1. Hatalom és emlékezet
A politikai-hatalmi mezőben sokfajta versengés folyik; nyomukban
különös feszültséggócok támadnak. Ezek olykor – választási és
népszavazási kampányok idején – látványos külsőségek közepette
pattannak ki. Máskor a társadalmi közvélekedés és közérzület
rejtettebb rétegeiben, kevésbé szembeszökően zajlanak. E kiélezett
közéleti rivalizáció kitüntetett fontosságú terepe a társadalmi és
nemzeti közemlékezet birtoklásáért folyó küzdelem. A tét nem kicsi:
mire emlékezzék, és mit felejtsen el a társadalom „kollektív
emlékezete”? A válaszok feszültségteli konfrontációk közegében
születnek. Olykor a közéleti tematizációk meghatározásának ürügyén,
máskor a társadalmi-történeti szimbólumok érvényesítéséért, sőt
uralkodó helyzetéért, ismét máskor az érvényes históriai hagyományok
megválasztásáért éleződnek ki az indulatos polémiák.
Az állampolgárok nem mindig eszmélnek rá, hogy
emlékezetük szüntelen befolyásolási szándék tárgya, s olykor tudatos
manipuláció, emlékezetpolitikai manőverek áldozata.
A magyar társadalmi közgondolkodás és közérzület
évtizedek óta két súlyos zavartól szenved: a nemzeti emlékezet
összekuszálódásától és – ettől nem függetlenül – az egyéni
identitásképzés támpontjainak széthullásától. Ez a két fejlemény
meghitt módon összekapcsolódik; egyazon érem két oldalát alkotják. A
rendszerváltó fordulat, bármiként értelmezzük is természetét és
jelentőségét, hirtelen láthatóvá tette, majd fokozatosan kiélezte
ezeket a korábban lappangó vagy a nyilvánosságból erőszakkal
kiszorított folyamatokat.
A társadalom szimbolikus terében meghökkentő ütemű
változások történtek; korábbi identitásjelző kategóriák semmibe
tűntek, gyakran stigmatizálódtak. Helyükön – részben a nemzeti
hagyományvilágból, részben a globalizációs fejleményekből és a
politikai szereplők rögtönzéseiből eredő – vadonatúj
identitás-támpontok jelentek meg. Korábban nemzetinek nyilvánított és
ilyenné dekorált ünnepek tűntek el egyik napról a másikra (április 4.,
november 7.); helyettük újak jelentek meg (október 23.), vagy nyerték
vissza hagyományos tartalmukat (augusztus 20.). A régi rend jelképes
jelentéseit hordozó szobrokat erre a célra létesített parkba
száműzték, vagy lerombolták. Máig zajlik az „emléktáblák csatája”
(lásd a Ságvári-emléktábla ügyét!). Folyt az utcák tömeges
átkeresztelése. S ha mindehhez hozzátesszük a „büntető” aktusokat is,
mint a szobrok lelocsolása vörös festékkel (ebben Károlyi Mihály,
Lukács György és Antall József egyaránt részesült), vagy Kádár János
sírjának meggyalázása (holott nem ismerünk olyan kultúrát, amely ne
tartaná tiszteletben a holtak nyughelyét), világossá válik, mily
szerves része volt a rendszerváltásnak a társadalmi emlékezet világa.
S tüstént tegyük hozzá: a mai polarizált viszonyok
közepette, amikor regenerálódott az elmúlt évszázad szinte minden
eszmei és politikai áramlata, s amikor lassanként az elmúlt húsz év is
az emlékezet birodalmába hanyatlik, még kiélezettebb lesz a küzdelem
az emlékezet feletti uralomért. Ennek kétségtelenül lehet egy
nyomasztó hátránya: a múlt rátelepszik a jelenre, és felfalja a jövőt.
Korábban elhallgatott, de mindig is sajgó nemzeti
fájdalmak újra fellobbantak. A Trianon-trauma – valódi gyászával és
újkeletű illúzióival – újra átszövi mindennapi eszmélkedésünket, s
táplálja azokat a közéleti törekvéseket, amelyek a nemzeti sérelmeket
a politika aprópénzére óhajtják váltani. A különféle indítékú és
jogosultságú szándékok tünetei szinte áttekinthetetlenek: egyaránt
meglelhetőek közöttük a matricák és a székely himnusz, a kettős
állampolgárság igénye és a „64 vármegye” illúziója,
„Nagy-Magyarország” helyreállítása, a dunaszerdahelyi futballcsata és
a révkomáromi szoboravatás, a szurkolók háborúskodása, a szomszédos
fiatal nemzetállamok nemzeti eufóriájának és a magunk vesztes
csüggetegségének kontrasztja. Szvatopluk, Decebal és Árpád verseng az
„ittlét” előjogáért. Sok tekintetben a holokauszt tragédiája is
feldolgozatlanul, némiképp „idegen testként” ékelődik a nemzeti
történelembe.
A rendszerváltás egyúttal a történeti emlékezet
perspektívaváltása is volt: események, közszereplők, értelmezések
kontextusa változott meg, mivel gyökeresen megváltoztak az értékelés
mércéi. Ez a folyamat azonban máig sem fejeződött be. Sőt – mint látni
fogjuk – a modern tömegtársadalmakban a kollektív emlékezet aktuális
„hangszerelése” mindig magán viseli a politikai befolyásolás
meghatározó kézjegyét.
Hazánkban a historizáló múltba feledkezés, a
történelem megismételhetőségének és a sérelmek, bukások, tévedések
utólagos „korrigálásának” hiedelme a nemzeti mentalitás jellegzetes
vonása. Ezért követelik sokan az „igazi rendszerváltást”; ezért
bizakodnak Nagy-Magyarország „feltámadásában”, vagy abban, hogy talán
nem is tartozunk a második világháború veszteseinek táborába. Ebben a
légkörben azután könnyen megfogannak, és bőven tenyésznek a különféle
mitológiák, érzelmi színezetű ítéletek és gondolati sémák. Így hihető
lesz az is, hogy 1956 döntötte meg a szovjet birodalmat.
Ha a múlt az önigazolás és a politikai legitimitás
„túlsúlyos” forrásává válik, akkor ennek legfőbb kockázata az lesz,
hogy kalodába zárja a jövőre irányuló képzelőerőt. Nem a lehetséges és
kívánatos jövő gyakorlatias eszméje körül teremt egységet, hanem a
múlt értelmezési kísérlete körül. Márpedig ez utóbbi reménytelen
vállalkozás; egyébként sem rejtheti magában a közös cselekvés
programját. Aligha véletlen, hogy az újabbkori magyar történelem
legnagyobb reformere, Széchenyi István említette: „A mi hazánkban ily
nagyság, melyet siratni lehetne, még nem volt. S hála az egeknek, hogy
nem volt! mert így még lehet! S örvendjünk, hogy régebben nem éltünk,
s még előttünk napjaink!” (Hitel) S ez annál is meglepőbb, mivel
körötte az „éji homályban késő” régi dicsőség felett borongtak a
kortársak. Nem szűnt meg hirdetni: a múlt elesett hatalmunkból, de a
jövőnek urai lehetünk. S a Hitel zárószavai akár nemzeti hitvallássá
is válhatnának: „Sokan azt gondolják: Magyarország volt; – én azt
szeretem hinni: lesz!”
Az emlékezet és az identitásképzés szorosan és
szétválaszthatatlanul összekapcsolódik. Az egyén azonosságtudatának
mindkét – csupán logikailag elkülöníthető – összetevője, vagyis az
individuális minőségét, egyszeriségét képviselő személyes identitás
(„Ilyen az ember, egyedüli példány” írta Kosztolányi Dezső), illetve a
társadalmi minőségét (kategoriális csoportokba sorolhatóságát)
megjelenítő szociális identitás egyaránt történeti jellegű. Ennélfogva
elkerülhetetlenül az emlékezet teljesítményén nyugszik. Előbbi esetben
az önéletrajzi emlékezet, az utóbbiban a csoporttörténeti
(társadalomtörténeti) emlékezet teljesítményén. Érthető, hogy az
identitáskutatás is mélységesen érdekelt a kollektív emlékezettel
összefüggő kérdések vizsgálatában.
Ugyancsak egyértelmű a hagyomány és az emlékezet
kapcsolata. Minden tradícióban visszaemlékezési aktus lappang:
rituális- és szokáscselekvések alakjában jelenítik meg a kollektív
emlékezet tartalmait; gyakorlati műveletekké alakítják elvont-jelképi
jelentésüket és kohézióteremtő funkciójukat. Ezért fűzi össze oly
meghitt kapcsolat a kollektív emlékezet, az identitás, valamint a
hagyomány- és konvenciórendszer működését. Egyes szerzők (Hobsbawm –
Ranger, 1983) teljes joggal mutatnak rá, hogy éppenséggel e kapcsolat
magyarázza a tradíciók és a hatalomgyakorlás lehetséges érintkezési
pontjait.
Eleddig aggály nélkül, úgyszólván önmagát magyarázó
fogalomként éltünk a „kollektív (vagy másként szociális, kulturális,
nyilvános) emlékezet” fogalmával. Holott azt mind tudománytörténeti
eredetét és státusát, mind pedig jelenkori értelmezését illetően
számos bizonytalanság terheli. Megkíséreljük ezek tömör elemző
áttekintését. Enélkül aligha lehetne érdemleges szavakat mondani az
emlékezetpolitikáról.
2. Közelítések
Az emberi emlékezet rejtélyei – mindenek előtt fejlesztésének esélyei
és technikái – már a szaktudományos, kísérleti pszichológia létrejötte
előtt is hevesen foglalkoztatták az elméket. Az emlékezetfejlesztő
tréning (a mnemotechnika) az antikvitás öröksége; főképpen a
szónokképzésben éltek eszközeivel. Az érdeklődés teljességgel
megérthető: az emlékezőképesség az alkalmazkodni képes élő szervezetek
létfeltétele. Tetőzőpontját az emberi idegrendszer teljesítményében
éri el. De ennek ismerete nélkül – a filozófiai spekuláció útján – is
könnyűszerrel belátható volt, hogy ez a képesség minden más pszichikus
alapfunkció működésének előfeltétele. Nélküle nem létezhetnék sem
tanulás, sem jelhasználat vagy szimbolikus viselkedésszabályozás és
célkitűző-célelérő tevékenység; nem létezhetnék ön- és éntudat.
Röviden: egy emlékezőképességétől megfosztott lény életképtelen lenne,
mivel elveszítené alkalmazkodóképességét. Az Alzheimer-kóros betegek
viselkedése szemléletesen tanúskodik erről. Mindez érthetővé teszi a
kutató pszichológusok heves érdeklődését az emlékezet jelenségei
iránt.
