Czitrovszky Aladár: A LIRITA-sztori

Azok után, hogy hosszú ideig a kibernetika Magyarországon is tiltott reakciós áltudománynak volt kikiáltva – „amely a mechanizmus egyik formája, a gondolkodást elektromos gépekkel próbálja helyettesíteni – ezzel az embert akarja kiiktatni az alkotás folyamatából” (Filozófiai szótár, 1960), – a 70-es évek végén kormányzati döntés született a mikroelektronika magyarországi fejlesztéséről (ebben az időben a KFKI-ban az első számítógépek fejlesztése TPA – Tárolt Programú Analizátor-program címszó alatt futott). A Mikroelektronikai Fejlesztési Kormányprogramhoz tartozott a Mikroelektronikai Vállalat (MEV) megalapítása. A berendezéseket, gyártósorokat és egyéb eszközöket, az akkori embargót és COCOM-listát megkerülve, egy harmadik partnertől sikerült (tisztes felárral) beszerezni. Amikor felépültek az épületek és a vállalat indításához minden együtt volt – az IC-gyártósor átadása előtt – egy viharos éjszakán (1986. május 26-án), egyszer csak az egész vállalat leégett, és minden, drága pénzért, kerülő úton megvásárolt berendezés és eszköz végérvényesen tönkrement.

Még a fejlesztési szakaszban ehhez a programhoz kapcsolódott néhány olyan OMFB K+F-téma, amelyben a mi intézetünk is részt vett. Ezek közül az egyik – a Lézer Ionizációs Repülési Idő Tömeg Analizátor (LIRITA) kifejlesztése és megépítése volt, amelyben akkor még fiatal kutatóként, magam is részt vettem. A témában összedolgoztak gépészmérnökök, fizikusok, vegyészek. A csoport vezetője egy kiváló kísérleti szakember – Matus Lajos volt (nemrégen ment nyugdíjba, most is tartjuk vele a kapcsolatot), akitől mindnyájan igen sokat tanultunk. Lajostól nem lehetett olyat kérdezni – legyen szó kémiáról, tömegspektrometriáról vagy nukleáris technikáról, amire ne tudta volna a helyes választ. A berendezés több részegységből állt, és arra szolgált, hogy a vizsgált felületen – például mikroelektronikai alkatrészhordozón – egy nagyteljesítményű rövid lézerimpulzussal plazmát keltsünk, majd a felületből kilépő ionizált atomokat felgyorsítsuk, és regisztráljuk a detektorba érkező különböző ioncsomagok repülési idejét. A detektált spektrumból (illetve a különböző ioncsomagok repülési idejéből és a keletkező csúcsok magasságából) meg lehetett állapítani a felületből kiszakított atomok tömegét és azok számát, vagyis a vizsgált minta összetételét. A berendezés számos előnnyel rendelkezett. Nagyon kis felületről, néhány négyzetmikronról (amelyre a lézersugár le volt fókuszálva) lehetett mintát venni, így nagyon nagy volt a térbeli felbontása. Nem volt szükség semmilyen vegyi előkészítésre vagy dúsításra, ezért az eredmény pár lézerimpulzus után azonnal rendelkezésre állt, a mintát nem kellet preparálni. Igen nagy volt az érzékenysége, mivel a felületről  kilökött különböző ionokból akár már néhány darabot detektálni tudtunk, széles

dinamikatartománnyal és jó felbontással rendelkezett. Több újdonságnak köszönhetően, amiket mi dolgoztunk ki és valósítottunk meg, abban az időben a berendezés a világon egyedülálló paraméterekkel rendelkezett. A kutatási eredményeket számos publikációban és konferenciaelőadáson ismertettük. A berendezés alkalmazás tekintetében is megállta a helyét, mivel jól lehetet használni a felületi szennyeződések kimutatására, különböző szubsztrátok elemzésére, ugyanakkor a fény–anyag kölcsönhatás során különböző teljesítménysűrűség mellett képződő plazma kialakulásának és dinamikájának tanulmányozására is. A kutatás és fejlesztés tehát sikeres volt, de mire a berendezés elkészült (a terv szerint időben), a MEV leégett, és a LIRITA rendeltetésszerű használatára nem került sor. A kapott eredmények és publikációk alapján két kollégánkat meghívták külföldre (azóta sem jöttek vissza – kint igen szép karriert futottak be), a csoport itthon maradt része egy ideig még kísérletezett a berendezéssel, de aztán a téma lezárult, és a csoport átalakult, mivel újabb projekteket kellett teljesítenünk. Néhány év után a berendezés átkerült egy másik intézetbe, ahol plazmafizikai kísérleteket végeztek vele, aztán bizonyos részeit felhasználva átépítették.

Visszagondolva a több mint harminc évre, amit a KFKI-ban (a kutatóközpont átalakulása után az SZFKI-ban) töltöttem, úgy látom, hogy a múltban sok olyan sikeres kutatás folyt, amit talán, ha ügyesebbek vagyunk, jobban lehetett volna hasznosítani. Ugyanakkor jó érzés, hogy ezen a téren újabban lényeges fejlődés történt. Ehhez a fejlődéshez – a bővülő nemzetközi kapcsolatok és a nyitottabb lehetőségek mellett – a jó értelemben vett „külföldre szakadt hazánkfiai” is hozzájárultak. Közöttük sok olyan van, akivel jó barátságban vagyunk. Sok más mellett (például a kutatóintézetünk az EU 5 Keretprogramban „Centre of Excellence” lett, sikeresek voltunk a 6. és 7. Keretprogramban, eredményeink alapján számos nemzetközi együttműködést építettünk ki, Nobel-díjasokkal publikáltunk, akik többször meglátogattak minket) unikális, világviszonylatban is új berendezéseket hoztunk létre. Talán ennek is köszönhető (itt első sorban Krausz Ferencre – a garchingi Max-Planck-Institut für Quantenoptik igazgatójára gondolok), hogy az egyik kiemelt európai kutatási infrastrukturális nagyberuházás – az ELI (Extreme Light Infrastructure), amely volumenében talán a nagy európai gyorsítókhoz hasonlítható – Magyarországon épül majd meg. Ez egy olyan lehetőség lesz, amit ha jól használunk ki, hosszú távon is biztosítani tudja azt, hogy a magyar lézerfizika és az ezzel kapcsolatos számos lézeralkalmazás a világ élvonalába tartozzék.
 

Kulcsszavak: MEV, COCOM-lista, LIRITA, tömegspektrometria, ionizáció, repülési idő, lézer