínét kapja, amely a település lakosságának az 50%-át
meghaladta. Ahol nem volt abszolút többségű nemzetiség, ott az
alapszínezés elmaradt, a település területét fehéren hagyta. Így az
ország területe magyar többségű, nemzetiségi többségű, és semleges
területekre különült el. Csak hat nemzetiséget különböztetett meg
színnel, a többieket az egyéb kategóriába vonta össze. A többséget
mutató területek népsűrűségét az alapszínezés négy tónusfokozata adta
meg: a 0−25 fő/km2 területeket pontozva, a 25−45
közöttieket vonalkázva, a 45−64 közötti értékeket rácsozva, a 64 fő/km2
felettieket pedig tele színnel ábrázolta. Térképén tehát Kogutowicz a
nemzetiségi többség szerinti területeket különböző színekkel, a
népsűrűségük szerinti besorolásukat pedig a színek különböző
raszterfokozataival jelenítette meg. A térképi képet tovább terhelte,
mert még a települések kisebbségi lakosait is (0−1500 főig) saját
színüknek megfelelő, változó alakú, és a népsűrűség szerint változó
nagyságú jelekkel ábrázolta. Így a térképen az egyes területek
többségben lévő nemzetisége a színről, népsűrűsége a színfokozatról,
kisebbségeinek száma és hovatartozása pedig a jelek alakjáról és
színéről olvasható le. Kogutowicz Károly kiküszöbölte ugyan a lakatlan
területek sokat vitatott problémáját, és valóban a népsűrűség alapjára
vezette vissza a nemzetiségi térkép ábrázolását, de annyira
túlbonyolította a színeknek és a színek tónusértékeinek a jelekkel
való kombinálását, hogy térképe szinte áttekinthetetlenné vált. Kitűnt
ugyan az ország középső, magyarlakta területeinek magasabb népsűrűsége
– írja Fodor Ferenc –, de eléggé élesen rajzolódtak ki a nemzetiségi
többségek határvonalai is, amit pedig akkor politikai okokból inkább
kerülni kívántak.
Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, hogy az I.
világháborút követő rövid idő alatt Magyarországnak hét nemzetiségi
térképe jelent meg. Ha azonban belehelyezzük magunkat a korabeli
politikai viszonyokba, ez korántsem meglepő. A nemzetiségek
Kárpát-medencei területi elhelyezkedésének kérdése szoros kapcsolatban
volt az akkor kialakított államok politikájával – és nemcsak a
magyarságnál, hanem főleg Erdély vonatkozásában a románságnál is. Itt
elég Rónai András 1942-ben publikált tanulmányára utalni. Ebben az
első és második világháború közötti időszakban, illetőleg azt kissé
megelőzően kiadott 29 (!) román nemzetiségi térkép leírását adta
(Rónai, 1942).
Magyarország felosztása után csökkent az érdeklődés
a néprajzi térképek iránt, de 1927-ben, feléledvén a revíziós
remények, újra rájuk terelődött a közönség figyelme. A reményt kiváltó
eseménysor: 1927 tavaszán megszűnt az antant katonai ellenőrzése, a
nyár elején Lord Rothermere Magyarország helye a Nap alatt
címmel cikket írt a Daily Mail angol lapban. A cikkre válaszul
augusztusra elkészült a magyar nép köszönetét tolmácsoló, huszonhat
kötetben 1,2 millió aláírást tartalmazó hálairat a lordnak. Az
érdeklődést kihasználva Kogutowicz Károly még ebben az évben kiadta új
művét Magyarország néprajzi térképe címmel. Az 1:1 milliós méretarányú
térkép időszerű megjelenése miatt jól fogyott az üzletekben, de szinte
azonnal kiváltotta a szakmai körök súlyos kritikáját. Sőt még azt a
vádat is kihívta, hogy – bár jó szándékúan – a magyarság bemutatására
kifejezetten káros térképi ábrázolást alkalmazott. Kogutowicz módszere
az volt, hogy az egész országot a nemzetiségi többség színeivel
raszteresen világosabb tónusú területekre bontotta, és ebből a
színezésből csak a magasabb hegységek területét hagyta ki. Ezzel a
módszerrel valósággal szétosztotta nemzetiségileg az országot – írja a
térkép értékelésében Fodor Ferenc. A többség színével raszterezett
területen a települések nemzetiségi lakosságát pedig a tele színű
karikák és pontok szinte „foltszerűen” jelenítették meg. Ezzel
Kogutowicz – kritikusai szerint – végzetes hibát követett el, mert
ezek a „foltok” a település területével és a lakosság számával is
arányosak, és így tévesen az ott élő nemzetiség számarányára lehetett
következtetni, ebből pedig nagy hátrányok adódtak a magyarság
rovására. Például Brassóban 4560 lélekkel több magyar lakott, mint
Békéscsabán, de Brassó magyarsági köre mégis egyharmaddal kisebb, mint
Békéscsabáé (Fodor, 1952−1954). A súlyos kritikákat Kogutowicz
igyekezett elhárítani, de ez nem sikerült megnyugtató módon. Talán ez
a fogadtatás volt az oka, hogy bár térképe előszavában Kogutowicz
megígérte, 1:500 000-es méretarányban sosem jelent meg.