Az érdeklődés azonban a művészetek – kivált az
irodalom – művelőit is fűtötte; elegendő a Marcel Proust emlékezése
által teremtett különös világot megidézni. Csingiz Ajtmatov
kirgiz-szovjet írót személyes tapasztalata és a valóság szorítása
ébresztette rá: ha az embert erőszakosan megfosztják
emlékezőképességétől és emlékeitől, kiszolgáltatottá és egy idegen
akarat játékszerévé válik. Az évszázadnál hosszabb ez a nap című
regényében egy képzeletbeli törzsről, a mankurtokról ír. Ennek tagjait
szörnyű koponyanyomorító tortúrákkal megfosztották emlékezetüktől és
ezáltal énjüktől is. Az emlékek nélküli lény rabságra ítélt lény; csak
a patológiai vagy a művészi fikció hozhatja létre. A mankurtok örökös
szolgasorban, tompa öntudatlanságban tengődnek; eszményi alattvalói a
hatalmi önkénynek. A „mankurtizáció” az emlékezettől való megfosztás
szinonimája lett a késői szovjet szamizdat világában.
Az antikvitás örökségét Aurelius Augustinus (1982)
foglalta össze. Bámulatos érzékletességgel s olykor máig ható
érvénnyel írt „az emlékezet hatalmáról”, az „emlékezet térségeiről” és
„ágas-bogas sátortáboráról”. Elemzései során finom distinkciókkal él;
ezek ma is találóak.
Világosan ráeszmél az emlékezés és felejtés
kölcsönös feltételezettségére, egymásba hatolására. „Tehát
emlékezetünkben van a feledés. Jelen van, hogy ne feledjük, ami ha
jelen van, feledünk”. (Augustinus, 1982, 299.)
A szaktudományként emancipálódott pszichológia
kezdeteinél már ott találjuk az emlékezet kísérleti kutatásának első
nagyszabású vállalkozását (Hermann Ebbinghaus). Ezt azután mind több
irányban szerteágazó kutatási hullám követte. Az emlékezés-felejtés
jelenségköre felettébb alkalmas volt a jól ellenőrizhető és
formalizálható-mérhető adatszerzésre, még olyan feltételek mellett is,
hogy magát az emlékezés pontos mechanizmusát homály fedte. A sokat
emlegetett „kognitív forradalom” a dolog természeténél fogva újabb
lendületet adott a kutatási erőfeszítéseknek, s főképpen a múlt század
70-es és 80-as éveiben hozott jelentős eredményeket.
Ám manapság némi csalódottság lengi be az
áttekintő-elemző összegzéseket: nem teljesültek a magasra szított
várakozások. Szinte maradéktalanul rendelkezésünkre áll az emlékezet
leíró fenomenológiája s a kezeléséhez szükséges fogalmi apparátus. De
alig tudunk valamit arról, mi is történik valójában, amikor emlékezünk
vagy felejtünk; mifajta idegélettani mechanizmusok közvetítik a
bevésési, tárolási és hozzáférési-felidézési folyamatokat.
Ennek ellenére remekül kezelni tudjuk az emlékezet
idői jellemzőit (rövid és hosszú távú) minőségét (epizodikus,
szemantikus és procedurális), képszerű elevenségét (fotografikus és
vakuemlékezet) és sematizáló hajlamát, normális és patologikus
működését, valamint egyéni különbségeit (a fenomenális emlékezettől a
teljes amnéziáig). Tanulságos esettanulmányok születtek mind
fenomenális memóriájú egyénekről (Lurija, 1968), mind pedig az
emlékezet patológiájáról: az amnézia különböző változatairól.
Szaporodtak az emlékezet és egyéb pszichikus funkciók (érzelem,
önreflexió, én-képzet) kapcsolatait firtató vizsgálódások.
Részben az emlékezetkutatás differenciálódásának,
részben pedig az imént említett integratív – vagyis egészlegesebb
látásmódra törekvő – erőfeszítéseknek eredménye lett, hogy különös
„jelzős” kutatási irányok (és kutatási tárgyak) alakultak ki. Az
önéletrajzi (autobiografikus) emlékezet, mint viszonylag önálló
kutatási irány jórészt az én-pszichológia és az identitás-kutatás
ösztönzésére s vele szoros kapcsolatban öltött alakot. Majd
termékenyen művelt önálló – talán túlságosan is önállósult – kutatási
áramlat lett az emlékezet-kutatás tágas határai között. Egyúttal
azonban az én-pszichológia tartományában is feltűnt, és a narratív
(élettörténeti) identitás-elméletek kiindulópontja lett (McAdams,
1988, 1999).
Az emlékezeti teljesítményen nyugvó élettörténeti
módszer (önéletírás, élettörténeti interjú, én-elbeszélés) behatolt
más tudományterületekre is, mindenekelőtt a történettudományba (oral
history, mikrotörténetírás), a kulturális antropológiába és a
szociológiába. Ennek nyomán termékeny tudományközi diskurzus alakult
ki; légköre kedvezett egy korábbi – eredendően inkább szociológiai,
mintsem pszichológiai – hagyomány újjáéledésének: a „kollektív
emlékezet” iránti érdeklődés felpezsdülésének. Ebben persze több
tényező együttes hatása érvényesült, egyebek közt tudományon kívüli
hatásoké is.
A legsúlyosabb dilemmát egy meglehetősen régi
keletű pszichológiai közegyetértés okozta. A modern pszichológia a
múlt század 20-as éveinek elején hosszas polémiákban küzdötte le
azokat a felfogásokat, amelyek önálló entitásnak tekintett „kollektív
pszichikumok” létét tételezték fel, amilyen a „tömeglélek”,
„néplélek”, „csoportlélek”, „korszellem” (lásd Gustave Le Bon, William
McDougall, Wilhelm Dilthey munkásságát!). Közegyetértésen nyugvó
sarkigazsággá vált, hogy az egyéni pszichikumon kívül vagy felett
semminemű másfajta, tartalmas-tudatos, önreflexióra és emlékezésre
képes kollektív pszichikum nem létezik. Legfeljebb hasonlatként vagy
metaforikus utalásként lehet róla beszélni.
A kollektív emlékezet fogalmában rejlő valóságos
probléma azonban messze túlmutat a szűkebben vett memóriakutatás
keretein. Végső soron annak mechanizmusát firtatja, hogy a biológiai
szükségszerűségek folytán véges életű generációk monoton váltakozása
ellenére miképpen áll elő a társadalmi lét és a kultúra folytonossága:
a folyamatos nemzedékváltás és adaptáció. Más szóval: hogyan épül rá a
biológiai reprodukcióra a társadalmi-kulturális reprodukció? Ehelyt
éppen csak jelezzük a témának ezt a legáltalánosabb vonatkoztatási
keretét. Fontossága azonban könnyen belátható, valamint az is, hogy a
kérdésfeltevés más perspektívát igényel, mint a szokásos
szocializációs tárgyalásmód. Bizonyára ezzel is magyarázható, hogy a
kollektív emlékezet – mint már utaltunk rá – egy egész tudománycsoport
érdeklődésének fókuszába került (szociológia, pszichológia,
történettudomány, antropológia, filozófia, kultúrhistória). Mindegyik
sajátos nézőpontból közelített a jelenségekhez. Ezek gyakran újszerű
és friss látásmódot képviseltek, de növelték a diskurzusok fogalmi
tarkaságát és többértelműségét is.
Már Émile Durkheim is nyomatékosan hangsúlyozta,
hogy a kollektív módon megszerkesztett múltkép kulcsfontosságú
szerepet játszik a társadalom egységének, integráltságának
fenntartásában. A megosztott múlt nélkülözhetetlen tényezője a
társadalmi szolidaritás létrejöttének és megőrzésének.
A modernizációs folyamatok és az újszerű politikai
kultúra kibontakozásával mind nyilvánvalóbb lett e tény politikai
jelentősége. „Amint a vallási és politikai tevékenység színterei
kibővültek, és egyre több alapvető kérdés vált vitatottá, az emlékezet
birtoklásáért folyó versengés és annak eldöntése, hogy kinek a
múltvízióját illessék tiszteletadással az emlékhelyek és emlékművek,
elsőrendű politikai kérdéssé vált, először Angliában, utóbb pedig
valamennyi modern társadalomban”. (Misztal, 2003, 37.)
Olykor véletlen tényezők is közrejátszottak az
érdeklődés felszításában. A múlt század utolsó két évtizedében látott
napvilágot angol nyelven Maurice Halbwachs (1980, 1992) írásainak két
kötete a „kollektív emlékezetről”, pontosabban az „emlékezet szociális
kereteiről”. A náci koncentrációs táborban elpusztított szerzőnek,
Durkheim tanítványának és részben szellemi örökösének hatása
évtizedeken át lappangott. Inkább a francia társadalomtudomány
„belügyének” számított, bár Frederic Charles Bartlett (1932) nevezetes
művében még élénk eszmecserét folytatott Halbwachs 1925-ben megjelent
alapvető munkájával (Les cadres sociaux de la mémoire). Ám ezt
követően néma csend honolt, eltekintve a „családon belüli” Henri
Bergson – túlnyomóan spekulatív – memória-elemzéseitől és
hipotéziseitől.
Az új kiadások divatot teremtettek, márpedig a tudományos divat mindig
kétarcú. Serkenti az érdeklődést, koncentrálja az erőket, de táplálja
a konjunkturális buzgalmat és a könnyűkezű elméletképzést is. A 20-as
évek vitái lezárták ugyan az eltárgyiasított kollektív pszichikum
tételezése felé vezető utakat, de a szó sugalmazó jelentése révén
bőséges teret hagytak a többértelműségek és fogalmi bizonytalanságok
számára.
Már Halbwachs fejtegetéseiben is felbukkannak
következetlenségek. Fő magyarázó kategóriája eleve feltételezi, hogy
az egyéni emlékezés csakis a maga „szociális (társas) keretei” között
értelmezhető. Ez a keret pedig mindig valamely konkrét társadalmi
csoport látószöge. Felfogása szerint, tiszta individuális emlékezet
nem is létezhet; e tekintetben radikálisabb, mint mestere, Durkheim,
aki lehetségesnek vélte annak létezését. (Ezért Halbwachs szociológiai
redukcionizmusát joggal tekintik szélsőségesebbnek.) Az emlékezés
keretének funkciója az, hogy általa „a többiek szemével nézzük a
tárgyakat”. És minél több csoport látószögéből szemlélődik (és
emlékezik) az egyén, annál számosabbak az emlékezését befolyásoló
szociális keretek. A visszaemlékezés csak akkor lehet sikeres, ha a
felidéző erőfeszítés a megfelelő keretben (vagyis a bevésésnek
megfelelő kontextusban) zajlik le. Halbwachs fő művében azt mutatja
be, hogy a család, a vallási csoportok és a társadalmi osztályok
miképpen működnek memóriakeretként.
