Néha visszagondolunk az eltelt évekre, és látni szeretnénk, mi is döntötte el a megjárt utat, egy tudatos építkezés és megfontolt döntések és választások sorozata, vagy akár a sors szekerének kiszámíthatatlan játéka és incselkedése komolykodó elképzeléseinkkel, szilárdnak hitt akaratunkkal, bizonyítva, hogy néha a legnagyobb fordulatokat is veheti életünk, olyanokat, amiket előre se megtervezni, de még megálmodni se mertünk volna. Életemben több volt az ilyen váratlan, nagy ugrásszerű, előre el nem tervezett fordulat, és lényegében ezek mozdítottak azokra az utakra, amelyek meghatározókká váltak, nem pedig az erős akarattal és szándékkal előrehaladásomat célzó eltervezett jövőkép.

Falun születtem, erdők és legelők közé, olyan helyen ahol a házunk építéséhez édesapámmal a havasról lovakkal hordtuk le a fát, messze attól a világtól ahol a szülők sok-sok évvel előre megtervezik gyerekeik iskoláit és különóráit. Tizenhét éves voltam, amikor édesapám úgy döntött, hogy bevisz a városi kollégiumba, Segesvárra a középiskola harmadévére. Itt igyekeznem kellett, hát megnyertem a matematika versenyek helyi, megyei, országos szakaszait, és bekerültem a nemzetközi olimpián Romániát képviselő keretbe (habár románul se tudtam még

jól). Ez megismétlődött egy évre rá, ami a matematikus pályámat meghatározta. Kezdődtek a bukaresti egyetemista meg kutatóévek. A 80-as évek zárt Romániájában nehéz volt tervezni, nehéz volt kutatni: volt úgy, hogy egyévi kemény munka után derült ki, hogy az eredményt odakint már valaki pár éve kiszámolta. És akkor abból a görcsös harcból egyszer csak kiszabadít az élet, leomlik a határ, jönnek a külföldi meghívólevelek. Egyszerre kellett volna menni Amerikába PhD-programra, meg meghívott kutatónak Hollandiába. Mivel három hónapra megálltam Neimegenben, a késés miatt az amerikai határnál nem akartak beengedni, végül megsajnáltak; nyolc hónapra rá védtem, és egyetemi tanár lettem. Megint következnek az emberi szorgoskodás évei, munka, cikkek, professzorság, állampolgárság az újvilágban. Tizennégy év. És akkor egy csendes este kimondódik, hogy haza kell költözni Magyarországra – valami miatt, amit más meg nem ért, és mi sem mondjuk ki, nehogy kimondva átváltozzon.

Mitől és meddig érik az ember? Mit tartogat a sors számunkra: azt, amit magunk erejéből vagy magunk hiúságára meg szeretnénk szerezni, avagy amit ő lát jónak számunkra? Talán ez bátoríthat, amikor úgy érezzük, hogy áll az életünk. Talán nem is áll, csak ugrásra készül.