A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS

 

 A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ÚJ LEVELEZŐ TAGJAI

X

   

Kedves Olvasóink,

régi szokásunk, hogy az MTA új tagjait – ha csak röviden is – bemutassuk. Reméljük, hogy a Magyar Tudomány néhány kérdésére adott válaszaik legalább vázlatos képet adnak róluk. Az Akadémia most megválasztott tagjai idén a következő kérdéseket kapták:


Mit tart a legfontosabbnak, leghasznosabbnak kutatómunkájában,
és mit tart a legérdekesebbnek? Mert e kettő nem mindig közös halmaz…

Mit vár saját magától, milyen tudományos eredményt szeretne elérni
tudományos pályafutása során?

Kit tart az egyetemes tudománytörténetben példaképének –
nem feltétlenül a saját tudományterületéről –, és miért éppen őt?

A tudományosság elkövetkező tíz évének eredményei közül
mi izgatja leginkább a fantáziáját?

 


 

 

GYÁNI GÁBOR (1950)


Filozófiai és Történettudományok Osztálya Szakterület: 19–20. századi társadalom- és mentalitástörténet • Foglalkozás: tudományos tanácsadó, egyetemi tanár
 


Mit tart a legfontosabbnak, a leghasznosabbnak kutatómunkájában, és mi tart a legérdekesebbnek…? Mert e kettő
nem mindig közös halmaz…


Eddigi kutatómunkámban a nem kifejezetten politika- és államközpontú történetszemlélet hazai meggyökereztetését és elfogadottá tételét tekintem legfontosabbnak. Ami nehéz, sőt talán illúziókkal is teli célkitűzés volt mindvégig. Úgy és abból a célból keletkezett ugyanis a hivatásszerű akadémiai történetírás a 19. században (ma is ennek megfelelően működik), hogy a politikai események időben folytonos, államhoz kötött elbeszélésére alapozza a nemzeti múlt tudományos és közkeletű fogalmát. Ehhez szokott hozzá a történelmet kedvelő, a múlt iránt érdeklődő nagyközönség. E beállítottság módosítása komoly kihívás a történész számára.

Fontos továbbá a történészek szinte zsigeri elméletellenességének az oldása. Megértem, hogy a hivatalos marxista szemléleti kánon több évtizedes uralma után sokan a felszabadultság érzésével tértek (térhettek) vissza a tényeket komolyan tisztelő, egyszersmind a faktográfiához közelítő pozitivista történetíráshoz. Meggyőződésem azonban, hogy manapság nem csak ez fogalmazódik meg a múlt búvárlása kapcsán különösen sürgető igényként. A mediatizált jelen körülményei között előtérbe került megismerési szkepszis, amely a humán- és az egyes társadalomtudományokat szintén elérte újabban, a történészeket is gondolkodóba kell, hogy ejtse. Nem lehet ma már könnyen napirendre térni a fölött, hogy mi módon ismerheti meg egyáltalán a történész a múltat. A jelenünk folyó történéseivel kapcsolatos tapasztalataink nyilvánvalónak tűnő közvetítettsége, továbbá az a triviális napi élmény, hogy milyen ingatag lábakon áll a róluk így nyert tudás, előbb-utóbb a történészben is tudatosítja kényes helyzetét, melyet az általa közvetlenül soha sem megtapasztalt múlt valóságáról értekezve elfoglal.

Ami a legérdekesebb eddigi történészi munkásságomban, az talán a múlt életszerű ábrázolásának törekvése. A mindennapi élet és a köznapi mentalitás letűnt világának feltárása, pontosabban mindennek utólagos megértése és elbeszélésbe öntése az irodalmi élményhez hasonló olvasói elvárásoknak is képes némiképpen eleget tenni. Ez a történészi témaváltás olyan elméletileg fontos kérdések hosszú sorát is felveti ugyanakkor, amely a történetírói előadásmód irodalmias jellegét érinti. Ez attól érdekes, mert provokatív módon arra kérdez rá: létezik-e egyáltalán tisztán tudományos történetírás; s nem az vajon a helyzet, hogy a történész (a szépíróhoz hasonlóan) szintén a nyelvi megjelenítés, például a retorika által biztosított feltételek között adhatja elő csupán a múlt vélt igazságát. 


Mit vár saját magától, milyen tudományos eredményt szeretne elérni tudományos pályafutása során?


Részben válaszolható meg csupán a kérdés, hiszen egy dolog, hogy mit várok magamtól a közeli jövőben, és teljesen más kérdés, hogy mi történik valójában e tekintetben. Nem szeretném gúzsba kötni a kezemet a jövőt illetően azáltal, hogy előre megtervezem kutatásaim jövőjét. A legtöbb, amit erről mondhatok, hogy mind a társadalom- és mentalitástörténet, mind pedig a történetelmélet 

 

körében további tanulmányok írására készülök, amelyek  a várható jövőben aktuálissá váló kérdésfelvetésekre is rezonálnak majd. A múlt ugyanis nem rögzített entitás, hanem olyasmi, aminek a jelentősége és kivált a jelentése ki van téve a történész folytonosan változó jelenidejének. Nem valószínű, hogy a jövőben egy vagy több monográfiát írnék majd, bár ez sem teljesen kizárt. Az utóbbi időben kialakult munkastílusomhoz, és nem utolsósorban az aktualitásoktól sarkallt rugalmas szellemi reflexió fontosnak érzett kívánalmához jobban igazodik ugyanis a rövidebb tanulmány, olykor a tudományos esszé műfaja, ezért az utóbbiakat kívánom a jövőben is előnyben részesíteni.  

