„Te tanítottál meg arra,
hogy ne rejtsük el a világosságunkat.
Jaj nekem, ha nem hirdethetem az igazságot.”
Sütő András: Csillag a máglyán

Az igazságos társadalom fölépítésének elvárásai

Elöljáróban megjegyzem: a korábbi jogállamisággal foglalkozó tanulmányomban utaltam az igazságosság jogállamiságot megalapozó szerepére, ám figyelmen kívül hagytam a jogállamiság jelszavának használatát diktatúrákban (a nácizmus és bolsevizmus politikájában), vagyis a homonímiát, e fogalom kettősségét. Így az igazságosság (nem jogra szűkítő) elemzése az alkotmányosság kategóriájával összefüggésben pontosabb megközelítést alapozhat meg.

1. Az emberiség elemi vágyának, törekvésének, eszményének tekinthető a társadalmi együttélés elrendeződése az igazságosság alapján az emberiséget (igazságérzetet és emberi méltóságot) sértő igazságtalanságokkal szemben. Így humánus elvárásnak minősül az igazságos társadalmi rend kiépítése és védelmének követelménye. Leegyszerűsítve megállapítható, hogy e törekvésből nőtt ki a jog (a justitia igényéből fejlődött ki a ius), s ebből adódik az igazságosság és a jog elválaszthatatlansága; azonban a modern társadalmakban átfogóbban fejeződött ki az igazságosság követelménye a különböző életviszonyokban (szellemi-kulturális, szociális, gazdasági és hatalmi szférák) rendezését illetően: az alkotmányos rend értékeiben. Hangsúlyozandó: az igazságosság és az igazság nem azonos tartalmú fogalmak; a tudomány (vagy tapasztalat) által föltárt törvények jelentik az igazságot, az igazságosság viszont társadalomelméleti fogalom, amely a társadalmi folyamatok és egyéni tevékenységek humánus tartalmát fejezi ki normákban, elvárásokban, jogi követelményként – a modern demokráciákban pedig alkotmányos társadalmi berendezkedésként.

Az igazságos társadalom kiépítése és megvalósítása természetszerűen – az emberi kultúra fejlettségét fejezi ki, és a társadalom adottságaihoz kötődő igazságérzetből, eszményekből nő ki, és tör érvényesülésre. Nem szűkül a jogra, és nem szakadhat el a társadalmi együttélés sajátos adottságaitól. Emellett nem épülhet utópiákra. Így a különböző alapelvek (értékek) tudatosításán, gyakorlati érvényesítésén nyugszik; ám a társadalom belső ellentmondásaiból következően nem eredményezheti az igazságtalanságok teljes mellőzését (kiirtását); mivel a közösségi együttélés proszociális és antiszociális folyamatai állandóan léteznek, szemben állnak egymással. Emiatt kívánatos az emberi mivolt és a társadalom fönnmaradásának védelme végett az antiszociális (igazságtalan) jelenségek korlátozása, háttérbe szorítása. Ez maga után vonja az igazságosság megvalósításának állandó szükségletét és kezelését – a történelmi változásokra való tekintettel.

Az előző sajátosságok sűrítéseként megállapítható: a társadalom története az igazságosság érvényesítéséért folyó mindennapi küzdelem az igazságtalanságokkal szemben. Ezt a társadalomelmélet gondolkodói elvontan megragadják abban, hogy a jó (igazságos) és a rossz (hamis), az erkölcsi tisztaság és a romlottság, a becsületesség és a gonoszság, az isteni igazságosság és az ördögi igazságtalanság, valamint a rend és a káosz szemben áll egymással minden történelmi korszakban.

A közéleti gondolkodásban az igazságos társadalmi rend sokféle (túl elvont) magyarázata található, ám átfogó (egyetemes jellegű) meghatározása (tételrendszere) hiányzik. Az igazságos jelző nemcsak az igazságosság társadalomelméleti sajátosságaira vonatkozik, hanem a tudomány által föltárt igazság elfogadására és érvényesítésére is (a hatalmi-politikai, jogi, állami és konkrét egyedi döntéseket illetően). Emiatt társadalomelméleti és szaktudományi szükséglet az igazság és igazságosság specifikus sajátosságainak elméleti föltárása-földolgozása a közéleti gyakorlat számára. Ennek érdekében az igazságosság erényeinek megismerését, követelményeit és érvényesítésük zavaró-akadályozó sajátosságait kell áttekinteni.

