Az érdekes cikk 788. oldalán meglepetve láttam,
hogy „A két háború közötti kor egyik irredenta műdala hangzott így:
„Legyen úgy, mint régen volt!
Süvegelje meg a magyart
Mind a német, mind az oláh és a tót.”
Ilyen műdalra egyáltalán nem emlékszem, viszont
három perc alatt megtaláltam Jókai Mór: Összes művei nemzeti
díszkiadás XCVIII. kötetének (Költemények. Budapest, Révai Testvérek,
1898) 86. lapján a Legyen úgy, mint régen volt! című verset. A vers
előtt mottóként szerepel:
„Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt:
Tele légyen a magyarnak
Tele légyen a magyarnak
Mint itczéje, mind pinczéje, mind a bolt.”
Maga az 1860-ban írt vers hét versszakból áll a
mottó szerkezetében. Az utolsó előtti versszak kívánsága, „hogy
becsülje meg a magyart mind a német, mind az oláh, mind a tót.”
Süvegelésről ebben a versben nincs szó, viszont az ugyancsak 1860-ban
írt Proféczia című vers ötödik szakaszában mondja Jókai:
|
|
„Beteljesül a vén nóta:
»Süvegelje meg a magyart.«
Mert süveget fog hordani
Duna, Tisza és Drávapart.”
(Költemények, 1898, 86.)
Felhívom a figyelmet arra is, hogy már Jókai „vén
nótá”-nak nevezi a „két háború közti irredenta műdalt”. Nem véletlen,
hogy ezek a versek, továbbá az Adjon Isten, Fogadj Isten című
verse (Költemények, 1898, 82–83.) 1860-ban keletkeztek, amikor az
osztrák önkényuralom esetleges enyhülésének reménye megjelent. Az
utóbb idézett vers nagyon barátságosan köszönti a román, szlovák,
szerb, zsidó és a német „polgártársakat” azzal, hogy „nyújtsunk kezet
köszöntésre…”
Sajnos Jókai versei nem lettek olyan népszerűek,
mint regényei, és még inkább sajnos, hogy utóbbiakat is elfelejt(et)i
a mostani kollektív emlékezet. Ebből ered a sok emésztetlen,
valóságalapnak híjával lévő, egymásnak ugrasztásra alkalmas ordas
eszme.
|
|