Hogyan érti azt, hogy a „filozófiát
aktualizálni kell”?

A filozófia aktualizálása véleményem szerint annyit jelent, hogy a filozófia hangját hallatni kell mind a tudományos, mind a társadalmi vitákban. Természetesen vannak olyanok is, akik szerint ez fölösleges – ám az aktualizálást sürgetők és ellenzők mást értenek ezen a szón. A filozófia időszerűvé tételének ellenzői szerint a filozófia két és félezer éves történelemmel bír, azóta jelen van a művelt gondolkodásban, tehát nincs semmi ilyesmire szükség. Olvassuk Arisztotelészt, próbáljuk megérteni, tanulmányokat írni róla, és máris filozófusok vagyunk. Olyan filozófiatörténészek képviselik ezt a fölfogást, akik nem a kortárs összefüggésekre, hanem inkább gondolkodástörténeti témákra figyelnek. A történészekre szükség van, de természetesen beállítódásuk nem elegendő a filozófia kortárs műveléséhez. A legjobb filozófia az antik görögök óta, Kanton és Hegelen keresztül napjainkig, mindig beleszólt saját korának vitáiba. Hegel egyenesen azt a nézetet képviselte, hogy a tudományok közül a filozófia fejezi ki legjobban saját korát. A beleszólás lehetett közvetett, amikor a filozófiát iskolákban tanították, és a gondolkodásban műveltté váló tanítványok hatása vált jelentőssé, de lehetett közvetlen is, amikor filozófusok a konkrét tudományos vagy társadalmi-politikai vitákban nyilvánultak meg.

Napjainkban a filozófusoknak a történeti kutatások mellett egyrészt továbbra is tanulmányozniuk kell a filozófia klasszikus kérdéseire adható mai válaszokat vagy inkább válaszlehetőségeket, másrészt maguknak kell új problémákat, kérdéseket felvetniük, olyanokat, amelyek reagálnak a tudomány, a technológia, a kommunikáció, az élet, a politika fejleményeire. Az igazság és az igazságosság nagy kérdéseit továbbra is kutatni kell.

Filozófusok nem állíthatják, hogy „megtaláltuk az igazságot”, de még azt sem, hogy tudjuk, mi is az tulajdonképpen, ugyanakkor a kétezer éves hiábavaló próbálkozások ellenére sem szabad föladniuk ezt a projektet. Hilary Putnam hangsúlyozta, hogy az igazságot talán soha nem fogjuk a maga teljességében megismerni, de nem szabad elvetnünk kutatását, mert éppen az igazság utáni kérdezés vitte előre a nyugati civilizációt és tudományt – vagyis, ha keressük az igazságot, úgy, ahogy a filozófusok teszik, attól okosabbak leszünk. Ráadásul, az igazságot minden generáció újra és újra keresni fogja, és ha nem tartjuk aktívan és aktualizáltan a művelt és artikulált igazságkeresés beállítódásait és módozatait, akkor növekszik a veszélye a tagolatlan világmagyarázatok terjedésének, melyekből nem kívánt cselekvésminták is következhetnek.

Richard Rorty arra biztat bennünket, hogy az igazság helyett a filozófusok inkább az igazságosságot kutassák, mert soha nem fogjuk tudni, mikor értük el az igazságot, de azt, hogy mi igazságos vagy igazságtalan, mindenki azonnal tudja. Márpedig, amíg nem értük el a lehető legigazságosabb társadalmat, addig a filozófusoknak kell tematizálniuk az elnyomás módozatait, a társadalmi csoportok háttérbe szorítását, folyamatos kiskorúsítását. A filozófus alapvető feladata a demokráciában, hogy feltegye a kérdést, miért nem eléggé demokratikus a demokráciák működése, hogyan lehetne jobb és működőképesebb demokráciát létrehozni. Ezeket a kérdéseket nem politikusok tárgyalják – többségüknek sem ideje, sem olvasottsága nincs, hogy e problémákat érdemleges módon kezelni tudják. Aki ezeket egyszerű és lapos problémáknak véli, az válaszolja meg egyszerűen azt a kérdést, hogy miért nem működik igazságosan a formális értelemben igazságosságra alapozott demokrácia, és hogy miként lehetne az igazságosság mértékét a társadalom egészében növelni. Nem biztos, hogy jót tesz az államnak, ha filozófusok vezetik, egészen biztos, hogy nem tesz jót, ha magukat filozófusnak kikiáltók vezetik, de az kifejezetten kárt okoz hosszabb távon, ha a filozófusokat elhallgattatják.