2. Az igazságosság tartalmának elkendőzését fejezi ki az igazságtalanságokat leplező különböző ideológiák és téveszmék sora; előtérbe kerülnek álságos hamisítások, csúsztatások vagy kigondolt (olykor utópikus) következtetések, amelyek uralkodó világszemléletként szerepelnek, és elsajátításra, követésre vagy befogadásra, azonosulásra (interiorizációra) találnak. A közéleti ideológiák nagy súlyú torzításai következtében a közgondolkodás a részigazságokat vagy félreértelmezett tényeket igazságosságként egyetemes (vagy átfogó) tételnek minősíti. Ehhez kapcsolódik az a gondolkodási ficam (pontatlanság), amely egyoldalúan a praktikum szolgálatát igényli az igazságossággal szemben. Ilyen módon (vagyis hazugul) alapozzák meg, védelmezik eszmeileg a fönnálló társadalmi berendezkedés uralmi-hatalmi érdekeit. (Ez nyilvánul meg bizonyos közösségi mozgalmak vallási vagy politikai irányzataiban.)

Kiemelhető (az igazságtalanságok szempontjából) a szélsőséges ideológiai irányzatok hazugságot (hamis tévtanokat) igazságnak valló magyarázatai (a sovinizmus, a fasizmus, a nácizmus, a bolsevizmus, a populizmus, a fundamentalizmus), eszméi. Ezekre jellemző, hogy igazságtalan (antihumánus) céljaikat igazságosságként propagálják. E propaganda eredményessége érdekében pedig (sajátos megoldásként) tévhiteiket, sztereotípiákat hivatalos nézetként a közoktatásban is terjesztik, emellett állami-rendészeti védelemben részesítik. Szélsőséges diktatúrákban az igazságtalanságokat leleplező nézeteket üldözik, s erre fölhasználják a jogot és a jogszolgáltatást; emellett a tömegkommunikáció különösen jelentős szerepet tölt be a modern társadalmakban. E vonatkozásban említendő a társadalomlélektan egyik alapvető kategóriája – a kognitív disszonancia. Ez a személyes létben, valamint a közösségi-közéleti (sőt nemzetközi) viszonylatban valamilyen bűn (hazugság, hamisság) elkövetését igazságosként tünteti föl, és igazolja. Így a személyek közötti, közéleti és nemzetközi viszonyok területén a bűn igazságosnak és a jogellenes jogszerűnek minősül. Ennek következtében az egyéni és közösségi gondolkodásban a hazugság fokozatosan igazságosként, kétségtelen véleményként interiorizálódik: nemcsak az egyének által elkövetett bűnökkel és bűncselekményekkel, hanem a közéleti (állami és nemzetközi) csalásokkal, megtévesztésekkel, (hátsó, önző) célok leplezésével kapcsolatban is. Legfájdalmasabb – a humánum szempontjából – az igazságtalan háborúk igazságosnak minősítése, a bosszú és a kollektív büntetés elfogadása és igazolása.

Az igazságtalanságok igazságossá minősítése nem a levegőben lóg, hanem a hazug igazolást igénylő hatalmi eliten és a hamis eszmék szakmai kimunkálóin, vagyis a felelőtlen értelmiségen (és a propagandistákon) múlik. Ezt a társadalmi problémát érzékelve a szépirodalomban Babits Mihály megállapítja: a gazság veszedelme „ott kezdődik, mikor hibákat, sőt bűnöket elvileg erényekké avat.”

3. A történelmi fejlődés pozitív tendenciájából arra következtethetünk, hogy az igazságtalanságok uralmával, fölényével szemben az igazságosság búvópatakként minden korban létezik, és az igazságérzet kiiktathatatlan a közösségi létből és az egyének erkölcséből, gondolkodásából, értékeléséből, magatartásából. Átfogó érvényesülése azonban csupán kedvező közéleti-hatalmi viszonyok között kerül felszínre, és tör érvényesülésre. Ennek következménye, hogy igénnyé válik az emberi értékek érvényesítését és az intézmények korrekt működését (a belső állami és nemzetközi együttélést) illetően az igazságtalanságok föltárása és az igazságosság követelményeinek megfogalmazása és rögzítése: erkölcsbe, szokásba, jogba és alkotmányba foglalása (tekintettel az emberi együttélés mikro-, mezo- és makrostrukturális viszonylataira).

Ez a történelmi szükséglet maga után vonja, hogy a társadalomelmélet gondolkodói kiemeljék és fölfrissítsék az ókorban és a középkorban, valamint a polgári társadalmakban föltárt igazságossági tanokat és tudományos következtetéseket. Szem előtt tartandó viszont az az evidencia, hogy az igazságosság megállapítása és érvényesítése a társadalmi-történeti körülményektől függ; alapvetően az emberi-közéleti-erkölcsi elkötelezettségen és alkotó szellemi erőfeszítéseken nyugszik. És lényeges sajátosságnak tekinthető, hogy az igazságosság a hatalom magasabb rendű viszonyai között tör többrétű megvalósulásra, és képes az igazságtalanságokkal szemben fölénybe kerülni. Ennek szellemi megalapozását segíti elő az elméleti tisztázás, mivel több gondolkodó (és a közvélemény is) úgy véli (és vallja), hogy a hatalom lényegében bűn és elválaszthatatlanul összekapcsolódik az igazságtalansággal. Emiatt szükséges az igazságosság és a hatalom viszonyának tisztázása.