 

Kit tart az egyetemes tudománytörténetben példaképének – nem feltétlenül saját tudományterületéről –, és miért éppen őt…?


Kétségbeejtően nehéz őszintén felelni a kérdésre, mivel olyan sok gondolkodó és szaktudós gyakorolt rám hatást az egyetemes tudomány világából, hogy hosszú listába kellene őket foglalnom. Ami nemcsak, hogy lehetetlen vállalkozás, de egyúttal semmitmondóvá is tenné a választ. Történészként közvetlenül hatott rám az angolszász társadalomtörténet-írás egy sereg kiemelkedő képviselője, így többek között az angol E. P. Thompson vagy az amerikai Charles Tilly, hogy kettejük emblematikus alakjának megnevezésénél maradjak ezúttal. Elméleti tekintetben pedig Michel Foucault és Hayden White jelentette számomra talán a legtöbbet. Az ő elméleti inspirációjuk nélkül aligha lettem volna képes úgy beszélni a múltról, és persze magáról a történeti megismerésről, mint ahogyan erre szüntelenül törekedtem. Nem állítom, hogy a megnevezettek mind a példaképeim lennének, igaz: elementáris hatással voltak történetírói működésemre. A példakép eszményként elgondolt és így is kezelt személy, aki az egyedül fontos mérce számunkra. Miközben mindig lebilincselt az a mód, ahogyan az előbb említett tudósok (és persze még sokan mások) kutattak és gondolkodtak, a hozzájuk fűződő szellemi viszonyomban mindig távolságot igyekeztem tartani. Talán azért is, mert olyan, szellemi tekintetben, dogmatikus beidegződésekkel teli világban nőttem fel, amely arra tanított, ajánlatos lesz tartózkodni a feltétlen intellektuális odaadástól, a kritikátlan szellemi azonosulás magatartásától valamely eszmerendszer és gondolkodó iránt, mert abból soha semmi jó nem sülhet ki. 


Milyen tudományos eredményt szeretne látni
a legszívesebben a következő tíz évben?
Akár a saját, akár más diszciplínák köréből…?


Történészi identitásom a legerősebb, s ez egyúttal a hivatalos imázsom is, ennek ellenére nem egyetlen diszciplína keretei közé beszorított tudósnak képzelem magam. Ez okból arról szólnék tehát, hogy milyen felismeréseket (és nem „eredményeket”) látnék legszívesebben a tágan vett humaniórák és a társadalomtudományok közeli jövőjében. Egyik ilyen óhajom az önreflexió elmélyülése, ami arra képesíti a megismerőt, hogy ne tekintse magát többé a racionális tudás mindenható urának. Ha tisztában vagyunk a racionális megismerés korlátaival, kevésbé képzeljük magunkat valamiféle orákulumnak, amikor a társadalom közös tapasztalati világának kutatójaként a nyilvánosság előtt megszólalunk. Ezzel nem a tudomány önbecsülését kívánom roncsolni és tovább gyengíteni, hanem a tudományos gondolkodás feltétlen magasabbrendűségébe vetett hit magabiztosságát szeretném csupán megkérdőjelezni. Ez a dolog többoldalú: benne van egyrészt a nem tudományos, ún. köznapi gondolkodás „racionalizmusának” a méltánylása, másrészt az, hogy a tudományos kánonok egyidejű pluralizmusa a dolgok természetes rendje.

Ami mármost szűkebb tudományomat, a történetírást illeti, azt várom (sőt: erősen remélem), hogy a következő tíz évben megizmosodik, egyszersmind a szélesebb körű elfogadottságot is kivívja magának a múlt nem szűken államközpontú történeti elbeszélése. Szívesen látnám továbbá, hogy a magyar történészek a mainál nyitottabbá váljanak a transznacionális történelem iránt; ez azzal járna, hogy legalább részben szakítanak a nemzeti történeti paradigma kizárólagosságával, és hogy a mainál inkább képesek lesznek bekapcsolódni a nemzetközi tudományos diskurzus vérkeringésébe. Mindez azt eredményezi végül, hogy leveti végre magáról a történetírás azt a 19. századból megörökölt kötelező gúnyát, amely úgyszólván előírta számára a nemzeti öntudat és közösségi identitás szolgálatát mint egyedüli intellektuális hivatást. Nem leváltaná, hanem gazdagítaná ez az általam hőn óhajtott fejlemény a történetírói megismerés eddig volt gyakorlatát.