A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS

 

 A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ÚJ LEVELEZŐ TAGJAI

X

   

Kedves Olvasóink,

régi szokásunk, hogy az MTA új tagjait – ha csak röviden is – bemutassuk. Reméljük, hogy a Magyar Tudomány néhány kérdésére adott válaszaik legalább vázlatos képet adnak róluk. Az Akadémia most megválasztott tagjai idén a következő kérdéseket kapták:


Mit tart a legfontosabbnak, leghasznosabbnak kutatómunkájában,
és mit tart a legérdekesebbnek? Mert e kettő nem mindig közös halmaz…

Mit vár saját magától, milyen tudományos eredményt szeretne elérni
tudományos pályafutása során?

Kit tart az egyetemes tudománytörténetben példaképének –
nem feltétlenül a saját tudományterületéről –, és miért éppen őt?

A tudományosság elkövetkező tíz évének eredményei közül
mi izgatja leginkább a fantáziáját?

 


 

 

DÁVIDHÁZI PÉTER (1948)


Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya • Szakterület: irodalomtudomány, irodalomtörténet, kritikatörténet • Foglalkozás: osztályvezető (MTA Irodalomtudományi Intézet); egyetemi tanár (ELTE Anglisztika Tanszék)
 


Mit tart a legfontosabbnak, a leghasznosabbnak kutatómunkájában, és mit tart a legérdekesebbnek? Mert e kettő nem mindig közös halmaz…


Legfontosabbnak azt érzem, hogy talán valamennyire sikerült megvilágítanom az előformáltság szerepét az irodalom befogadásában. Három monográfiám az előformálódás jelenségeit vizsgálta más-más szempontból, azaz előbb kultusztörténeti, majd kritikatörténeti, végül tudománytörténeti összefüggésben. Első könyvemnek mind magyar változata („Isten másodszülöttje”: A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Budapest: Gondolat, 1989), mind angol átdolgozása (The Romantic Cult of Shakespeare: Literary Reception in Anthropological Perspective. Macmillan, 1998) a vallási ősmintájú, de az irodalmi életbe áttevődött kultuszok előformáló közreműködését igyekezett bemutatni, második könyvem (Hunyt mesterünk: Arany János kritikusi öröksége. Budapest: Argumentum, 1992) a kritikai normakészletekét, a harmadik (Egy nemzeti tudomány születése: Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. Budapest: Akadémiai – Universitas, 2004) a tudományos módszerekét és műfajokét.