A hatalom és az igazságosság

4. A hatalom és az igazságosság összefüggése szempontjából kiindulópontunk lehet, hogy a társadalmon belül szükségszerű ellentmondásként létezik a jó (proszociális) és a rossz (antiszociális) folyamatok szembenállása, és szükségszerűnek tűnik ennek föloldása – a társadalom integrációjának, fönnmaradásának biztosítása végett. E sajátosság tudatosítását viszont zavarja, akadályozza az a szemlélet, amely azonosítja a hatalmat az igazságtalansággal. Elemi cáfolat az a tény, hogy a hatalom egyaránt szolgálhatja az igazságosságot és az igazságtalanságot – a történelmi-társadalmi adottságoktól és körülményektől függően. Konkrétabban: a hatalom jellegén alapuló igazságosságot vagy igazságtalanságot szolgál intézményesítése és tevékenysége (a közjóra vagy közösség-ellenességre irányultsága).

A hatalom és az igazságosság összefüggésére vonatkozó sajátosságot több filozófus megfogalmazta. Ezek között kiemelhető Blaise Pascal tétele: Az igazságosság hatalom nélkül tehetetlen; a hatalom igazságosság nélkül zsarnoki. Az igazságosságot egyesíteni kell a hatalommal, hogy az, ami igazságos: erős, s az, ami erős: igazságos legyen. Emellett megfogalmazódik a hatalomgyakorlás erőszakot érvényesítő lehetősége kapcsán a korlátozás (és önkorlátozás) szükségessége. Julien Benda hangsúlyozta: „sohasem szabad az erőt önmagáért tisztelni, csak annyiban, mint az igazságosság eszközét […], ami mindig legfőbb értéke marad.” Erre utal az az axiómává vált következtetés: az államban a legfőbb erény – az igazságosság. S ennek biztosítására legfőbb eszköznek minősült a törvény (modern viszonyokra vonatkoztatva az alkotmány) az önkény, a hatalommal való visszaélés elkerülése érdekében. Emiatt igényelték az emberek uralmának ellenőrzését – (a hatalommal való visszaélés hajlama és veszélye miatt) – mondván: a törvény uralkodjon s ne az ember. Vagyis a hatalomgyakorlás olyan formáját helyeselték, amelyben a vezetők alárendeltsége érvényesül a közéleti rend keretében.

Az előzőekre tekintettel állapítható meg, hogy a humánus (főleg demokratikus) hatalmi környezet segítheti elő, hogy az igazságosság szerepe jelentékennyé váljon mint a közösségi lét rendező elve, szabályozója. Ez alapozza meg, illetve föltételezi a tudatosságot, a köz- és magánéleti akaratot és aktivitást az igazságos rend megvalósításáért. Ennek alapján közfeladattá válik az igazságosság tételeinek konkrét kibontása és következetes biztosítása (védelme) érdekében a közéleti rend és az alkotmányosság szerepének tisztázása.

Az igazságosság és alkotmányosság

5. A társadalomelméleti irodalomban közhelyszerű megfogalmazás, hogy az igazságosság – rend a közjó érdekében. Ezt a polgári társadalmak közrendjének megalapozása céljából a szerződési elmélet az uralkodó és a nép megállapodásában fejezte ki. Thomas Hobbes ezt a bellum omnium contra omnes eredeti állapot meghaladásának szükségességéből és John Locke az önbíráskodás kiküszöbölésének igényéből vezette le (kiegészítve az uralkodó megbízásának visszavonhatóságával). Ezekre épült a hatalommegosztás (montesquieu-i) tana és Jean-Jacques Rousseau társadalmi szerződést igénylő fölfogása.

A polgári átalakulás folyamatában és a forradalmi törekvésekben jelentős követelményként előtérbe került az igazságosságra épülő hatalom kiépítése. Ez jelenik meg több dokumentumban, köztük az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban: „mint vitathatatlanokra és nyilvánvalókra tekinthetünk a következő igazságokra:” az emberek egyenlőségére, elidegeníthetetlen jogaikra, az élet, a szabadság és a boldogság keresésének jogára, valamint a kormányzottak egyetértésén alapuló kormányokra (lecserélhetőségükre, újjal fölváltásukra). – A közéleti-hatalmi viszonyok elrendezésének követelményét fejezte ki továbbá Az ember és polgár jogairól szóló deklaráció Franciaországban; amelynek XVI. cikke kimondta: „az olyan társadalomnak, amelyről e jogok biztosítékai hiányoznak, és ahol a törvényhozó és végrehajtó hatalom szétválasztását nem hajtották végre, semmiféle alkotmánya nincsen.” S ehhez kapcsolódott az alkotmányozó hatalom elkülönülése, amelynek jogosultságává vált a törvényhozás és végrehajtás hatáskörének meghatározása.