A mégoly egyéni élmény, az intim világ is szociális
termék. Már csak azért is, mivel a tárgyak nyelvben rögzített
jelentése is szükségképpen kollektív produktum. Emellett már az elemi
észlelés sem lehetséges emlékezet híján; a tárgyak, események
kategoriális besorolását (a jelentésadási műveletet) nyelvi konvenciók
alkalmazásával – vagyis kommunikációs aktusokkal – végezzük. Ezeket
őrzi a „kollektív memória”. Mint mondja: „Mihelyt egy emlék kollektív
észleletet idéz fel, maga is csak kollektív lehet” (Halbwachs, 1971,
126.). A kollektív emlékezet itt mindenek előtt úgy jelenik meg, mint
a csoport tagjai között megosztott, közösen birtokolt – s ilyen
értelemben kollektív – tudás. Ennek a közös tudástárnak a médiuma
pedig a nyelv: a nyelvi jelentések közös birtoklása teszi lehetővé az
emlékező közösség (mnemonic community) létezését.
Más alkalommal viszont Halbwachs a visszaemlékezés
aktív-dinamikus, rekonstruktív jellegét hangsúlyozza. Mint mondja,
„…sohasem veszítjük azt a képességünket, hogy emlékeinket
reprodukáljuk. De a reprodukálás nem azt jelenti, hogy változatlanul
újra megleljük a dolgokat, hanem sokkal inkább azt, hogy
rekonstruáljuk őket” (Halbwachs, 1975, 92.). Ez az emlékezeti
rekonstrukció annál gazdagabb, annál bőségesebb „nyersanyagból”
építkezik, minél több memóriakeret egymást átfedő kereszteződésében
zajlik le. „A felejtést e keretek vagy egy részük eltűnése
magyarázza…” (Halbwachs, 1971, 131.) Természetesen maguk a társadalmi
csoportok is változékonyak, ezért „…emlékezetünk keretei egyik
korszakról a másikra megváltoznak” (Halbwachs, 1971, 131.).
Végül is Halbwachs nem tudja elkerülni valamifajta
kollektív pszichikum (csoportlélek) tárgyiasításának zsákutcáját.
Leszögezi: „…egészen természetes, hogy úgy véljük, maga a csoport
képes emlékezni, s hogy emlékezetet tulajdonítunk, például, a
családnak, akárcsak bármely más társas egyesülésnek” (Halbwachs, 1971,
146.) Ez ugyan világos beszéd, ám egyúttal arról is tanúskodik, hogy a
témakör kritikus pontja a „kollektív” jelző értelmezése. Halbwachs
következetlenségei is ennek módjából erednek.
Pedig már mestere, Durkheim is tudatában volt a
kérdés bonyolultságának: sem az emlékezés kollektív-szociális
jellegét, sem az emlékező egyén individualitását nem lehet eltüntetni,
vagy egymásra maradéktalanul visszavezetni. „Abból, hogy ezek a
kollektív jelenségek nem léteznek az egyéni tudatokon kívül, nem
következik, hogy abból származnak; ellenkezőleg, a közösség művei. Nem
az egyénből indulnak ki, hogy elterjedjenek a társadalomban, hanem a
társadalomból áramlanak ki, s aztán oszlanak szét az egyénekben”
(idézi Némedi, 1996, 41.). Ezért mondja, hogy a társadalom bizonyos
szempontból nem más, mint „a kollektivitás tudata”; ezt pedig meg kell
őrizni az emlékezetben. Ebből az is következik, hogy valójában annyi
emlékezet létezik, ahány társadalmi csoportot azonosíthatunk. Az egyén
oly mértékben részesül a közös emlékezet „szétoszlásában”, ahány
csoportnak a tagja.
A korszak társadalomtudománya még nélkülözi, a
„társadalmi szerep” fogalmát, amely utóbb – a körötte zajló viták
ellenére – jelentőssé vált a társadalmi viselkedésszabályozás
mechanizmusainak vizsgálatában és értelmezésében. Itt elegendő csupán
arra utalni, hogy az egyén szerepviszonyai és szerepélményei
kitüntetett fontosságúak az emlékezeti tartalmak strukturálásában. Ha
valaki orvos, apa, politikus és intézményigazgató élete jelentős
szakaszában, szerepemlékei ennek megfelelő, viszonylag önálló tömböket
alkotnak; ezek között koherens vagy súlyosan ellentmondó, disszonáns
viszonylatok egyaránt létrejöhetnek. E szempont viszonylag szűkös
figyelemben részesül napjaink kutatásaiban.
Frederic Charles Bartlett (1932-1985) emlékezésről szóló nevezetes és
újabban megnövekedett figyelemben részesülő munkája osztotta Halbwachs
általános szemléletmódját. De határozottan elutasította a mégoly
metaforikus utalást is bárminemű szubsztantív, önálló pszichikus
entitásként szemlélt „kollektív memória”, közelebbről egy effajta
emlékezettel rendelkező kollektív pszichikum létére. Számára sem volt
kétséges, hogy „…a felidézésnek mind a módját, mind az anyagát döntően
meghatározzák a társas hatások […] (A) csoport változó divatjai, a
társadalmi verbális klisék, az általánosan elfogadott érdeklődés, az
állandó társadalmi szokások és intézmények alakítják ki a kereteket,
irányítják az akciót” (Bartlett, 1932/1985, 347.). Mindemellett
mintegy Halbwachs-szal polemizálva határozottan leszögezi: „…a
csoportban folyó emlékezéssel foglalkozunk, s nem a csoport általi
valamiféle feltételezett vagy kimutatható emlékezéssel” (Bartlett,
1932/1985, 350.). Vagyis a csoportnak mint olyannak nem lehet a szó
eredeti értelmében vett emlékezete.
Egy effajta analogikus beszédmód azonban – mint
látjuk – mégis lehetséges. A kérdés csupán az, hogy miképpen. Miként
lehet értelmes terminus a „kollektív emlékezet”? Napjaink tipikus
válasza igyekszik elkerülni a kategorikus definiálás kényszerét, s e
helyett a tárgy leíró jellemzéséhez folyamodik. Ennek következményeit
ismételten módunk lesz még szemügyre venni, most csupán a dolog
lényegét érzékeltetjük. A témakör egyik termékeny szerzője, James
Wertsch (2002, Wertsch – Roediger, 2008) óv az elsietett és
végérvényesnek szánt definíciók szorgalmazásától. Úgy véli, hogy
célszerűbb a jelenségkör empirikus kezelésére alkalmas fogalmi mező
körvonalazása, mintsem a mindenkit kielégítő meghatározás felkutatása.
Ez a tendencia a pszichológia számos területén
érvényesül: kívánatosabb magát a tárgyat megragadni, és kimerítően
leírni, mintsem absztrakt meghatározásával bíbelődni. „Úgy véljük,
hogy egyetlen elegáns definíció felkutatása helyett termékenyebb lesz,
ha egy olyan fogalmi mező mintázatát körvonalazzuk, amelynek keretei
között megvitathatjuk a kollektív emlékezet kérdéseit” (Wertsch –
Roediger, 2008, 319.).
Ennek jegyében a szerzők három alapvető fogalmi
szembeállítás alakjában vázolják fel e fogalmi mező által lefedett
jelenségtartományt, nevezetesen: a kollektív emlékezet szemben a
kollektív visszaemlékezéssel; a kollektív visszaemlékezés szemben a
történettudománnyal; az egyéni visszaemlékezés szemben a kollektív
visszaemlékezéssel. Ezeknek a szembeállításoknak a módszeres elemzése
sok tekintetben valóban kimerítheti a kollektív emlékezet
jelenségvilágát, bár nem zárja ki más megfigyelési és vizsgálódási
perspektívák lehetőségét sem.
Mind a kollektív, mind az emlékezet jelentés- és
jelenségtelisége bőséggel kínál további elemzési síkokat. Már
Halbwachs és Bartlett világosan érzékeltette a kollektív emlékezet két
lehetséges általános modelljét. Egyfelől a statikus ismeretraktár
képzetét (mondják konténer-szemléletnek is), ahol – miként a raktár
polcain – valamiképpen elfeküsznek a múlt emléknyomai, amelyeket
szükség esetén „egy az egyben” előhúzunk (reprodukálunk). Nem mindig
válik kellőképpen világossá, hol is lelhető ez a raktár: vajon
kizárólag az egyén fejében vagy alkalmanként valahol kívüle is?
Másfelől a kollektív emlékezet elgondolható
olyképpen is, mint a múlt szüntelen – helyzettől függő – dinamikus
rekonstrukciójának folyamata: mint visszaemlékezési aktusok láncolata.
Ezek az egyén változó erejű ellenőrzése mellett és különböző
tudatossági szinteken mehetnek végbe. Természetesen ezek sok
tekintetben mesterkélt szembeállítások. Nincs visszaemlékezés
elraktározott, bevésett emlékek nélkül, amiként aktív
előhívási-felidézési erőfeszítés nélkül sem gondolható el. Az
emlékezetnek lényegét illetően van egy megőrző-konzervatív, illetve
egy dinamikus, kreatív-rekonstruáló funkciója; ezek kölcsönösen
feltételezik egymást, s együtt alkotják az emlékezet pszichológiai
univerzumát.
Mint már említettük, a kollektív emlékezet és az
identitásfolyamatok együttjárása az újabb kutatások fontos általános
felismerése; ebbéli minőségében pedig mind az emlékezetpolitika, mind
az identitáspolitika kiindulópontja. A ráeszmélés sokféle alakban
megfogalmazódik; hadd szemléltessük egyetlen új keletű
megállapítással: „…a kollektív visszaemlékezés szükségképpen
feltételez valamely identitástervet; visszaemlékezésünk annak
szolgálatában áll, hogy megszerkesszük, mifajta emberek is vagyunk, és
ettől kezdve ellenálljunk annak, hogy megváltozzunk, még akkor is, ha
ellentmondó evidenciákkal szembesülünk. A kollektív visszaemlékezés
értelmező módon kötődik a jelenhez, s ha szükségesnek mutatkozik, a
múltról szóló beszámoló némely részlete megváltozik, vagy eltorzul a
jelen szükségleteinek szolgálatában” (Wertsch – Roediger, 2008, 320.).