Mindhárom esetben az irodalmat birtokba vevő egyedi tapasztalat közösségi előformálására voltam kíváncsi, és ezért választottam ismételten olyan kutatási tárgyat, amely egyesek szemében mindmáig származékosnak látszik. Azonban bízvást szakíthatunk a régi feltevéssel, miszerint ezek származékos utójelenségek volnának, vagyis másodlagos halmazok az irodalmi művekéhez képest. Ehelyett joggal tekinthetjük őket elsődleges jelenségnek, hiszen a műveket is ezeken át, vagyis ezek által értelmezetten és átformáltan vesszük birtokunkba. Amit végső értelemben „magának a műnek” hiszünk, az már eleve (éppen a közvetítések által) előformált jelenség, intézmények szentesítette műveletekkel kialakított eredmény, e műveletek vizsgálata tehát az elsődleges tapasztalat kialakulásának megismerését teszi lehetővé. Az irodalom közösségi használatának mindhárom módja beépül abba, amit (öntudatlan tárgyiasítással) elsődleges irodalmi jelenségeknek szokás tekinteni, egyúttal valamennyire előformálja, hogy a közösség tagjai mit gondoljanak, illetve egyáltalán mit gondolhatnak az irodalmi művekről, amelyekkel látszólag közvetlenül és előkészítetlenül találkoznak.
Számomra épp e beépülés nyomai a legérdekesebbek. Ezek a régmúltba vezetnek, egyik fajtájaként annak a jelenségnek, amelyet nemrég hagyományrétegződésnek nevezve vizsgáltam (Menj, vándor: Swift sírfelirata és a hagyományrétegződés. Pécs: Pro Pannonia, 2009). Thienemann Tivadar egyik mélyreható (és Paul de Man évtizedekkel későbbi gondolataival rokon) észrevétele nyomán kiderült, hogy a sírfeliratok az irodalom egyik ősműfajának tekinthetők, így vizsgálatuk lényegi sajátosságokat tárhat fel az irodalom működéséről. Érdekes feladatnak bizonyult kinyomozni, hogy nyelvhasználatukban hogyan rakódtak egymásra és válnak utólag szinte már szétválaszthatatlanná a hagyományok rétegei. Swiftnek a saját sírjára készített latin sírfelirata jól példázhatta ezt, hiszen bibliai, klasszikus római (irodalmi és jogi), valamint 18. századi (teológiai és politikai) hagyományokból építkezik, és olykor ugyanaz a kifejezése vagy szókapcsolata egyszerre többfélét felidéz belőlük. Ilyen vizsgálatok közben persze megmutatkoznak a rétegződés-metafora érvényességének határai, hisz a geológiai rétegek jobban elkülönülnek. Másfelől ugyancsak ilyenkor ébredhetünk rá, mennyire igaza volt Bod Péternek, aki a magyar irodalomtörténet-írás egyik megalapítójaként (Magyar Athenas. Nagy-Szeben: 1766) még sírfeliratok gyűjtésével is foglalkozott (Hungarus tymbaules. Nagyenyed: 1764; Hungarus tymbaules continuatus. Nagyenyed: 1766), s e kétféle munkát még annyira összetartozónak gondolta, hogy egybehangzó, helyenként azonos szövegű célkitűzések jegyében végezte őket. Miután ebből az irányból kezdtem vizsgálni az irodalmat, lassanként rávezetett, hogy miért olyan érdekesen ismerős mindez: mert hiszen mindannyian hagyományrétegződés vagyunk.

 

Mit vár saját magától, milyen tudományos eredményt szeretne elérni tudományos pályafutása során?


A következő évtizedben két könyvet szeretnék megírni. Az egyik témája régóta foglalkoztat: bibliai szerephagyományok a magyar költészetben, különös tekintettel a prófétai megszólalás jegyében, annak vonzáskörében, vagy akár azzal szemben kialakuló megszólalásmódok poétikájára. Részben ehhez tanulom 2006 óta a bibliai héber nyelvet. A másik könyv, amelyet angolul írok, a vindikáció szerephagyományát vizsgálja majd a 18. és kora 19. századi angol irodalomban. Egyelőre mindkettőhöz olvasok, cédulázok, egyes majdani fejezeteikhez előtanulmányokat írok, itt-ott már publikáltam is a témájukból, de sok még hozzá a tanulnivalóm.

Ezeken kívül szeretnék visszatérni Arany Jánoshoz, akinek műveit évtizedek óta folyamatosan olvasom. A Korompay H. János sorozatszerkesztésében készülő kritikai összkiadás (Arany János összes művei) újra elkészítendő régebbi kötetei közül most vállaltam el a IV. kötet (Keveháza, Buda halála, a Csaba-trilógia töredékei) sajtó alá rendezését, amellett szeretnék tanulmányokat, s talán idővel egy könyvet írni Arany költészetéről. Az idővel szó azonban már elgondolkoztat, s egyre többször jut eszembe Németh G. Béla rendkívül megtisztelő buzdításának zárójeles közbevetése a Hunyt mesterünk recenziójában: „Reméljük, Dávidházinak lesz kedve (nekünk már aligha lesz időnk), hogy mint Arany kritikáit, úgy verseit is végigvegye.” Mikor ezt írta, még csaknem másfél évtizede volt hátra, de balsejtelme tragikusan igazolódott: a betegség mindinkább aláásta munkaképességét. Addig dolgozzunk, amíg lehet; vagy a bibliai igével szólva, amelyet Samuel Johnson a zsebórája fedelébe vésetett, hogy rápillantáskor mindig figyelmeztesse: „eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik.”