Ezekre az eszmei előzményekre épül a modern társadalomelméleti fölfogás, amelyet érzékeltet e definíció: „Az igazságosság: rend. Igazságosságon a kapcsolatok rendezését, a magatartások szabályozását értjük, amely lehetővé teszi, hogy a létfenntartási javakból […] a lehető legtöbb jusson mindenkinek a legkevesebb súrlódás és veszteség árán.”

A kapcsolatok rendezése, a magatartások szabályozása lényegében a közéleti rend biztosítására, a magán és közéleti (hatalmi-állami) tevékenységek elrendezésére, szabályozására irányul, a népszuverenitás alapján.

6. Modern viszonyok között a népszuverenitás elve vált az alkotmányos szabályozás alapelvévé, vagyis a monarchikus-dinasztikus legitimációval szemben az önrendelkezés jutott fölénybe a közéleti gondolkodásban és a társadalomirányításban. Ezzel kapcsolatban idézhető Bibó István definíciója, miszerint „a modern demokrácia végeredményben a polgár, a műgonddal alkotó ember életformájának győzelmét is jelenti a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló arisztokratikus ember fölött.” S ennek realizálódásaként a polgári demokratikus államokban a hatalmi-uralmi viszonyok önkorlátozása, az alkotmányos keretek intézményesülése jelentkezett a választójog alapján és parlament (ezen belül két kamara) formájában. A népszuverenitás megtestesülésében viszont eltérő súllyal jelentkezett a közvetlen demokratikus és a képviseleti rendszer.

A modern demokratikus társadalmakban – a közjó érdekében – a rendezettség biztosítására sajátos alkotmányos értékek, normák honosodnak meg; a közügyek demokratikus kezelésének alapvető elve lett a közös érdekek közös megegyezéssel való eldöntése, összehangolása többségi elv alapján.

A demokratikus együttélésben – a választás következtében – a többség és a kisebbség kölcsönös jogosultsága jelentkezik. E sajátosságot összegzi Guglielmo Ferrero: „A többségnek joga van a kormányzásra, a kisebbségnek joga van, hogy ellenzéki tevékenységet fejtsen ki, kritizálja a többséget, és megkísérelje azt, hogy amikor rá kerül a sor, többséggé váljon ő is.” Ám ez az elv nem lehet statikus, merev, bírálhatatlan, nem irányul kizárólagosságra, emiatt a kisebbségi véleményeket is tiszteli, és a változó viszonyokhoz igazodás követelményeit tudomásul veszi. (Ezért a többségi döntések korrigálhatók: módosításuk lehetséges, és a kisebbségi kezdeményezéseknek is van terük.) Ezzel megalapozódik a többség és a kisebbség együttműködése, a kölcsönösség (a kommutatív igazság érvényesülése), és annak elismerése, hogy a kisebbségből többség válhat. Ennek a sajátosságnak lényegét G. Ferrero a következő tétellel érzékelteti elemi szükségletként: „a többség ne erőszakkal vagy csalással álcázott kisebbség legyen, hanem valódi többség; és az is kell, hogy a kisebbség komoly és termékeny ellenzéki tevékenységet fejthessen ki.” Ez egyben utalás a többség zsarnokságának elvetésére, amely főképpen a hatalom önkorlátozásával szellemi-erkölcsi alapon valósulhat meg. Igaz, hogy a hatalom forrása a nép, a többség azonban nem mindenható (lehet a többségi döntés közösségellenes). Erre vonatkozóan Alexis de Tocqueville megállapítja: a többség zsarnoksága fölött áll „az erkölcs világában található emberség, az igazság és az ész, a politika világában szerzett jogok.” S hozzáteszem: az alkotmányosságban kikristályosodott értékek és garanciák alapozzák meg a közéleti rendet és a többség zsarnokságának meghaladását – modern demokratikus társadalmakban.

A többség zsarnokságával (az önkényuralommal) szembeni korlátként említett szellemi tényezők között a magyar alkotmánytörténet kutatói a szakrális hatalom jelentőségét is hangsúlyozzák. Ez összegződik a Szent Korona-tanban, amely kifejezésre juttatja a magasrendű törvényességet, a kölcsönösen korlátozott és megosztott, s ezáltal erős hatalom elvét. Így nem szűkíthető a szakralitás területére, ugyanis „ez igazi demokráciát és önkormányzatiságot kifejező eszme, amely az érzékfölötti kapcsolatok említése nélkül is önálló értelemmel bír.”

Az alkotmányos hatalom előző sajátossága azonban nem födi le az igazságos berendezkedés teljességét, emellett az igazságosság sajátosságainak részletesebb kibontása szükséges – az alkotmányozás átfogó és specifikus szabályozási követelményeire tekintettel.