Érdekesség, hogy ezekben az években a néprajzi
térképek annyira a köztudatban voltak, hogy még az Állami Térképészet
két jeles munkatársa, Scharf Nándor és Turner Ferenc által készített
domborművű térképnek is megjelent 1928-ban a néprajzi színezésű
kicsinyített papírnyomat változata.
A következő évtizedben, a revíziós reménységek hanyatlásával, a
nemzetiségi térképek iránti érdeklődés megcsappant. Változást a
nagyközönség érdeklődésében csak a II. világháború határkiigazításai
hoztak, ekkor kerültek ismét előtérbe a Kárpát-medence etnikai képét
bemutató térképek.
Fodor Ferenc a külügyminisztérium tudományos
osztályán folytatta a Teleki Pál 1918-as néprajzi térképének
megszerkesztésével megkezdett munkát, és néhány év alatt ugyanazzal a
módszerrel elkészítette Horvátország, Ausztria és a szomszédos
területek, Bosznia, Szerbia, Románia, Lengyelország, Németország és
Olaszország határos részeinek néprajzi térképét. A munka sokáig
kéziratban maradt, de 1938 májusában 1:2 millióra kisebbítve Carte
ethnographique de l’Europe Centrale. Carte élaborée sous direction du
Prof. G. Berry címmel párizsi és londoni kiadásban is megjelent. A
térkép tizenhét nemzetiséget ábrázol; a területről készített néprajzi
térképeken még soha nem tüntettek fel ennyit.
Az 1940-es évben négy néprajzi térkép jelent meg. A
sort a régi kéziratos kétszázezres térkép 1:500 ezerre kicsinyített
kiadása, az Etnographical Map of Hungary in the Year 1910 − Zs. Bátky
– K. Kogutowicz – Count P. Teleki nyitotta az Államtudományi Intézet
kiadásában. Ennek mintegy folytatása volt, módszerében is, az 1:750
ezres méretarányú Nationality Map of the Territory of Hungary
according to the Census of the Years 1930−1939. Az Erdélyért
folytatott küzdelem terméke a Trianon előtti Magyarország Romániához
csatolt területének és a határmenti megyéknek néprajzi térképe. Az
1:800000-es méretarányú térképet Tarnóczi (Turner) István
szerkesztette. Az 1910-es népszámlálás települési adatai alapján
készült munka minden település karikája fölé az illető nemzetiség
színéből annyi mm2-t rajzolt, ahányszor 200 lakosa volt a helyiségnek.
Az Irmédi-Molnár László, Lipthay Béla és Turner Ferenc
közreműködésével készült mű egyike a legmegbízhatóbb néprajzi
térképeinknek. Nem mondható ez el az 1:280 ezer méretarányban készült
Carte ethnographique de la Transylvanie lapról, amelynek – bár
kiadóul párizsi és londoni cégek vannak feltüntetve – nincsen
semmilyen tudományos értéke, csupán propagandakiadvány, de annak is
ügyetlen. (Erre példa, hogy a lakatlan területeket a magyarság
jelzésére használt vörös szín vonalkázott felületeivel tölti ki.)