Kit tart az egyetemes tudománytörténetben példaképének – nem feltétlenül saját tudományterületéről –, és miért éppen őt…?


Nincs egyetlen példaképem, de sokakat tisztelek valamiért, holtak és élők közül egyaránt, sőt engem ezek közössége leginkább éppen mint közösség inspirál. Mondhatnék persze neveket, egymástól különböző alkatú tudósokat, mint Horváth János és Thienemann Tivadar, vagy mint Ritoók Zsigmond és Szilágyi János György. Mindig bámulom, hogy Kerényi Károly milyen termékeny kérdésfeltevésekhez jutott el, függetlenül attól, hogy esetenként mennyire sikerült azokat megválaszolnia. Az anglisztikában és azon túl nagyon sokat köszönhetek egykori tanárom, Ruttkay Kálmán gondolkodásmódjának. A külföldiek közül valaha sokat tanultam a kritikatörténész René Wellektől (fiatal koromban leveleztem is vele, majd Amerikában párszor meg is látogathattam), a filozófus Bertrand Russell vagy az antropológus Victor Turner könyveiből, s a sort hosszan folytathatnám.

De ha egyetlenegyet kellene választanom, habozás nélkül Arany Jánost választanám, akit az összehasonlító irodalomtudomány és a strukturalista irodalomkritika hazai megalapítójának tekintek. Problémaérzékenysége, megfigyelőkészsége és logikai iskolázottsága egyaránt bámulatos. Másfél évszázaddal ezelőtti székfoglalója, a Zrínyi és Tasso mindmáig a szakmai ihletettség és igényesség mintapéldája lehet. Amellett minden dolgát hihetetlen alázattal tudta végezni; egy hivatalos akadémiai levélváltása, 1874-ből, az íróasztalom fölött függ, és dátumaiból látható, hogy a hozzá érkezett folyamodványt (egy történész-kolléga honoráriumának kiutalását) 24 órán belül elintézte. Számomra különösen nagy öröm és megtiszteltetés, hogy annak a testületnek lehetek tagja, amelynek 1865-től 1879-ig ő volt a „titoknoka”, azaz főtitkára.


Milyen tudományos eredményt szeretne látni
a legszívesebben a következő tíz évben?
Akár a saját, akár más diszciplínák köréből…?


Saját szakmámban olyasmit szeretnék látni, ami már elkezdődött, de még viszonylag kezdeti stádiumnál tart: a hazai szövegkiadás megújulását, az elektronikus fordulat kihívásainak megfelelően átgondolt módszertannal, új elméleti alapokon, mai társadalmi funkcióját tisztázva. Közben nagyon szeretném látni, hogy az Irodalomtudományi Intézetben két évtizede elkezdett, nagyarányúan bontakozó Kölcsey-összkiadás (Kölcsey Ferenc minden munkái) az eddigi nyolc kötet után kiteljesedik, és sorozatszerkesztőjének, Szabó G. Zoltánnak lesz módja betetőzni az általa kiválóan sajtó alá rendezett Versek és versfordítások után a Levelezés öt hatalmas kötetét, amelyekből kettő már megjelent. Azt is remélem, hogy az Irodalomtudomány és kritika című korszakmonográfia-sorozat, melynek egyes köteteit olyan kiváló tudósok írták, mint Tarnai Andor, Csetri Lajos vagy Németh G. Béla, nemcsak a középkortól a 19. század végéig tárgyalja majd az irodalommal való foglalkozás hazai gondolati hagyományát, hanem eljut a 20. század fejleményeinek bemutatásáig. A hazai tudományosság egészében pedig nagyon szeretném látni a humán tudományok jelentőségének felismerését és ennek megfelelő komolyan vételét, mert erre válságaink megoldásához (vagy legalábbis jobb megértésükhöz, netán a velük való együttélés erőforrásainak megtalálásához) egyre nagyobb szükség volna.