Az igazságosság követelményeinek
dogmatikai pontosítása

7. A közgondolkodás az igazságos társadalom megvalósításának csaknem egyedüli tételének tekinti az arisztotelészi definíciót, miszerint mindenki részére biztosítani kell azt, ami megilleti, ami kijár, amit megérdemel. Ez a tétel vitathatatlan, ám elmélyítése, kiszélesítése és dogmatikai pontosítása vált szükségessé – a közjó tartalmának konkrétabb megragadása-megismerése végett az alkotmányos rendezés értékkövetelményeként; szem előtt tartva az emberek közti összehangolt együttműködést, az emberi mivoltból következő humánum és emberi méltóság biztosítását.

Az igazságosság követelményei sokrétűek, emiatt megismerésükerőteljes szellemi-kulturális erőfeszítést igényel. E sokrétűség persze nem lóghat a levegőben, emiatt tudatosítást és konkrét intézményesedést követel meg. Ennek érdekében is fölhasználhatók az ókori és középkori tudományos gondolkodás eredményei az igazságosság részletezését és különböző tartalmainak elmélyítését illetően. Ily módon tisztázandó az igazságosság válfajaiként az univerzális, a disztributív, a kommutatív, a korrektív, a legális, a retributív, a restriktív és egyéb igazságossági kategóriák sajátossága, valamint intézményesítésük, gyakorlati érvényesítésük útja-módja.

Az igazságosság válfajainak tételes kibontása korábban az erkölcstanra, teológiára és a jogtudományra hárult. A modern társadalmak tudatos-humánus fejlődése viszont szükségessé teszi a társadalomtudomány különböző ágainak hivatásaként az igazságosság válfajai megragadásának és érvényesíthetőségének fölvázolását. A társadalomelmélet és a filozófia mellett különösen az etika, a teológia, a szociológia, a hatalomelmélet, a közgazdaságtan és a jogtudomány e vonatkozású elemzései nélkülözhetetlenek. Ennek alapján az alkotmányozó hatalom rendeltetése az igazságos társadalom értékeinek-elveinek-szabályainak rögzítése demokratikus alkotmányban és nemzetközi dokumentumokban. Erre épülhet gyakorlati érvényesítésük a mindennapi együttélésben; biztosítandó az emberi (egyéni és közösségi) jogokat – a szabadság, egyenlőség és szolidaritás elveinek realizálási módjaiként.

A mai demokratikus társadalmak igazságosság-követelményeit illetően John Rawls két alapelvet emel ki, az egyik: minden személy egyenlősége lévén kompatibilis mások szabadságával, a másik: a társadalmi egyenlőséget úgy kell megszervezni, hogy mindenki előnyére szolgáljon, és mindenki számára elérhető pozíciók legyenek. Ez egyenlőséget és toleranciát eredményez és a szabadság korlátozását a szabadság érdekében. Így kezelhetők és konkretizálhatók az igazságosság közjót szolgáló elvei.

A közjó (igazságossági alapon való) megvalósítására utal a pápai enciklika: „mindenkinek meg kell kapnia a javakból az őt megillető részt, el kell érni, hogy a megtermelt javak elosztása a közjó, vagyis a társadalmi igazság szabályainak megfelelően álljon helyre, és azokhoz igazodjék.” – Ez érzékelteti, hogy az igazságosság válfajai között kiemelkedik az osztó igazságosság.

8. Az igazságosság különböző válfajai között a legjelentősebbnek tűnik a disztributív igazságosság, s az ehhez kapcsolódó több részletprobléma. Így a szegénység és éhség kezelése, a szociális gondoskodás és a javak elosztását meghatározó tulajdonviszonyok rendezése, intézményesítése (a magán- és köztulajdon szerepének és helyének meghatározása).

Az igazságos társadalom elosztási rendjét tekintve előtérben áll a tulajdonviszonyok szerkezete; az alkotmányban szabályozást igényel a köz- és magántulajdon viszonya, arányossága, a javakból való részesedés, és a magántulajdon igazságos korlátozása. Ez hangsúlyozottan – az igazságos társadalom alkotmányos követelménye, nemcsak tulajdonjogi probléma.

A tulajdonviszonyok rendezését illetően a humánus közéleti gondolkodás régi fölfogása az igazságosság követelményeit érvényesítő rendezés. Platón tulajdonra vonatkozó eszményei (utópikus elképzelései) után sokféle ötlet és javaslat vetődött föl az emberi szükségletekre tekintettel a különböző eszmei irányzatok gondolatrendszerében.

A magyar közéleti-politikai irodalomban alkotmányozási problémaként kiemelhető Bibó István koncepciója: ésszerűtlennek tartja a tulajdon korlátlanságát („a tulajdon szent és sérthetetlen” tételt elveti), és ennek átfogó alkotmányos rendezését igényli. A tulajdonfajtákra vonatkozóan megállapítja: vannak „a tulajdonnak olyan formái, amelyek méreteiknél fogva már nem tulajdon jellegűek (kiemelés tőlem, S. M.), hanem egyszerűen a hatalom eszközeivé válnak”; és (megjegyzi: ezek) „a liberális demokratizmus védőszárnyai alá kerülnek.”