Három évvel később, 1943-ban jelent meg Jakabffy Imre és Rónai András
szerkesztésében Közép-Európa nemzetiségi térképe 1:1 millió
méretarányban. A térkép egy nagyobb lélegzetű munka
felvezetője volt. Rónai András az 1945 tavaszán magyar és angol
nyelven kiadott Közép-Európa atlaszában a terület nemzetiségi
megoszlásának 1930 körüli népszámlálások szerinti adatait huszonegy
(kb. 1:6,25 millió méretarányú) térképlapon dolgozta fel.2
Rónai Közép-Európa atlaszával lezárt egy gazdag
korszakot. Ha csak Réthey térképétől kezdve számoljuk
is, alig több mint fél évszázad alatt tizenhét (!) néprajzi térképünk
jelent meg, nem számítva a Statisztikai Hivatal hivatalos
kiadványainak kisméretű nemzetiségi térképeit, és a belső használatra
rajzolt nagyobb nemzetiségi kartogramokat.3
Idézzük erről Fodor értékelését: „Magyarországnak földrajzi és
néprajzi helyzetéből tökéletesen érthető és megmagyarázható, hogy a
néprajzi, helyesebben nemzetiségi kartográfia terén ennyit termelt,
ennyit kísérletezett módszerekkel, és annyira előrehaladt, mint aligha
más nemzet térképírói.”
A II. világháború végétől napjainkig
A II. világháborút követő szocialista időszakban a földrajznak mint
diszciplínának fokozatos háttérbe szorításával, a
honismeretnek a magyar állam aktuális területére való szűkítésével
megszakadt az egységes Kárpát-medencei szemlélet folyamatossága. A
kizárólag csak a „baráti szomszéd népek” érzékenységére ügyelő
évtizedekben még az új államhatárt átlépő tájak átnevezésére is sor
került.4 Viszont néprajzosaink, annak
ellenére, hogy nem vállalkoztak térképi megjelenítésre, ezekben az
évtizedekben sem mondtak le a Kárpát-medence egységként kezeléséről
(Kósa – Filep, 1975; Paládi-Kovács, 1977).
Az 1990-es rendszerváltozást követően a tudományos
élet és a társadalom egyre szélesebb rétegei igénylik a Kárpát-medence
néprajzi képének ismét egységben való szemlélését. Az eltelt két
évtized kelet-közép-európai népességváltozásait, a Kárpát-medencében
lejátszódó etnikai folyamatokat az MTA Földrajztudományi
Kutatóintézete folyamatosan vizsgálja, és térképeken szinte
monitorozva dolgozza fel a népesség alakulását (Kocsis et al., 2006).
A vizsgálatok eredményét 2006-ban publikálták ötvenkét térképen,
tizennégy táblázatban, tizenkilenc melléklettel, és csatoltak hozzá
egy 131 színes etnikai térképet és az intézet 1997−2005 között
megjelent magyar és angol nyelvű Kárpát-medencei etnikai
térképsorozatát tartalmazó CD-t.
A Kárpát-medence területén élő népesség száma a 20.
század utolsó évtizedében 30,2 millióról 29,4 millióra csökkent. A
csökkenés oka egyrészt az általánossá vált természetes fogyás,
másrészt a gazdasági, illetve a délvidéki háborús okokra
visszavezethető migrációs veszteség. A Kárpát-medence egymilliónál
népesebb etnikumai közül csupán a horvátok, az ukránok és a szlovákok
lélekszáma gyarapodott, a magyarok, a románok és a szerbek viszont nem
tudták 1991 körüli népességszámukat megőrizni. A kisebb etnikumok: a
németek, csehek, oroszok, bosnyákok lélekszámát ebben az időszakban
főként anyaországaik felé mutató jelentős kivándorlásuk csökkentette.
Még szomorúbb a kép egy hosszabb időszakot, az 1941−2001 közötti
periódust tekintve. E hat évtizedes időszakban a súlyos népmozgalmi
veszteségeik miatt a magyarok és németek össznépességen belüli
együttes aránya 56,7%-ról 41%-ra csökkent. Ez idő alatt a
Kárpát-medencében magukat németeknek vallók aránya csaknem ötödére
zuhant, s a magyaroké is 4,25%-kal csökkent.