Az igazság és az igazságosság kérdése mellett vagy ezeken belül számos olyan további kérdés van, mely foglalkoztatja, vagy foglalkoztatnia kellene a filozófusokat. Például a géntechnológia kérdése. Ez a technológia az evolúció mélyfolyamataiba képes belenyúlni. A biológiai evolúció alapvetően a gének szintjén is zajlott. Amikor képesek vagyunk a génstruktúrát átalakítani, akkor valójában a biológiai fajokat tudjuk megváltoztatni, sőt új fajokat tudunk létrehozni. A biológiai evolúció évmilliókon keresztül zajlott és zajlik, az életképes fajokat létrehozó folyamatok időigényesek voltak. A laboratóriumi genetikus beavatkozás valójában a biológiai evolúció alapszerkezetébe való olyan, a hosszú időtávlatok kiiktatásával járó belenyúlás, amilyen eddig nem létezett az evolúció során. Az idődimenzió mellett nemcsak a taxonomikus viszonyok függesztődhetnek föl, de a strukturális összefüggések is megzavarodhatnak. Génstruktúrák alapján a biológia és a kémia törvényei szerint fölépülő egyedek, amelyek mi vagyunk, egy magasabb, nem biológiai, és nem kémiai, hanem racionális és kulturális szintről visszahatnak saját fajuk mélybeli génstruktúrájára, és ott olyan racionális és kulturális eredetű változásokat okoznak, melyek eredetükben és mérlegeltségükben nem biológiaiak és nem kémiaiak. Vagyis a ráció és a kultúra le fog hatni és hatolni a molekulák szintjére, saját mélyszerkezetünkbe, ahol viszont éppen nem ezek a törvényszerűségek érvényesülnek. Aztán ezek az új mélyszerkezetek alakítják ki újfajta tudatunkat és intelligenciánkat. Ez nem ugyanaz, mint amikor kukoricát nemesítünk: ott nem rólunk magunkról van szó, legalábbis nem közvetlenül.

George Church, a Harvard Egyetem molekuláris genetika professzora a Zeit német hetilapnak adott interjújában (Die Zeit. 25. März 2010. Nr. 13, 45.) lehetségesnek nyilvánította a mesterséges élet létrehozását, ez akkor kisebb szenzáció volt. Az 1918-as spanyolnátha kihalt vírusát már sikerült szintetizálni, és újra életre kelteni. Az amerikai kutató a mamut életre keltését is lehetségesnek tartja. Vedd egy elefánt őssejtjét, építsd át az öröklődési anyagát szintetikus DNS-sel. Tedd ezt meg néhány milliószor, és megkapod a mamutot. A harmincezer évvel ezelőtt kihalt neandervölgyi öröklési anyagát német kutatók rövidesen teljes mértékben rekonstruálni fogják. Ezek után Church szerint az emberből is elő lehetne állítani neandervölgyit, de ez nem jelenti azt, hogy ezt meg is kellene vagy meg szabadna tennünk, még akkor sem, ha ma azt állítják, az európai és ázsiai (de nem az afrikai) ember génstruktúrájának bizonyos százaléka azonos a neandervölgyiével. Az emberi génstruktúrák átalakításával kialakított kis neandervölgyieket emberi anyáknak kellene kihordaniuk – ez pedig áthághatatlan akadályokat jelent. Egy másik lehetőség természetesen, hogy majomsejteket neandervölgyiesítenek. Az itt fölmerülő kérdések nem a géntechnológia kérdései, hanem nagyon is a nyilvános gondolkodásé és diszkusszióké, az etikáé és a törvényhozásé: és ezek kezelésekor nem annyira a molekuláris biológusokra, mint filozófusokra, etikai szakértőkre van szükség, akik természetesen járatosak a természettudományok, itt éppen a géntechnológia kérdéseiben is. A fő kérdés, mindent meg akarunk-e, mindent meg szabad-e tennünk, amit meg tudunk, vagy tudnánk tenni. Jó-e nekünk, ha feltámasztjuk a mamutokat? Akarunk-e a környezetünkben neandervölgyieket, vagy akár másfajta intelligens lényeket? Ha újraalkotnánk őket, vajon segítenének nekünk, vagy ellenségeinkké válnának? Másként gondolkodnának, mint mi, vagy a mi gondolkodásunkat sajátítanák el? Képesek lennének a nyelvünket megtanulni? És ha igen, miket mondanának nekünk? Lehetséges, hogy másfajta gondolkodásmódjukkal segíteni tudnának nekünk? Mind olyan kérdés, melyet a természettudomány vezető műhelyeiben napjainkban fölvetnek – És amelyek megválaszolásához nincsenek szaktudományos eszközeik. Ilyenkor lehet szükség a „művelt társalgóra”, polgárra, melynek eminens példánya a filozófus, aki az emberiség gondolkodástörténetét, igazságkeresését kutatja – s mellette magát az igazságot és az igazságosságot.