Az előző érvek alapján vetődik föl a tulajdon formális jogi kezelésének elégtelensége, mivel figyelmen kívül marad ennek átfogó társadalmi rendeltetése, valamint a köz- és magántulajdon összehangolása. Emiatt az osztó és kiegyenlítő igazságosság alapján kiemelendő a tulajdon. Elkerülhetetlen a gazdagok és szegények viszonyának közéleti (alkotmányos) rendezése – különösen az e vonatkozású szélsőséges helyzetek kezelése. Thalész már az ókorban hangsúlyozta: igazságosság akkor uralkodik, ha az emberek között nincs sem túl gazdag, sem túlságosan szegény. Így elfogadhatatlan az igazságosság szempontjából a fényűző gazdagság és a nyomor (az éhség). Emiatt humánus követelménynek tűnik a gazdagság és a szegénység nivellálása, bizonyos kiegyenlítődés, az éhség-nyomor fölszámolása és – újabban – a létminimum biztosítása emberi jogként. Így a közhatalom hivatása (alkotmányos) jogosultság alapján a disztributív igazságosság érvényesítése. Emellett az igazságosság más fajtái is alkotmányos rendezést igényelnek. Ismételten utalhatunk az emberi és közösségi jogokhoz kapcsolódó kommutatív, univerzális, restitutív stb. igazságosságfajták konkretizálására és dogmatikai pontosításának szükségletére. Kiemelhető az igazságosság válfajainak alkotmányos rendezése, érdekében nem mellőzhető az igazságtalanságok sokféleségének tisztázása; ez azért lényeges, mert (mint Arisztotelész is utalt rá) az igazságtalanság változatai érthetővé teszik az igazságosság változatait – visszaszorításuk végett. S e vonatkozásban említendő: az igazságtalanságok nemcsak a gazdasági viszonyok (és elosztási rend) terén jelentkeznek, hanem a hatalmi viszonyokat illetően is. „Az igazságos társadalom egyáltalán nem csak a jövedelem és a vagyon aránylagos elosztásán, hanem a hatalom aránylagos elosztásán nyugszik.”

Emiatt kiemelendő több hatalmi igazságtalanság; így a durva retorzió, a kegyetlen bosszú, a kollektív bűnösség és büntetés, az embertelen megtorlás, valamint a genocídium, az etnocídium, az ellenféllel szembeni embertelen bánásmód. Így alkotmányos érték-követelmény az igazságtalanságtól szenvedők erkölcsi-politikai-állami megkövetése, kárpótlása és jogi rehabilitálása. Emellett jelentős tényezővé vált a humanitárius tevékenység és a nemzetközi igazságszolgáltatás intézményesedése, és a nemzetközi civil mozgalmak (NGO) szerepe az igazságtalanságok megelőzése vagy negatív hatásuk következményeinek helyreállítása terén. Ezzel elérhető az igazságosságba vetett hit elmélyülése és az alkotmányosság magabiztos érvényesülése – a társadalmi elit hatékony irányításával.

Az igazságosság és a társadalmi elit

9. Az igazságosság válfajainak társadalomelméleti tisztázása alapozza meg gyakorlati érvényesülésüket, intézményesítésüket (meghonosításukat) a mindennapi életben. Vagyis megvalósításuk külön emberi erőfeszítést követel meg a közösségi együttműködés keretében, s ennek kiemelhető végrehajtója a társadalmi elit; amelynek hivatása az igazságosság átfogó rendjének és válfajainak kivitelezése, vezénylése – elméleti megalapozással, koncepció alapján. E koncepció tartalmazza általában a közéleti ellentmondások (és igazságtalanságok) föltárását (diagnózis) és megoldásuk megjelölését: a múlt és a jelen valóságának ismeretét, valamint a jövőorientáltság körvonalait – a hatékony társadalomirányítás (a kormányzás) megvalósítása érdekében. Erre tekintettel idézhető Platón követelménye, hogy „a filozófusnak kell kormányoznia, mert csak ő ismeri az igazságot.” Ennek a gondolatnak az irányultsága elgondolkodtató, mivel a társadalom irányításának alapjaként az igazságosság erényét hangsúlyozván érzékelteti azt az elvárást, hogy a társadalom irányítóinak (a társadalmi elitnek) követni és alkalmazni kell a tudományok által föltárt igazságokat, tehát a természet és társadalom alapvető törvényeinek ismerői legyenek, ne pedig kontárok. Erre vonatkozik az a fölismerés, hogy az igazságosság követelményeinek fejlesztése biztosítja a haladást. Utalhatunk Bibó István következtetésére: „az emberiséget mindig kiváló egyesek igazságkeresése és feladatvállalása vitte előre.”

