Vásárhelyi professzor úrnak természetesen igaza van, midőn rámutat az idézett sorok ősforrására, és joggal kifogásolja ebbéli minősítésüket: „a két háború közötti irredenta műdal”. Észrevételeit őszintén köszönöm, Jókai versét nem ismertem. Mindemellett választ kell találnom arra, hogy személyes emlékezetem vajon miért ebben az alakban rögzítette a szöveget, s ami különösen sokatmondó – a hozzá tartozó dallamot is. Süvölvénykoromban – a 30-as évek második felében – alighanem ebben a formában kellett ismételten hallanom, másként aligha bukkant volna elő emlékezetem mélyéről. Ezt azonban csak mások; a kortársak vagy a korszakban búvárkodók emlékezete hitelesítheti.

A dolog megítélésében közrejátszhat az a körülmény, hogy ekkortájt a szélsőséges politikai erők szívesen társították célzatosan aktualizált szövegeiket népszerű dallamokkal, slágerekkel vagy versekkel. Utóbb a csasztuskadivat is élt ezzel a technikával. Így kapott az akkoriban gyakran felhangzó erdélyi induló antiszemita szövegváltozatot, az ismert sláger pedig a nyilasokat és Szálasit propagáló refrént. Meglehet, hogy Jókai verse is efféle aktualizálási és megzenésítési művelet áldozata lett, s így vált az irredenta és a nemzeti szupremácia gondolatkörének eszközévé. Bizonyára ez sem zárható ki; utána lehetne járni a dolognak. A gyűlölködés és nemzeti ellenségeskedés elutasításával tökéletesen egyetértek. Lehangolna, ha ez nem volna kiolvasható cikkemből.

Utóirat: Két kérdés e válasz elkészülte után is nyugtalanított, és további tájékozódásra késztetett.

Vajon miért beszél Jókai 1860-ban „régi nótáról”, s honnan származik versének mottója? S vajon miért vált szinte kultikussá nemzeti radikális körökben a „Legyen úgy, mint régen volt…” kellően sokértelmű motívuma: mi és miképpen legyen „úgy”? Nos, a század 40-es éveinek második felében Erdélyi János, a neves sárospataki tanár a Kisfaludy Társaság megbízásából közreadta a Népdalok és mondák. Magyar népköltészeti gyűjtemény három kötetét. Ennek 1846-ban megjelent első kötetében olvashatók az alábbi strófák:

Legyen úgy mint régen volt,
Legyen úgy mint régen volt,
Süvegelje meg a magyart
Mind a lengyel, mind a német, mind a tót.

Legyen úgy mint régen volt,
Legyen úgy mint régen volt,
Tele legyen a magyarnak
Mind az itcze, mind pince, mind a bolt.

Ezt a népdalként fel-felhangzó „régi nótát” ismerhette Jókai, érthető hát, hogy belőle merítette versének mottóját. S ebben az ősváltozatban bizony ott szerepel a megsüvegelés óhaja is, bár némiképp talányos, hogy akkortájt miért a lengyelek állanak az első helyen. Utóbb szükség szerint cserélni lehetett a süvegelőket. Okkal feltételezhetjük, hogy ebben a kategorikus óhajban felsejlik a magyar szupremácia – vagy jobb esetben a jogos nemzeti önérzet és büszkeség – immáron folklorizálódott érzülete és igénye. Ez pedig alighanem fényt vethet a régi nóta máig nyomon követhető utóéletére és újabb alakváltozataira.