Nagy jelentőségű volt Nyíri Kristóf akadémikus nemzetközi kutatási projektje az új kommunikációs technológiák és a gondolkodás, a társadalom, a politika és a mindennapi emberi élet közti viszonyról. A mobilkommunikáció átalakítja a gondolkodást és a társadalmat: ennek regisztrációja, értékelése, cselekvési alternatívák elkészítése kifejezetten filozófusi feladat. Nem várhatjuk a telekommunikáció mérnökeitől vagy marketingeseitől, hogy meghatározzák, hogyan éljünk, hogyan gondolkozzunk – hogyan lehetünk képesek élni és gondolkozni – az új kommunikációs körülmények közt. A filozófus és a társadalomtudós egyszerre tárja föl a változásokat, az új összefüggéseket, és tesz kísérletet olyan cselekvési alternatívák kidolgozására, melyek közti választások jövőnk számos összefüggését érinthetik.

De sorolhatnám a további példákat az aktualizálásról. Charles Simonyi, a nagy számítógép-fejlesztő új vállalatában az intencionális

programozás lehetőségeit kutatja. Az emberi reakciókhoz hasonlókat produkáló programokat kíván kifejleszteni. Az intencionalitás pedig alapvetően a filozófiából jövő, és ott tárgyalt fogalom. Mit jelent a tudatosság, honnan tudjuk, hogy valami tudatos, mik a jegyei, mi köze a racionalitásnak az én öntudatához, mit jelent a szándékoltság, a valami másra való tudatos irányulás és hasonlók. Lesz például az intencionális programnak valaha öntudata? Ha úgy viselkedik, mint egy ember, akkor emberként is kell kezelnem? Honnan fogom tudni, hogy nem alakult-e ki közben az éntudata, ahogy a mienk is – hiszen mindenben úgy viselkedik, ahogy mi? Ha pedig így lesz, akkor nevet kell adnunk neki, érvényesek lesznek rá az etika és a felelősség kérdései, törvény elé állítható, és halálakor ugyanúgy kell búcsúznunk „tőle”, mint embertársainktól?

Ezek a kérdések nem válaszolhatók meg a matematika vagy a programozás nyelvével. Ehhez filozófusok kellenek. Feltételezhető, hogy a számítógép-fejlesztés következő generációinál nem csak nyelvészekre, de filozófusokra is szükség lesz. De folytathatnánk a sort: az agykutatók nagy része egyelőre úgy érzi, megvan filozófusok nélkül, de amikor vissza kívánják csatoltatni eredményeiket a szélesebb körű vitákba, akkor azonnal meg kell válaszolniuk azokat a kérdéseket, amelyeket filozófusok tesznek föl nekünk, például az individualitás, az intencionalitás, az etika vagy az öntudat kérdéseit.