Közhelyszerű ismeret, hogy a hatalomgyakorlók (irányítók) hajlamosak igazságtalan, önkényes döntésekre, ez a demokratikus hatalmi szerveződésekben is megnyilvánul, nem csak diktatórikus rendszerekben. Ezzel szemben az alkotmányos társadalmi rend követelményévé válik a hatalom tevékenységének korlátozása (és önkorlátozása), továbbá arrogáns-önző-hazug hozzáállásának elmarasztalása és elvetése, valamint az igazságosság iránti elkötelezettség elfogadása. A társadalomelmélet alapvető fölismerése: a hatalmi elit akkor képes elősegíteni az igazságos társadalom megvalósítását, fejlesztését, intézményesítését és védelmét, ha tevékenysége szilárd, következetes. Megemlítendő e vonatkozásban a társadalomelmélet jelentékeny fölismerése: Julien Benda fölfogása, mely figyelmeztet az írástudók árulására. Ezt kommentálva Babits Mihály is megállapította: „az igazi írástudó hivatása”, hogy ébren tartsa a tiszta erkölcs és a logika tekintélyét és tudatát.

Az igazságosság elárulása, az alkotmányosság sérelme szempontjából különösen szembeszökőek bizonyos bírók igazságtalan döntései (lásd: Zola tiltakozása), vagy pártérdekű ítéletei (koncepciós perek) mellett a tömegkommunikáció (és a publicisták) hazug információi és értékelései a hamis hivatalos ideológia támogatása során. Ezen írástudók árulásával szemben a felelős értelmiségiek közéleti szerephez jutása szükséges: elvárván, hogy leleplezik egyrészt a hatalmi torzulásokat, igazságtalanságokat (arroganciát) és az ezt igazoló szellemi-irodalmi tevékenységeket, másrészt megjelölik az alkotmányosság értékeinek védelmét és fejlesztését.

A felelős értelmiség és az alkotmányosság

10. A felelős értelmiség közéleti szerepével kapcsolatos elvárás nem valósul meg spontán módon csupán erkölcsi-közéleti igény következtében; ehhez szükséges sajátos önszerveződésük, közéleti aktivitásuk, alkotmányos elkötelezettségük érvényesítése, valamint a történelmi körülmények (akár a nemzetközi helyzet) figyelembe vétele és a problémák koncepciózus kezelése. E vonatkozásban is hangsúlyozandó: az értelmiség jórészt hatalmi tényezők támogatásával juthat szerephez, és teljesítheti értelmiségi hivatását – az igazságosság követelményeinek fölvázolásával, koncepcióba foglalásával – a humánum szolgálatában.

Kiemelendő: a felelős értelmiség dolga elméleti kutatás alapján az aktuális társadalmi-közéleti helyzet és problémák kritikai elemzése, a jövőorientáltságra tekintettel a pozitív tendenciák megerősítésének elősegítése és a negatív-káros folyamatok megállapítása (visszaszorításuk) céljából; fölkészítvén a hatalmi elitet irányító szerepének szakszerűségére (a szubjektivitás, voluntarizmus, eshetőlegesség elkerülésére, válságok megelőzésére – előrejelzésekkel). S az már a hatalmi elit dolga, hogy önmaga befogadja a felelős értelmiség fölismeréseit, kezdeményezéseit, és leküzdje a hatalmi arrogancia, önhittség kísértését. Szem előtt tartandó, hogy előbbi követelmény demokratikus körülmények között is veszélybe kerül, következetlenül vagy elvtelenül mellőzhetik – főleg az áruló ideológus írástudók támogatásával. Ez esetekben a felelős értelmiségiek szerepe háttérbe szorul – kisebbségként. Ám a kedvező történelmi (hatalmi) változások maguk után vonhatják, hogy e felelős értelmiségiek kisebbségi helyzetük ellenére kegyelmi állapotban fölénybe kerülhetnek a külső hatalmakkal szemben (szellemi-hatalmi erejük folytán) – félelmük leküzdésével. Idézhető Franz Alt következtetése: „változás még a nagypolitikában is akkor lehetséges, ha egy kisebbség tudatára ébredt belső erejének, önnön értékének, és fölébe kerekedik a külső hatalmakkal szembeni félelmének.”

Történelmi tapasztalatként megállapítható, hogy a társadalmi elit lerongyolódása, igazságtalanságokat elfogadó és igazoló tevékenysége mellett szükségszerűen föltör az igazságosságérzet, és előtérbe kerül az értelmiségi elkötelezettség és felelősség. Ezt a sajátosságot érzékelteti Wilhelm Röpke; megállapította, hogy a közéletben kell lennie egy nem nagy, de „mértékadó csoportnak, amely bizonyos megváltoztathatatlan normákért és értékekért felelősséget érez.” – A természetes nemesség (nobilitas naturalis) szerepe „azon áll vagy bukik, hogy valódi szolgái képesek-e az igazság javára az érdek befolyásáról lemondani.” Ezt alapozza meg igazságérzetük, az alkotmányos társadalom kiépítésével kapcsolatos tudásuk, meggyőződésük, hitük, elhivatottságuk, s ehhez kapcsolódik közéleti-szellemi aktivitásuk (nem az értelmiségi önjelöltek, hanem a szellemi közösségekben kiválasztott tehetségek) által.

