A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM


 IGÉNYLI-E A NÖVÉNYVILÁG EVOLÚCIÓJA VAGY DARWIN ELMÉLETE

    A BIBLIA TÁMASZÁT? – AVAGY BORHIDI ATTILA ÍRÁSÁNAK

    GEOLÓGIAI TÉVEDÉSEI ÉS REFLEXIÓK A HIVATKOZOTT CIKKRE

X

Bujtor László

PhD, Pécsi Tudományegyetem Földtani Tanszék • zittelina(kukac)t-online.hu

 

Bevezetés


Szakmai kíváncsisággal és nagy érdeklődéssel vettem kézbe Borhidi Attila akadémikus úr A növényvilág evolúciója és a darwini fejlődéselmélet című írását, mely a Magyar Tudomány 2009/12 számának hasábjain jelent meg. A cikk elolvasását követően érdeklődésemet csalódás váltotta fel, melynek oka elsősorban tudományfilozófiai. Ez a tény önmagában nem késztetett volna reflexió írására; annak kiváltó oka a cikk néhány pontatlansága és szakmai tévedése, melyek arra kényszerítettek, hogy azokat helyreigazítsam. S ha már ezt teszem, megjegyzésem kettős természetű lett: egyrészt szakmai, másrészt tudományfilozófiai. Engedjék meg, hogy megjegyzéseimet megtisztelő figyelmükbe ajánljam.


Geológiai tévedések


Borhidi professzor úr az alábbi módon vezeti be az „őstenger élővilágának” kialakulását: „…magát az őstenger élővilágát csak a mintegy félmilliárd évvel ezelőtt keletkezett geológiai rétegekből ismerjük, mivel a korábban keletkezett földtani rétegek a földkéreg nyomása alatt átkristályosodtak és a bennük tárolódott maradványok elpusztultak…” Ez a megállapítás alapvetően téves, és ellentmond a geológia és paleontológia korábbi és legfrissebb ismereteinek egyaránt. A kambrium előtti idők élővilágát évtizedek óta ismerjük. Az egyik leginkább elfogadott földtörténeti időskála szerint a kambrium időszak kezdetét 542 millió évvel ezelőttre datáljuk (Walker – Geissman, 2009). Jól ismert, hogy a geológia a kambrium időszak kezdetét a külsővázas élőlények szinte pillanatszerű megjelenésével jelöli ki, mely az ősmaradvány-anyagban markáns változást hoz a korábbi rétegek faunáihoz képest. A külső szilárd váz ugyanis sokkal alkalmasabb a fosszilizációra és a földkéregben történő megőrződésre, mint a lágytestű élőlények maradványai. Ám ez nem jelenti azt, hogy korábbról ne ismernénk igazán gazdag faunákat, azt pedig egyáltalán nem, hogy magasan fejlett ökoszisztémák ne léteztek volna korábban is. Reginald Sprigg 1947-ben fedezett fel (kezdetben általa kambriumi korúnak vélt) különös, lágytestű állatoktól származó ősmaradványokat Ausztráliában. A későbbi kutatás igazolta, hogy valóban a kambriumnál korábbi, fejlett élőlények alkották az első lelőhely után Ediacara-faunának nevezett társulásokat. Időben jóval a kambrium előtt léteztek, jelenlegi tudásunk alapján a 630-tól 542 millió év közötti időszakban, azaz csaknem 88 millió éven keresztül éltek, fejlődtek, és alkottak fejlett ökoszisztémát. Hosszú ideig fennálló, sikeres élőlények voltak tehát. Ausztrália mellett Fehér-Oroszországból, Namíbiából és Kanadából is leírtak hasonló korú és összetételű faunákat. Ám az idő kútjába még mélyebbre eresztve tudást merítő korsónkat, a kambrium előtti idő neoproterozoikumnak nevezett szeletének még korábbi szakaszából, a cryogeni időszakból is ismerünk ősmaradványokat. A cryogeni időszakot J. Douglas Walker és John W. Geissman (2009) a 850-től 630 millió évig terjedően jelöli ki. Gordon D. Love és munkatársai (2009) tudatják, hogy a ma is jól ismert kova- és szaruszivacsok (Demospongiae) már az Ediacara-fauna előtt, azaz a cryogeni időszakban jelen voltak Földünkön! Ez pedig a többsejtű élőlények megjelenését, és ősmaradványként történő fennmaradását csaknem 400 millió évvel tolja vissza az időben. Persze ezek a tények csak a többsejtes, makroszkopikus élőlényekre vonatkoznak. A mikroszkopikus prekambriumi élet hosszan sorjázó bizonyítékairól, valamint az élőlények egyik legrégebbi, nyomfosszíliaként fennmaradt maradványairól, a sztromatolitokról több évtizede magyar nyelven is hozzáférhető James Brooks és Gordon Shaw (1981) kiváló munkája. A szintén ausztráliai Bitter Springs-i lelőhelyről mintegy egymilliárd éves korú, gazdag kékalgafaunát ismerünk, ahonnan William Schöpf (1968) tizenkilenc különböző kékalgafajt írt le – immár több mint negyven éve. Ám sztromatolitokat jóval korábbról is ismerünk. Biogén eredetük bizonyított, koruk többmilliárd év. A téma egyik első kutatója, William Schöpf és munkatársai (1971) a dél-afrikai Bulawayo kőzeteiből 2,7 milliárd éves sztromatolitokról tesznek említést. Nem érdemes hát tovább idézni a bizonyítékokat, melyek alátámasztják állításomat: a kambriumnál korábbi idők ősmaradványai egyáltalán nem pusztultak el, nem szórványosak, és előfordulásuk nem véletlenszerű…

