Király Zoltán: Szubjektív tudománytörténet

Hosszú pályám folyamán megértem azt, hogy egy tudománypolitikai felfogással kapcsolatban az éppen regnáló irányítók a korábbi irányzattal homlokegyenest ellenkező magatartást írtak elő. Ma a „publish or perish” (publikálj vagy pusztulj) elve általános a tudományos világban, mégpedig a kutatók és az intézmények minősítése érdekében. A múlt század második felében viszont itthon a kormányzat rossz szemmel nézte, ha a magyar kutatók külföldön, tekintélyes folyóiratokban kívántak publikálni. Ezt igazolja az a cikk, amely évekkel ezelőtt a História című folyóiratban jelent meg, és amely bemutatja azt az aktát, amelyre Gerő Ernő kézzel írta rá véleményét, illetve határozatát: hogy a magyar kutatók lehetőleg ne publikáljanak külföldön. Volt idő, amikor a dolgozatokat, amelyeket a szerzők külföldre küldtek, tükösíteni (titkos ügyiratkezelés) kellett, és csak a Nemzeti Bank engedélyével lehetett elküldeni a szerkesztőségekbe.

Kutatócsoportom ennek ellenére el tudta érni, hogy az ezerkilencszázhatvanas, hetvenes és kilencvenes években hét Nature, illetve Science dolgozatunk jelent meg külföldön, de egyéb, nemzetközileg elismert növényélettani és biokémiai folyóiratban is közöltük eredményeinket. A nemzetközi élvonalba be tudtunk kapcsolódni az elszigeteltség és a körülményes ügyintézés ellenére is.

A tudományos ismertség eredményeképpen Robert N. Goodman és Milton Zaitlin amerikai professzorok arra kértek, hogy vegyek részt egy olyan kézikönyv összeállításában, amely az éppen fejlődésnek indult növényi kórélettan és rezisztencia-biológia eredményeit foglalja össze. A tervek szerint a vírusbetegségekkel kapcsolatos részt Zaitlin professzor, a bakteriológiai részt Goodman professzor, a gombafertőzések témáját én dolgozom majd ki. A korábbi évtizedekben csak a beteg növény tüneteit, a kórokozókat és a növényi rezisztencia jelenségét tárgyalták, a biokémiai-élettani mechanizmusokkal azonban nem foglalkoztak. A budapesti kutatócsoport éppen a növényi betegségrezisztencia mechanizmusaival, illetve a fogékonyság biokémiai alapjaival kapcsolatban ért el úttörő eredményeket. Felmerült azonban az a kérdés, hogy egyáltalán részt vehetek-e egy külföldön kiadandó könyv írásában? Kell-e ehhez engedélyt kérni és kapni a főhatóságtól? A problémát úgy szándékoztam megoldani, hogy a könyvírásban való részvételt bejelentettem az illetékes minisztériumnál, de nem kértem a főhatóság engedélyét. Az akciónak nem lett semmiféle következménye, az eljárás sikeresnek bizonyult. A könyv 1967-ben megjelent a Van

Nostrand amerikai cég kiadásában The Biochemistry and Physiology of Infectious Plant Disease címmel. Ez volt az első kézikönyv, amely a növények kórélettanával és rezisztenciájával foglalkozott. A második, bővített kiadás 1986-ban jelent meg. A könyv tankönyvvé vált, mert az amerikai doktori iskolákban általánosan használták mint az egyetlen növényi kórélettani munkát. A szóban forgó könyvön két doktoranduszgeneráció nevelkedett fel az USA-ban és máshol is, még a molekuláris biológiai korszak kezdete előtt és alatt.
Ma viszont a publikációs nyomással szemben kell higgadtan viselkednünk. Korunkban főleg a természettudományokkal kapcsolatos tudományterületeken működő kutatóknak állandóan bizonyítaniuk kell aktivitásuk és tevékenységük magas színvonalát, méghozzá számszerű adatokkal (impaktfaktorok, publikációs index, Hirsch-index, a minősítendő kutató a dolgozatok hány százalékában első vagy utolsó szerző, illetve levelező szerző). Ha valaki az MTA doktora akar lenni, annak ennyi és ennyi impaktfaktoros folyóiratban kell eredményeit publikálnia, amelyeket a PhD- vagy a kandidátusi fokozat megszerzése után közöl.

Mindez azzal a veszéllyel jár, hogy sok kutató gyorsan igyekszik publikálni, olykor nem teljesen befejezett, „félkész” eredményeket. Ha valaki a termelésben majdan hasznosítható tudományos témán dolgozik, annak gyakran meg kell jelölnie azt az évet, amikor a pályázati eredményeiből termék várható. Ez a körülmény sietségre, kapkodásra vagy az eredmények szépítésére serkenti a kutatót. Baráti körömben többször is hangsúlyoztam, hogy korunk tudományos kutatójának túlságosan sok tekintetben kell kiváló képességekkel rendelkeznie. Ötletdúsnak kell bizonyulnia, ha laboratóriumban dolgozik, jó szervezőnek, jó technikai érzékűnek, tehetségesnek, jó előadónak, jól fogalmazó szerzőnek kell bizonyulnia, főleg az angol nyelvben kell járatosnak lennie olyan fokon, hogy előadásait a közönség megértse, képes legyen vitatkozni, vagy a kérdésekre idegen nyelven válaszolni, és figyelni, hogy az idegen nyelvű fogalmazásban ne legyenek stílusbeli hibák. Az érdekérvényesítés, a hivatalos számszerű minősítés mindezt megkívánja. Az eredmények szépítésére, a gyors és korai eredményközlésekre a kísértés meglehetősen nagy. Gyakran idézem a rövid kínai verset, amely a helyes magatartást kínálja: „Józanság és mértéktartás / sosem vétkeznék ellene. Ami a mértéken túl vagyon / nékem ingyen sem kellene.”
 

Kulcsszavak: növénykórtan, rezisztencia-biológia, tudománypolitika, tudományos minősítés, publikációs nyomás