A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS

 

 A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ÚJ LEVELEZŐ TAGJAI

X

   

Kedves Olvasóink,

régi szokásunk, hogy az MTA új tagjait – ha csak röviden is – bemutassuk. Reméljük, hogy a Magyar Tudomány néhány kérdésére adott válaszaik legalább vázlatos képet adnak róluk. Az Akadémia most megválasztott tagjai idén a következő kérdéseket kapták:


Mit tart a legfontosabbnak, leghasznosabbnak kutatómunkájában,
és mit tart a legérdekesebbnek? Mert e kettő nem mindig közös halmaz…

Mit vár saját magától, milyen tudományos eredményt szeretne elérni
tudományos pályafutása során?

Kit tart az egyetemes tudománytörténetben példaképének –
nem feltétlenül a saját tudományterületéről –, és miért éppen őt?

A tudományosság elkövetkező tíz évének eredményei közül
mi izgatja leginkább a fantáziáját?

 


 



BÁRSONY ISTVÁN (1948)


Műszaki Tudományok Osztálya • Szakterület: mikroelektronika, mikro- és nanotechnológia • Intézetigazgató, tudományos tanácsadó, egyetemi magántanár (BMGE), egyetemi tanár (Veszprémi Egyetem)

 


Mit tart a legfontosabbnak,
a leghasznosabbnak kutatómunkájában,
és mi tart a legérdekesebbnek?
Mert e kettő nem mindig közös halmaz…


Kiváló munkatársaimmal együtt folytatott kutatásaim a nanoméretű anyagok funkcionális tulajdonságainak megismerésére és elsősorban integrált érzékelőkben történő alkalmazására irányulnak, a természettudományok és a mérnöki tudományok határterületén. Az anyagok a nanométeres mérettartományban különleges viselkedést mutatnak, ami gyökeresen eltérhet a makroszkopikus vagy akár mikro méretben megismert viselkedéstől. Ezen a méretskálán a kiválasztott tulajdonságokat mutató szerkezetek szintézissel, azaz az anyag molekula-, sőt atomi szintű manipulációjával állíthatók elő. A nanotudomány és nanotechnológia ugyanakkor már nem engedi meg a problémák szakmaspecifikus, szigorúan diszciplínákhoz kötött megközelítését. Szükség van a társdiszciplínák (fizika, kémia, biológia, matematika, informatika, mérnöki tudományok) módszereinek, eredményeinek alkalmazására is – ezek integrálását tartom a legfontosabbnak. Ez viszont sokkal intenzívebb kooperációt igényel, ezért a mi szakterületünkön a kutatás széles hazai és nemzetközi K+F, sőt ipari együttműködésben folyik. Ezt tartom a leghasznosabbnak, hiszen a különböző szempontú megközelítésmód, az eltérő szemléletmód mind-mind gazdagítja az egy-egy kérdés megoldására bevethető arzenálunkat, ezáltal javítva a multidiszciplináris kutatások hatékonyságát, eredményességét.


Mit vár saját magától, milyen tudományos eredményt szeretne elérni tudományos pályafutása során?


Eredeti szakterületem a félvezető eszközök, integrált áramkörök technológiája. Az áramköri technológia fejlődése, a minden korábbi elképzelést meghaladó töretlen méretcsökkentés a Moore-törvény hatványfüggvénye szerint mára korábban elképzelhetetlen, inkompatibilisnek tekintett anyagok alkalmazását is igényli, ami az anyagtudomány intenzív támogatása nélkül nem valósulhat meg. Ugyanakkor a mikro-nanotechnológiai integráció így olyan, a „Moore-

 

törvényt” követő processzor és memória áramköri alkalmazásokon felüli speciális, érzékelő és beavatkozó eszközökre is kiterjedt, melyeket „More-than-Moore” összefoglaló néven említünk. Anyagtudományi indíttatású, elfajzott villamosmérnökként kísérletes tudományterületemen, az integrált mikronanorendszerek területén szeretnék továbbra is olyan tudományosan megalapozott kutatásokat folytatni, amelyek – akár már középtávon is – a gyakorlatban hasznosítható hozadékkal járnak. Az én szakterületem – mint a multidiszciplináris kutatások általában – elsősorban teamekben, feladatorientált kutatócsoportokban és intenzív kooperációban művelhető. Ez ma már elképzelhetetlen az általam vezetett intézet nyújtotta szakmai háttér nélkül, melynek szervezése, formálása, fejlesztése tudományos pályafutásom tekintélyes részét kitöltötte. Ennek építését, bővítését, színvonalának emelését tartom a legfontosabb feladatomnak a jövőben is, beleértve az ifjú tehetséges munkatársak pályafutásának egyengetését.


Kit tart az egyetemes tudománytörténetben példaképének, nem feltétlenül saját tudományterületéről, és miért éppen őt…


A tudománytörténet szinte valamennyi kiválósága életében vannak olyan momentumok, amelyek példaként szolgálhatnak az utódok számára. Így minden kutatónak számos kiváló elődje munkássága szolgál követendő példákkal, esetemben sincs ez másként. Számomra – egy kutatómérnök számára – mégis egy olyan sokoldalú, koncepciózus, kezdeményező, szervező és megvalósító tudós életpályája az igazi követendő példa, aki nem csupán saját egyéni teljesítményével, hanem az általa vezetett csapat, intézmény kollektív eredményességével képes maradandót alkotni, ami gyakorlatban is hasznosul.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy tudományos pályám egy meghatározó részét a félvezető eszközfizika, az optikai kommunikáció, a THz-es jelfeldolgozás úttörője, Nisizava Junicsi (Jun-ichi Nishizawa) professzor irányítása alatt folytathattam, Japánban. A Nobel-díjat háromszor is csak hajszállal elszalasztó, hihetetlen munkabírású tudós, feltaláló, nevelő, tudományszervező, aki személyében egyesíti a zseniális alapkutató és műszaki alkalmazó erényeit, a számomra talán leginkább követendő példa. Nagy öröm lenne, ha nyolcvanhárom éves kora ellenére az MTA külső tagjai közt üdvözölhetnénk.


A tudományosság elkövetkező tíz évének eredményei közül mi izgatja leginkább
a fantáziáját?


Bár elcsépelt szlogennek hangzik, korunk legnagyobb kihívása a fenntarthatóság – a szó legáltalánosabb értelmében. A mai általános rablógazdálkodással, a természeti kincsekkel, a kiművelt emberfők intelligenciájával nem jutunk sehová. Ugyanakkor jobbára már ma is rendelkezünk azzal a tudással, sőt azokkal az eszközökkel és technikákkal is, melyekkel például az emberiség energiafelhasználása, környezetszennyezése, az elosztás társadalmi igazságtalansága drasztikusan csökkenthető lenne, megtakarítva az értékes erőforrásokat az utánunk jövő nemzedékek számára. Azokat a tudományos eredményeket látnám szívesen, melyek alkalmazása a nélkül segíti a fejlődést, hogy egészségromboló, tömegpusztító mellékhatásaik révén újabb veszélybe sodornák az emberiséget. Így jó lenne a nano-biotechnológia áldásainak birtokában kontrollálni majd ezek összes eddig ismeretlen káros hatásait, és mindezt olyan komplex rendszerszemléletben hasznosítani, melynek megvalósítását szinte már a mai informatikai eszközeinkkel is csak az akarat és koordináció hiánya korlátozza.