Borhidi professzor úr írását ekként folytatja: „…A földi légkör ekkor [kétmilliárd és félmilliárd év között] még alig tartalmazott oxigént, ezért hiányzott a ma létező ózonpajzs”. Ez az állítás ismét csak félrevezető, pontatlan és hiányos ismereteket tükröz. A földi légkör oxigenizációjáról az egyik legfrissebb összefoglaló cikket Heinrich Holland (2006) munkája jelenti. A földi légkör oxigéntartalmának növekedését úgynevezett ’PAL’1 értékben adják meg. A földtörténet során a légköri oxigéntartalom fejlődését öt nagy szakaszra osztják a kutatók. Reflexióm szempontjából ebből két periódusnak van jelentősége. A 2-es számúnak (amit a kutatók ’GOE’2 rövidítéssel jelölnek), ami – földtörténeti szempontból – viszonylag rövid ideig, négyszázmillió évig tartott, a 2,4-től 2 milliárd évig terjedő időben. Ezen időszak alatt a földi légkör O2-tartalma jelentősen megnőtt, és elérte a 0,2 PAL-t, azaz a jelenlegi 20%-át! A másik jelentős esemény a 4-es szakasz volt, amely a 850-től 452 millió évig terjedő neoproterozoikum idején zajlott. Ekkor a földi légkör O2-tartalma tovább nőtt, és a 0,2 PAL értéktől 0,5–0,75 PAL érték közé emelkedett. Jelenlegi tudásunk tükrében tehát nem felel meg a valóságnak, hogy a jelölt időszakban a légkör alig tartalmazott oxigént.

Cikke további részében Borhidi professzor úr ekként fogalmaz: „…a devon korszakban következett be. Az őstenger algáinak kétmilliárd éves fotoszintetikus tevékenysége kellett ahhoz, hogy a földi légkör oxigéntartalma 10%-ra növekedjen”. A 416-tól 359 millió évig terjedő devon időszakban a légköri oxigénkoncentráció már jóval meghaladta a 0,5 PAL értéket (Borhidi professzor úr 10%-át), 0,6–0,8 PAL között mozgott, sőt, a karbon időszak klímájának és hatalmas szárazföldi mocsárerdei oxigéntermelő hatásának köszönhetően elérhette a 30%-ot (azaz az 1,5 PAL szintet!). Fenti tények alapján jól láthatjuk, hogy a földi légkör O2-tartalmának növekedése semmiképpen nem folyamatos, lassú oxigénkoncentráció-növekedésként, hanem viszonylag rövid „forradalmi” időszakokkal tarkított stabil, olykor milliárd évig is változatlan oxigénkoncentrációval jellemezhető, különálló fejlődési lépésenként valósult meg. A tudományterületen laikus olvasó számára ennek bemutatása igen fontos lett volna, hiszen rávilágíthatott volna arra, hogy a földi élet kambriumot megelőző korábbi szakaszai is markáns, egymástól jól elkülöníthető és önálló magyarázat után kiáltó időszakokkal jellemezhetők, s nem unalmas, egyveretű időként kell elképzelni.