Érthető hát, hogy a szerzők egyike (Wertsch, 2002)
miért beszél a kollektív emlékezet „funkcionális dualizmusáról” vagy
másként annak kettős perspektívájáról, nevezetesen: az emlékezés
pontosságának kritériumáról, illetve az emlékezés révén előállítható
„használható múlt” (usable past) eszméjéről. A kétfajta funkció nem
elszigetelten fejti ki hatását; egymásba játszanak, s együttesen – bár
a helyzettől függően eltérő hangsúllyal – lépnek működésbe. A
történettudomány és az egyéni (önéletrajzi) visszaemlékezés inkább
törekszik a pontosságra. Míg a politika hatókörébe vont kollektív
emlékezet befolyásolását inkább a pragmatikus politikai hasznosság
elve vezérli: hívek toborzása és identitásuk erősítése. Wertsch (2002,
35.) figyelemre méltóan írja: „…a kollektív emlékezet kutatása inkább
annak vizsgálatára összpontosít, hogy a használható múlt létrehozására
irányuló erőfeszítések miképpen szolgálnak politikai és
identitásképzési szükségleteket, míg az egyéni emlékezet
tanulmányozása arra hajlik, hogy a pontosság kritériumát tekintse
alapvetőnek.”
A kollektív emlékezet eme gyakorlati-politikai
érdekeltsége nem új felismerés; kezdeteitől fogva kíséri a téma
kutatását. Már Bartlett (1985, 425.) is arról beszélt, hogy a múlt –
állandóan, újrateremtődvén – „a jelen érdekeinek megfelelően”
rekonstruálódik. Jan Assman (1999, 234.) aforisztikusan fogalmaz: „…a
történelmi emlékezés éppen a múlt felhasználása, nem pedig rögzítése”.
Vagy máshelyt: „Az emlékezet nemcsak a múltat rekonstruálja, hanem a
jelen és jövő tapasztalását is szervezi” (Assman, 1999, 42.). Ezzel
magyarázható, hogy a kollektív visszaemlékezésben mindig benne rejlik
a prezentizmus kockázata: az a tendencia, hogy a jelenkor eszméinek,
értékeinek és érdekeinek megfelelően idézze fel és értelmezze a
múltat, s glorifikálja a mindenkori „győzteseket”.
A korábban megszokott megkésettségi tünettől
eltérően a hazai társadalomtudományi gondolkodás ezúttal idejekorán
bekapcsolódott a nemzetközi diskurzusba. Közreadta tekintélyes szerzők
írásait (Paul Ricoeur, Pierre Nora, Eric Hobsbawm, Frederic Charles
Bartlett), reflektált a vitatott kérdésekre (Kovács Mónika; Feischmidt
Margit; Gyáni Gábor; Erős Ferenc). Az újjáalakult Társadalomtudományi
Társaság vitát rendezett az „emlékezetkultúra és emlékezetpolitika”
kérdéseiről (Magyar Lettre, 2008 ősz); az idézett folyóirat 2007 őszén
tematikus számot szentelt az emlékezetkultúra vitatásának. A téma
ilyenformán a magyar szellemi életben is izgalmakat támasztott: az
akadémikus tudományosság köreiben csakúgy, mint a professzionális
politikusok világában.
Mindemellett alaposan melléfognánk, ha úgy
vélekednénk, hogy kizárólag az érintett tudományok belső mozgása
vezetett el a kollektív emlékezet kutatásának felíveléséhez. Másfajta
nagy erejű mozgatórugók is hozzájárultak ahhoz, hogy – mint Pierre
Nora (2007, 35.) írja – a múlt század utolsó évtizedeiben „egy mélyről
jövő emlékezethullám zúdult rá a világra”.
E hullám felszökésében magának Pierre Norának is
kulcsszerepe volt. 1984 és 1993 között szerkesztésében jelent meg a
hétkötetes Les lieux de mémoire című munka, amely száz – főként
történész – szerző 134 tanulmányát adta közre a francia nemzeti
emlékezet kérdéseiről. Ám hamarosan (1996-ban) megjelent a munka
rövidebb, háromkötetes angol nyelvű változata (Realms of Memory),
amely az angolszász tudományos körökben is új lendületet adott a
társadalmi emlékezet kutatásának, valamint az azzal kapcsolatos
vitáknak, hogy milyen lehet a történettudományhoz fűződő viszonya. A
viták és vizsgálódások mind szélesebb körben gyűrűztek tovább.
De vajon mi vezetett ehhez a visszaemlékezési
boom-hoz? A társadalomtudományok öntörvényű (immanens) mozgása
önmagában erre nem ad választ; más fejleményekkel is számot kell
vetnünk.
A tényezők egy csoportja közhelyszerűen emlegetett
eseményekre, közelebbről a több – gazdasági, politikai, kulturális és
informatikai – síkon zajló globalizációs folyamatokra utal. Ezek
kibontakozási üteme és társadalmi láthatósága korántsem azonos.
Leglátványosabb a kép- és hírszórás globalizációja: a korszak minden
eseménye – a helyi háborúktól a riasztó tömegkatasztrófákon át a
politikai fordulatokig – tüstént hozzáférhető a világ minden zugában.
A szertesugárzott képek megőrződnek, és bármikor felidézhetőek. A
kutatások kedvelt témája annak firtatása, hogy a megkérdezett
személyek hol voltak a Kennedy-gyilkosság vagy a két torony
összeomlása idején, és mifajta képszerű élményt őriznek róla.
Ilyenformán sajátos globális élményközösség jön létre; szaporodnak az
emlékezet azonos „határkő eseményei”: növekszik a helyi és a globális
kollektív emlékezet közös élményháttere.
Gyökeresen újszerű jelenség a globális
fenyegetettség érzete és szorongása. A bulvársajtó és az ezotéria
egyszerre táplálója és haszonélvezője az effajta hangulatoknak. A
valóságos problémákra különös hiszterizált és szenzációhajhász réteg
rakódik rá, s újra és újra kiváltja a tömeges borzongást. A hívószavak
jól ismertek: fenyegető klímaváltozás, világméretű járványok,
demográfiai robbanás, kozmikus katasztrófa, ellenséges kultúrák
pusztító összecsapása, földönkívüliek látogatása, ezoterikus tanok
hirdette világvége hangulat. Az atombomba léte először tette valóságos
lehetőséggé az emberiség önelpusztítását.
Mindeközben korábban soha nem látott mértékben
felgyorsult a tudományos-technikai és társadalmi-életmódbeli
változások üteme. Ez pedig azzal jár, hogy egyre növekszik az egymás
nyomába lépő generációk közötti szakadás; egyre zaklatottabb és
feszültségtelibb lesz a nemzedéki folytonosság. A szocializációs és
életviteli mintázatok érvényüket vesztik; megnehezül a
tekintélyvezérelte spontán mintakövetés. Mindez növeli a társadalmi
bizonytalanságot, s ezáltal szűkíti a személyes autonómia
érvényesítésének mozgásterét; súlyos alkalmazkodási nehézségeket
támaszt. Mannheim Károly (1925/1969) már igen korán ráeszmélt a
generációváltás és az eltérő generációs emlékezet jelentőségére a
modern társadalmakban. Az azóta lepergett – immáron csaknem egy
évszázadnyi – idő alatt még inkább kiéleződtek a nemzedéki emlékezet
élménymintázatainak különbségei.
A bizonytalanságérzet fogékonnyá tesz minden olyan
önmeghatározási támpont (identitás-kategória) és érzelmi odatartozási
kötelék iránt, amely éppenséggel az identitás megerősítésével
csökkenti a bizonytalanságérzetet. Ilyenkor – kivált a fiatalok
körében – megnő a radikalizmus árfolyama; a történelmi körülmények
szabják meg, hogy vajon a jobb vagy a baloldali radikalizmus lesz e a
helyzet haszonélvezője. Megnő a fanatizmusközeli „egydimenziós”
identitásképletek száma, s az őket tápláló, nagy érzelmi-indulati
kapacitású eszmék (mint a nacionalizmus, a különféle messianisztikus
remények) befolyása. Ezek legitimálásában kitüntetett szerepet játszik
a megidézett s önigazolásul és magyarázatul szolgáló múlt. A Nora
által emlegetett ezredvégi „emlékezethullám” feltorlódásában
bizonyosan közrejátszott a jövőképzet elbizonytalanodása, sőt a jövő
kompromittálódása.
De a jövő eszméje nemcsak a messianizmus igézetének
kudarcában, hanem a pragmatikus perspektívátlanság taposómalmában is
felmorzsolódhat. A múlt emiatt is rátelepedhet a jelenre, mindinkább
kiemelvén az emlékezetpolitika jelentőségét.
Az identitáshiány, a nélkülözött pozitív identitás
felerősítheti a versengő identitásminták harcát, a „negatív
identitások” („ilyen pedig semmiképpen sem leszek!”) gyűlölködő
elutasítását, sőt diabolizálását és kiiktatási szándékát. Ennek nyomán
jöhetnek létre a modern, fejlett társadalmakban is belső
„gyarmatosított területek”: etnikai gettók, lepusztult övezetek,
underclass telephelyek, szegregált csoportok. Ezért feltámadhat és
hódíthat a jelszó: „legyen úgy, mint régen volt!” Ez az óhaj gyakorta
hajdan volt dicsőséget és nyugodalmas biztonságot, kiszámíthatóságot
remél visszahódítani. Olykor azonban másfajta gőzök is kavarognak
benne: a Közép- és Kelet-Európában oly gyakran békétlenséget szító
nemzeti-etnikai szupremácia kivagyisága. A két háború közötti kor
egyik irredenta műdala hangzott így: „Legyen úgy, mint régen volt!
/ Süvegelje meg a magyart / Mind a német, mind az oláh és a tót”.
Ahhoz, hogy bárki bármily csekély valóságértéket
tulajdonítson az efféle dalok sugallta érzelmeknek, „történelmi”
igazoláshoz kell folyamodnia, vagy pedig vakon hinnie a magyar mivolt
születéssel szerzett, inherens értékében. Márpedig aki így vélekedik,
aligha érthet egyet Tamási Áronnal: aki embernek hitvány, magyarnak is
az.
A 20. és az eddig lepergett 21, század bővelkedett
drámai erejű, olykor földrengésszerű történelmi-társadalmi
fordulatokban és kollektív traumákban. Két világháború, egy virtuális
(hideg) háború és több száz helyi háború zúdult rá a korszak
népességére. Felíveltek és széthullottak birodalmak és világméretű
gyarmati rendszerek; politikai forradalmak és államcsínyek zajlottak;
új nemzetállamok tucatjai születtek; rendre átszabták az
országhatárokat. Számos országban és régióban gyökeres – olykor
ismételt – rendszerváltások zajlottak le. Minden ilyen esetben tömeges
identitáscserék (vagy kényszerű „identitásmimikrik”) mentek végbe. A
trianoni sokk,
|
|
a spanyol polgárháború, a Szovjetunió és
Jugoszlávia széthullása után a nemzeti azonosságtudat mintázata
mindenhol gyökeresen átalakult, nem is szólván a romokon létrejött új
nemzetállamokról. Ennek forrásaként pedig nem nyúlhattak máshoz, mint
a múltjukhoz, a kollektív emlékezet újfajta értelmezéséből levezethető
lehetőségekhez. A példák száma korlátlanul szaporítható. Az új
Oroszország újra felfedezi a pravoszláv tradíciót, az immár a népre
ruházott honvédő heroizmust és a mártírrá emelt cári család kultuszát.