A felelős értelmiségiek meghatározó közéleti tényezővé válását, erejét fölkészültségük, tudományos világszemléletük, ethoszuk támasztja alá. Megjegyzendő: a természettudomány eredményeinek világnézetet megalapozó és befolyásoló szerepe mellett különös hatást gyakorol a társadalomtudományokban az újabban föltárt igazságok tudatosítása és a rendszerelmélet komplexitást igénylő szemléletének a közgondolkodásba való bevitele (meghonosítása), és az erre épülő társadalmi intézményesítés formáinak fejlesztése. Ennek kivitelezését teszi lehetővé a szellemi-kulturális vívmányok közéleti-alkotmányos értékekként kezelése, vagyis a tudományos igazságok (a világ, a természet, a társadalom, a közösség, a személyiség kérdéseire, sajátosságaira vonatkozó fölismerések, tudományos tételek) fölhasználása. Valójában a szerves fejlődés (és a homeosztázis) tudatosítása alapozza meg az alkotmányosságot, s ezzel az igazságos társadalom közrendjét. Ily módon kapcsolódik össze az igazságok (a tudomány által föltárt törvények) közpolitikai tudatosítása. E vonatkozásban kiemelendő a felelős jogász-értelmiség aktív szerepe az alkotmány értékrendszerének és dogmatikájának fejlesztésével kapcsolatban; a felelős értelmiség lényeges részeként különösen az alkotmányjogászok kritikai szerepe emelhető ki az alkotmányos rend tökéletesítésében, s ezáltal a jog igazságot szolgáltató szerepében.

Az igazságosság bonyolultságához (sokrétű válfajaihoz) kötődik az átfogó közéleti rend (az alkotmányosság) mindennapi gyakorlatba való beépítése (interorizációja). Így a felelős értelmiség szakmai tudása és ethosza alapján hozzájárul a közéleti tisztasághoz, az igazságosan rendezett mindennapi együttműködéshez – elismerve „minden közösségnek törvényes jogait, hogy ne éljenek vissza a hatalommal, és rövidlátó, önző célok által vezetve ne manipulálják az embereket és a természetet.” Ezen követelmények teljesítése eredményezheti a demokratikus alkotmányos elvek érvényesítése alapján az igazságos társadalom megvalósítását – jövőorientáltságra tekintettel. – E magasztos célokhoz kapcsolódik a Bibó István által megfogalmazott nélkülözhetetlen alkotmányos igény; e szerint „a hatalmat szolgálattá, erkölcsi feladattá” kell átnemesíteni a szeretet és az egyetemes testvériség alapján.
 

Kulcsszavak: az igazságos társadalom elvárásai; a kognitív disszonancia és az igazságtalanságok; a hatalom, az alkotmányosság és népszuverenitás összefüggése, az igazságosság válfajai (a disztributív igazságosság); a társadalmi (hatalmi) elit; a felelős értelmiség és az alkotmányosság

IRODALOM

Aronson, Elliot (1980): A társas lény. KJK, Bp., 108.

Benda, Julien (1947): A demokráciák nagy próbája. Káldor György, Budapest, 153.

Bibó István (1986–1990): Válogatott tanulmányok. I–IV. Magvető, Bp., I. 310., 342., II. 397., IV. 780–781.

de Tocqueville, Alexis (1993): Az amerikai demokrácia. Európa, Budapest, 536.

Ferrero, Guglielmo (2001): A hatalom. Kairosz, Budapest, 199–200.

Jung, Carl Gustav (1996): Gondolatok a jóról és a rosszról. Kossuth, Budapest, Előszó, 7.

László Ervin (1992): A világ túlélése 2000. Akadémiai, Budapest, 13.

Pound, R. (1981): Társadalomirányítás a jog útján. In: Varga Csaba (szerk.): Jog és filozófia. Akadémiai, Budapest, 192.

Rawls, J. (1987): Az igazságosság elmélete. Osiris, Bp., 22.

Röpke, Wilhelm (1943): A harmadik út (Korunk társadalmi válsága). Aurora, Budapest, 162.

Röpke, Wilhelm (1996): Civitas humana. Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 165.

Samu Mihály (2000): Hatalomelmélet – különös tekintettel az államra. Korona, Budapest, 54.

Samu Mihály (2006): Jogállamiság és jogpolitika. Magyar Jog. 4,

XI. Pius pápa (1931): Quadragesimo Anno. WEBCÍM >

Zétényi Zsolt (2008): Gyökeres alkotmányreformra van szükség! In: Varga Domokos György (szerk.): Magyar Nemzetstratégia. Magyar Konzervatív Alapítvány – Püski, Budapest, 209.