 

Vallási „tévedhetetlenség”


Írásom további részében megjelennek azok a „világnézeti”, és tudományfilozófiai kérdőjelek, amelyek reflexióm megírására a szakmai tévedések mellett sarkalltak. Nem hiszek abban, hogy egy-egy folyamatot kiragadva pusztán egyetlen tudomány/folyamat felől közelítve megérthetünk oly bonyolult jelenségeket, mint például az evolúció. Borhidi professzor úr az evolúcióról elmélkedve így fogalmaz: „…Mivel az evolúció egy folyamat, elkerülhetetlen a kérdésnek a feltevése, hogy mi a

 

 

hajtóereje a folyamatnak? […] Kell hozzá a meghódítandó környezet, amely legalább minimális tápanyagkínálatot biztosít az élő szervezetek számára. Ezt a tápanyagkínálatot a növények nemcsak felhasználják, hanem tovább gazdagítják, vagyis tevékenységükkel elősegítik az evolúció továbbhaladását. […] A növényvilág e szerepvállalásai nélkül nincs evolúció!” Geológusként olvasva ezt az okoskodást, egy igen fontos tényezőnek és hatásainak, valamint a Föld bio- és georendszerei egymásra hatásának bemutatását nagyon hiányolom ebből az okfejtésből. Az általam hiányolt folyamat pedig a lemeztektonika egyik jelensége, azaz a kontinensvándorlás, amely ugyancsak páratlan jelenség a Naprendszerben. Az élő rendszerek kutatói által alaposan vizsgált biodiverzitásnak ugyanis a geodiverzitás az alapja, amint arra korábban máshol felhívtam a figyelmet (Bujtor, 2007). A geodiverzitás, azaz a sokszínű és változékony, folyamatosan újjátermelődő geokörnyezetek a biodiverzitás alapfeltételei. Egy statikus Föld ugyanis – földtörténeti szempontból – rövid idő alatt halott és sivár, esetleg lokális elterjedésű és semmiképpen sem domináns élettel jellemezhető világhoz vezetne. A lemeztektonika teremti meg a dinamikus Földet, és biztosítja a növények számára is a létfontosságú ásványi anyagok ismételt felszínre jutását, folyamatos hozzáférhetőségét és a geológia által alaposan tanulmányozott körforgását. Lemeztektonika nélkül az atmoszféra és a hidroszféra fizikai jelenségei pusztán a volatil elemek körforgását biztosíthatnák. Előbb-utóbb a növényi élet számára is fontos nyomelemek a többféle erózió hatására végeredményként lehordódnának a talajból. Az élet (legyen az akár növényi, akár állati) evolúciója szempontjából tehát a lemeztektonika és kísérőjelenségei egyaránt fontosak. A geokörnyezetek és biokörnyezetek egymástól elválaszthatatlanok. Az evolúció számára ugyanolyan fontos a növényi élet, mint a geodiverzitás, a folyamatosan változó arcú földfelszín. A Föld felszínén vándorló kontinensek nemcsak égöveket kereszteznek, hanem különleges lemeztektonikai konstellációk során össze is állnak. Földünk története során többször is létrejött olyan konfiguráció, amely szuperkontinenst hozott létre, azaz valamennyi, korábban önálló kontinens egyetlen óriás földrésszé állt össze. Egy-egy ilyen állapot nagymértékben csökkentette a geodiverzitást (csökkent a self élőhelyek száma, megrövidült a partvonal, a szárazföld belsejében egyforma, habár szélsőséges időjárás uralkodott stb.), s ezáltal csökkent a biodiverzitás is.