Szerbia számára Koszovó – akárcsak számunkra Erdély – mérhetetlenül
gazdagabb szimbolikus jelentést hordoz, mint pusztán egy földrajzi
elnevezés. Dél-Afrikában az apartheid felszámolását követően újra
kellett írni az ország történetét. A spanyol nemzeti emlékezetben és a
történetírásban együtt és egymással tusakodva létezik a „vörös” és a
„kék” áramlat, mégis képesek voltak a polgárháború véres tragédiáját –
jóllehet nem fájdalmak és érzékenységek nélkül – szervesen integrálni
a nemzeti történelem menetébe.
A fiatal nemzetállamoknak olykor mesterséges úton
kell megteremteniük tulajdon múltjukat és önálló létük
szimbólumvilágát, hogy azok hivatkozási alappá válhassanak. Yael
Zerubavel (1995) Újrafelfedezett gyökerek címmel adta közre azt a
monográfiát, amely az izraeli nemzeti hagyomány céltudatos
létrehozását vizsgálja az államalapítást követően. A messzi múltból
két „alapító eseményt” szemel ki a kollektív emlékezet pilléreiként:
Bar-Kochba felkelését és Maszada védőinek hősies harcát, majd –
elkerülendő a római fogságot – kollektív öngyilkosságát. (Izrael állam
újoncai mindmáig Maszada fennsíkján teszik le katonai esküjüket.) Az
új hagyományképzésnek és művi múltteremtésnek szerves része volt a
földrajzi nevek hebraizációja.
Kelet- és Közép-Európában ez a nyelvpolitika ma is
fájó sebeket tép fel, és viszályokat szít. Elegendő a szlovák
nyelvtörvény körül támadt konfliktusokra utalni. A Trianon
következtében elveszített területek birtokba vételének első aktusa a
helynevek megváltoztatása volt. Az 1938–1941 közötti átmeneti területi
revízió mindig „visszakereszteléssel” járt együtt. Ezekkel a
műveletekkel a kollektív emlékezet működésének folytonosságát kívánják
befolyásolni: megszakítani vagy fenntartani. Mert valóban nem lehet
tartósan közömbös az, hogy egy várost vajon Kolozsvárnak vagy
Cluj-Napocának hívnak. A hajdani elnevezés eltűnte azt a benyomást
keltheti, hogy vele együtt elenyészett a múlt, az egykori hovatartozás
érzülete és az elnevezés nyelve. Az efféle feszültségek
keresztül-kasul áthatják régiónkat és a volt szovjet birodalom ifjú
utódállamait. Tétjük a legkevésbé sem pusztán nyelvhasználati kérdés;
mélyen érinti a nemzeti emlékezet és a nemzeti lét égetően időszerű
összefüggéseit. E fejleményeket az egykori gyarmati rendszer
felszámolása nyomán is megfigyelhetjük. Az elnevezések a kollektív
emlékezés kitüntetett helyei (Nora, 1989).
Az elmúlt két évtizedben több, Zerubavel munkájához
hasonló esettanulmány látott napvilágot a kollektív emlékezet
tartalmas vizsgálatáról: a koreai és a vietnami háború emlékezeti
képéről, a Watergate-ügyről, az amerikai patriotizmus megjelenítéséről
a nyilvánosságban, a holocaustról. Wertsch (2002) érdekes
monográfiában vizsgálta, hogy a Szovjetunió fennállása idején milyen
volt a Honvédő Háború kanonizált és hivatalosan kultivált, államilag
ellenőrzött képe, s mellette mifajta kiszorított, tilalmas nézetek
rejtőzködtek. A rendszer széthullása után a kép jelentősen átalakult
és pluralizálódott; megszűnt a kötelező, ideológiailag szankcionált
kánon; felszínre törtek és legitimitást nyertek az alternatív
magyarázatok. Az államilag ellenőrzött értelmezési mód monopóliumának
megszűnte végighullámzott a társadalmi nyilvánosságon, a mindennapi
diskurzusok világán, a történettudományon és az iskolaügyön. A
szembesülések és polémiák nyílttá váltak. Effajta esettanulmányt a
posztszovjet térség minden országáról lehetne írni.
Wertsch érdekes és tanulságos kísérletet tesz arra,
hogy az orosz kollektív emlékezet történelmi narratívumaiból
kihámozzon egy olyan mintázatot (template) amely rejtett
történetszervező sémaként mindegyikben megmutatkozik. Ennek lényegét
„az idegen erők feletti diadal” eszméjében véli felfedezni. Legyen szó
bármely történelmi korszakról, a cselekmény mindig azonos elemekből
épül fel. Ezek logikája így ábrázolható:
1.) az induló helyzet: az orosz nép békében él; nem
fenyeget másokat;
2.) idegen erők (ügynökök) által támasztott
zendülés vagy agresszió, amely
3.) válsághoz és nagy szenvedéshez vezet;
4.) az egyedül is hősiesen küzdő orosz nép végül
diadalt arat.
Ez a mintázat nem csupán a Nagy Honvédő Háború
magyarázatában érvényesül, de Napóleon betörésében, Nagy Péter svédek
feletti diadalában, a tatár fenyegetésben is. A szerző gondolatmenete
Vlagyimir Jakovlevics Proppnak a népmesék struktúraelemzésével
foglalkozó művére támaszkodik.
Eljátszhatunk a gondolattal, hogy a magyar
történelmi emlékezetben vajon felfedezhetnénk-e hasonló történetsémát,
s ha igen, milyen is lenne az. Talán ilyen:
1.) külső fenyegetettség és/vagy belső
szorongatottság; a régi dicsőség gyászolása;
2.) lelkesült szembeszegülés; tiltakozás és a
„véres kard” körbehordása: talpra magyar;
3.) küzdés akkor is, ha reménytelen; a dicső
elbukás vigasza;
4.) illuzórikus remények dédelgetése: „Lesz még
egyszer ünnep…”
Persze mindez csupán gondolati játék, de
életszerűen játszható. Amiként annak latolgatása is, hogy a jelenlegi
magyar társadalom a játszma mely szakaszában leledzik.
Feltesszük, hogy az elmondottak nyomán talán
kézzelfoghatóbb és világosabb lett az a társadalmi-történeti és
tudományos háttér, amelyen kirajzolódott a kollektív emlékezet
kategóriájának új időszerűsége.
A múlt különös jelenség: egyszerre tárgyszerű és
irreverzibilis, ám egyúttal képlékeny, értelmezhető és
újraértelmezhető; az egyén személyes perspektívája révén szubjektív
élménnyé tehető. Ameddig az írott és íratlan emberi hagyomány
messziségébe vissza tudunk pillantani, újra és újra ráeszmélhetünk: az
ember mindig is tudatában volt, hogy személyes és törzsi (kollektív)
múltja szervesen és lényegileg hozzá tartozik: az ősök kultikus
tiszteleteként; a „vének” autoritásaként; eredetmitológiák képében; a
felmenőkkel folytatott dialógusokként; cselekvési paradigmák és
rítusok forrásaként; jövőképzetek inspirálójaként. S a mi
szempontunkból most tökéletesen közömbös, hogy ezt vajon a mitológia,
a folklór, a filozófia, a szaktudományok vagy a politika alanyaként
tette-e. A múltnak ez a különös kettőssége, hogy t. i. egyszerre
befejezett, zárt és hozzáférhetetlen az emberi cselekvés számára,
illetve hogy a róla alkotott értelmező kép gyakorlatilag tetszés
szerint alakítható, felettébb alkalmassá tette a bevezetőben említett
célra: a céltudatos befolyásolásra – az aktív ráemlékeztetésre és a
kikényszerített amnéziára, az intencionált felejtésre.
George Orwell nevezetes könyvét, az 1984-et úgy
szokás számon tartani, mint a totális diktatúrák, közelebbről a
sztálini típusú, vezérelvű pártdiktatúra kíméletlenül leleplező
kritikáját. Ám lehetetlen nem észlelni, hogy a vészjósló tünetek –
enyhébb alakban – akkor is megjelenhetnek, ha egyetlen uralkodó párt
helyett több (vagy akár sok) párt buzgólkodik a közélet színpadán. A
sokat idézett jelszó nem vált érvénytelenné a Nagy Testvér és a
birodalom eltűntével. „Aki uralja a múltat – hirdette a Párt
jelmondata -, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a
múltat is”.
Vajon nem vagyunk-e lépten-nyomon tanúi, hogy a
jövő uralásának becsvágya miképpen terjeszkedik ki a múlt célzatos
birtokba vételére?! A kivitelezés módjai széles skálán mozognak.
Orwell megfigyelése nem veszítette el időszerűségét. „A múltat napról
napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazították […] Az egész
történelem palimpszest volt, amelyet annyiszor vakartak tisztára és
írtak újra tele, ahányszor csak szükségessé vált”. Nincs rá okunk,
hogy Orwell aggodalmait a múltba utaljuk.
A dolog általánosítható lényegét alkalmasan
megfogalmazza Assman (1999, 42–43.): „A tovahaladó jelennel változó
vonatkoztatási keretek felől szakadatlanul folyik a múlt
újjászervezése… Az emlékezet nemcsak a múltat rekonstruálja, hanem a
jelen és a jövő tapasztalását is szervezi”. Ez pedig nem függ a
mindenkori hatalom jellegétől, jóllehet a korlátlan hatalom mindig
arra törekszik, hogy a múlt felett is osztatlanul uralkodjék. Normális
viszonyok között a múlt értelmezése szabad versengés tárgya az
emlékező (mnemikus) közösségben.
3. Az emlékezet „kollektivitása”
Célszerű lesz, ha fejtegetéseinknek ezen a pontján alaposabban is
szemügyre vesszük a „kollektív emlékezet” értelmezési tartományát.
Mivel – mint már láttuk – semminemű emlékezni képes kollektív
pszichikum nem tételezhető, a kollektív emlékezet csakis úgy
gondolható el, mint egyéni pszichikumok meghatározott halmazának
együttes és egyidejű emlékezeti teljesítménye. A „kollektív” jelző az
emlékező egyén pszichikumának működésmódjára – társas-társadalmi
beágyazottságára és helyzeti kontextusára – utal, éspedig mind
genetikus, mind aktuális értelemben. Ennek közelebbi
konkretizálásaként rendszerint három tényezőt szokás említeni (lásd
Yadin Dudai in: Wertsch – Roediger, 2008, 318.): egy közös
tudásállományt, egy jellegzetes tulajdonságot és egy aktív folyamatot
(a visszaemlékezési aktust).