Mindezek mellett nem szabad azt a tényt sem elfelejtenünk, hogy a nagy nyugat-európai és észak-amerikai egyetemeken a filozófia előkelő helyen szerepel az intézményi struktúrában és az oktatási programban. Ha a nagy amerikai magánegyetemek úgy vélnék, hogy nem „hasznos”, vagyis nem „aktuális” a filozófia, egészen biztos, hogy bezárnák ezeket az intézeteket. A nagy nyugati vállalatok egyre több filozófust alkalmaznak azzal a feladattal, hogy a világ fejlődését figyeljék, a trendeket a gazdaságban, a politikában, a nyilvános vitákban, az életérzésekben. Összességében, a filozófiát a nyugati kultúra nemcsak nem tudja nélkülözni, nemcsak szegényebb lenne nélküle, de nélküle egyáltalán létezni sem lenne képes.

Konkrétan tervezi-e, hogy szorosabb együttműködés legyen a többi kutatóintézettel? Milyen közös munkákra, kutatásokra, esetleg konferenciákra gondol?

Hosszabb távra érvényes fölvetés és elképzelés, hogy az MTA-n belül a filozófia jelenjen meg mint egy olyan integratív potenciál, amely a különféle tudományokkal képes párbeszédet folytatni. Ez nem csak esztétikai kívánság, milyen szép is, ha van egy akadémiánk, ahol egymással beszélgetnek a tudósok, hanem ennél sokkal több. Minden tudományban fölvetődnek olyan kérdések, amelyeket maguk nem tudnak megválaszolni, miközben úgy kell tovább dolgozniuk, mintha a kérdésre valamilyen választ adtak volna. A filozófiával való párbeszéd kitágíthatja a tudományok perspektíváját, és több válaszlehetőség megismerését teszi lehetővé. A filozófusok végül is annak is szakemberei, hogy a különféle nagy kérdésekre az elmúlt két és félezer évben milyen gondolati struktúrákban milyen válaszokat próbáltak meg adni. Természetesen nem garantálható, hogy a filozófiával való minden egyes együttműködés áttörő eredményre vezet, de a filozófia elhanyagolása valószínűleg a szaktudományokat is szegényesebbé teszi – és ha feltételezzük, hogy a tudományok az egész demokratikus társadalmat is szolgálják, akkor ez az intellektuális és a belőle következő gyakorlati (etikai és politikai) elszegényedés a demokráciára is kihathat. Mindezek során a filozófus nem mint felülről mindent értékelő nagyokos jelenik meg, ennek a kora lejárt, de mint olyan valaki, aki maga is szeretné a világot megérteni, aki tudatában van a fogalmak történetiségének, és akinek gondja van a helyes tudásra és a jó életre a jó társadalomban. 

Hogyan lehetne növelni a filozófia ismertségét
és tekintélyét egy olyan korban, amely főleg és elsősorban a gazdasági haszonra, a rövid távú anyagi sikerre tör, és divat leértékelni a „porosodó iratokban” kotorászó kutatókat?

Gilles Deleuze, a huszadik századi nagy francia filozófus mondta, hogy „a filozófia kialakulás, és nem történelem”. Az önmagára támaszkodó és önmagából táplálkozó gondolkodás nélkül még valószínűleg a barlangokban élnénk. Ha a homo sapiens hozzávetőleg kétszázezer éve él e földön, akkor ittlétének csak utolsó egy–két százalékában kezdett el szisztematikusan gondolkodni, fogalmakat fejleszteni, és ezeket tudatosan a világgal ütköztetni. Nem csak azért vagy nem elsősorban azért, hogy megismerje a világot (azért is), hanem hogy megkapja, előállítsa, megvalósítsa mindazt, amire egyre inkább szüksége van. És ennek az egy-két százaléknak egy tizedében, vagyis a homo sapiens földi életének egy ezrelékében kezdte el a modern technológiát létrehozni, a modern gyógyászatot, a repülést, az autókat, az új kommunikációs technikákat. Ha valaki kívülről figyelné az emberiséget, azt mondhatná, teljesen váratlan, meglepő, valószínűtlen, hogy itt van egy olyan lény, mint az ember, és azon belül még inkább meglepő, hogy mi mindent meg tud csinálni. Mindazt, amit meg tud csinálni, fogalmi gondolkodásának, tudatosságának és öntudatosságának köszönheti – ezek a tulajdonságai vagy adottságai pedig a filozófiai figyelem fő tárgyát képezik.