Borhidi professzor úr tudatos módon fogalmaz, és tereli gondolataival olvasóját azon következtetése felé, hogy „A tudomány felelőssége, hogy felmutassa a természet működésében a Teremtő törvényeit. Például azt, hogy az evolúció az élővilág fejlődése;” Természetesen mélyen megértem, tiszteletben tartom, és semmiképpen sem minősítem Borhidi professzor úr vallásosságát. Ám azt nem tartom elfogadhatónak, hogy bárki világnézeti alapon próbáljon meg tudományt művelni/népszerűsíteni. A természettudományos kutató eredményeit véleményem szerint nem az verifikálja, hogy világnézeti alapon folytatja kutatásait. A természettudományos módszer eszközei közé a kételkedés, a kísérletezés, a kérdések felvetése, s az arra adott válaszoknak a tények ismeretében történő megvizsgálása, valamint a tekintélyelvűség elutasítása mellett a kérlelhetetlen és kikezdhetetlen logikai felépítés tartoznak. A valódi tudományban nincs tévedhetetlenség. A tudomány és a tudományos kutatás levegője akkor fogy el, ha tekintélyelvűvé válik. Egy vallás alapja lehet a tekintélyelvűség, és a valláson belül értelmezhetővé válik Borhidi professzor úr kijelentése: „…a Bibliát úgy tekintem, mint a tekintély legfőbb forrását”. Számomra a tekintély legfőbb forrása nem egy könyv (még akkor sem, ha az a könyv az általam is tisztelt Biblia), nem egy tudományos elmélet, hanem a szkepszis, a kísérleti ellenőrizhetőség. Ha valaki a tudományt világnézeti alapon műveli, gondolkodása igen könnyen félrecsúszhat, s maga talán észre sem veszi, de kutatásai már nem a tudományt, nem a megismerést szolgálják, hanem egy eszme (akármilyen eszme) igazolásának kiszolgálóivá válnak. Azt gondolom, hogy a Magyar Tudománynak igenis kényesen kell vigyáznia arra, és őrködnie a fölött, hogy a tudomány (a magyar tudomány) ne szolgáljon semmilyen ideát, és ne váljon, ne válhasson bármilyen eszme szolgálóleányává. A tudományos kutató vallásos vagy anyagelvű meggyőződése, a világ végső mozgatójáról alkotott elképzelése maradjon saját benső meggyőződése, és semmiképpen ne terjessze azt a tudomány örve alatt, a tudomány köntösébe bujtatva. Csalódottságomnak tehát a szakmai tévedéseken túl ez a legfőbb oka: egy érdekfeszítő cikk helyett egy, a vallásosságot propagáló, és a Biblia primátusát hirdető programírást olvashattam. Álláspontom szerint vallás és természettudomány nem összeegyeztethetők. Mindkettő a bennünket körülvevő valóságot vagy annak emberi percepcióját vizsgálja és írja le a saját eszközeivel. Ám ez a két eszközrendszer, és az általuk leírt valóságok nem konkurensei egymásnak, ekként nem hirdethető egyiknek a primátusa sem a másik fölött. A vallás örve és a vallási tévedhetetlenség zászlója alatt századokkal korábban már kényszerítettek kutatókat tudományos tételeik visszavonására. Remélem, hogy ez az idő soha többé nem tér vissza, és ebben az országban, ennek az újságnak a hasábjain soha nem kell úgy tudományos kutatást végezni, vagy olyanról olvasni, mely azt állítja, hogy a Biblia a (tudományos) tekintély legfőbb forrása.
 



Kulcsszavak: evolúció, földtörténet, teremtéselmélet, Biblia, tudományos módszer, tekintélyelvűség
 


 

IRODALOM

Brooks, James – Shaw, Gordon (1981): Az élő rendszerek eredete és fejlődése. Gondolat, Budapest

Bujtor László (2007): Utunk a csillagokba vezet? A radiális sebességkülönbségek módszere és a geodiverzitás intim kapcsolata. Liget. 21, 89–95.

Holland, Heinrich D. (2006): The Oxygenation of the Atmosphere and Oceans. Phylosophical Transactions of the Royal Society, Section B. 361, 903–915.

Love, Gordon D. – Grosjean, E. – Stalvies, Ch. – Fike, D. A. – Grotzinger, J. P. – Bradley, A. S. – Kelly, A. E. – Bhatia, M. – Meredith, W. – Snape, C. E. – Bowring, S. A. – Condon, D. J. – Summons, R. E. (2009): Fossil Steroids Record the Appearance of Demospongiae during the Cryogenian Period. Nature. 457, 718–722.

Schöpf, J. William (1968): Microflora of the Bitter Springs Formation, Late Precambrian, Central Australia. Journal of Paleontology. 42, 651–688.

Schöpf, J. William – Oehler, D. Z. – Horodsky, R. J. – Kvenvolden, K. A. (1971): Biogenicity and Significance of the Oldest Known Stromatolites. Journal of Paleontology. 45, 477–485.

Sprigg, Reginald C. (1949): Early Cambrian “Jellyfishes” of Ediacara, South Australia, and Mt. John, Kimberley District, Western Australia. Transactions of the Royal Society of South Australia. 73, 72–99.

Walker, J. Douglas – Geissman, John W. (2009): Geologic Time Scale. Geological Society of America. www.geosociety.org/science/timescale/timescl.pdf
 


 

LÁBJEGYZETEK

1 Present Atmospheric Level, azaz a jelenlegi atmoszférikus érték. Ennek százalékában fejezik ki a földtörténet során a légköri oxigéntartalom alakulását. <

2 Great Oxigenation Event: nagy oxigenizációs esemény <