A közös (megosztott) tudás azt jelenti, hogy a
társadalmi csoport (vagy kultúra) tagjai egyaránt birtokolnak
meghatározott ismereteket (információkat). Sajátos emlékezetközösséget
képviselnek, amelynek tartalmaival – léthelyzeteiktől függően – élni
is tudnak. A megosztott s ennek következtében együttműködésre és
kölcsönhatásokra képes kogníció (distributed cognition) az utóbbi
időben élénken foglalkoztatja a kutatókat. Egy tanulmány szerzői
aláhúzzák: „A valódi megosztott kogníció nem más, mint eredő
(emergent) kogníció. Valaki valójában akkor rendelkezik megosztott
kognitív rendszerrel, ha birtokol egy olyan rendszert, melynek elemei
közötti kölcsönhatásból új kognitív tulajdonság ered (emerge); ez maga
is kognitív rendszer lehet” (Poirier – Chicoisme, 2008, 27.).
Némiképp leegyszerűsítve a dolgokat, azt
mondhatnánk, hogy a kollektív emlékezet a lényegét illetően a
megosztott tudással rendelkező egyéni memóriák emergens tulajdonsága
(teljesítménye) vagy terméke. Ily módon feloldható az az ellentmondás
ama két megállapítás között, hogy az egyéni pszichikumon kívül nem
létezhet másfajta pszichikus entitás, illetve hogy a „kollektív
emlékezet” értelmes és tartalmas kategória lehet.
A kollektív emlékezet további jellegzetes
attribútuma „a múltnak az adott csoportra jellemző egészleges
megkülönböztető képe”. Ez leginkább a korszakminősítésekre (mint
például a reformkor, a Kádár-rendszer, a rendszerváltás kora) vagy a
generációs alapélményekre érvényes. A folyamatként szemlélt kollektív
emlékezet főképpen az egyéni- és a csoportemlékezet szüntelen
kölcsönhatásait s mindkettő állandó változását hangsúlyozza.
Mindebből az is következik, hogy a kollektív
emlékezet kettős emlékezeti tárral (vagy Nora kifejezésével élve „az
emlékezés helyeinek” kétfajta létmódjával) rendelkezik: az egyéni
memóriával és az információtárolás intézményeivel és szimbolikus
rendszereivel. Az utóbbiakhoz tartoznak az emlékművek, múzeumok,
könyv- és irattárak, modern kép- és adattárolási eszközök, továbbá a
nyelvek és jelrendszerek, hagyományok és rítusok, normák és
szabályrendszerek és egyéb szellemi objektivációk. Az egyéni emlékezet
tartalmai közvetlenül hozzáférhetőek az önreflexiót provokáló
kikérdezéses technikák (például az oral history) vagy az önbemutató
személyes dokumentumok révén (önéletírások, naplók, levelezés).
Az emlékezés „külső” helyeinek intézményesült
formáiban tárolt tudás hasznosítása forrásfelkutató és forrásértelmező
erőfeszítést követel. Ez a történettudomány működési terepe. Az
emléktartalmak mindegyikéhez – intuitív módon – hozzárendelhetünk
meghatározott élményminőségeket: valami lehet emlékezetre érdemes
(memorable), illetve felejthető (forgettable). Ezek jellege az
eseményélmény személyes vonatkozásától és sorsszerűségétől, valamint
érzelmi intenzitásától függ. Az emlékezetre méltó mivolt szorosan
összefügg a felidézés, a visszaemlékezés könnyedségével és
gyorsaságával.
A „kettős lehorgonyzottság”, vagyis az egyidejű
„odabent” és „odakint” lét, a személyhez kötött élményemlékek és az
objektivált-intézményesült emlékek, valamint szimbolikus emlékeztetők
együttlétezése a kollektív emlékezet működésének alapjellegzetessége.
Ezt a dualitást alkalmasan tükrözi Assman (1999) különbségtétele a
„kommunikatív emlékezet” és a „kulturális emlékezet” között. Nem
mindig eszmélünk rá, milyen messzemenő következményekkel jár az a
tény, hogy hozzá tudunk férni a másik ember emlékezetének
tartalmaihoz. A társadalomban szüntelenül zajlik az emlékek cseréje, s
ennek hullámzásában folyik a közös emlékek szerkesztése. A
kommunikatív emlékezet közvetlen, személytől személyig terjedő
kapcsolatokat tételez fel. Általában háromnemzedéknyi időszakot fog
át.
A kulturális emlékezet időtlen, s az egyén és a
forrás (szöveg) viszonyán nyugszik. Fogalma közel áll a kultúráéhoz;
sajátságos „mémraktárnak” is tekinthető. A kollektív emlékezet eme
vonulatának roppant terjedelmű Atlantiszai vannak, amelyek sohasem
támadnak életre valamely individuális elmében; mindörökre hallgatagok
maradhatnak. Szépen és érzékletesen ír erről az emlékezés géniusza,
Proust: „…minden egyes régi nap letétbe helyeződik bennünk, mint egy
hatalmas könyvtárban, ahol a legöregebb könyvekből is van egy-egy
példány, amit nagy valószínűséggel soha senki nem fog kikérni. Mégis,
ha ez a régi nap áttör a rá következő időszakok áttetsző rétegein, a
felszínre emelkedik, és úgy szétterül, hogy egész valónkat elborítja…”
Az egyén azonban – lehetőségei és erőfeszítései
szabta határok között – hozzáférhet a kulturális emlékezet
„raktáraihoz”; ezért lehetséges a történettudomány. Amint John Lukacs
tömören írja: „A történelem az emlékezetben őrzött múlt”. Viszont
joggal panaszolja, hogy a modern államigazgatási és egyéb bürokrácia
irdatlan irattermelése már-már reménytelenné teszi a források teljes
körű áttekintését és kiaknázását. Ezért nehezen kerülhető el azok
célzatos szelekciója és tendenciózus beállítása. Larry Ray Barbara A.
Misztal (2003) könyvéhez írott előszavában lényegre törően foglalja
össze az iménti fejtegetések lényeges mozzanatát: „A kollektív
emlékezetet úgy tekinthetjük, mint a közös tapasztalatok
interszubjekív módon létrehozott eredményeit: eszméket, ismereteket és
kulturális gyakorlatokat, amelyek révén az emberek megteremtik múlthoz
fűződő viszonyukat”. A kollektív emlékezeti tár sajátos dualitását
Assman (1999, 234.) jogosult különbségtétele is megjelenítette: a
„forró” tudás az életre keltett, aktualizált és átszemélyesített
ismereteket, míg a „hideg” tudás az előhívatlanul tárgyiasult
ismereteket jelenti. Ez utóbbiak csak potenciálisan válhatnak a
személyes visszaemlékezés tartalmaivá; ám gyakran előfordul, hogy soha
senki sem „kéri ki őket” a Proust emlegette virtuális könyvtárból.
A kollektív emlékezet több összefüggésben is
megnyilvánuló kettőssége gyökeresen kiterjeszti közvetlen és közvetett
befolyásolásának, valamint többé-kevésbé önkényes konstruálásának
lehetőségeit. Hiszen az uralási szándék egyaránt célba veheti az
elméket és az emlékezés helyeit: nemzeti ünnepeket és
megemlékezéseket, tradíciókat, emlékműveket, elnevezéseket, ez
utóbbiak megváltoztatásával remélvén hatni az elmékre. Amint arra már
utaltunk, az elmúlt évtizedek honi történelme látványosan szemlélteti,
hogy a gyökeres társadalmi fordulatok hogyan képeződnek le a kollektív
emlékezet alakzataiban, és miképpen élezik ki az emlékezetpolitikai
konfliktusokat: az „emlékek háborúját”. S minél polarizáltabbak és
kíméletlenebbek, indulattelibbek a társadalmi megosztottságok, annál
kilátástalanabb e háború kimenetele, annál reménytelenebb valamifajta
– akár csak részleges – nemzeti emlékezeti egyneműség létrejötte.
Olykor nem is ébredünk rá, hogy milyen sűrűn
befonják mindennapi eszmélkedésünket az emlékező közösség
megosztottságaiból eredő kollíziók. Mit is ünneplünk a nevezetes
napokon? Melyek a legfontosabb nemzeti szimbólumok, és mi a
jelentésük? Kinek a sírja lehet nemzeti zarándokhely? Ki érdemel
szobrot, utcanevet és ki nem? A múlt mely alakjai tarthatnak igényt a
nemzeti példakép rangjára? Melyek a honi történelem korszakfordító
eseményei, és miért éppen azok? Kinek és minek az emlékezetét kell
múzeumalapítással megőrizni? S mindez csupán ízelítő a szóba jöhető
kérdések tömkelegéből. A kérdésekben rejlő dilemmáknak pedig nincs
egyetértést sugárzó, egyértelmű kimenetelük. Jobb esetben
vitatkozó-diskuráló, legtöbbször azonban a gyűlölködésig menően
szembeforduló értelmezési változatok, emlékezeti kultuszok feszülnek
egymásnak. Ezenközben természetesen mindegyikük igényt tart a
történelmi és erkölcsi-politikai igazolhatóságra, sőt az egyedüli
jogosultságra.
A rendszert váltó társadalmakban sajátos módon
egymásra torlódtak a nemzeti emlékezet folytonosságát erőszakosan
megszakító, majd regenerálódása előtt hirtelen szabad utat nyitó
történelmi események. Európa nyugodtabb régióiban (például a skandináv
országokban) a nemzeti emlékezetnek nem kell ilyen súlyú traumákat,
generációk életét felzaklató, kényszerű fordulatoknak az emlékeit
feldolgoznia. Ennek következtében itt az egyének is mindegyre
identitás-dilemmákkal szembesültek: alkalmazkodjanak vagy
rejtőzködjenek, szembeszegüljenek vagy cinizmusra kényszerüljenek,
„hívőkké váljanak” vagy lépjenek a konverzió útjára?
Az emlékezet és az identitásképzés zavarai mindig
együtt járnak, amiként kedvező körülményeik is feltételezik egymást.
„Pontosan úgy, ahogyan az önéletrajzi emlékezet a maga elsődleges
funkciójaként az individuális én meghatározását szolgálja, […] a
kollektív emlékezet tartja fenn egy közösség valódi identitását, s
ezáltal teszi lehetővé a társadalmi élet és a kulturális kohézió
létének folytonosságát. […] A csoport szintjén ez gyakran olyan
fejleményekben is megmutatkozik, mint a nacionalizmus és a politikai
manipuláció” (Wang, 2008, 307.).