Sokan látják úgy a nyugati féltekén, hogy a filozófia maga a kreatív gondolkodás, ahogy a világ kihívásaira válaszolunk. Ez a fajta gondolkodás mindig újraértelmezi önmagát és a világot: fogalmakat alkot, amelyekkel jobban le tudjuk írni a világot, és amellyel jobb világot tudunk magunknak teremteni, és utódainknak hátrahagyni. A filozófia mint aktivitás sokkal inkább jelen van a nyugati országokban, mint nálunk. A magyar kultúra és Magyarország érdeke, hogy a filozófiának esélyt teremtsen – ez a sokat emlegetett nyugati felzárkózás egyik feltétele is. A filozófusok jelentős része egyáltalán nem porosodó iratokban kutat, hanem szem előtt tartva, hogy mi történt korábban, új gondolkodási és megértési módokat keres, és válaszolni kíván a társadalom, a tudományok újabb kihívásaira és kérdéseire. Elegendő megnézni az interneten, hogy mi történik ma a filozófiában, például a Stanford Egyetem online filozófiai enciklopédiáját: ott minden van, csak porosodó irat vagy eszme nincs.

Nem szeretnék belekontárkodni szervezeti kérdésekbe, de van-e koncepciója a Lukács Archívum presztízshellyé alakításáról, felújításáról és esetleg egy olyan intézeti szellemi központtá alakításáról, ahol klubélet-szerűen találkozhatnának az amúgy sokszor az otthoni számítógépükön dolgozó kutatók?

A Lukács Archívum státusával kapcsolatban sok volt a bizonytalanság. Az intézet vezetését úgy vettem át, hogy egymástól eltérő szóbeli információkat kaptam. Voltak, akik külön egységnek vélték, mások azt állították, a Filozófiai Kutatóintézet része. Tény, hogy a kutatóintézet kutatási tervezetei teljesen függetlenek az archívum munkájától és viszont. Szervezetileg ugyan jelenleg a kutatóintézethez tartozik, de valójában teljesen önállóan végzi munkáját. A Lukács Archívumban dolgozó munkatársak nagy része elsősorban nem tudományos kutatást folytat, hanem fordít, könyvet ad ki. Külföldi publikációja a legtöbbüknek nincs vagy alig van, és úgy tűnik, ilyenre nem is törekednek. Az ott tevékenykedőknek persze nem kutatási, hanem inkább archívumi munka a feladatuk. Ezt maguk a munkatársak is megerősítették, jelezvén, hogy nem kívánnak a kutatóintézeti minőségi- és teljesítménykövetelményekhez igazodni. Ennek megfelelően, és a személyi feszültségeket elkerülendő, az archívumnak valójában nem egy akadémiai kutatóintézetben, hanem inkább egy, az akadémiai archívumokat tömörítő munkaközösségben vagy szervezeti egységben lenne a helye. Lukács György az elmúlt század világszerte ismert gondolkodója, jelentős esztéta és (második korszakában) marxista gondolkodó, munkássága az egyetemes filozófiatörténet része – ennek megfelelően kell az archívumot kezelni. A Lukács Archívum nemzetközi pozíciójának erősítéséhez lennének javaslataim, de ehhez támogatókat kellene megnyerni itthon és külföldön is. 

Milyen értékelési szisztémát dolgoz ki, amellyel visszaverhetőek a támadások, miszerint a filozófusok nem produkálnak eleget vagy semmit? 

Az értékelési szempontok kidolgozását elkezdtük, az első felméréseken túl vagyunk. A törvényeknek és akadémiai előírásoknak megfelelően felfrissítjük az érvényben lévő követelményrendszert, melynek minden kutatónak meg kell felelnie, aki az intézetben dolgozik, vagy kíván dolgozni.