Az ezredforduló népszámlálási adatai alapján a
Kárpát-medence jelentősebb etnikumai a magyarok (11,7 millió, 39,7%),
a románok (5,5 millió, 18,5%), a szlovákok (4,7 millió, 16%), a
horvátok (2,8 millió, 9,6%), a szerbek (1,5 millió, 5,1%), az
ukránok-ruszinok (1,1 millió, 3,8%) és a cigányok (0,6 millió, 2%). A
magukat magyar nemzetiségűnek vallók közül 9,3 millióan Magyarország,
1,4 millióan Erdély, 520 ezren Szlovákia, 290 ezren a Vajdaság, 151
ezren a Kárpátalja, 15 ezren Horvátország pannon területeinek, 6,6
ezren az Őrvidék és 5,4 ezren a Muravidék lakói.
Tényadat a kisebbségi autonómia kérdéseivel
foglalkozóknak, hogy a románoknak és a szlovákoknak 1,3%-a, illetve
2,2%-a él kisebbségi sorban, míg a medence őshonos magyarságának több
mint ötöde, 2,4 millió fő lakik a magyar állam határain túl.
Kulcsszavak: Kárpát-medence, etnikai térképek, nemzetiségek,
népszámlálási adatok, területi megoszlás
IRODALOM
Fodor Ferenc (1952−1954): A magyar
térképírás. Honvéd Térképészeti Intézet, Budapest. A Térképészeti
Közlöny 15. különfüzete
Glatz Ferenc (1996): A magyarok krónikája.
Officina Nova, Budapest
Kish, George (1987): Paul Teleki
1879−1941. In: Freeman, Thomas Walter (ed.): Geographers
Bibliographical Studies 11. Continuum International Publishing,
139−143.
Klinghammer István − Pápay Gy. − Török Z.
(1995): Kartográfiatörténet. ELTE Eötvös, Budapest
Kocsis Károly − Bottlik Zs. − Tátrai P.
(2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli
régióiban (1989−2002). MTA Földrajztudományi Kutatóintézete
Kósa László − Filep András (1975): A
magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai, Budapest
Paládi-Kovács Attila (1977): A magyar nép
tagolódása. Ethnographia. 88, 485−488.
Rónai András (1942): Rumänische
ethnographische Landkarten und ihre Kritik. Államtudományi Intézet,
Budapest
Teleki [Paul] Pál (1935): Un sysème de
cartes ethnographiques et son emploi pour des régions de densités
différentes. In: Comptes rendus du Congrès International de Géographie
Varsovie. 279−283.
LÁBJEGYZETEK
1 A hat térkép a
következő: Románok a Kárpátok és a Tisza között, a románok által
benyújtott, de helytelen adatokat tartalmazó térkép másolata. Románok
a Kárpátok és a Tisza között, a valós adatoknak megfelelően. Románok a
Kárpátok és a Tisza között, azon területek feltüntetésével, ahol a
nyelvhatárokon a románok helytelen színezést alkalmaztak. Románok a
Kárpátok és a Tisza között a népsűrűségi viszonyok
figyelembevételével. Magyarok a Kárpátok és a Tisza között. Nem-román
lakosság a Kárpátok és a Tisza között.
<
2 Az alig öt év munkájával
összeállított atlasz utolsó lapja 1945. március 15-én került le a
nyomdagépről Balatonfüreden, az Államtudományi Intézet kitelepítési
helyén. Az eredeti atlasz nem jelent meg, de a mű digitális fakszimile
feldolgozását az ELTE Térképtudományi Tanszéke 1993-ban elkészítette,
és a Szent István Társulat – Püski Kiadó kiadta.
<
3 Ennél többet csak a
román kartográfia hozott létre néhány évtized alatt.
<
4 Ekkor született például
az Észak-borsodi-karszt, majd az Aggteleki-karszt elnevezés a
Gömör−Tornai-karszt Magyarországon maradt részére, vagy a
Zempléni-hegység elnevezés az Eperjes−Tokaji-hegység Zemplénben fekvő
részére.
<
|
|