A közös emlékek „köztulajdont” alkotnak, akár a
szavak jelentése vagy éppen dívó konnotációik. Bár inkább a szavak
konnotatív jelentéséhez hasonlatosak: nagyobb az értelmezési
szabadságterük. Az emlékek egyetemes elfogadottságának, egyöntetű
értelmezésének illúzióját táplálja sajátos sűrűsödési effektusuk.
Minden emberi együttes – család, falu, szervezet,
nemzet – rendelkezik olyan emlékekkel, amelyeket csakis ők
birtokolnak: csakis az ő „történeteik”. Még akkor is a sajátjuk, ha
megosztják őket másokkal. A egyéni emlékezetnek ezek az átfedései
képviselik a korábban már említett „megosztott tudást”. E ténynek az
érintettek nincsenek szükségképpen tudatában. A kollektív emlékezet
minden mozzanatában – előállásában, egyéni és kulturális rögzítésében
s megőrzésében, valamint helyzeti előhívásában – társas-társadalmi
beágyazottsága közvetítésével létezhet egyáltalán. De sohasem
feledkezhetünk meg arról, hogy mindennek feltétele az individuális
szervezet emlékezőképességének biológiai-idegrendszeri adománya.
Általánosságban már utaltunk rá, hogy a kollektív
emlékezet legalkalmasabban dinamikus folyamatként – sűrűsödő egyéni
visszaemlékezési aktusok láncolataként – írható le. James Wertsch
(2002, 17.) szemléletesen és pontosan fogalmaz: „Ahelyett, hogy az
emlékekről beszélnénk, amelyeket „birtokolunk”, a hangsúlyt a
visszaemlékezésre tesszük, mint olyasvalamire, amit „csinálunk”.
Bartlett szellemében fejtegeti, hogy a visszaemlékezés sajátos
aktivitásmód, cselekvés (rekonstrukció), amelyet mindig valamilyen
szöveg közvetít. Ennélfogva mindig közvetített szimbolikus aktus. Mint
ilyen – Nora kifejezésével élve – „permanens evolúció” képviselője.
Wertsch elgondolásaiban kitüntetett szerephez jut a
tágan felfogott szöveg és a visszaemlékező közösség szövegértelmezése,
valamint a szövegalkotás és szövegkezelés kulturális eszközeinek és
technikáinak rendszere. Szöveg lehet minden (szóbeli vagy írásbeli)
nyelvi alakot öltött narratív termék a tudományos műtől egészen a
szóbeszédig és az anekdotáig. Valójában minden társadalmi csoport
egyúttal szövegalkotó közösség is. A modern társadalmakban a szövegek
szükségképpen pluralizálódnak; tárgyalások és viták gyújtópontjába
kerülnek, és alárendelődnek az értelmezés szükségleteinek, vagyis a
gyakorlati-politikai célszerűség érdekeinek. Ezt a következtetést nem
lehet elégszer hangsúlyozni.” […] [A] kollektív emlékezet
tanulmányozása ama feltevésre vezetett, hogy a visszaemlékezés a
nyilvános szféra küzdelemmel és alkudozással teli folyamata, amelyet
annak szüksége mozgat, hogy használható múltat hozzanak létre”
(Wertsch, 2002, 40.).
A „használható múlt” létrehozása mindenek előtt a
kollektív emlékezet szövegeinek létrehozása feletti ellenőrzést,
valamint a szövegek ideologikus és historizáló legitimálását (olykor
egyenesen szakralizálását) jelenti. (Assman ennek egyik változataként
említi a szövegkanonizációs műveleteket.). A totalitárius, keményen
centralizált rendszerekben és intézményekben (pártokban,
szervezetekben, politikai mozgalmakban) jellemző tendenciaként
érvényesül a kollektív emlékezet szövegeinek monopolizálása és a
tilalmas vagy nemkívánatos emlékek kinyilvánításának meggátlása
(tabusítása). Elegendő csak a magyar 1956 vagy az orosz októberi
forradalom „hivatalos” értelmezési változatának fenntartására, majd
érvényvesztésére, valamint a holocaust és Trianon korábbi
tabusításának napjainkban megfigyelhető emlékeztetőpolitikai
visszacsapására utalni.
Nem támaszt kétséget, hogy a kollektív emlékezetet
és a professzionális történetírást gyökeresen meg kell különböztetni
egymástól, jóllehet nem kevés közöttük az érintkezési felület. A
tudomány „nyersanyagként” bőségesen merít a kollektív emlékezet
tartalmaiból (egyebek közt az oral history eszközeivel), míg a
tudomány eredményei leszivárognak a hétköznapi történelmi tudatba, s
ily módon befolyásolják az emlékezet elbeszéléseit. (Persze a sumér
rokonság eszméje épp úgy „leszivárog”, mint a valódi tudományos
megállapítások).
A kollektív emlékezet vállalt vagy nem vállalt
módon mindig csoporthoz kötött, részleges perspektívát képvisel,
ennélfogva elfogult, legyen bár szó családokról, etnikai csoportokról
vagy nemzetekről. Ezért oly nehéz konszenzusra lelni a szlovák
nyelvtörvény feletti vitákban, a cigánykérdés megítélésében, a melegek
minősítésében vagy a politikai felelősség odaítélésében. Wertsch
(2002, 66.) nyomatékosan aláhúzza: „…a kollektív emlékezet
elkötelezett perspektívát képvisel, és mindig valamely meghatározott
csoporthoz tartozik, nem pedig valamelyik másikhoz”.
A kollektív emlékezet ebben az értelemben mindig
„pártos”: részleges – bár lehetséges és indokolható – álláspontot
képvisel. Ha a történész is így járna el, megfosztaná magát a
tudományos objektivitás igényének lehetőségétől. A kollektív emlékezet
valódi funkciója nem a tudományos megismerés, hanem a csoportlét
folytonosságának és kohéziójának kontextusában nyeri el értelmét. A
franciák – jóllehet a történészeik merőben különböző módon vélekednek
a nagy forradalomról – egységesen, nemzeti ünnepként és
népünnepélyként emlékeznek július 14-re.
Pontosan ezzel a közösségteremtő eszközi
rendeltetésével magyarázható a kollektív emlékezet hajlama a célzatos
sémaképzésre, az események és szereplők leegyszerűsítésére: jelképpé
és jelszóvá alakítására. („Tessék választani Nagy Imre és Kádár
között!”) A részletek vagy az ilyennek ítélt események kihullanak;
merőben másfajta hangsúlyok jelennek meg; az epizódok jelentése
megváltozik. Efféle általánosító sémák küzdelme zajlott és zajlik
mindmáig 1956 körül: nemzeti forradalom, népfelkelés, sajnálatos
események, nemzeti tragédia, ellenforradalom, nemzeti szabadságharc,
antikommunista lázadás, az önigazgató szocializmus kísérlete, nemzeti
forradalom és szabadságharc. S nincs közvetlen összefüggés a között,
amit a történettudomány állít, s ami a közemlékezetben kering.
De hasonló sémák élnek és versengenek a
rendszerváltás jellegéről, az elmúlt két évtized megítéléséről, a
korszak politikai erőiről és főszereplőiről. Gyanítható, hogy ezek a
viták a közeljövőben aligha fognak leülepedni és elvezetni egy közös
nemzeti emlékezethez. Inkább a mindenkori hatalmi konstelláció
erővonalai fogják megszabni a hivatalosan kultivált, éppen érvényes
emlékezeti sémát, legyen szó a 20. század korszakainak megítéléséről
vagy az épp időszerű „országimázsról”.
A kollektív emlékezet nyelvezete, érzelmi-indulati
fűtöttsége és érvelő ereje mindig is gyökeresen különbözni fog a
történészek diskurzusától. A történész érvel és bizonyít, az emlékező
kijelent és érez; az előbbi azt mondja, „így gondolom”, az utóbbi
inkább azt, „így érzem”. Peter Novick nagyszabású vizsgálatot végzett
a holocaust utóéletéről és hatásáról az amerikai társadalomban. Ennek
kapcsán jelentette ki: „Valamit történetileg megérteni annyit jelent,
hogy tudatában vagyunk a dolog komplexitásának, és elegendő
tárgyilagossággal rendelkezünk ahhoz, hogy azt többféle perspektívából
szemléljük, és tudomásul vegyük a cselekvők indítékainak és
viselkedésének ambivalenciáit, beleértve erkölcsi ambivalenciáikat is.
A kollektív emlékezet egyszerűsít; az eseményeket egyetlen
elkötelezett perspektívából szemléli; türelmetlen bárminemű
kétértelműséggel szemben; az eseményeket hajlamos mitikus
archetípusukra visszavezetni” (Novick, 1999, 3-4.).
A kollektív visszaemlékezés lételeme a dialógus: a
társadalmi kommunikációs hálózatok működése. A közös emlékezet
szövegállománya telítve van többé vagy kevésbé kidolgozott
elbeszélésekkel. Egy-egy nemzedék közösen átélt „nagy eseményeit”
valóságos narratívumfüzérek övezik (világháborús,
felszabadulási-megszállási, 1956-os, rendszerváltási történetek).
Novick találó kifejezésével élve, szinte kényszerítve vagyunk a
történelmi események – legyenek azok személyesen átéltek vagy pusztán
hallottak – „radikális narrativizációjára” és az egyes narratívumok
közötti koherens kapcsolatok megteremtésére. (Vajmi nehéz fenntartani
1956 ellenforradalmi értékelését és egyidejűleg lelkesen üdvözölni a
rendszerváltást.)
Az együttes emlékek között megkülönböztetett helyet
foglalnak el a kollektív traumák és a kollektív eufóriák. Ezek minden
emberi csoportban drámai erejű együttes élményekként raktározódnak el,
lett légyen szó ünneplő vagy gyászoló családról, katartikus élményt
átélő iskolai osztályról, diadalmas vagy elbukó politikai pártról,
március 15-re vagy Trianonra emlékező nemzetről. A köztük lepergő
időszakokat a hétköznapiság általánosítható rutinélményei töltik ki
(iskolába jártam, katonáskodtam, lakásra és kocsira gyűjtöttünk és
effélék). A kollektív – főként nemzeti méretű – traumák és eufóriák
jelentőségét érzelmi-indulati intenzitásuk szélsőséges mértéke szabja
meg; hatásuk sokfajta rejtekúton szétsugárzik a társadalomban, és
gerjesztője lesz a meglehetősen talányos közérzületnek és
közhangulatnak. Ezek csak közvetve – olykor meglehetősen távol eső
tüneteik révén – válnak megfigyelhetővé és mérhetővé.
Újabbkori történelmünkben mindkét kollektív
élménytípusból kirajzolódik néhánynak a markáns kontúrja, jóllehet
jellegük, hatókörük és következményeik alaposan különböztek. Az
1938–40-es területvisszacsatolás, a „vége a háborúnak” lelkendezése, a
Nagy Imre nevéhez kötődő „új szakasz meghirdetése” 1953-ban Sztálin
halála után 1956 első napjai a maguk módján kétségtelenül ilyen
euforikus közesemények voltak.
A rendszerváltás számos tömeglélektani gyengesége
származott abból, hogy nem volt jelképes cezúraeseménye, mint a
berlini falbontás, a prágai bársonyos forradalom vagy akár utóbb a
bukaresti felkelés. A fordulat „elrejtőzött” a kerekasztal
kulisszáinak és a változásokat betetőző első szabad választásokat
előkészítő műveletek homályában. Egy viszonylag szűk, politikailag
aktív csoport háta mögül hiányzott a valódi népmozgalom. Ezért lehet
hihető sokak szemében az „új rendszerváltás” követelésének óhaja,
vagyis a történelem kívánság szerinti „újrajátszhatóságának”
illúziója.
Nem kevésbé kézzelfoghatóak a kollektív traumák
szerepére szánható történelmi események. A 20. századi sort bizonyosan
Trianon nyitja; a belőle táplálkozó bonyolult élménymintázat – a
lemondó keserűség, a szolidaritás, a revansvágy, sőt bosszúérzet, a
csakazértis elszánása, az olykor tudatlanság szülte magyar
felsőbbségtudat, a „soha nem adjuk fel, ami a miénk” különös elegye –
hozzáférhetetlen, mivel a valódi vagy vélt igazságérzet is
megtámasztja. Emellett új és ifjú nemzetállamok mohó és önnön múltját,
kollektív nemzeti emlékezetét most felépítő nacionalizmusával áll
szemben. A magunk szívesen emlegetett ezeréves múltjával nem mindig
vagyunk megértőek azzal a ténnyel szemben, hogy míg nekünk Trianon a
gyász és a fájdalom jelképe, nekik a diadal és a nemzeti függetlenség
forrása. Ez nem a népek bűne, hanem sorsa; a sors balvégzeteit pedig
csakis együtt lehet feloldani, egyaránt tisztelvén az egyik fájdalmát
és a másik örömét. A birodalmuk romjain gyászoló szerbekkel ezt talán
könnyebb lesz megértetni.
A többi nagy trauma feldolgozása és megtartása a
közös emlékezetben ugyancsak nem egyszerű, bár indulati erejük és
politikai átfordíthatóságuk sajátos vonásokat mutat: jobban megosztja
a véleményeket és érzelmeket (világháborús részvételünk és vereségünk,
a holocaust gyalázatában való részességünk, a szovjet megszállás és a
nemzeti függetlenség hiánya, 1956 veresége és megtorlása).
A heves együttes élményeknek – akár euforikusak,
akár traumatikusak – igen nagy az emlékrögzítő és elbeszélésszervező
ereje. A kollektív emlékezet tematizáló gócainak tekinthetjük őket,
egyebek közt azért is, mert gyakran az egyéni biográfiákban is
sorsesemények kötődnek hozzájuk. Az eufórikus élmények igen gyakran a
közös – vagy ekképpen átélt – sikerekhez- kötődnek. A magyar
társadalom – meglehet Trianon óta – különösképpen szomjúhozza a
sikert. A Bibó István által állandó nemzeti öndokumentációs
kényszernek nevezett jelenség, amely az egész térségre jellemző,
nálunk különösen termékeny talajra talál. Puskás és az „aranycsapat”
legendája a legsötétebb Rákosi-korszakban született – talán
kompenzációképpen. Egy-egy sportolót gyorsan beemelünk a nagyok közé,
hogy ennek terhe mihamar agyonnyomja őt. Az olimpiai érmek száma
időről-időre a legfontosabb nemzeti teljesítménynek tűnik fel. Egy
érdemes versenylóból nemzeti ügy lesz. (Bele is betegszik.) Mindennek
és a hasonló melléfogásoknak az a „mellékhatásuk”, hogy megbillentik a
nemzeti arányérzéket és a dolgok valódi fontossági hierarchiáját.
Ilyenkor a valóság a bulvársajtó világképére kezd hasonlítani: a
bennfentesség és a társasági jólértesültség lép a valóságismeret és a
belőle táplálkozó képzelőerő helyére. Ez pedig vajmi kevéssé
célravezető, bár kétségtelenül szórakoztató.
Ennél fontosabb azonban, hogy a társadalmi
visszaemlékezési folyamatok által támasztott közhangulatok „kemény”
társadalmi tények alakulását is befolyásolhatják. Hadd szemléltessük
ezt egyetlen tanulságos példával. Említettük a
területvisszacsatolásokat kísérő nemzeti eufória érzelmi
hullámverését. Nos, egyetlen év alatt – 1938-ról 1939-re – 29,3
százezrelékről 23,6 százezrelékre csökkent hazánkban az öngyilkosságok
száma. Ilyen mértékű évi csökkenésre nem akad nemzetközi példa. Az „új
szakasz” teremtette enyhülés időszakában, 1953 és 1956 között
ugyancsak alacsony volt (20 százezrelék alá esett) az arányszám. Ezzel
szemben a Kádár-korszak végére megkettőződött, és elérte a 45 körüli
százezreléket. A rendszerváltás után némi csökkenés volt
megfigyelhető, majd változatlanul magas szinten (30 százezrelék
felett) stagnálás állt be. Mindez csupán azért figyelemre érdemes,
mivel jelzi, hogy a társadalom mentális állapota s benne a közérzet és
közhangulat gyorsan változó áramlatai miképpen jelennek meg a
társadalmi lét és a tömeges emberi viselkedések különböző területein.
Midőn Paul Ricoeur (1999, 61.) arról beszél – „Nincs emlékezettel
rendelkező lét, amely ne lenne egyben jövőre irányuló lét is” –
rávilágít az emlékezéspolitika egyik fontos rugójára. A kollektív
emlékezet azonban csak úgy állítható a tudatos jövőalakítás
szolgálatába, ha a közélet szereplői rendelkeznek olyan pragmatikus
technikai eljárásokkal, amelyekkel érvényesíteni tudják az
emlékeztetés és a felejtésre késztetés szándékát. Ricoeur figyelemre
méltóan különbözteti meg az aktív és passzív felejtést, aláhúzván
ezzel, hogy a felejtés nem csupán szándéktalan, spontán folyamatként
mehet végbe.
A modern tömegpolitika kényszerei és tapasztalatai
napjainkra elvezettek az emlékezetpolitika – hol tudatos, hol ösztönös
– gyakorlatának kialakulásához. Az utat a reklám és a
reklámpszichológia törte. A reklám végül is nem más, mint folytonos,
monoton emlékeztetés és ennek szolgálatában a perceptuális mező
lefoglalása. A reklám eszmélt rá a vizuális és nyelvi
figyelemfelkeltés perdöntő fontosságára, valamint a jelszónyelvezet
időgazdálkodási ökonómiájára. A jelszó nem gondolat; inkább
indulatelőhívó „nyomógomb” vagy a gondolkodási sémákat mozgósító
nyelvi klisé. Az emlékezetpolitika fegyvertára azonban mérhetetlenül
sokrétűbb, mint pusztán jelszavak kiagyalása, ámbár a reklám
„szlogenkultúrája” mindinkább behatolt a tömegpolitika világába is. Ez
a különös tenyészet méltó lehet megkülönböztetett érdeklődésünkre.
Kulcsszavak: emlékezet, kollektív emlékezet, hatalom és emlékezet,
emlékezet és történelem, emlékezet és felejtés
IRODALOM
Assmann, Jan (1999): A kulturális
emlékezet. Atlantisz, Budapest
Augustinus, Aurelius (1982): Vallomások.
(Fordította Városi István) Gondolat, Budapest
Bartlett, Frederic Charles (1932/1985): Az
emlékezés. (Fordította Pléh Csaba) Gondolat, Budapest
Halbwachs, Maurice (1925/1975): Les cadres
sociaux de la mémoire. Mouton, Paris–La Haye
Halbwachs, Maurice (1971): Az emlékezet
társadalmi keretei. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): A francia szociológia.
Közgazdasági és Jogi, Budapest
Hobsbawm, Eric – Rangers, Terence (eds),
1983): The Invention of Tradition. Cambridge University Press, New
York
Luria, Alekszander Romanovics (1968):
Malenykaja knyizska o bolsoj pamjatyi. MGU, Moszkva
Mannheim Károly (1925/1969): A nemzedéki
probléma. In: Huszár Tibor – Sükösd Mihály: Ifjúságszociológia.
Közgazdasági és Jogi, Budapest, 31–67.
Mc Adams, Dan P. (1988): Power, Intimacy,
and the Life Story. Guilford Press, New York – London
WEBCÍM
>
McAdams, Dan P, (1999): The Stories We
Live By: Personal Myths and the Making of the Self. Morrow, New York
Misztal, Barbara A (2003): Theories of
Social Remembering. Open University Press, Maidenhead, Philadelphia
WEBCÍM
>
Némedi Dénes (1996): Durkheim. Tudás és
társadalom. Áron, Budapest
Nora, Pierre (1989): Between Memory and
History: Les lieux de mémoire. Representations 26 (Spring), 7–25.
Magyarul lásd Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között. Aetas.
1989/3.
WEBCÍM
>
Novick, Peter (1999): The Holocaust in
American Life. Houghton, Mifflin, Boston
WEBCÍM
>
Poirier, Pierre – Chicoisme, Guillaume
(2008): A Framework for Thinking About Distributed Cognition. In:
Dror, Itiel E. – Harnad Stevan (eds): Cognition Distributed. John
Benjamin, Amsterdam–Philadelphia, 25–44.
WEBCÍM
>
Ricoeur, Paul (1999): Emlékezet – felejtés
– történelem. In: Thomka Beáta – N. Kovács Timea (szerk.): Narratívák
3. A kultúra narratívái. Kijárat, Bp., 51–68.
Wang, Qi (2008): On the Cultural
Constitution of Collective Memory. Memory. 16, 3, 305–317.
Wertsch, James V. (2002): Voices of
Collective Remembering. Cambridge University Press, Cambridge
Wertsch, James V. – Roediger Henry
L. (2008): Collective Memory: Conceptual Foundations and Theoretical
Approaches. Memory. 16, 3, 318–326.
Zerubavel, Yael (1995): Recovered Roots:
Collective Memory and the Making of Israeli National Tradition.
Chicago University Press, Chicago
|
|